Nyugállományba vonulási emlék

Van egy beépített szekrény a lakásban, amelynek teljes polcát megkaptam tűzoltó életem relikviái, írásos dokumentumai tárolására. Akad közöttük kidobásra,megsemmisítésre szánt irat anyag is, de ezeket kimentettem a lángok karjai közül. Véleményem szerint feldolgozandók  és egykori szolgálati helyem "múzeumába" helyezendők. A polc széles és hosszú, tele van. Birtokolni ilyen nagy területet hatunokásan és mindent megőrizni akaró nagyszülőikkel, 44-éves közös múltjukkal, nem egyszerű feladat.

Ha kinyitom a szekrény ajtaját, nemes rendetlenség fogad. Egyenként is tudom, hogy mit őrzök itt, de megtalálni az éppen keresettet, kis kutatást  igénylő elfoglaltság.

Festmények, porcelán tárgyak és néhány más ajándék a lakásban elszórva szolgálnak díszítő elemként. A kitüntetések és egyéb elismerések, érmék, emléklapok és oklevelek formájában egymást takarva várják jobb sorsukat. Az A/4-es nagyságúakat a összes adományozó okirattal együtt beköttettem. Mindezekre a középen elhelyezett dísztőr vigyáz.

A kitüntetések és más elismerések adományozására a keretszámok korlátokat szabtak. Ezek ismeretében kértem javaslatokat, alulról épülőt, véleményekkel ellátottat. Nem kellett sűrűn nekem máshova a pontot tenni azok végére. Néhány esetben sikerült kis kuncsorgással -meggyőző érvekkel és érdemes személyek bemutatásával- a kitüntetettek és jutalmazottak számát emelni, az akkor aktuális ünnepeken 1-2-főt még díszelgő ruhába öltöztetni.

Nem írom meg, hányszor kellett nekem fehér inget és kamgarn öltönyt magamra öltenem azért, hogy valamilyen elismerést átvegyek valahol, valakitől. Nem árulom el, mert valaki még irigységből fakadó, helytelen gondolatok szülője lesz. 32 év terméséről beszélek és akkor az már nem is olyan sok. Elismerte a munkámat miniszter, országos-megyei-városi tűzoltóparancsnok, megyei-városi önkormányzatok, magyar és külföldi tűzoltó szövetségek.

Egykori tiszti iskolámba rendeltek egy alkalommal. A központi ünnepségünkön az első oszlopban jelölték ki a helyem. Az ember ilyenkor töri a fejét, mit is kaphat? Soron kívül lettem tűzoltó őrnagy és erre ott, akkor és azóta is nagyon büszke voltam és vagyok ma is. Kár, hogy ezt a típusú elismerést azóta rendesen lejáratták, leginkább főtiszti és tábornoki körökben.

Van egy olyan ajándékom, ami a könyvespolcomon pihen irodalmak között, könyv alakban, kemény kötésben. Elgondolkodtam, kinek juthatott ez az eszébe? Van is "gyanúsítottam", de jobb, ha nem tudom biztosra. Az ötlet adóját ma már nem is akarom megismerni, mert ha tévednék -amit alig hiszek- rendesen elszégyellhetném magam.

Nyugdíjas búcsúztatómat tartottam a laktanya szertárában. A fecskendők onnan kigurultak, helyüket fehér papírral borított asztalok foglalták el. Katlanban főtt a virsli, hozzá kenyér és mustár. Csapra vert sörös hordó. És akik mindezt barátságból felszolgálták, kedves, fiatal komlói srácok, Tibor fiam és barátai.

Még a nyugdíjas búcsúztatóm előtt kiértékeltem magamban ezt a helyszínt. Teljesen meg voltam elégedve és erősítem meg ezt ma is. Annak ellenére, hogy néhány parancsnok társam igazán díszes környezetben, mások által finanszírozott lakomák kíséretében köszöntek el személyi állományuktól, meghívott vendégeiktől. Nem hiányoztak a cifra külsőségek, sokkal inkább tetszett a papírfedésű asztalok bekerítette egyszerű, barátságos miliő.

Vendégeim megérkeztek, csoportokat alkotva, állva beszélgettek a kissé visszhangos garázsban. Olyan volt a piros autók nélküli óriás terem, mint egy méhkas. Azután csend lett és egy hirtelen főasztallá  változott helyről elkezdődött a majd 33-évem utolsó szolgálati napjának néhány órája. Kaptam itt jó szót, elismeréseket és kedves ajándékokat tűzoltó társaimtól, civil barátoktól. Őszinte kézfogásokat és baráti üdvözléseket. Díszes vázát a fenntartó önkormányzatunktól, igaz, hetekkel később egy testületi ülésen.

Ott a szertárban nyújtotta át egy bajtársam, a ma  könyvespolcomon díszelgő, piros velúr kötésű mappát, melynek borítóján csak annyi áll aranyozott betűkkel: Emlékül... Benne félszáznyian, a komlói tűzoltóságon ebben az időszakban szolgálatot teljesítő hivatásos tűzoltók és közalkalmazottak színes fotója. Egyenként, ábécé sorrendben nevesítve, elköszönő mondattal megfűszerezve. Azóta sem tudtam hozzászólni.

Részesülhettem volna igen magas, Köztársasági Elnök-i kitüntetésben (nem részesültem), kaphattam volna még száznyi dicséretet, együtt sem érhettek fel ezzel a bársonyba bújtatott tisztelettel és szeretettel.

Tűzoltóparancsnokként, ha rajtam kívül más is kapott ilyen ajándékot, legyen rá nagyon büszke. Az a főnök, aki ma szolgál,akarjon ilyet magának, érdemelje ki. Én nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, de szurkolok!

Csodás albumomat tucatnyi éve kaptam már. A mappa lapozásakor mindegyik rám mosolygó arcnak megköszönni külön-külön nem volt lehetőségem, itt most megteszem. Végiglapozom, belenézek mindegyikük szemébe. Kedves Bajtársaim, köszönöm!

 

Nincs a bornak titka

A megyei tűzoltóparancsnokságon házi borversennyel tettük színesebbé a nőnapot 1984. március 8-án. A csokor virágok mellett azzal tiszteltük meg a gyengébbik nemhez tartozó munkatársainkat, hogy közülük választódhatott ki a borbírálatot végző zsűri. Olyan borok vehettek részt a vetélkedésben, amelyek elkészítéséhez a mintát adónak valamilyen köze van, a szőlő kapálásától a bor fejtéséig.

Hellyel-közzel ismertük egymás nedűit, bolti polcról leemelt mintával nem is kísérletezgetett egyikünk se. Misi cirfandlija a Mecsek délnyugati oldaláról igazán kiváló portéka, mediterrán jelleget kifejező zászlósa a Pécsi borvidéknek. Nem igazán vetélkedhet azzal a vegyes vörösöm. Az oklevél formájában kihirdetett ítélet mégis számomra lett a kedvezőbb. A három grácia helyezést adott, nem egyféle nemesfémet.  Őrnagy úr talán meg is orrolt kis időre rám. Tehetek én arról, hogy a lányoknak jobban ízlett az én falusi kontyalávalóm? Többször nem is mérettük meg egymás borkészítési tudását.

A komlói tűzoltóságon a piac szomszédságában egy vágó szőlőt örököltem, vegyes fehéret, a nyugállományba vonuló parancsnoktól. Mindig csak a gond volt vele, ki kapálja, ki kötözze, permetezze, ki egye és ki igya. Egyetlen vágó szőlője ez a belvárosnak, ügyelnünk kell rá! Majd valaki bevállalta és sajátjaként kezelte. S hogy a szőlősgazda tűzoltók ne fumigálhassák, mérettessék meg a sajátjukkal!

Borversenyt tartottunk 1990-ben, első alkalommal. Csak néhány külsős barát csatlakozhatott hozzánk, akik bizonyítottan ismerői a szőlészet-borászatnak, akik szakavatottan értékelhették a tűzoltók borait. Akkoriban a zweigeltem kapott vegyes okleveleket. Kékfrankos ősét már csak azért sem közelíthette meg, mert 16 cukor foknál magasabb értékű szőlőt egyszer sem sikerült szüretelnem.

Évente megtartottuk a vetélkedőnket. Sándor volt az udvari szőlőnk borásza, e minőségében a legaktívabb bajtársunk. Váratlan halála után az ő emlékére hirdettük meg azokat, nevét is szerepeltetve az okleveleken. A kedves-tréfásan "Szopoki bíbor"-nak elnevezett borom 2009-évben már csak oklevelet kapott a részvételéért. Azóta nincs saját termelésű borom, de elfelejtődött a tűzoltók borversenye is. Talán csak a körülmények nem teszik lehetővé, vagy a ma szolgáló fiúk nem borosgazdák? Talán a házi vetélkedésünket elindító bajtársunk emléke is elhalványodott?Az udvari szőlő sem élte túl a nyugdíjazásomat. Éles szerszámok gyorsan megoldották a "ki gondozza" kérdését.

Mecsekfalun, ahol élek, 33 éve kóstolgathatják egymás borait a versenyre benevezők. Az Öreg-hegyi szőlők is átalakultak, új gazdák szorgoskodnak, új telepítésekkel. Bormintámat addig vittem a kora tavaszi mustrákra, amíg azt a kertemben lévő szőlő vesszők azt lehetővé tették. Tudom, hogy a pontozás nem szigorú, eredményeimre mégis másért lehetek büszke. Nem az  arany-ezüst-bronz- minősítésekre,hanem a részvételemre, illetőleg ahhoz kapcsolódó feltételek megteremtésére. Közreműködtem több alkalommal is a verseny utáni vacsorát követő nótázásban, annak hangszeres kíséretében.

Egy meggyet bőven termő évben kiderült, hogy a faluban többen is bort készítenek a fákról leszedett gyümölcsből. Nosza hát, kóstoljuk meg egymásét! Az elképzelést tett követte, versenyt rendeztünk a létrás bornak a Gumó kocsmában. Első ízben követtem el ilyet, el is vittem, mérettessék meg a cigánymeggyem vörös vére. Az okleveleket, emléklapokat magam terveztem és készítettem mind az eddigi hét alkalomra.

Ezeknek a boros vetélkedéseknek mindegyike nyitott volt az érdeklődők számára is. Soha nem a sikerélmény motivált, a közösséget kovácsoló erők miatt vettem részt szívesen az ilyen rendezvényeken. A muzsikáláson és éneklésen kívül nem titkolom, hogy szívesen kóstoltam meg a borokat is. Megtanultam azt, hogy a jó szívvel kínált, gyenge lőrét sem szabad durván szidalmazni, mert sok izzadtság lehet abban is. Megismételt, második kínálás veszélyét felismerve illett csak udvarias köszönöm-mel visszautasítani azt. Érezheti ezt a gazda is, amikor bedugaszolja az üvegét, de a szemében felcsillan az ígéretes mosoly, a jövő évre vonatkozó.

Templomok csendje

Római Katolikus Egyház templomában kereszteltek meg. Édesanyám nővére Mária és férje tartottak a keresztvíz alá, vállalva azt, hogy Istent becsülettel hívő ember válik majd belőlem. Nem kellett engem terelgetniük a vallásosság irányába, megtették azt a szüleim. Megtanítottak imádkozni, hittan órákra járattak és feladatokat teljesíteni a vikárius által beosztott időkben látogattam a szentmiséket. Ministránsként vettem azokon részt és az oltár előtt a miséző pappal együtt mondtam latinul, Confiteor Deo omnipotenti...

Istentiszteletüket a reformátusok a Kisköz apró házacskájában tartották, amit más beruházások miatt lebontottak. Soha nem jártam ott, csak az embereket ismertem. Szememben a jók közé tartoztak. A közösség megtalálta új helyét Tamás bácsi családi házában. Más vallást gyakorlók is éltek -és élnek minden bizonnyal ma is- a faluban. Egymás mellett békében, tisztességgel.

Mindkét vasárnapi misén telt ház előtt csöngettünk Úrfelmutatáskor, állóhely is alig volt az éjféli misén. Márpedig abban az időben nem igazán nézte jó szemmel ezt az aktuális hatalom. Másik faluba költöztem, ahol a szüleink korosztálya teljes létszámmal adott hálát Istennek imájával a heti szentmisén. Ma csend van a templomok körül. A szentbeszédek egyre kevesebb ember füléhez jutnak el. Ennek oka lehet az, hogy nincs már a hetente misére járó korosztály, az őket követők egyre kevesebb gyermeket tanítanak meg -szülői példamutatással- hinni az Istent. A megfogyatkozást elősegíthette a felkészületlen, az ige emberi érzésekhez igazodó hirdetése helyett a templomokba nem illő, napi politikai kérdésekhez kapcsolódó, hamis érdekekkel telített megnyilatkozás.

A vallás gyakorlásának szabadsága három évtizede akár a rendszerváltozásnak is köszönhető. Az egyház nagyon sok, tőle korábban jogtalanul elvett tulajdonát kapta vissza. És más, működést segítő kedvezmények ellenére tartja a markát ma is. Pedig munkájának nem látom a gyümölcsét, sőt virágba sem borulnak a nemes oltásra váró ágacskák.

Egyre több iskolánkban elvárás lesz a diákkal szemben a hitoktatáson való részvétel, annak tulajdonosától függetlenül. Növekszik az egyházi tulajdonban működő iskolák és óvodák száma, miközben a fogyatkozó számú miséken gyarapodnak az üresen hagyott padsorok.
Biztosan nem jól van ez így! Hát még akkor, ha Isten égiszét maguk előtt tartva, istentiszteleten és szentmisén egymás ellen hadakozik a lelkipásztor és a plébános. A történelméről, mezőgazdaságáról, szőlészet-borászatáról ismert községben sajnos ez a helyzet. Két -ma már nem egy tőről élő- kéz is ácsingózik a település óvodájáért és iskolájáért, az ige egyedüli  hirdetőjének. Mindkettő meglepődik, amikor a lakósságot képviselő emberek megjelennek üléseken, megbeszéléseken és hívatlanul is érdeklődnek, sőt kérdéseket tesznek fel. Őszinte választ nem adnak, de fenyegetni és arra másokat is rábírni nem restek. Az igazát kereső embert azután nyugodtan érheti jogtalanság, sérelmét se ember, se Isten nem igyekszik orvosolni. Rendet tenni, tisztességesen közös nevezőre jutni nem tudnak, talán nem is akarnak. Tiszta vizet önteni a pohárba az önkormányzat is alkalmatlan. Pedig egykor a határban itt tanították móresre a labancokat a kurucok.

Mennyivel egyszerűbb lenne közösen megfogni az apróságok kezét és őket a játszótérre vinni! A sok szaladgálás és móka közben észrevétlenül belopni a kicsik szívébe a jóságot és szeretetet. Ahogyan Krisztus tette, amikor megparancsolta, hogy engedjék hozzá a gyerekeket.
                                                                                                                                                                        

Csókolom Kató néni!

 Kató néni boltocskájába csak akkor léptem be, ha valamiért oda küldtek a szüleim. A széles Dózsa utcában a járásbíróság hatalmas vörös tégla teste mellett az aprócska családi ház elveszett, hát még annak utcai frontján kialakított szatócs üzlet. Nem volt abban önkiszolgálás, vevőnek is hely, alig. Mégis mindent a pultra tudott tenni valahonnan, a petróleum lámpabéltől a gyűszűig. Kis srácként, ha én benyitottam hozzá, jól hallhatóan köszöntem, ahogyan az illett.  Nemcsak visszaköszönt, de mindig volt egy-egy kedves mondata. Arról nem is beszélve, hogy távozásomkor az asztalkán sorakozó üvegecskék egyikéből a kezembe nyomott valamilyen cukorkát, vagy csokoládés drazsét.

Kató néni vénkisasszony volt. Jókora púp éktelenkedett a háta közepén, meghajolva élt, mégis mosolygott. Nem tudom, de úgy gondolom, hogy akkor zárta be végleg a boltját, amikor kinyitották neki a mennyországa kapuját.

Volt a faluban még ilyen barátságot árasztó bolt több is. Frédi bácsi rőfös bottal a kezében már akkor is kigurította a szövetet hosszú asztalára, ha a betérő ember csak kérdezni akart. És ha az nem is vett semmit, napi gondokról és örömekről beszélve tekerte vissza és helyezte újra polcra a véget. Az apró termetű, szikár ember, Jani bácsi pontos mása volt magatartásában az előzőnek a Szent Imre utcában. Később Szabadság, ma talán újra  Imre herceg nevét viseli a 66-os út bevezető szakasza. Mehettem szódát cserélni a Pista bácsihoz, ott is kedves szó és barátság fogadott.
Ezek a szatócsok -ha nevezhetem közösen így őket- a faluban élő emberek szolgái voltak. Ismerték az igényeket és lehetőségeket, ezek formálták napi munkájukat. Szolgáltak úgy, hogy közben urak voltak és mindig is azok maradtak. Kereskedésük hasznával tisztességgel élni akartak és nem többet.

Ilyen mindent tudó-tartó szatócsok és kiskereskedések ma már az én környezetemben nincsenek. A nagy áruházak szakosodtak és a kapujukon belépve nincs akinek köszönjek, vagy visszaköszönjek. Legtöbbször egy biztonsági őr az, akit hangos üdvözléssel riogathatok és magamban mosolyogva figyelem a meglepetését, hallgatom zavart motyorgását. Szerencsém van, ha a keresett termék aktuális felállítási helyéről valakitől felvilágosítást kapok. A polcokon felfedezek néha annyira újszerű terméket, hogy fogalmam sincs, mit látok. Kíváncsi vagyok, közelebb lépek, tapogatok, olvasnivalót keresek. Néhány szót találok, azt sem magyarul. Nem keresek, nem kérdezek senkit. Kíváncsiskodásomról mit is gondolnának? A termék kifizetése biztos találka a távozás előtt, legalább én ilyen helyeken járok. A pénztártól való távozáskor visszaköszönnek és legtöbbször kedvesen teszik azt. Nagyobb helyeken a kijáratig találkozhatunk akár ugyanazzal a biztonsági emberrel, ám zavarba hozni ismételten, már nem teszek kísérletet.

Soha nem látok ezekben az óriás szatócs boltokban lustálkodó embert. Egyiküknek sem fő feladata a vásárlóval való kontaktus megteremtése s ha mégis megteszik, segítenek bennünket eligazítani, felvilágosítani vásárlói óhajainkat illetően, hát az erre fordított időt sajátjukból, munkájuk rovására lopják el. Mert a lényeg itt nem a tisztes megélhetés, hanem a profit extraprofittá növelése. Nem a dolgozók feltétlen javának szolgálatára, inkább a messzi tőkés zsebének megtömésére.

Becsukódik mögöttem az ajtó, gondolatban "csókolom Kató néni" hagyja el a számat, de nem nyújt felém már senki egy darabka cukorkát.

Köszöntő

  " Nézz rám! Igaz gyöngyszemet látsz! Nem kenyerem a dicsekvés, meg aztán másutt is előfordulhatnak ilyen csodák, mégis azt mondom, nagyra nyisd a szemed! Vedd észre minden rezzenésem, ámulj csak bátran és az ismerkedés végén nyugodtan mondd ki, hogy csodaszép vagyok!

   A Mecsek északi lábánál kibúvó, csörgedező patak partján születtem, több száz éve már annak. Baranya kies hegyének meredek szikláit én varázsolom termő dombokká és nyújtom azokat át az itt élőknek munkára és boldogulásra. Kertek és gyümölcsösök, szántók és szőlők színes karneválja öleli át a családi házak otthonainak melegét. Határainál a keresztre feszített Krisztus köszönti az érkezőt, int búcsút a távozónak, miközben őrzi a templomom keresztjét."

   Kedves Olvasó! Elkészült Mecsekfalu web oldala. A városhoz kapcsolt kis falu bemutatkozott. Tegyük a lapját mi is hasonlóvá. Őrizzük meg a múltját, alakítsuk jól a jelenét és tervezgessük meg a jövőjét! Mutassuk be az egykor itt élő embereket, a mai lakosokat, a hozzánk, településünkhöz kötődő személyeket! Ismertessük meg másokkal is a birtokunkban lévő, közszemlékre is érdemes eszközöket, fényképeket, mozgó felvételeket! Folyamatosan rögzítsük ezen a lapon azokat az eseményeket, amelyek archiválásával az utókor is láthatja történelmünket! Elsősorban a saját megelégedésünkre, de mások örömére is valósítsunk meg, akár közös életünket is színesebbé tevő elképzeléseket!

Ezek a gondolatok formálják tetteinket, amikor Mecsekfalu frissen elkészített web oldalát alakítgatjuk!

"Mecsekfaluért Alapítvány"felkérésre írtam ezeket a sorokat a web oldal megnyitására. Nem igazán látom üzemelni. Rácz Boglárka közmunkásként élt nálunk a faluban. Amikor elköszönt, egy verset adott nekünk ajándékba, oldalunkon kell,hogy helyet kapjon. Én mindenesetre megőrzöm itt másoknak is a blogomban és a változatosság kedvéért most 180 fokkal elfordított fotót teszek fel kis falumról.


Mecsekfalu

Mondok ma egy verset egy faluról Nektek---
ne nevessetek ki ..figyeljetek..
ahol a Mecsek szíve Istenért dobban..
ott lehettem én is...egy kicsiny faluban..

egy kicsit az enyém lett...a miénk lett a baráttal---
sepertük utcáit...és néha hólapáttal..
lapátoltunk----nehogy elessen Laci bácsi...
és a többi ember...milyen jó volt látni...
mosolygó arcukat és hálás szemeiket--
köszönték a munkánk....áldd meg mindegyiket...
ahol a kis patak csillámait szórja...
megálltunk mindig....egy kedves jó szóra---
ez nem csak egy munka volt ..ez felelősség..
néztük és csodáltuk a fákat---milyen szép...
de elvették tőlünk ezt a csodát----
és a szívünk ...fellázad és hangosan kiált---
ez nem csupán munka..ez bizalomra épül...
nézem az eget,,,és a szívem szédül..
most panelok lábánál szeméthegyet lapátolok,...
hiszem azt ,hogy visszamegyünk,oda ahol otthon vagyok..
körbeölel a csend...és ismernek a macskák..
ez az igazi...ez a szabadság...
köszönöm az Úrnak hogy ennyi jót adott
ennyi amit akartam...amit a lélek adott..
minden padot .ismerünk a tesómmal
az utat lapátoltuk...és hintettük sóval...
és az a sóhaj...hogy ott lehessünk megint---
Klárika álmomban a kocsmából nekem int..
Gyertek be lányok igyatok egy kávét---
Jó asszony ő aki sokat átélt..
és mindenki nevet ..és mindenki vigad
kimegyünk dolgozunk...az idő meg szalad.....
és minden marad...csak marad a régiben..
ott lenn Mecsekfalun....csak mi vagyunk itt fenn...
két idegen----és visszahúz a szívünk...
Drága Mecsekfalu...nagyon szeretünk...
2018.03.06.Komló,Rácz Boglárka

Mese?

Hogyan tanítja meg egy okoska botocska segítségével a sündisznó a nyulat az ésszerű gondolkodásra? Erről szól a mese, amelyet alvás előtt Jankának felolvasok. Kedves rajzok színesítik a könyvecske lapjait. Egyik másik kihullani kész. Emlékezetből ismert, régi bútordarabja ez unokáimnak, de apjaiknak is.

Másnap a kislány idézi fel a történteket. Ugyanazt a mesét gyorsabban "olvassa", mint én, hamarjában végez. Csak ezután lapozhatok a következő címhez. Amíg mondja, gondolataim elkalandoznak a gyerekek számára megírt történetekről.

Itt van mindjárt a Grimm fivérek Piroskája. Az erdei útról letérített kislány kedélyesen elbeszélget a Farkassal, napfénytől szikrázó tisztásokon szedi tele a kosárkáját illatozó tavaszi virágokkal és így nyit be a Nagyi ajtaján.

Az ordas szörnyeteg, egy gyermek tisztaságát képes arra felhasználni, hogy a nagymamát, majd kiadós ebédje után csemegeként a kislányt is bekapja. Még szerencse, hogy az arra járó vadász, pusztán emberiességből fakadóan megnézi a betegeskedő öregasszonyt. A befejezést ismerjük, a lompos halálával a mama és unoka boldogan ölelhetik meg egymást. Nem nyúlok másik történethez, ez is elég felvillanó gondolataim kifejtéséhez.

Nem azokra a buta tankönyvekre gondolok, amiket manapság az észben és akaratban fejlődő gyerekek kezébe adnak, mert azok nem mesék. Olyanok járnak az eszemben, amelyekben mindig a legkisebb győz és a nagyobbak csak a rosszak, melyekben a szép nyerheti csak el a jutalmát, a csúnyácskák meg gonoszak maradnak. Egyszer majd kitalálok egy mesét, ahol a legidősebb királyfi nyeri el édesapja kegyeit, ahol a sárkánynak nem kell egyetlen fejét se levágni, amelyben a vasorrú bába a legnagyobb szeretettel segíti világra a kisbabákat, amelyben a bice-bóca leányka is megtalálja a szerelmét. De addig is, amíg ezt megírom, elképzelem a Piroskát és a Farkast egy új köntösben.

Piroska nem járhat egyedül az erdőben, mert annak közbiztonsága megromlott. Ezzel és más fontos tennivalókkal indokolja az anyja a mama látogatásának tilalmát. Fogalma sincs arról, hogy a vén toportyán vegetáriánus lett és akármennyire is csikasz, neki már nem kell a hús, az inas-rágós, omlósan zsenge.

Jó ideje már annak, hogy Piroskáék nem jártak az erdei házikóban, mégsem fogóztak össze és indultak útnak. Hasonló gondolatok járhattak a nagyi ráncokkal tarkított fejében is, azzal a különbséggel, hogy az övéit tett is követte. Megfőzte és kisütötte a kedvenceket, becsomagolta az elkészített ajándékokat és a tele szatyorral útnak indult. Piroskát, hogy újra látja, elfeledtette fájós lábát, minden gondját és baját. Le-lehajolt egy útszéli virágért, amikor megcsörrent a mobilja. Szó nélkül hallgatta, aztán zsebre tette. Mindig ugyanaz a kifogás, talán ezt rebeghette, halkan. Visszafordult és elindult hazafelé. Hogy a szeme sarkából egy könnycsepp kicsordult, azt csak a melléje szegődött farkas láthatta, aki hagyta, hogy öreg társa a vékonyka kezeivel megcirógassa a hátát.

Igyekeztem, nem sikerült. Az én mesém sokkal rosszabb, mint a Grimm fivéreké. Túlzottan emberi.

A miniszter félrelép

Kezdő tűzoltó koromban színházba kellett járnom az ügyeleti szolgálatok miatt. Túl gyakran és túl közelről láttam darabon kívüli, színpadra nem illő jeleneteket. A zápor berendezés éves próbáin hiába mostunk tisztára mindent a vasfüggöny mögött, mindig akadt színésznek is alkalmatlan  ripacs, aki újra bepiszkította a kulisszákat övező területet. A nézőtérről szemlélve azért a szívüket és lelküket is kitáró jeles  színészek nagyon színvonalas előadásokkal örvendeztették meg a közönséget.

Talán ezek a régi élmények is közrejátszhattak abban, hogy kevésszer látogattam meg Thália szentélyeit.

Most mégis beültem a nézőtér bal 3. sor 1. székébe. A 2700 forintos jegyem feljogosított arra, hogy a Bánfalvi Stúdió előadásában megtekintsem Ray Cooney: A miniszter félrelép című darabját. A televízió képernyőjén már láttam, ám ez nem jelentett a jó nevű és általam kevésbé ismert előadóknak hátrányt, vagy előnyt. Többször is feltettem magamnak a "mit keresek én itt" kérdést. Nagyon nehezen oldódtam, talán a felvonás végére mosolyogtam el magam.

A szünetben lassan kocogtak a percek. Megint a sor közepén ülők foglalták el utoljára a helyeiket. Jobb lett volna talán a másik oldalon helyet foglalnom, legalább a fáradékony bal szemem miatt. És az előadás folytatódott. A színpad deszkáin felgyorsultak az események. Gyakrabban váltottak a szereplők, sűrűbben csapódott le az erkély ablaka, jól sikerült improvizációkat is véltem felfedezni. A közönség tapsolt és jóízűen kacagott, ez ragadhatott rám is. Egészen jól éreztem magam. Annak, hogy a miniszter félre akart lépni és az nem jött össze, már nem volt jelentősége. Titkárának folytonos szívatásán már maga is nevetett, együtt a nézőtérrel. Hát vele kuncogtam magam is.

Az előcsarnokban egy halom ismeretlen embert láttam magam körül. Nyilván nem csak a város, hanem a környezetében lévő települések lakóit is megmozgatta ez a stúdió. Már kíváncsiságból is tekingettem jobbra-balra, le és fel. Hamar rá kellett jönnöm arra, hogy a színházat ma a gyermekeink és unokáink népesítik be, akiket személyesen nem ismerhetek. Most már tudatosan kerestem korban hozzám hasonlót. Egy már biztosan van, a feleségem, Erzsi ott állt mellettem.  Egyszerre feltűnik egy régi cimbora, édesanyját karolva jön felfelé a lépcsőn. Köszönünk egymásnak és váltunk néhány szót. A rég látott barátom gazdag, mert édesanyjával járhat színházba. Fordítva is igaz a jómód, mert a fehér koronás, tiszta tekintetű asszony látható boldogsággal beszél a dédunokáiról. Hogy ezek után még felfedeztem néhány korombelit, már nem is volt érdekes.

Húztam a lábam, szívtam a fogam, végül mégis csak jó választássá sikeredett, hogy ilyen ajándékot kaptam gyermekeim egyikétől.

Kisfiam, köszönöm!

 

Anyja neve?

Harminc évet olyan helyen dolgoztam, ahol a napi munkám során találkozhattam az állampolgárokkal. Éppen ezért fontosnak tartottam az ügyfelek és a szakma érdekeinek egyeztetését. Ez gyakran ütközött acélosan merev -jogszabályokban megfogalmazott- akadályokba. Mégis sikerült a meggyőzés eszközeit korrekt módon használva, megnyugtatóan és szabályosan lezárni az  eljárási törvény hatálya alá tartozó feladatainkat.

Fontosnak tartottam a változó 1957-évi IV-es és utódainak pontos ismeretét. Ezt követelményként állítottam magam elé és elvártam munkatársaimtól. Ezért néha "kukacoskodó" jelzőt is akasztottak a nyakamba.

Talán a jogszabályokhoz fűződő előéletem miatt háborított fel egy -a benyújtott kérelmemhez rendelt- államigazgatási szerv egyértelműen törvénysértő magatartása. Ez a hivatal ugyancsak próbára tett, mert az ügyintézési határidővel is játszadozva, csak bírósági döntés hatására vált képessé a számomra kedvező határozatának meghozatalára.

A hatalmat gyakorló ügyintézők számára lehetséges, hogy felsőbb utasítások születnek, végső eredményt befolyásolók? Ez ma sajnos elképzelhető, különösen akkor, ha a kérés anyagiakat is érintő.

Mennyire jár gyermekcipőben az ügyek intézőinek pontossága? Kik tanítanak és kiket a precizitásra, hanyagságra? Elmondok egy példát:

56-éves koromig abban a tudatban éltem, hogy édesanyámat Wagner Erzsébetnek hívják. Ebben az évben cserélték le a sok-sok adatomat tartalmazó személyimet, amelyben anyum "a"betűt visel a vezetéknevében. Tudtam az á-betűs változatról is, ám azt nem vettem komolyan őseim származási helyük miatt. A cserét lebonyolító hölgy ragaszkodott az "á"betűhöz, én ezt kifogásoltam. Megkérdezte, hol született? Kisgyulán, válaszoltam. Az hol van?- jött az újabb. Arra gondoltam, hogy nem árulom el a falu Belvárdgyulához csatolását, akkori Olasz község előljáróságához tartozását. Kutakodjon ő, ha ragaszkodik az "á"-hoz. Észrevettem teljes tanácstalanságát és segítettem neki. Az általam megnevezett önkormányzatot felhívta, hát nem én kaptam igazat, a belügyi nyilvántartást erősítették meg. Azóta a személyimben Wágner szerepel. 

Édesanyám nevét is tartalmazó dokumentumaim közül "á"-sok: általános iskolai tanulmányi értesítő(1956), születési anyakönyvi kivonat(1967), Katonai igazolvány(1968), Személyi igazolvány (1974).

Az összes többi papíromba "a"-t írtak: születési anyakönyvi kivonat(1956), gimnáziumi tanulmányi értesítő (1963), Munkakönyv (1968), szaktanfolyami tanfolyami igazolvány (1970), házassági anyakönyvi kivonat (1974), jogosítvány (1976), főiskolai leckekönyv (1985), MHSZ klubtagsági igazolvány (1987), véradói igazolvány /1996). A még meglevő irataimban nem tartották fontosnak, azonosíthatóságom céljából édesanyám nevét rögzíteni.

Jóbarátom, "Dr.Árvai József" igazolása, miszerint jogos volt nála megjelennem munkaidő alatt, sem tartalmazza anyám nevét. Azt ha leírja, kérdezte volna, de nem tette,  helyette felírt 2 dl vöröset és azonnal el is játszotta a patikárius szerepét.

Dédapám Alsószénégető (Burgerland) szülötte, nagyapám sopronkövesdi. Magyar emberek ők, németajkúak. Biztos vagyok abban, hogy Wagner az eredeti név és nagypapámnál történhetett az elírás, mert Magyarlukafán a temető gránit oszlopán ékezet díszíti vezetéknevében az "a" betűt. 

Annyira nagyon nem bosszant ez a pontatlanság, nem lövünk azzal a vesszővel. Szóvá kell mégis tennem, mert a lazaság nem szűnik! Tollat a kezükbe fogó ügyintézők ma is gyakorta tévednek, nem felső utasítások hatására. Amikor megházasodtam a feleségem megkapta a nevemet is. Akkortájt így működött ez. Halász Jenő Rudolfné nevet kapta úgy, hogy a Jenő és né szavacskákat aláhúzták. Működött is ez négy évtizednyit, mostanában ment csak feleségül a Rudolfhoz a hivatalos és már a nem hivatalos papírok szerint is.

Most már csak azt kell eldöntenem, hogy megfordítsam-e a keresztneveimet és újra megkérjem feleségem kezét, Erzsébet helyett ezúttal Kláráét? Ez sem jó! Mi lesz velem, ha kikosaraz?

Kanaszta

A diákkori nyári munkavállalásaimat egy kicsit a család csorba pénztárcája igényelte, de azok a melók mégis a kedves emlékeim közé tartoznak. Örültem, hogy a bukszámból a szükségesre kipotyogó forintok közé én is tehettem és még nekem is maradhatott. Gyakorolhattam a jól ismert szénagyűjtést, megismerhettem az ürgeöntés tudományát, ha ahhoz csak a vödör vizeket hordtam is Meződpuszta határában. Az ügyes cigány legény leadta megrendelő főnökünknek a szerencsétlen kis rágcsálókat, hogy azok mell és comb darabkáit ízletes pörkölt formájában viszont láthassuk. Nagyon finom volt és ezt nem azért mondom, mert mindig éhes voltam. Naponta láthattam a szülőfalumban és a három szomszédos kisközségben élő embereket, az ő családjaikat. A későbbiekben is jóleső érzés melengette a szívemet, ha velük találkoztam -nagy póstás táska nélkül-  és köszönésemet egy mosollyal jutalmazva fogadták.

Jogilag felnőtté váltam és az érettségit követő napon már a munkakönyvembe bejegyzett helyen dolgoztam, gyakran többet az akkor hatályos jogszabályban megengedettnél. Majd még legényemberként elszegődtem egy sokkal lazább, nyakkendősen tiszta munkahelyre. Kevesebb volt itt a bér, de iskolában kitanulhattam a szakma szerteágazó elméleti és gyakorlati ismereteit.

Így aztán az otthoni ebédet követő néhány perces séta után gyakran fordulhatott elő, hogy kezünkben nem a munka eszközeit, hanem az ördög bibliáját tartottuk. Képesek voltunk huzamos időn keresztül is kirakni a francia kártya lapjait. Négyen ültük körbe az asztalt a kanaszta partikhoz. Főnökünktől nem kellett tartanunk, mert velünk együtt játszott a győzelem mindenkori reményében, de nem annak elvárásával. A munkaidő lejárta előtt még néhány kötelező szakfeladat, kis rendrakás és kezünkben máris a kijárati ajtó kulcsa.

Négy és fél évtizede már ennek és azóta nem játszottam kanasztát. Az elvárt teljesítményt kifogást nem igénylően tettem le az asztalra, ezért soha nem éreztem lelkiismeret furdalást a munkaidő megrövidítése miatt. A következő állomásom szolgálata havi 360-órát igényelt és én ezt is elfogadtam, pedig a munkáltatóm egyetlen percet sem engedélyezett az ördög bibliájának a szolgálatára. Ma a tengernyire duzzadt szabad időmből apró tócsákat bármikor  kilöttyenthetek az asztal tetejére, de ki ül le velem szembe zsugázni?