"Mint észrevétlenül"

    Erzsi a fotókat rendezi, rendszerezi. Egyik album telik a másik után.  Sok szép felvétel a gyerekekről, de rólunk is, unokáinkról nem is beszélve! Mennyi van még kidolgozatlanul a számítógép különféle tarsolyaiban. Ezek közül egy minap készítettet hadd mutassak meg!

    Eszter és jómagam egy igen finom hallevest fogyasztunk az ünnepi asztalnál. A kislány természetesen csúcspontja az idilli jelenetnek a maga bájával, és gyermeki gyönyörűségével. Azért én se vagyok kutya! Fiatal koromban biztosan azt mondtam volna a jobb oldali alakra, hogy lám, itt ül az öreg. Most pedig mások állítják ugyanezt rólam, ha alaposan megnéznek. És ez így van jól. Az asztalnál én vagyok a legidősebb. Legfeljebb annyit szépíthetek magamon, hogy a vállaim ugye nem is lógnak annyira, a szemüvegem meg épp, hogy lecsúszott. A füleim se olyan nagyok és rengeteg haj takarja a homlokomat, ugye? A fázós öltözetet ráfoghatom a februárra, nem?

    A képen ott a pont és az ellenpont, akár Bach művészete. Rajta egyaránt látszik a harmónia és a diszharmónia az együvé tartozás és a korkülönbség képében. Fejezze be ezt - irigykedve egy kicsit kora miatt a költőre - nagyapa helyett Radnóti Miklós:

"Mint észrevétlenül álomba hull az ember,

úgy hull az ifjúkorból a férfikorba át;

már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel

s apányi lett körötte már egyre több barát."

Kizárólag vele kapcsolatba hozható

    A nemzetközi jogot egy igazán élvezhető humorral megáldott ember adta le. Az óráin figyeltem és amit mondott, az lekötött. Egy csoport viselkedett néha illetlenül. Az előadásokon nem voltak mindig jelen, de ha beültek, rendetlenkedtek. Nem zavart volna bennünket, ha szép csendben verik a blattot, de ők a több sorral előttük ülőkkel is tudatták a kontra betlit. Korunknál fogva gyakran rendre utasítottuk a csikó csapatot és ideig-óráig csendben is maradtak. Ők voltak a hármasokhoz tartozók, akik nem titkoltan tartották mindenkinél többre magukat, akik készületlenségük ellenére is biztosak voltak tanulmányaik eredményes befejezésében. Nagyképűek voltak és haszontalanok. Senki nem kedvelte őket.

    Az idő gyorsan kiszórta a fejekből a renitens iskolai társaságot. Évek múlva azonban olyan fogalmakat ismerhettünk meg alaposan és részletesen, amelyek rájuk emlékeztettek, mint például a kizárólag vele kapcsolatba hozható, rá vonatkozó, megfigyelt, ügynök, tartótiszt, előnyben részesülést igazoló irat, beszervezési nyilatkozat, fedőnév, közbeszerző, közhatalmat gyakorló, politikai közéletben résztvevő és így tovább. Egyre csak szajkózták, egy-egy embert besároztak, néhányról csak levakarták a rárakódó jövőt, de a múltjukhoz már nem érintették a szikét. Bő húsz év alatt egyetlen parlament sem akarta tájékoztatni a választókat az ügynökökről, azok teljes listáját nem hozták nyilvánosságra. Pedig kíváncsi rá mindenki, akiknek nincs a nevük lajstromba véve. Talán csak azért, hogy megtudják, velük miért történt akkor és úgy, ez és az. Vagy csak látni szeretnék, hogy ülnek e még belőlük a nagy házak padjaiban. Helyette azonban csend van. A rendszer átalakulgatása óta titkosított dokumentumok sem érdekelnek igazán senkit. Talán a szürke állampolgárt, igen, őt lehet, hogy még foglalkoztatja. De kinek fontos az ő kíváncsisága?

    Jó, hogy most a csapból is kifolyó nagy ügyek, a média törvény, az alkotmányozás, a véget nem érő korrupciós botrányok, országértékelések és hasonlók elterelik az emberek figyelmét a besúgókról, ám azok bántása nélkül jó lenne végre tiszta vizet önteni a pohárba, mert másképpen soha nem lehet rend. Mert "könnyű" annak, aki már tudja, hogy az őt körülvevők közül kit illik, vagy kell megtagadnia!

    Elképzelhető, hogy a nagyobb városokban azért foglalkoznak a galambok irtásával, mert azokat falba beépített ügynököknek hiszik? Lehet, hogy igazuk van, de az biztos hogy ezek a madarak gond nélkül élnek együtt a verébbel is. A héja meg mindig messze jár, ezért zavartalanul könnyebbíti meg magát a közélet tisztaságát jelképező hivatali párkányokon. Meg aztán József Attila se él már, aki szóvá tenné, hogy lehallgatják a telefonját.

Korai szerenád

     A fiú alig túl a húszon, olyan szerelmes, akár egy érett felnőtt. Turbékol, mint egy tavaszi gerle és mellét úgy feszíti a mindent elsöprő érzés, hogy feledésből alig vesz levegőt. A kislány ezt látja, de megriad, mint a csibe, ha fent a magasban kánya köröz. Lelke nem kész még a szerelemre és szívét a szülők és testvérek iránti szeretet, valamint a tanulás kötelessége tölti be. Csalódik és kesereg a legény. Sikertelen próbálkozásai a találkozásra rendre elhalnak. Utolsó kísérletként a reményének feltámasztására már csak egy szerenád maradt. A csendes éjszakában felhangzó keserű vallomás talán észrevesz egy kicsike kis rést azon a szíven, ahol belopódzhat.

"Mert több a szívnek csöndes boldogsága,

mint pompa és fény múló ragyogása.

Elmondanám, de hasztalan beszéd,

hideg szobor vagy, meg sem értenéd!"

Dankó Pista dalának utolsó sora nyomasztóan nagy csendet hozott a falu főutcájára. A villanyoszlopról lógó pislákoló lámpa sugárkái képtelenek voltak a gesztenye széles levelein keresztül vergődni. A felhők mögül ki-ki bukkanó hold is csak az ablakról visszatükröző, sápadt fényével engedte látni a fiatalt, aki várt. Várta, hogy égő gyertya jelezze: látták, észrevették, hallották. De az ablak sötét maradt, még a függönye se lebbent.

Már az is jó lett volna, ha a háziak elzavarják, ha valaki, vagy valami jön arra, okot és lehetőséget adva a szökésre. De a csend süket volt és senkit nem küldött. 1959-et írtunk.

   -Amikor meghallotta, hogy "Madár vígan dalol a lombos ágon", érezte hogy ez csak neki szólhat, mert tudta, hogy a mi udvarlóink között nincs ilyen dalos ajkú srác. - mondta a testvére.

  -Messze volt még a szerenád vége és pizsamában futva meg sem állt a szomszédos utcáig, keresztapjáig, mi hallgattuk végig ketten halkan kuncogva, hogy a többiek ne ébredjenek. - szólt a fiatalabb húg.

    Igen, így is történhetett volna és nagyot nevettünk mindannyian, akik születésnapján nemrégiben körülvettük és köszöntöttük Őt.

 

   Tíz év múlva  az ismételten kerek születésnapján én egy verssel köszöntöttem. Fentiekben nem igazán mutattam Őt be, mint ahogy azt tettem a többi testvéremmel. Most hát bepótolom és egy évtizeddel később megírt soraimat -amelyeket egy lányka mezei virágokat szedegető képe és egy csokor rózsa díszít- helyezem vissza a múltba.

Tűt és cérnát

   Nem először vettem fel stoppost, megálltam hát különösebb latolgatás nélkül. Húsz év körüli fiatal srác szállt be illedelmesen köszönve, Pécs várost megjelölve következő állomásaként. Hová is mehetett volna Budafáról, háttal Komlónak?

Nem kellett szóval tartanom. Elmondta, hogy merre járt, mit csinált, hogyan tervezi pénz nélkül haza az utazást. Miközben hallgattam, szemügyre is vettem. Úgy nézett ki ez a gyerek, mint aki az éjszakát egy pajtában töltötte és a gazda reggel még friss vizet sem adott neki. Meg is bántam már, hogy fölvettem, szellőztethetem a kocsit, amelyiknek még akár gyári illata is volt akkor.

A fiú folytatta. Beszélt a fiatal demokratákról, akik majd megváltják a világot, ha most nem is győznek. Nem ismer közülük személyesen senkit, mégis nagyszerű embereknek tartja őket. És a kezében tartott kiskabát egyre csúszott lejjebb a kesztyűtartóban lévő pénztárcám felé. Én láttam, hogy mit művel, ő nem vette észre, hogy figyelem.

Tízezer forint az egész, de miből veszem meg a lakodalmas borhoz a palackokat, ha ez a csirkefogó engem most meglop? Miért hagytam ott azt a tárcát kihívásnak, ezt a szerencsétlen flótást miért hoztam ilyen helyzetbe? A kérdő mondatot fogalmaztam meg gondolatban, amikor a kiskabát a visszautat is megtette az alá rejtett kezekkel együtt. A tartó természetesen üres és a szavak is elfelejtettek kigurulni a legény szájából.

A csendet én törtem meg. Felszólítottam a tolvajt, hogy a tárcát tegye vissza. Izgatottságom ellenére elég határozottságról árulkodhatott a hangom, mert azonnal engedelmeskedett. Ránéztem, nem pirult el, de restelkedett, az biztos. Megkérdeztem tőle, hogy ehhez a magatartáshoz mit szólnának a fiatal demokraták és még azt is mondtam, hogy nagyon-nagyon szégyellje magát. A bevezető négysávoson tilos megállni, én megtettem. Kiszállásra szólítottam fel a fiút, aki a biztonsági övvel bíbelődött. A kezébe nyomtam egy kétszázast, a markában tartva, szó nélkül szállt ki a kocsiból.

    Miért is jutott nekem ez a történet most az eszembe? Minden bizonnyal azért, mert a fiatal demokraták, akik azóta nyertek, ugyanazt tették velem tegnap, amit a stoppos évekkel ezelőtt.

Megloptak. Úgy érzem, egy órát elcsentek az életemből, amíg az év értékelést hallgattam. Na, jó! Csak fél órát, hiszen látnivaló azért volt!?

Azért ami biztos, az biztos! A rövidesen sorra kerülő parlamenti beszédet bevarrt zsebekkel hallgatom végig, ne kotorászhassanak bennük. Ki ad nekem tűt és cérnát a kezembe!?

A pirospozsgás lány

    Néha olyan sokat kapunk és keveselljük azt, néha pedig semminek tűnő az ajándék és mégis milyen becses! Olyan ez egy kicsit, mint a szerencse, amit észre kell vennünk, amikor körülöttünk ólálkodik azért, hogy ránk is mosolyoghasson. Engem megtalált a közelmúltban, amikor szántszándékkal álltam meg egy kis beszélgetésre egy kapu előtt. Nem siettem. Tudtam, hogy jót teszek, ha az asszony kicsit kibeszélheti magát és már mondta is. Keveset látogatják a gyerekek, unokák és dédunokák, olyan nagyon egyedül érzi magát. Hiába teszi a dolgát, a Papa hiánya még naponta megríkatja. Belátja, hogy a gyerekeknek is sűrű a dolguk, sok a tennivalójuk. A közel hatvan évnyi boldog házasság után egy óra is sok élete párja nélkül és az a fránya nap neki huszonnégy ilyenből áll. Mégsem töltheti tészta gyúrással el az egész napot! A tyúkok felől tehetné, nagyon jól tojnak, ennek élete párja is igen örülne.

Megajándékozott egy történettel, amit nem gondolom, hogy zárt borítékban kellene tartanom, hát tovább mondom:

   A falusi szatócsboltba leginkább kenyérért és sóért jártak az emberek, nem volt hát nagy a forgalma. A boltos sem volt igazán szatócs, inkább csak egy gyámolatlan, az élet nagy dolgaiban járatlan, tapasztalatlan fiatal legényke. A pult szélénél ült, ide találtak utat a délelőtti nap sugarai.

A csendet léptek zaja törte meg, egészen későn hallotta csak meg, valaki már a legfelső lépcső fokoknál járt.

Egy pillanat és már ott is állt előtte, olyan sudáran, olyan pirospozsgás gyönyörűn, ahogyan őt mindig is látta. A meglepetéstől késve emelkedett fel a székről. A lány hiába a legszebbek közül való, zavarával küszködött, ujjait tördelte, megállt a felegyenesedő fiú előtt. Nem is köszöntek egymásnak, csak csendben néztek a másik szemébe.

  -Hol van a gyűrűd? -kérdezte a fiú.

  -Visszaadtam. -mondta halkan és látva, hogy van még ott kérdés, ahonnan ez jött, folytatta. Nem asszonynak kellettem volna, nem is igazán készült a fogadásomra, idegen is volt az a város, hát visszaadtam neki.

  -Tudod, hogy én mindig is szerettelek. -szólalt meg félénken és folytatta egyre bátrabban. Legyél Te akkor az én feleségem! Már rég mondanom kellett volna, nem mertem. Csak messziről sóvárogtam érted a dombtetőről.

  -Tied a szívem, leszek a feleséged. -suttogta alig hallhatóan a lány és belesimult a fiú várakozó karjaiba.

A jegygyűrű visszaadásáról más is tudott már, hát szólni kellett neki még aznap, hogy ne jöjjön kérőbe.

   Évekkel később arról beszélget a házaspár, hogy a falusi szilveszteri bálba mikor és hogyan menjenek. Minden évben ott vannak, de most, mintha az ember nem akarna. Nincs közöttük ezért civakodás, de a bált többször is felemlegetik. A lányuk nagyobbacska már, hála Istennek kinőtte a baját, amiért sokáig gipsszel rögzítették, tőle mulathatnak, akkor?

   -Valóban azt akarod? Bál helyett azért bújjunk mi össze? Tudod jól, hogy félek kihordani még egy babát!

    Nem voltak részesei a falusi szilveszteri mulatozásnak. Az ember akkor éjjel úgy ölelte asszonyát, mint amikor a munkából haza érve fázósan bújt mellé a paplan alá, csak sokkal forróbban és szorosabban. Az új esztendőben a bányászok napján, fiúval gazdagodva ünnepeltek.

"ha más örült, boldog voltam..."

    Kerestem és találtam is öt olyan magyar nótát, amelyekkel merészkedtem megköszönteni ma este Náci bácsit, neve napján a cigányt, aki fénykorában a száztagúban húzta. Tíz éve ismerem, talán. Nagyvárosból költözött ide a lányaival. Már annak is sok éve, hogy először együtt, hosszabban muzsikáltunk egy szoros baráti körben.  

Közös ismerősünknek, bajtársamnak halotti torát ülve(Neki én ígértem meg, ha elmegy, arról megemlékezünk, még a résztvevőket is megbeszéltük.) az öreg engedélyt kérőn nézett rám:

   -Az eresz alatt fecske fészekkel kezdhetem? -kérdezte. Bólintottam és már húzta is.

Volt, aki megkönnyezte és már jött is a következő dallam. Nem igazán emlékszem ilyen visszafogott, kulturált, mégis dalos és kedves összejövetelre, ahol déltől este hétig gyertyával megvilágított arckép nézett ránk újabb dalok megszólaltatására buzdítva bennünket. Az öregnek én diktáltam egyiket a másik után és ez láttam, tetszett is neki. Miheztartás végett azért mindig tudtomra adta, hogy ki a prímás, ám gyakran intett, most én következek. Hagyományos kontrával kísért, míg én Őt egy másik dallammal, halkabban, de vele együtt a vájt fülnek is tetszően.

    Megyek a kiskocsmához a dalok szövegével a zsebemben. Viszem neki a kisfröccsöt és meggratulálom. Mutatom a dalokat. Az "Anyám szívét" Ő ismertette meg velem. Az "Éjszakázó ember vagyok"a cigányról szól, aki az életét a muzsikával töltötte el, akinek annyi is elég volt a boldogságához, ha könnyeket csalt egy ember szemébe. Az "Így mulattak régen, szép Magyarországon" az egyre fogyó muzsikát juttatta eszébe, míg az "Amikor még gyermek voltam" az élete múlását. Végül a "Megkértem egy piros rózsa ágat" mutattam és daloltam el csendben, tudva, hogy ez a legkedvesebb neki.

A hegedűmet hiányolta, én pedig az övét. Elment hát és meghozta. A húrokat stimmelte, a vonót gyantázta, majd a hangszert felém nyújtotta. Meglepődtem, nagy ez a tisztesség! Zavarban is voltam, mert az eldúdolt dalok közül többet még soha nem is játszottam. Sikerült oldanom azzal, hogy a nótájára kérdeztem rá és már húztam is, Ő pedig énekelte: ..cigánynak születtem...sátor az én palotám... cigány asszony az anyám.

Sor került ezután az ajándék dalokra is, szerintem egészen jól debütáltam. Laci is felfigyelt rá, aki ma éppen negyvennyolc éves, hát elhúztam az ő nótáját is, amit Gizi a társa nagy érdeklődéssel hallgatott és az éneklésbe be-be segített.

Náci Bácsinak visszaadtam a hegedűjét és megköszöntem, hogy azon játszhattam. Az öreg cigány mosolygott és elárulta, hogy a hangszerét nem igazán adta másnak és amiért én megkaptam, annak keresni kezdte az okát.

  -Kedveljük és szeretjük egymást, nem így van?

  -Dehogynem, csak ilyeneket nem szoktunk mostanában kimondani. -felelte mosolyogva.

Jó éjszakát kívánva csendben becsuktam az ajtót és még sokáig hallottam a hegedű egyre halkuló szavát.