Amikor alakzatban kiléptünk a laktanyából, ötven méter után mindig balra fordultunk. Ezen az úton közelíthettük meg a lőteret, a sertéstelepet és a lőszer raktárat. Itt tanultuk meg vak-majd éles golyóbisokkal használni a géppisztolyunkat, őrségben vigyázni tarackjaink lövedékeire, a hizlaldában ellátni és tisztán tartani a sertéseket. A disznóólak felújítása hónapokig tartott. Kőművesek és maltert keverők lettek a kiskatonák. Én gyakran vittem a srácoknak biciklivel a tízórait és vártam meg ott az ebédet. Szívesen dolgoztam is a fiúkkal, mielőtt a lőtér mögötti sásos-ingoványos területen begyűjtöttem volna a napi vízibolha csomagot. Parancsnokom irodájában az akvárium lakói vártak arra türelmetlenül.
Ez a terület akkor a város végét jelentette. A kanyarban lévő Tüzér kocsmától családi házak kíséretében meneteltünk jó kedvvel, parancsszó nélkül is lépést tartva. A közút akkoriban nem volt forgalmas, zavartalanul nézelődhettünk, beszélgethettünk. Az utca közepén egy takaros házikó udvarában többször is feltűnt egy csinos kislány. Söprögetett, virágokat szedett, kicsi kapát tartott a kezében, szorgoskodott. Egyszer aztán megleptük. A jól begyakorolt katonadal kezdésére nótafelelősként adtam a felhívást a kezdő sor beéneklésével. A ház elé érve egyszerre fordítva jobbra a fejünket elkezdtük, hogy "Nap jobban ránk sütött, szívünk mélyén ez úgy átütött" és mindannyian mosolyogtunk. A lány meglepődött, de a mi ajándékba adott mosolyunk szépítette meg az arcát, majd a dalt folytatva mentünk tovább. Többször is megismételtük ezt a kollektív udvarlást. A kocsma kerti vendégei, az utca lakói megtanulhatták ezt a kedves dalt. És meggyőződésem, hogy többségünkben komolyan gondoltuk azt, hogy "hazámat nem hagyom, apáink, örökét, édesanyák édes örömét..." És abban is biztos vagyok, hogy legtöbbünk ilyenkor valóban egy kislányra gondolt.
A Diák kislány mellett biztosan énekeltük a Tüzér indulót is, mást is. Amikor daloltunk, szabadon szálltak a gondolataink. Sokáig nem jutott eszembe ez az emlék.
A sorsom úgy hozta, hogy ahol egykor őrszolgálatot teljesítettem, oda többszintes lakóházat építettek, amelyben évekig éltem a családommal. Így hát naponta megjártam a dalos utat és juthatott eszembe a kislány, a Tisza parti hárs alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése