Soron-kívüli találkozó

Ízletes, jó minőségű paprikától színes hallét fogyasztottunk ebédre. Csaba még Bácsalmáson elkészítette saját fogású halakból és ezzel vendégelte meg egykori osztálytársait Sikondán a Pihenő Parkban.

Belecsöppentem a Steinmetz Miklós Szakközépiskola 1967-évben végzett tanulóinak 52-éves évfordulójába. Olyan ez az osztály, mint az én gimis csapatom. Gondol egyet és találkozik akár kerek az, akár nem. A jelenlevőkre talán illene emlékeznem, de bevallom őszintén, néhányuk mellett ismeretlenként mentem volna el az utcán. Mi tagadás, régen volt. Találkozhattam velük a Kún Bélában, a városban és az ő iskolájuknál. Negyedikben a szomszédos kollégiumban közülük többekkel is egy fedél alatt laktam.

Csabával is - ez a név csak a második -, akit rajtam kívül mindenki Sándornak szólít. Ő hívott és hozott is engem ide, kihasználva a lehetőséget arra, hogy találkozhassunk, beszélgethessünk.

Etelka köszöntötte a csapatot és létszámellenőrzést tartott. Szólt az engedéllyel távol maradókról és azokról az osztálytársakról, akikről már csak megemlékezni tudnak. Én engedélyt kértem csak ismerősként közöttük helyet foglalni, amit ők kedves mosolyukkal lehetővé tettek. Néhány mondattal megköszöntem és az alkalommal illő idézetekkel kívántam minden jót a kedves csapatnak.

Ez a pár óra gyorsan elfutott. Röviden szót váltottam a csinos lányokkal, akik most asszonyként, nagymamaként tereferéltek de leginkább Csabával elevenítettük fel közös élményeinket. Hogyan utaztunk a sásdi Öreg-hegy gyümölcsösének szüretje helyett Érdligetre, barátom még soha nem látott nagynénjéhez. Onnan gyalog Budapestre, megnézni a Ferencváros-Vasas ez alkalomra összeállított közös csapatának labdarúgó mérkőzését a brazil Flamengó ellen. 1967. június 4.-ét írtunk, 4:1 arányban győztünk. Szép idő, egy-félidős szép foci, nem bántuk meg a kiruccanást.Hazafelé mégis csak eljutottunk a szülőfalumba, no nem a gyümölcsöt leszedni. Az csak álcázta a szökésünket, a kajszi még éretlenül ült fenn a fán. Pénzre volt szükségünk, hogy a komlói  vonatra jegyet válthassunk. Kiszámoltuk, meddig utazhatunk az összes zsebünkből előkotort pénzecskénkből, Pincehelyig érhettünk szabályosan. Megúsztuk! És beszéltünk még sok-sok mindenről. Líviáról és Annáról  és a hőn áhított unokákról.

Kedves évfolyamtársaim! Szívből köszönöm, hogy közöttetek lehettem! Azt kívánom nektek, hogy gyakran lássátok még egymást. Ne múljon a napotok dolog nélkül és mindegyik huszonnégy órában örömet adjon mindannyiótoknak egy kedves szó, egy ölelés!
                                                                                                                                                                

Túlfizetett szolgáltatás

Bő negyed órája már biztosan várjuk a szentmiséről érkezőket. A ravatalozó körül állók arca elől egyetlen felhőcske sem takarta el a barátságosan simogató őszi napsugarakat. A halk, megnyugtató zene jóleső érzésekkel is feltölthetett volna bennünket, ha nem egy túlságosan is fiatal nagymama temetésére készülnénk éppen.

A faluban született, itt élte szorgos, dolgos életét.Körötte mindig volt valaki, akivel többet kellett törődnie, mint magával. És most, amikor a megkezdett nyugdíjas éveit végre felszabadultan tölthetné, akkor jön a kór, a gyógyíthatatlan. Gyorsan ragadja ki közülünk és viszi őt ismeretlen mezőkre. Már a "Hulló falevél" mélabús dallamait halljuk és a pap még mindig sehol.

Megérkezik végre és dologhoz lát. A szokásoknak megfelelően misét tartott a temetés előtt Sarlós Boldogasszony templomában. A szertartást senki nem dicsérte, sőt! Nem remekelt a temetőben se. Jairus 12-éves lánya feltámasztásának bibliai történetét mondta el. Nem igazán értettem, miért ezt választotta? A halott gyermek segítségére siető Jézust az emberek kinevették, közömbös és hitetlenségről árulkodó magatartásukat nem éreztem ide valónak. Annál is inkább, mert a temetésen résztvevő emberek többsége vallásos érzelmű, akiket nem kell meggyőzni a Megváltó igazáról.           Kántorával nem énekelt együtt, a mobil telefonjáról felsorolt búcsúzók és a legközelebbi -a  temetésen is résztvevő- hozzátartozók között nem volt összhang. Érdekes lett volna, ha a listából kifelejtett  fiatalasszony tesz egyetlen lépést és a koporsót megsimogatva hangosan szól a szeretett halottjához!

Lehet, hogy csak én veszek észre ilyen dolgokat? A korán eltávozott asszony gyermekkora óta misébe járó, igaz istenhívő, családját is erre nevelő. A templom rendjéért manuálisan is sokat tevő ember még nagyobb odafigyelést érdemelt volna.
Jobban tettem volna én is, ha a temetésre koncentrálok és a régtől ismert lánytól, asszonytól, nagymamától csendben elköszönök. Ám én ezt észrevétlenül régen, már a búcsú napján megtettem. Műtétje után a pincesoron üldögélve hosszasan beszélgettünk a múltról és a jövőről egyaránt.

A miséért és a temetésért a plébániának befizetett egyházadótól függetlenül is anyagi áldozatokat kell vállalni mifelénk. A katolikus egyház fejének ez nem tetszik. Hát még ha azt is tudná, hogy számla se divat és adót se fizetnek utána!  Jobb, hogy nem tudom, mennyivel kell még megtoldani a borsos temetési költségeket. Mi a véleménye a pápának hazánkban a politika és papság egyre gyakrabban bírált kapcsolatáról? A minden temetésen közreműködő férj most életének párjától lehorgasztott fővel búcsúzik, eszébe se jut kritikával illetni az atyát. 

Hetvenen felül az öregkoromat élem már. Ezek a friss élmények megerősítettek abban, hogy az utolsó kenet szentségét ne vegyem fel. Az egyházi rend kivételével a többinek birtokosa vagyok. Ha a családom a nyilvánosság előtt szeretne tőlem majd végső búcsút venni, hát nem bánom. De a szavak, amik ott elhangozhatnak, az enyémek legyenek, ha azokat másnak a hangszalagjai szólaltatják is meg! Kísérő zenének pedig az egész szertartás alatt szóljon a kedvenc hegedűversenyem!

Végül még hadd üzenjek Jézusnak! Támassza fel egyházának méltóságát és tisztaságát! Segítse megerősíteni a nyáját szerető és azt jóra nevelő papjait. Meg is köszönöm majd, ha találkozok vele, addig is készítse elő helyét a mennyek országában, most eltemetett gyermekének!

Barangolás sportok körül

 Minden sportágat tisztelek, a legtöbbet szeretem is. Kivételt csak a test-test elleni durva, erőszaktól se mentesek képeznek. Így hetven körül a kézilabdának szurkolok, de már csak a televízió képernyője előtt. Ritkán megnézek egy jónak ígérkező labdarúgó mérkőzést is, nem részesítve előnyben a hazai pályákat. Egy olimpia az más. Négyévente látni akarok mindent és mindenkit.

Az általános iskolában jeles eredményt értem el tornában és asztaliteniszben. A gimiben kézilabdáztam   és az udvari salakoson sokszor gurítottam lábbal a labdát. Gyakran futottam a két hatos között a sásdi csapatban. A 24-24-órás tűzoltói szolgálat miatt ez utóbbi is elmaradt. Ám lehetőségem adódott a pingpong játék folytatására és a röplabdázásra. Mindkettőben évente vetélkedtek a megye tűzoltóságai. Jól emlékszem arra, amikor néhány hónapos beosztott tűzoltóként megnyertem a komlói parancsnok elleni meccset. Fej-fej mellett haladtunk, amikor a döntő szett közepén magához intett Pápai Laci és mint edzőm -persze ilyen nem létezett- a következőket mondta alig hallhatóan:

   -Semmi okosat nem tudok és nem is akarok neked mondani, csak ezzel a rövid szünettel kizökkenteni az Öreget, te meg csak nyugodtan folytasd tovább, ahogy eddig! -szólt és mosolyogva állt vissza a bordásfal mellé.

Visszaléptem az asztalhoz és adogattam. Sikerült! Négy pontos fölénnyel nyertem meg a döntő játszmát. Tizenhárom év múlva ellenfelem nyugállományba vonult és én az ő helyére kerültem. Mintha tegnap történt volna, úgy emlékezett a mérkőzésünkre. Fejét csóválva meg is jegyezte, hogy akkor, annak a rövidke szünetnek a beiktatása nem igazán volt sportszerű. Megkérdeztem tőle, mit tett volna az én helyemben, ha egy néhány hónapos tűzoltó korában a főtörzs magához hívja az asztal széléhez? Ezen azután mindketten elmosolyodtunk.

Az az esztendő hozott még más sport-sikereket is nekem. A KBSK pályán 100 méter gyorson szerepeltem. A részvételhez az otthoni, pécsi válogatottba kellett bejutnom, ahol sikerrel előztem  meg  Hunyadi Kálmán bajtársamat.  A komlói pályán a megye sprinterei között is én bizonyultam a leggyorsabbnak. Hárman mértek időt, kézi stopperrel. 12 másodperc került a jegyzőkönyvbe, 25-évesen nagyon is elégedett voltam ezzel az eredménnyel.

Szerepeltem a Tüzér utcai pályán megrendezett magasugró versenyen is. Baráti Jóska azzal nyugtatott, hogy nem az eredményem a fontos, hanem a lehetőség, csapatunk összpontszámának növelésére. Teljesítettem is ollózva 125 cm. magasságot. Mindenféle előzetes gyakorlás nélkül ez nekem a csúcsot jelentette. Megkérdeztem a képzés megyei főnökét, milyen stílusban szabad a feladatot teljesíteni? Marci bácsi -akkor őrnagy elvtárs- azt felelte, hogy az teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a léc fölött huppanjak a laticelre és a léc a helyén maradjon. Még párszor szembefutottam az akadállyal és tigrisbukfencekkel teljesítettem a 150 centimétert. Megnyertem a viadalt az esélyes Kárpáti Jancsi előtt. Ma sem tudom, szabályos volt-e az engedélyezett megoldás.

Tiszti iskolás koromban a torna órákon a futás volt a divat. Irány az Árpád híd pesti oldala, majd vissza Óbudára, a Laktanya utcába. Teljesítettük ezt a távot akkor is, ha a füstös levegőben alig volt oxigén, ha a tüdőnk cikákolva tiltakozott ellene. Fizikai állóképességünkért felelős tanárunk talán a hétfői kialvatlan mozgásunkra utalva, viccelődve jegyezte meg néha:

   -Nagy, fehér lótetűk vagytok! - de ott volt közöttünk, velünk.  Dorkót húzott a lábára akkor is, ha az udvari pályán focizgattunk. Amikor ez először fordult elő, eltátottuk a szánkat. Úgy mozgott, forgott, cselezett, játszott a labdával, hogy néha leálltunk és szájtátva bámultuk a 48-éves embert. Ezt meglátva néha porondhoz illő bemutatót is tartott. A rendőr alezredes az 1960-ban bajnokságot nyert Újpesti Dózsa labdarúgója volt. Szélső volt a jobb oldalon, gyakran jelentősen besegített a védelemnek. Hatszor játszott a válogatottban, kétszer is megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója kitüntető címet.

Béla nagybátyámnál nyaraltam, még igazán kis srác koromban. Szabad bejárásom volt munkahelye valamennyi területére. A gazdaság dolgozói mintegy parancsszóra, letették a kezükben tartott lapátot vagy vellát, amikor a dobozos rádió a magyar labdarúgó válogatott meccseit közvetítette a világbajnokságról. Nagy figyelem, néma csend, bosszús kiáltások és felszabadultan kitörő öröm. Ott hallottam én először az én jól focizó főtanáromról, Tóth Mihályról. A "nagy, fehér lótetű" kifejezését megörököltük tőle és akkor használtuk azt, ha a másikat tréfás feddésben kívántuk részesíteni, vagy csak évődtünk. Nem sokan vagyunk, akik ma megértenék.

                                            

Unokatestvérek amikor találkoznak

Ha minden őszi napon ennyi jutna az ölelő napsugarakból, akkor a tél uraság zavarná el a nyarat hosszabb időre megpihenni. Ám az is lehet, hogy testünket és lelkünket nem csak a szeptember végi nyaracska melengette.

Nagy családok találkoztak Sásd városkában. Az egykori faluban született Halász és Füzes gyerekek adtak egymásnak randevút. Mi kilencen voltunk testvérek, ők csak kicsit kevesebben, hatan. Testvérként szerettük egymást és tesszük azt most is. Szülőfalunkból a legtöbben kirepültünk és éljük az életünket. Anyák és apák lettünk, nagymamák és nagypapák. Vannak közöttünk, akiket már dédiként szólíthatnak. Egyszóval mi testvérek és unokatestvérek megöregedtünk, legalábbis a fiúkat illetően.

Nem először találkozik ez a kör, a létszám soha nem teljes. Ezúttal hetvennyolcan kanalazhattuk egy kedves ismerős, Marika által elkészített, óriási fazekakban rotyogó töltött káposztát. Az italok mellett szabadon válogathattunk a sütemények és pogácsák, ropogtatni valók tengeréből is, amelyek többsége az ünneplő asszonyok keze munkáját dicsérte.

Nem váltottuk meg a világot, csak sokat beszélgettünk. Magunkról, egymásról, örömökről és bánatról. Kerestük a hiányzókat, érdeklődtünk felőlük. Hogy vannak a messzi országokban élők, mi újság van a tengeren túl? Bizony szétszórt bennünket az élet és ritkán foghatjuk meg egymás kezét. A találkozók között mindig vannak változások. Van akitől örökre elköszöntünk, van akit először látunk. Van aki egy jottányit sem hajlandó nagymamaként se veszíteni a fiatalságából. Van köztünk olyan, aki ma is igyekszik gazdag zsákmánnyal megtelíteni a szákot. Miközben nagy szeretettel nézzük a kertben ugrándozó gyerekeket, a közöttünk fáradhatatlanul szaladgáló legkisebb tündérkét, meghalljuk a hírt, új életek készülődnek születni, akiknek édesanyját legtöbben nem is ismerjük. A minap még papájának furulyázó kisiskolás is nagylány lett, messzi egyetemen tanul. És megemlékezhetnék még néhány mondat erejéig sokunkról, de nem teszem, ez nem is a célom.

Sok éve már annak, amikor első alkalommal ült egy asztalhoz ez a kör. Ezt a mostanit gyermekeink közül néhányan szervezték és bonyolították le. Velük kivételt teszek és név szerint mondok  mindannyiunk nevében köszönetet Csörinek, Péternek és persze  mindenkinek, aki bármit is tett ennek a szép, őszi szombatnak a sikeréért! Remélem folytatják és nagy örömmel ölelik majd meg egymást akkor is, ha a sásdi tizenöt unokatestvérről már csak emlékeik felidézésével beszélgethetnek.  

"Hogyha a Hold rá fátylat ereszt"

"A település határában a szántót és a temető melletti utat szilvás kert választja el. A kiöregedő szilvák helyére cigány meggyet, nyári almát, szelíd gesztenyét és diókat telepítettem. A galagonyát most ezek karolják körül és a rajta élősködő kúszó növények. Tavaszi virágzáskor a madarak dalától hangos fát féltve őrzöm és gyógynövényként kezelem. Alatta -mintegy sátor alatt- unokáim hancúroznak."

A fentebb leírt mondatok mellett a fa adatait is rögzítve beneveztem az "Az év fája" vetélkedőbe a szíveket is gyógyító galagonyát. Ennek már sok éve. Kiesett az első rostán, igazán nem is számítottam más eredményre. Hogyan is gondolhatja egy majdnem bokor, hogy megjelenik a nevezők listáján? Pedig fa  ám ez a javából, ha cserjének is hívják! Nem a kertemben van, mégis a gazdája vagyok, miért is ne dicsekednék vele? Tavaszokként a méhecskék ezreit megszédítő virágzása bennem azóta is jóleső érzéseket fakaszt, elég csak messziről megpillantanom.

A meggyek nem eredtek meg, a régiek közül néhány -engedve a fűrész fogainak- elveszítette koronáját és törzsét. A diók termőre fordultak, teljesítették kötelességüket, ízesítették a finom süteményeket, vagy csak úgy természetesen adták meg magukat a fogaink malmainak. Idén megjelent egy ellensége és tönkretette a gyümölcsét. A nyári almák egyikét rossz helyre ültettem. A körülötte levő kiserdő fái miatt csak a magasságával törődik, néhány kósza virágot felmutat ugyan, de a szép, kerek almáját nem érleli meg. Az első éveiben rendre visszametszettem, ma már hagyom, hadd fusson a fény felé, egyszer majd fürdőzhessen meg a nap sugaraiban. A másik becsülettel teljesíti kötelességét és bőven terem. A szelídgesztenye kelleti magát, formás alakot öltött.Tüskés burkaiban megtalálom a termést, de azok fonnyadtak és töpörödöttek. Marad a szépsége és ezért is megéri nyugodtan lélegezni hagyni.

A galagonyát megtisztítottam a vérét csapoló indáktól és elszáradt ágaitól. Csinosabb lett vetélkedős önmagától. Weöres Sándort is megihlette éjszakai fátylával, izzó szemeivel.

A telek rendeződött, megosztódott. A szilvás kertben kerítések futnak. Az egykor ültetett fáim közül több is a kerítésen kívül maradt. Amikor a galagonya kibontja szirmait, én minden évben látni akarom. Nem a hold fátylában rejtőzködve, leszek olyankor mellette majd éppen eleget. Inkább verőfényes nappalon megyek ki a temetőbe, onnan gyönyörködhetek a leginkább benne. Elnézem ahogyan a kikeleti szellő szaladgál a fehér-ruhás menyasszony  virágtengerében és mosolyogva gondolok már egy új tavaszra.