Szűk ez a várószoba. Ablaktalan helység, ahova friss levegőt a folyosóra nyíló ajtó nyitása pumpál be, egy keveset. A fal és a padok is fehérek, a neon fényét szemet bántóra felerősítik. Néhány szórólap a falra erősített kis skatulyában és a nagy csend. A rendelő ajtaján a feliratokat már elolvastam, semmi változás. Egyedül vagyok, a dokit várom. Nem szokott késni.
Nyílik az ajtó, 35 év körüli hölgy érkezik. Hangosan és mosolyogva köszön. Ahogyan ott ül velem szemben és beszél, pillanatok alatt felejteti a hely sivárságát. Gesztenyebarna szemeiből árad a nyugalom, a béke és a szeretet. Beszélünk az egyre körülményesebbé váló parkolásról, a Doppler-laborról, kezelő orvosokról, ám egyetlen szó sem hangzik el arról, mit keresünk mi itt? Szavait hallgatva végig az volt az érzésem, hogy egy mesés barlangba csöppentem, ahol minden csodaszép, ahol csak egymást hallgató és megértő emberek élnek. Gondolatait kedvességgel fűszerezett mondatokba foglalja. Mintha egy nem is létező ablakból betévedt napsugár a szivárvány színeivel öltöztetné fel a szürke várószobát. Pedig a mesélő közülünk való ember, de biztosan csupa nagybetűsen. Megérezhette, miféle hatást gyakorolt rám, ápolt haján, laza kézmozdulattal, nem létező gyermekkori cincán igazítva egyet, hamiskásan nézett rám.
Megérkezett a főorvos és engem vele együtt elnyelt a rendelője. Amikor ismét a váróba léptem, még nem látott emberekkel találkoztam. A hely a régi szürke, neonfényes volt. A 35 év körüli hölgytől el sem tudtam köszönni. Azt a vidám, csupa derű teremtést, tolószékében ülve, tovább gurították.
Kár, mert olyan sokunknak kellene, akár rövid időre beleülni a székébe, eltanulni tőle a szépet és a jót, elfelejteni a folytonos nyafogást és panaszkodást. Különösen a másokért is felelősséget vállalók és azzal tartozók számára tartom ajánlatosnak.
