A Papp erdőben csattogtak a fejszék, sírtak a fűrészek, zavartan repkedtek ágról-ágra a tél felriasztott madarai. Felsőmindszent gazdái fát termeltek ki, építkezésre valót és gyűjtötték az apraját is téli melegedőnek. Német ajkúak, svábok mindannyian, akiknek ősei együtt érkeztek ide, itt találtak új hazára. Ahogy teltek a szekerek, úgy fáradtak az izmok és egyre gyakrabban ülték körül a tüzet és beszélgettek életük dolgairól.
-Te Mihály! Eladó sorba került már a lányod, mikor kötik be a fejét? -kérdezte a korban legidősebb, miközben jóízűt kortyolt a hazai főzésű pálinkából.
-Talán már jövőre hívhatja három harangunk a násznépet az esküvőre! -válaszolta bizonytalanul.
Felcihelődött, folytatta a munkát, gondolatai egyre vissza-visszatértek érett lányára. Tizennyolc éves lesz a nyáron, igaza van az öregnek, nem kell a fejére már a párta, amit olyan nagy örömmel tűz a hajába a búcsúk táncos mulatságain. Olyan szép, mint az anyja, örülhet, aki viheti!
Mária a falu legszebb hajadonjai sorába tartozott. Kitűnő tanulója volt az elemi iskolának, Istennek is tetsző hangon énekelt a szentmisén. Mindent ismert és tudott, amit a gazdaságban, a háztartásban kellett az asszonyoknak. Forgatta a szénát, szedte a markot, ügyesen fejte meg a tehenet. A konyhában ha a szükség úgy hozta, ő volt a főszakács.
Csak a szerelemben nem volt jártas. Az a fiú, akit szeretett, éppen olyan ügyetlen és félénk, mint ő maga. Hogy a szívét elöntse a forróság, elég volt a legény pillantása, tánc közben a kezének gyengéd érintése. Így volt ezzel a legény is. Jól látta ezt az asszonyok körében ülő édesanya, aki bálba kísérte a lányát.
-Te Maris! Beszélnünk kellene Máriánkról! - szólt az ember csendesen, amikor késő este fáradtan jött fel az istállóból.
Elmondta, hogy újból beszélt erről Tekeres legmódosabb gazdájával, legutóbb a havi vásárban, ahol találkoztak. Az Orfű-i völgy patakjainak partján van zsíros földje és gazdag legelője. Fia erős kötésű, az apja nyomdokaiba lépő, svábul is, magyarul is jól beszélő gyerek.
-Megbeszéltem, hogy eljönnek az ősszel, ha a nagy munkákkal készen vagyunk már. Ismerje meg egymást a két fiatal. A templomunkat most újítják fel, jövő nyáron, Szent István ünnepe körül lakodalmat is ülhetnénk. Kisebbik lányunk addigra talán beleszokik a nővére helyébe.
Az asszony talán bólintott, közben leszedte az asztalt, majd különös alapossággal készült a lefekvéshez, játékosan bújt oda urához. Tartósabb és jobb volt ez, mint máskor. Miközben embere arcát simogatta, Maris halkan beszélni kezdett.
-Hol adják össze a gyerekeket, hol tartunk lakodalmat, itthon, vagy Tekeresen? -Jól ismered a leendő nászékat, a fiút, akit rokonnak fogadunk? -Emlékszel még arra, hogy annak idején mást szántak neked is és nekem is? -A lányunk és egy falubeli legény kölcsönösen szeretik egymást, tudod ezt? -Ugye beszélünk erről Marikánkkal is?
Válaszra nem igazán adódott lehetőség, mert az asszony - az elalvás előtti megszokott mozdulatok helyett - erős karjaival ismét magához vonta emberét.
Vasárnap az ebéd után az édesanya szólalt meg. Az asztalfőn ülő édesapa és a lányok is figyelmesen hallgattak. Elmondta apjának terveit, lassan, tárgyilagosan, mint az élethez természetesen tartozót. Az édesanya beszélt, a lány az ő szemébe nézve szólalt meg.
-Édesanyám! Szépen kérlek, hogy ne takard el előlem a napot! - közben arca mindkét oldalán leszaladt egy-egy könnycsepp.
1938 augusztusában a felújított templomban mondtak ünnepi szentmisét és ha a Mindenszenteket ábrázoló oltárkép befejezetlen is maradt, nem sokkal később itt esküdhetett örök hűséget egymásnak az a két fiatal, akik ott, azon a bálon olyan nagyon egymás szemébe néztek. Úgy éltek, mint annyi mások, sikerekkel, döccenőkkel. Az egymásnak fogadott örök hűségük valósággá vált. Hajlott korukban bátran nézhettek egymás szemébe és mondhatták: Ez az élet, érted megérte.
