Hol vagy Márta?

     Azon az augusztuson nagyon sokat vertük a "vigyázz"-t. A surranóink már a saját alakjukra formázták a lábainkat, ezért hát nem okoztak gondot a feleslegesen és túlzottan gyakran elrendelt ismétlések. Na, jó, azért egy-egy újra megszülető hólyag el-elkeseríthetett bennünket. Az ünnepélyes eskütételre készültünk. Katonadalokat tanultunk úgy, hogy ének közben mindannyian egyforma nagyokat lépjünk, egy időben és egy irányba. A kiegyenesített lábat talppal a betonhoz verni, na ez a vigyázz menet, amit gyakran kísér fővetés az aktuális elöljáró irányába. Csinálhattuk mi akármilyen szépen, csattogott a csizmás lábunk a kövezeten akkor is, ha a tizedes egy gyenge vacsora után beszélgetést vélt hallani a soraink közül.

 -Nótát! Kiáltotta el magát többször is annak ellenére, hogy az esti kaját nem mi készítettük.

A nótafelelős én voltam. Ismertem a dalokat, a fiúk hangját, ezek birtokában beénekeltem az első sort és már rá is zendíthettünk. Egyszer egy ilyen "nótát" felszólításra, egyikünk - megelőzve engem - jó hangosan bekiabálta:- Hej, temető, temető? Jót nevettünk, hangosan, nehezen múlón és vidáman tettünk eleget az éppen gondjainkat viselő tisztes követeléseinek.

     Eljött a nagy nap, katonai eskütételünk napja. Nagy nyilvánosság előtt fogadtuk meg azt, hogy hazánkat megvédjük, akár életünk feláldozása árán is. Legtöbbünknek ez a maga egyszerűségében természetes is volt, hiszen a hazát, számunkra ez a kis ország és a benne élők jelentették. Eszünkbe sem jutott a kérdést más oldalról megközelíteni, sokkal fontosabbnak éreztük azt, hogy rövid frizuránk jól fésült, kimenő ruhánk frissen vasalt legyen.

     Pécs főterét már tizenkét éve őrzi Hunyadi János, aki Széchenyi Istvánnal együtt azon magyar emberek közé tartozik, akikre büszke lehet ez a haza, akikre mindig felnézhet a megújuló nemzedék. Ebben az évben a város minden újonc katonája itt a város szívében, együtt tette le fogadalmát. A pattogó muzsika mellett mégis az eskütétel és a díszmenet fogott meg bennünket leginkább, de a bennünket átölelő tömeget is. A Törökverő szobrának talapzatán a felirat nekünk is szólhatott. "S acélt ragad, lovára kap, Csatáz, vív, izzad éj és nap..." Édesanyák és édesapák, feleségek és kedvesek, testvérek, rokonok és ismerősök szemében csilloghatott egy kis homályosító cseppecske, amikor meglátták a legkedvesebb kis kopasz katonát. Felsorakoztunk, a szabvány ünnepi beszédet türelmesen végighallgattuk, azután jó hangosan világgá kürtöltük nevünket az eskünk első mondatában. Fogadalmunkat még ütemtelenül verték vissza a tér falai, amikor a zenekar indulásra szólított fel bennünket. A tribünön tisztelgő elöljárók előtt feszes vigyázzban elhaladva, szakaszaink sorban tűntek el a Perczel utca jóleső hűvös árnyékában.

     Estig kimaradást kaptunk, bevonulásunk óta az elsőt. Eltölthettem néhány órát a szeretteimmel, akik meglátogattak. Azt a hiányt, amit a szívemben éreztem nem tudták pótolni, mert én egy lányt is vártam, a legkedvesebbet. Később bevallotta, ott volt, csak zavarni nem akarta a családi idillt. Kár, ismerték őt, örültek volna neki is. Néhány évig még találkozgattunk, kísérleteket tettünk a távolságok legyőzésére, majd elengedtük egymás kezét.

     A Széchenyi tér nagy forgatagában találkoztam egy másik lánnyal, Júliával, aki Gyulát kereste. Júlia minden hét végén látogatója volt a fiúnak, aki az élet egyszerű, de fontos igazságait jól ismerő bányász volt. Most azonban hezitált, nem biztos, hogy látni akarja a lányt. Cinkosan összemosolyogtunk és én titokban mégis a fiúhoz vezettem. Eskü lett belőle, Isten és Ember előtt kimondott, holtig tartó. Gyula ma unokának örülhet, Júlia nélkül. De én mosolygós fruskaként látom Őt ma is. Ugyanakkor eszembe jut a másik lány, aki akkor, ott, régen, egy pici tőrt döfött a szívembe.

     Ennek a bejegyzések a címét Gizi nénitől loptam. Gyermekeim óvó nénije Ő, Gáboré és Tiboré. Írásában Mártát kérdezi, a serdülő kamasz barátnőt, akit szülei kézen fogva vezettek az ismeretlen, visszaút nélküli messzeségbe. Mártán irigylésre méltóan szép kabát volt, azon egy hatalmas, hatágú sárga csillag éktelenkedett.

Két út között

     Két út közé építettük a házunkat, mindkettő a főútról szalad fölfelé északnak. A temetőt már régóta aszfalt burkolaton látogathatjuk, a kertekbe menet azonban kőzúzalék csikorog a talpunk alatt. Ez utóbbit a sárrázótól két betonteknő választja el, amelyek a csapadékot vannak hivatva elvezetni a zöldellő domboldal bugyraiba. A teknők és az árok rég megteltek, az olvadó hó és a csobogó víz akadályok nélkül, ügyesen görgetik lejtőn lefelé a kövecskéket. Ez a sérült, hepékkel és hupákkal tarkított utacska nagy forgalmat bonyolít le. A gyalogosokat - néhány rendszeresen szemetelő ember kivételével - szereti, szíve szerint fent karjaiba venné és lent puhán a főútra tenné a fáradtan hazatérni igyekvőket. Így senki bokája nem bánná, ha rajta közlekedik. Bezzeg prüszköl ő és legszívesebben ledobná hátáról a vadul száguldó sportos motorokat, mert azok egy-egy szeletet mindig kihasítanak a testéből. Nagyokat nyög, amikor csontjait ropogtatva, megpakolt, soktonnás jármű látogatja meg.

    Karbantartás és tisztogatás nélkül éli az éveit, mégis örül. Mert még szolgálni tud, ha megköszönni ezt csak a szélein növő fák, virágok nem felejtik el. Hiába a vadgesztenye virága, a lila akác fürtjei, az ágaskodó fiatal erdő szélén büszkén magasodó nyírfa, a szívét az apró kövecskék közül szerényen kibúvó üröm levelű parlagfű hódította meg. Tévesen vadkendernek is hívják, pedig az ambrosia nemzetséghez tartozik, amely az olümposzi istenek eledeléül szolgál. Észak-Amerika őshazáját elhagyva ez a gyomnövény hazánkban humán egészségügyi- és mezőgazdasági károkat okoz. A virág pollenje erős allergén, amire mi emberek nagyon is érzékenyek vagyunk. Különösen szereti a megbontott, műveletlen földterületeket. El is rendelték kötelező irtását, pedig vértisztító, gyulladás csökkentő, sebfertőtlenítő, immunerősítő, méregtelenítő, zsírégető, lelket nyugtató hatását ismerték. Gyógyító képességét, vitaminos gazdagságát kifejezésre is juttatja szív alakú kaszat termésében.

    Vagy a rendelkezés gyenge, vagy az ellenőrzés felületes, az út közepén gyökeret eresztett parlagfű zavartalanul fürdőzik a napsugárban.  Nem nőtt magasra, terebélyesen ágasra, de gyökereivel jól megkapaszkodott a semmibe.  A járművek kikerülték, vagy megközölték, az emberek nem taposták, nem bántották. A terület tulajdonosa csak nem fogja saját magát elmarasztalni! Nem is látta, talán nem is tud róla, hisz akkor már az utat is rendbe hozta volna.

     A parlagfű elleni ádáz harc olyan lehet, mint a vörös húsok rákkeltő hatása. Egy komolynak vélt világszervezet kitalálja, néhány hete hírül adja, a földlakók meg nevetnek rajta. A H1N1 influenza vírus majd az évente megjelenő mutánsaival való riogatás ugyanaz. Vajon kiknek fűződik érdeke ahhoz, hogy jó pénzért beoltassam magam, hogy ne fogyasszak sertéshúst, szarvasféléket? Marháknak és disznóknak?  Faramuci dolgok ezek! Én mégis változatosan étkezem, mindenevő vagyok, a védőoltást háziorvosom már nem is ajánlja. Nem veszem komolyan ezeket a fenyegetéseket. Miért akarnám hát én - aki naponta látom - a közelemben élő egyetlen ártalmasnak kikiáltott vadvirágot bántani?

Egyszer mindenkit elfelednek, de...

      A szemüveges kis srác ott díszeleg a röplabdamérkőzést megnyerő komlói tűzoltók között. Látom a képen az édesapját is, aki a megye hivatásos állományának képzéséért felelős. Egyszerű, a munkát és a szolgálatot tisztelő, az arra méltó tűzoltót szerető ember. Gyermekei a laktanyában cseperedtek fel, nem csoda hát, hogy fiának fejében meg sem fordult kapun kívül elfoglaltságot keresni. A Zipernovszky után Moszkvát választotta, ott képeztek csak -talán ma is- tűzoltó mérnököt Európában. Ez azért érdekes, mert később nemkívánatos végzettségnek is tekintette a rendszerváltozás néhány buta embere. Hazaérve a megyei parancsnokságon kezdte meg szolgálatát. Biztosan jól dolgozott, mert töretlenül haladt előre. Mielőtt parancsnoknak kinevezték, nekem is voksolni kellett. Ketten is győzködtek a nemmel szavazásra. Egyikük korán és dicstelenül hagyta el az állományt, a másikból, az okoskodó mitugrászból, érdemtelenül lett a nagyváros, olyan dibdáb, nagy embere. Mi kicsik és a józanul gondolkodók nyertünk. Baranya megye tűzoltóparancsnoka lett, majd szervezeti változások miatt katasztrófavédelmi igazgatója. A messziről jött ember is, ha ránéz, látja rajta, hogy a hivatásának él, nem létezik számára annál fontosabb. Azután új idő jött, amikor kicsi parancsnokocskák, képzetlen valakik ragadták meg a legfőbb hatalmat, nagy sebeket ejtve a tűzoltókon, a tűzvédelem ügyén. Mégis leszolgált négy évtizednyit és 57-évesen még maradt is volna, de a születésnapján, megkérdezése nélkül, ridegen váltak el tőle.

      A tűzoltó mérnök ezredes, tűzoltósági főtanácsos megbántva vonult Gyükés-i magányába, édesapja itt hagyott kertjébe. Úgy járt, ahogyan ma a legtöbben. Nem keresik, nem kérdezik, elfelejtik. A laktanyához igen közel lakó bajtárs titkon várta, de véletlenül sem zörgették meg ajtaját. Ám bekopogott a baj, a könyörtelen betegség és kitárta a kapukat a halál előtt. A szánalom, az együttérzés, a tisztesség vagy a szeretet, külön-külön is elégséges lehetett volna egy-egy látogatásra, ám aki megtette volna, nem merte, aki pedig megtehette volna, nem akarta. Egyikük szégyelli magát, másikuk közömbös. Nem csoda hát, hogy csak a családja búcsúztatta el. Úgy járt, mint az Egerből ide vezényelt  megyei parancsnok, aki megfrissítette a személyi állományt, a modernizált technikának új tűzoltó laktanyákat épített. Tőle szentmisén vettünk végső búcsút, amiről csak kevesen tudtunk, mert az ugródeszkán álló aktuális vezető szerint nem volt pénz egy rövid nekrológra a naplóban.

      Pfeiffer Márton ezredes úr elöljáró kollégám, tűzoltó bajtársam és barátom volt. Bő három évtized szolgálat után Ő volt, aki nyugállományba vonulásomkor elbúcsúztatott. Ahogy a fotón is látszik, még tűzoltó uniformisban.  Röviddel a halála előtt beszélgettem vele, megéreztem, hogy nagy a baj. Szavai túl csendesek voltak, közülük hiányoztak a máskor megszokott, humorosan kedvesek. Azt mondta, hogy a szolgálata már csak annyit jelent, betegnek lenni. Másfél éve még kielemeztük az első diagnózist, mindegyikünk mondta a magáét, hát én voltam nehezebb helyzetben. A fegyelemmel és példás türelemmel viselt, nálánál erősebb betegség elragadta közülünk és közvetlen szerettei halk szóval búcsúztatták és engedték el végleg a kezét. Ennyit olvashattunk csak felőle a megyei napilapban és főt hajtottunk nagyon sokan. Nyugodjál békében kedves tűzoltó bajtársunk, Marci!

     Eszembe jutnak azok a tűzoltók, akiket meglátogattam egy köszöntő emléklappal a kezemben hatvan, hetven, ritkábban nyolcvan éves korukban. A büszke, aki házuk előtt az utcán kérte csoportunkról fénykép készítését, hadd lássa a falu, hogy ő még ma is érték. A mindig kemény, aki néhány köszöntő mondat után sírva fakadt. Akiket kikísértünk a temetőkbe, koszorút helyezve sírjukra, vagy akiknek koporsójánál díszelgő sorfalat állva a megemlékezés gondolatait is mi mondtuk el a gyászolóknak.

A nyugdíjasainkkal való tisztességes foglalkozásba sok minden beleférhetett. A velük való törődést - ha nem is konkretizálva -  szabályaink írták elő. Egy szép csokor virágra még az asszonyaik számára is mindig futotta.

Márton hét évet élt nyugdíjasként. Ennyi idő bőségesen elégnek bizonyult arra, hogy kitöröljék az emlékezetekből. Elképesztően nagy luxus az, hogy kitanult és rutinos embert szakmai döntések előtt soha ne kérdezzenek meg csak azért, mert szolgálati viszonya nyugdíjazással megszűnt. Igaz, tíz éve engem se zavart senki tűzoltó hivatást gyakorló a kérdéseivel és az ötleteim átadásáról is leszoktattak már. Kivagyiság, nemtörődömség, illetlenség, parancs végrehajtás, félelem?

Vagy az egész nem más, mint maga a meghökkentően nagymértékű ostobaság?

      Kedves Márton! Mi most a közelgő Márton napra készülünk, lúdvacsorára és az újborok mustrájára. Nyájaikat beterelve Téged már az égi pásztorok fognak meglátogatni s mint jó gazdát, dús lombú nyírfavesszővel ajándékoznak meg. Azok pedig, akik ennyire megfeledkeztek rólad, majd megkapják a göcsörtös, hajtás nélküli, száradó ágakat.

Kikapcsolódni rest

     Takács Péter portréi sorakoznak a múzeum falain, róluk városunk díszpolgárai tekintenek le ránk. Ezek a képek korábban a városháza folyosóit díszítették. Talán meggondolatlanul cselekedett az, aki a helycserét kieszközölte. Ezek az emberek a városhoz, az itt élő emberekhez kötődő viszonyuknak, a város vezetésével való kapcsolatuk minőségének köszönhetik rangos elismerésüket. A még élők helyében én biztosan nem érezném jól magam történelmünk ódon emlékei között, annak örülnék inkább, ha az ügyes-bajos dolgait intéző állampolgárok tekintenének fel rám ismerve, vagy ismeretlenül.

Díszpolgárainkat ismerem, többet közülük személyesen is, Mindannyiukat kitüntetésre érdemesnek ítélte, ítélték meg valaki, valakik. Kodály Zoltán világhírű magyar, Göncz Árpád a nagy magyarok egyike. Én mégis jobb választásnak tartottam Jakab Józsefnét, aki tanító mesterként oly sokat és színeset tett a városért, vagy Rajnai Attilát, a sikeres, munkát és kenyeret adó vállalkozót. Olyat azonban egyet sem találtam közöttük, mint akit ez év tavaszán, egy hegyháti faluban avattak díszpolgárrá.

     Tóni bácsi Felsőmindszenten kőműves mester volt, a legkiválóbbak közül való, amolyan sok mindenhez jól értő. Megbecsült embere volt a környéknek. Fiát arra tanította, hogy csak kiváló munkát adjon ki a kezéből, olyant, ami egyszerre fog örömet nyújtani az adónak-kapónak is. Arra is nevelte, hogy a családja megélhetése mellett nagyon fontosnak érezze azon közösségek szolgálatát, amelyekben él és dolgozik.

      A gyerek ezt jól megjegyezte és életét, ha a faluból gyorsan elköltözött is, ehhez igazítva tervezte. Kapott is megrendelést bőven, fizetésként mellé hálát és köszönetet. Szülőfaluja gyakran kérte a segítségét és kéri ma is. Legyen az egy kőbe vésett emlékmű, közösségi épület, sportpálya, vagy díszes kilátó, fontos szereplője lett a tervezésnek és a művezetésnek, a beruházásokhoz kapcsolódó ügyek intézésének. Nem csoda hát, hogy a varázslatosan szép óvodában mosolygó lányok és asszonyok fogadják Andrást, feléje nyúló karokkal. Az teszi még szebbé ezt, hogy néha gondolkodóba kell essen, ki is ez a szép szőke? Sokáig nem törheti rajta a fejét, mert jön a szomszéd, az ismerős, a volt munkahely, vagy éppen a település, ahol ma él. Épít, kiigazít, kertet kapál, vagy éppen borkészítést tanul. Pihenni soha nem látom, a néhány autós kirándulás minden bizonnyal elegendő neki a feltöltődésre.  

      Mindszentgodisa /Felsőmindszent, Godisa, Gyümölcsény/ önkormányzat képviselői döntöttek úgy, hogy 2015-évben a március 15-i ünnepi megemlékezésen a község díszpolgára címet Miltner Andrásnak, az én szomszédomnak adományozza. Felesége, Marika időben megsúgta, mikor húzzon nyakkendőt a jeles kitüntetés ünnepélyes átvételéhez. A néhány éve alapított helyi elismerést másodikként kapta. Jól ismert asszony előzte meg, s hogy ő követhette, talán András büszkeségét növelte.

     Elgondolkodtam ezen a kitüntetésen. Mit is jelent a díszpolgár kifejezés? Díszmadár, a szó szép értelmében? Ez nem jó, mert a jómadár is kiérdemelhet rangos elismerést. Egy embert, aki több a másiknál, vagy aki más, mint a többiek? Feltehetően ez utóbbi az igaz. Ékesített ember, rajta a dísz egy közösség kitüntető megbecsülése. Aki amikor haza-haza érkezik, szerető baráti öleléssel fogadják az emberek. Örülök András élete 75. évében kapott elismerésének és egészségesen irigy vagyok.