Halálos szerelem

    Kora tavasszal körbejárom a kertemet többször is. "Kirándulásaim" egyikét a fáknak és a bokroknak szentelem. Hogy vannak, milyen állapotban fogadhatják a rügyfakasztó kikeletet? Mi dolgom lesz nekem az árnyat, a virágot és gyümölcsöt adó lombosokkal? Majd meg is tervezem a munkát. A metszést és a koronák alakítását sok éve már késő ősszel letudom. Így történt ez most is október és november hónapokban. Tavaszra csak a lemosó permetezés marad, azon meg nincs igazán mit tervezgetni. Elő a kannával, vegyszerrel és rajta!

   Ha néhányszor elnagyolom ezt a munkát, annak következményeit néhány kényesebb növénynél gyorsan megláthatom. Felületességem eredményeként a gyorsan megszülető gombák tarkára festik a fák ágait. Megállítani ezt a folyamatot nem egyszerű és ha néhány évet lustán vársz, már nem tudod azt visszafordítani. Így jártam hát, végig nézhettem, hogyan "éhezteti" ki és mérgezi meg gyümölcsfáim egyikét egy taplógomba, miként terpeszkedik óriási erkélyként annak törzsén. 

A kényes fa gyümölcsét ritkán láttam, a gombát nem bántottam. Rácsodálkoztam erre a szimbiózisra! Vajon mindkettő akarta? Melyik mondta a másiknak: Ne hagyj magamra! 

Múltak az évek és a Tapló -hol itt, hol ott- újra megszületett, majd végleg elmaradt. A fa hirtelen megöregedett gyérülő koronás fejét engedékenyen hajtotta meg a fűrész előtt. Nem maradt meg belőlük más emlékként, csak ez a fénykép és fejemben egy József Attila vers:

 Halálos szerelem

S ha nem volt még halálos szerelem,

azt akarom, ez halálos legyen,

értelmes kín: mert nincs értelme annak,

ha embernek üres kínjai vannak,

s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,

én meg fogom majd ölni magamat,

nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,

de jobban fájna elsorvadni lassan,

s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,

bíró, kitől büntetést nem remélsz:

vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz.

Földrengés

   Február 6-án Törökország és Szíria területén fékeveszett nagy erőkkel mozdult meg a föld. A felszínre törő energia nem kímélt senkit és semmit. Megnyíltak az utak és halomra dőltek össze épületek, maguk alá temetve minden élőt és élettelent. 

Országok és nemzetközi szervezetek siettek példás gyorsasággal segítséget nyújtani a bajbajutottaknak. Közöttük Magyarország is, aki félszáznyi embert juttatott ki a megjelölt helyszínre a szükséges technikai eszközökkel és a mentést segítő kutyákkal.

 

   A HUNOR mentőszervezet több magyar egységgel együtt a napok huszonnégy órájában dolgozik a 16 ezer négyzetméteres kárterület helyszínén. A fizikailag és lelkileg is megterhelő munkában résztvevők életveszélyes helyzetekben mentenek meg 17 emberi életet és emelnek ki közben elhunytakat is. Hogy áldozattá válhatnak maguk is, biztosan eszükbe juttatja azt egy-egy utórengés során a sisakjukon kopogó, hulló vakolat. Nem menekülnek, teszik a dolgukat, igaz emberként átérezve mások fájdalmát.

 

   A romok közül kiemelt -még félősen tartózkodó-gyermeket átadja szeretteinek. Amikor a mikrofon előtt szóra bírják, a nagydarab, erős ember akadozva beszél, hangja el-elcsuklik, oldalt fordul, majd a kérdezőre tekint, nem felel, egyszerűen csak sírva fakad. Ötven évvel ezelőtt ugyanezt láthattam, amikor tűzoltó bajtársam felhozta a mélyből a kislányt. Az erősen kapaszkodó kicsi karokat lefejtették róla, a légzőkészülék álarcát lefejtve magáról, mozdulatlanul megállva csendben hagyta, hogy a kicsorduló könnyei leperegjenek az arcán.

   A földrengések váltakozó erősséggel folytatódtak más területeken is. Nagyobb bajokat a riadalmon kívül nem okoztak, de felhívták a "porszemnyi"emberek figyelmét a természet tiszteletet igénylő hatalmas erejére. A Hunor csapatában négyen is képviselték Baranya megyét. Még közelebbről, Komlóról is szállhatott fel a repülőgépre tűzoltó. Büszkék lehetünk rájuk, ahogyan teheti ezt az egész ország a teljes csapatot illetően. (Komlói tűzoltó dolgozhatott a Zsanai gázkitörés 60 méteres lángoszlopainak megfékezésében is 1979-ben. Bencze Gyurira ezért sokáig irigykedve néztünk fel.)

Országok és nemzetközi szervezetek segítettek és teszik ezt ma is a károk felszámolásában és az emberi élethez méltó körülmények kialakításában. 

   Nincsenek még végleges számok. Nem túloz az, aki 45-50 -ezerre becsüli az áldozatok számát. Óriási hát az életben maradottak fájdalma. Ezt csak enyhíteni tudja az a segítség, ami élelmet juttat az éhes szájakba és fekhelyet ad egy meleg takaróval.

Amikor a  magyarok hazaérkeztek, igen tisztes fogattatásban részesültek. Talán csak a kedvesek, szülők, gyerekek vették észre, hogy a repülőgépről leszállók már nem ugyanazok az emberek voltak. 

 

   És mi történik rövid egy hét alatt a világban? Ropognak a fegyverek, folytatódik az öldöklés és pusztítás. Mi sem vagyunk különbek! Nem hallgatjuk meg egymást, vezető politikusaink nem hajlandók szóba állni a kérdéseket feltevőkkel, parlamenti bizottsági ülések maradnak el a nevetve távollévők, vagy éppen a cinikus "nem" szavazatok miatt. A demokrácia kicsúfolása ez, talán még több is ennél. A választó állampolgárok semmibe vétele, a hatalom kontroll nélküli, felelőtlen gyakorlása.

A február eleji katasztrófa miatt mozgósított állomány példás munkát végzett és hazaérkezve itthon folytatja azt. Nem olyan látványosan, lehet, de amit tesz, az megegyezik a "földrengéssel". Életet ment, tüzet olt, káreseteket számol fel hétfőn is és vasárnap is. Csinálja mindezt bagóért, ha bérét és juttatásait a vezető politikusaink havi jövedelmével hasonlítom össze. Mit nem találok mondani: vezető politikusaink? Hát nem azok! Se nem vezetők, se nem politikusok! 

   Szíriában háború van, a szomszédunkban háború van, Magyarország elöregedik, a fiatalok máshol keresik a boldogulásukat, az itthon élőket meggyűlöltetik egymással. Mit lehet tenni? Még ha olyan nehéz is, mindenki nyújtsa ki segítő kezét a másiknak, csak így léphetünk a béke útjára!

Gyakran kellene meghallgatni, megtanulni, énekelni "Az ima" dalát, amit Celine Dion és Andrea Bocelli olyan szépen énekel. 

Majd úgy is élni! És a Hunor csapata ezt gyakorolja és tudja. Vele együtt teszi ezt a tűzoltók hivatásos és önkéntes társadalma. Lehet, és kell is őket követni! Jöjjön hát egy mindent megújító-megtisztító "földrengés"!? Itthon és másutt is. Meggyógyulhatna és megújulhatna végre már az egész világ!

  

 

Milyen érzés öregnek lenni?

  Tőlem még nem kérdezte senki, milyen érzés öregnek lenni? Az vagyok, a hetvenötödiket taposom, túl már a férfiak megélt életkorának országos átlagán. A minap elolvashattam egy -a kérdésre fiatalok számára adott- választ. Szebbnél szebb gondolatokat osztott meg velem valaki, követendő magatartás fátylában. Minden szavát igaznak vélem. Olvas, játszik, táncol, sír, elengedi magát, bölcsebb és szabadabb lesz. Szereti az életet és minden egyebet az Istenre bíz, ahogy azt tette eddig is.

   Természetesen én is foglalkoztam már a mögöttem lévő évtizedekkel. Szép mindaz, amit elmondott, én azonban sokkal egyszerűbbnek látom az idő múlását. Az életem folyik a maga medrében, körülvesznek a szeretteim, szerencsés vagyok. Itt van ez a fotó, mindent elmond az helyettem. Nézd meg a képet, a kertünk egy darabkáját látod.  Csak kinézek az ablakon és gyönyörködök a lenyugvó nap nekem is tetsző játékában.

 

A Semmi uralma?

   Nem volt az még olyan régen, amikor a televízió megszületéséről és életének alakulásáról írtam. Kifejtettem véleményemet a műsorok minőségének alakulásáról is, azokra nézve nem feltétlenül hízelgően. Kapcsolódó érzéseimet leginkább a következő mondatom fejezte ki : "Ha egyedül vagy, bekapcsolhatod és anélkül, hogy néznéd, vagy hallgatnád, talán nem érzed annyira a magányt. Ez egy durva kritika,  beismerem,  de valahogy  kibuggyant akkor belőlem.

A szobámban lévő -altatószerként is funkcionáló- öreg Panasonicnak valahogyan a tudomására juthatott. Megsértődött és egyik napról a másikra ez az átokvert masina, arcátlanul válaszolt nekem. Nyolc csatornán csak hűlt helyét találtam az adásnak, helyettük azt olvashattam, hogy az itt elosztott analóg csatorna műsorjele megszűnt. A Vodafone Zrt. üdvözöl és -talán egy kis cinizmust is sugallva- megköszöni, hogy igénybe veszem a szolgáltatását valamint biztosít arról, hogy megrendelés esetén továbbra is zavartalanul figyelhetem a Géniuszban résztvevők vetélkedését.

 

   A nagyszobai TV mellett van egy kütyü, ezért a helyzet itt változatlan. Gyalázatos és komisz jelzőket akasztottam a régi tévém nyakába, elnézést kell kérnem tőle. De ki volt akkor az arcátlanul szemérmetlen, pimasz?  Ki fosztott meg sok-ezer embert attól, hogy zavartalanul tájékozódhasson a politikai élet alakulásáról, kis hazánkban történt eseményekről, nem a kormány oldaláról megközelítve? Nem nehéz ezt kitalálni. Ha esztendők múlnak el úgy, hogy az ellenzék a kormány szócsövén nem kap lehetőséget megszólalni, nem csoda, hogy a hatalmat magának kisajátítót idegesíti egy szókimondó csatorna megléte és tartós működése. Hosszú-hosszú éveket kellett arra várni arra, hogy az ellenzéki politikusok a kormány fő csatornáján megszólalhassanak. Ötperces időket kaptak és ez a tény önmaga komolytalanná tette a fentről lecsepegtetett engedékenységet. A helyzet gyakorlatilag semmit nem változott, a megszólalási lehetőség kiválogatott és nyúlfarknyi.

 

    Elképesztő a demokrácia oldaláról megközelítve az a nagymértékű ostobaság, amit  a parlamenti többség -hovatartozásától függetlenül- zokszó nélkül vesz tudomásul. Elköltünk néhány száz milliárd forintot a közpénzből a Vodafone Zrt.majd felének megvételére és rögvest elintézzük, hogy kevesebben nézhessék, hallhassák azt a televíziót, amelyben gondjaink és bajaink őszinte megfogalmazására törekszenek. A zrt. csinált többször is változtatásokat a vele szerződött felek megkérdezése nélkül, de ekkorát önállóan nem lépett soha. Most felbátorították erre! Vagy jól megfizették? Vagy mindkettő igaz lehet. Biztos, ami biztos! Hogy a most már tulajdonos-társ kormány ne csalódjon, a szolgáltatás árát újévi szokása szerint megemelte a velem való egyeztetés nélkül. Akkor azt ugye jól érzem, hogy nekem egyetlen forint haszonhoz sem kötődhet tulajdonosi érdek? Akkor talán mégsem az ostobaság szülte meg a változást, akkor hát mi? Valahol  besurranhatott a félelem, azt kellett elzargatni és az ajtót kulccsal bezárni? Kár ezért a fáradságért, jön az magától, engedélyek nélkül. Éppen ezért nem lehet megoldás elbújni az emberek elől és felfegyverzett őrséggel, páncélozott eszközökkel kiirtani, vagy legalább távol tartani a vidámságot, vagy éppen a sajnálkozó mosolyt.  

 

   Közös akarat kifejezését nélkülöző döntések és történések korát éljük. A ma lezajló események eszembe juttatják Michael Ende A Végtelen Történet fantázia világát. Meghívom ide a "nagyjainkat". Nézzenek szembe a Tükör Kapunál önmagukkal, legyenek önkritikusak. Lássák meg a lehetőségek tengerében az emberek álmait, viselkedjenek az ő reményeik szerint, mert ez a dolguk, a szolgálatuk lényege. Mit ér a remény nélküli ember? Akármilyen nehéz kimondani a szót, fabatkát. Mert ha azt is elveszítik, akkor játékos könnyedséggel irányíthatók lesznek és az út végén hiába a csábító fény,  a Semmi lesz az uralkodó.                                                                                                                            Ez mégsem lehet senkinek se célja, vagy veszélyes eszköze!?

Ha barát kell

    Félkörben ülnek a nagyszoba közepén, beszélgetnek. Nyugodtan tehetik ezt, mert a feladatot, amiért találkoztak, az egybegyűltek már teljesítették. A jó étvággyal elfogyasztott ebéd után a kávéjukat iszogatják. A testvérek között ül most valaki, aki legtöbbjüknek idegen, aki soha nem járt így még közöttük. Most az asztalra helyezett telefonjával bíbelődik, majd feláll és nagy tisztelettel, szó nélkül csendet kér. Odalép a háziasszonyhoz, udvariasan meghajol és a kezét kinyújtva felállni segíti. A mobil telefonon megszólaló lassú tangó ütemére táncolni kezdenek. A többiek csendben maradnak és szemükben nem titkolt meglepetéssel nézik a táncoló pár zene üteméhez igazított mozgását.

   Nagyon közel vannak már a kerek nyolcvanashoz. Mindketten sok évtizedes, szerető hűséggel megtöltött élet után váltak özveggyé és hajtották esténként párnájukra a fejüket, egyedül. Nem igazán szokványos dolog az, hogy ilyen idős korban -bármilyen mértékben is feladva a függetlenségüket- kifelé tekintve társat keresne az ember. Ül a szobában két idősebb lánytestvér, akik már régebben kikísérték életük párját a temetőbe és rövidebb-hosszabb idő óta férjek nélkül élik az életüket. Vajon milyen gondolatot szülhetett fejükben ez a kora-délutáni, szokatlan tánc? Elfogadást és egyetértést, mert a most már nem is idegen ember társaságában a beszélgetés zavartalanul folyt tovább, mintha semmi nem történt volna.

   Pedig hát történt, nem is akármi! Két ember kezet fogott egymással, mint ahogy ezek a fák az erdőben. Hogy örülhessenek! És féltsék, vigyázzák a másikat a viharos erőkkel támadó szelektől. 

Ha barát kell,

legjobb leszek.

Ha magányra vágysz,

én a csönd leszek.

És ember leszek,

mert emberre vágysz:

ki szeret, ki elfogad,

s kit igaznak látsz.   „ Charles Dickens ”