Egy zár, ha nyit

     Talán már hagyományként is üdvözölhetem a karácsony közös, "nagy" ünneplését. Nem a falu "Mindenki Karácsonyfája" az, amire gondolok. Annál azért kisebb, családon belüli a szeretet ünnepéről való megemlékezés. Anyósom és apósom három leánya, a hozzájuk tartozókkal gyűlnek egybe. Amíg a papa és mama éltek, természetesen ők voltak a díszvendégek. Amióta gondolataink csalhatják csupán be őket a közösségünkbe, azóta -ha nem is díszvendégként- én vagyok a legidősebb.

Minden évben változik a helyszín, körforgásszerűen. A vendéglátás nem csak a házigazda dolga, az asszonyok megbeszélik, hogy ki miből és mennyit tesz a közös ünnepi asztalra. A huszonnyi ember, ha együtt van, elkezdődhet az ajándékozás.

A kalapból kihúzunk egy nevet, azon csak más család tagja szerepelhet. Majd elgondolkodunk azon, mi is legyen az öröm szerzésének tárgya? A feladat, kevéske anyagi ráfordítással, vagy a nélkül olyan valamit átnyújtani a sorsolással kiválasztott személynek, ami mosolyt fakaszt az arcán. Ez a mosoly teszi egyértelművé, hogy az ajándékozó jól választott.

És ez a feladat nem is olyan egyszerű! Évek óta gyakoroljuk, és én úgy látom, hogy jelentős lépéseket tettünk meg és eredményeket értünk el ezen a téren.

Amikor átvesszük, kíváncsi tekintetek tűzében kezdünk el kotorászni a tasakban, vagy látunk neki a díszes csomagoló papírba elbújtatott ajándék kiszabadításához. Ha végre előkerült, azt mindenkinek látnia kell. Megköszönés, puszi, és aki az előbb még kapott, most megkeresi a választottját és ad. Így megy ez addig, amíg mindenki meglátja a sajátját.

Vacsora következik, beszélgetés, poharazgatás és váltott felügyelet az apróságokra, akik szerencsére régóta teszik bájossá a mi közös karácsonyunkat.

     A házigazda kezdte. Egyre több aranyos, saját maga készítette ajándék talált gazdára. A sor hamar rám került. Szokásomtól eltérően keveset beszéltem és nyújtottam át az általam összeállított-készített ajándékot.

De közvetlen ezelőtt mit kaptam én? Nem akármit! Arra inspirált, hogy írjak róla. Tökéletes ajándék birtokosa lettem. Laci nagy szeretettel nyújtott át nekem egy lakatot. Egy lakatot, amit maga készített a kerti faházikó védelmére, ahogy azt később elmondta. Micsoda? Ehhez a munkához nem illő, az egyszerű, javasolt használat!

A lakat egyik oldalán a kód állítható be, amelynek négy száma valamilyen módon velem hozható kapcsolatba. A másik oldalán egy felirat: "EGY LAKAT AMELY ÉRTÉKET,TUDÁST EMLÉKEKET "ŐRIZ"

A lakat szára lakkozott, rajta tekerentyűk, díszesen festett gombocskák, az oldalán szőlővessző levelekkel és fürtökkel.

Amikor a kezembe vettem, biztosan nem mosolyogtam. Sokkal komolyabb és nagyobb érték ez, mint elsőre is gondoltam.

Megköszöntem, most mégis megismétlem. Köszönöm szépen!

     Mert ez a lakat szívesen és szívvel végzett, sok-sok munka eredménye. Így aztán természetes az, hogy a végére belekerül a siker jóleső érzése mellett az öröm és a szeretet. Egyszer magam is készítettem, nagyon sok energiát belefektetve, egy hegedűt. Meg is szólalt az túl bágyadtan, erőtlen gyengén. Nem is tartottam meg, mint azt a másikat, amelyet egy barátom barkácsolt össze a megszólaltatás halvány szándéka nélkül. Ez ma is őrzött értékem, barátságunk hirdetője.

     A lakatot a szívembe zárom el. Azt az értéket és tudást, amit én az életemben kaptam, adtam, szereztem, meg a szép emlékeket fogom még megőrizni benne.

Ha pedig valaki megkeres, a szívem közelébe engedem, és csendesen megmondom neki a lakat nyitásához szükséges számokat.

Tartozni valahová

     Kéményseprő barátaim aznap kocsiba ültettek és meg sem álltunk Lillafüredig, a Palota Szállóig. Természetesen tudtam arról, hogy elismerésben részesülök, hát ünnepi egyenruhát öltöttem. Sürgés-forgás a kora délután. Fogalmam sem volt, hogyan zajlik majd le ez az ünnepi ülés, mindenesetre én készültem arra, hogy a kitüntetésem átvétele után a Flórián katonák összetartozásáról, helyi kapcsolatunk alakulásáról, elképzeléseinkről szóljak, ha a szót egyáltalán megkapom.

    Az öreg Paidek érdekes színfoltja volt a falunak. Ahogyan élt, az elég színes volt, ahogy kinézett, csak egy fekete folt, akinek gyerekként jó nagyokat köszöntünk. Aztán mint tűzoltó, egyre gyakrabban találkoztam a szerencsét hozó gombosokkal. A tűzvizsgálatokat egyre többször követték azok az építési-használatbavételi engedélyezési eljárások, ahol a tűzmegelőzés érdekében össze-összedugtuk fejünket a kölcsönösen elfogadott megoldások keresése céljából. Szent Flórián közös védőszentünk, május elején megtanultuk ezt együtt is ünnepelni, róla és hivatásainkról megemlékezni. Végül már nem voltunk kéményseprők, vagy tűzoltók, csak a közös nyelv maradt és a Flórián-i gondolkodás.

     Négy óra körül a szálloda nagyterme megtelt az ünnepi ülésre érkező ipartestületi tagokkal, hozzátartozóikkal és meghívott vendégekkel. Az első sorba ültettek, ahonnan figyelmesen hallgattam végig Elnök Úr szavait. Nem volt abban semmi különleges. Korrekt, önkritikus értékelést és terveket, feladatokat meghatározó mondatokat hallhattunk.

A díszvendégek közül Európa fő-fő kéményseprője -a titulusára nem emlékszem- beszélt, aki elsőként vette át a "Magyar Kéményseprőipar Tiszteletbeli Tagja" kitüntető címet. Kevesen követhettük ebben őt, ám én azon néhányak közé tartoztam. Az elismerések átadását követően az elnök megadta a lehetőséget a kitüntetetteknek felszólalásra. Körülnéztem, nem nagyon láttam mást, aki készülődött volna. Felálltam, igenlő fejbólintást látva a nagyközönség felé fordulva beszélni kezdtem. Nem az előre elkészített vázlat volt a kezemben, hanem egy versike. Nyomasek Bobó - ez esetben jómagam- által megformázott sorokat ismerhetett meg a kéményseprők társadalma. Amikor befejeztem, rövid ideig néma csend  hallatszott a teremben, azután csak kaptam egy tisztességes tapsot.

     Valakihez, valakikhez, valahová tartozni egy nagyszerű dolog. Ez az érzés töltött el, amikor a megjelenésében is formás kitüntetést átvettem. Az ünneplő kéményseprők azt tudatosították bennem, hogy munkatárssá, baráttá, sőt, talán testvérré fogadtak engem. Velük együtt költöttem el a vacsorát, mulattam a bálban és vettem részt a másnapi Istentiszteleten a Flórián kápolnában.

     A napokban a kéményseprőknél jártam. Mit látok az iroda falára kitűzve?  Egy verset, a fekete-hófehér ruhás barátokról.

Egy kitüntetésre

Ezt a meghagyott öreg gesztenyét
itt az utca sarkán régtől ismerem,
ahogy a házakat is karcsú kéményükkel,
százszor látott emberekkel.

A kamaszok férfiakká érnek
s az egykor csitri lányok még
fiatalosan lobogó sörénnyel, de
már asszonyként feszítik mellüket.

Sokadik már a tavasz és az ősz,
de változatlanul szőke a tarkaság.
Csak én vagyok mindig fekete, fekete,
vagy ez a szín nem is fekete?

Hozzám lép és kabátom gombjait
érintve elrebben tőlem madárként
egy tündér, talán első szerelmes.
Kívánom, legyen sok szerencséd, kedves!

Feszül, pattan, ha kell megszakad
minden mozdulatomban az ín,
vagy csak hiszem, hogy így volt,
mert a köd szürke és hideg, nagyon.

A kigyúló nap a hűsítő zápor barátom,
madarakkal dalolok magam is.
Csókját adom vissza a szélnek,
ki elpirulva bújik bársony felhők mögé.

Meglep a darázs, zargat a szél,
alul csak pontok, felül a tér.
Biztos meleget adok, te csak
virágozz és nyújtózz füst ér!

Szállj a kéményből, szórd csillagaid,
légy szabad, fuss, veled üzenek!
Kitárom szívemet, belefér minden.
Mondd Istenem, hát ez is szerelem?

Egyre nő a létra, sarlójáig a holdnak,
csend van és béke, lent és fönt.
Lelkem az Úré, testemben szabadság,
ruhámat a holdsugár hófehérre festi.

Ki-el-bele-megfáradtam

    Délután kint pücskörésztem a kertben. A friss szél jólesően cirógatott és hozta mind közelebb hozzám a beígért terhes, fekete felhőket. Semmi megerőltető meló, mégis elfáradtam. Hivatkozhatnék  a csalóka időre, állapotomra, koromra, akármire, de szerencsémre, senki előtt nem kell mentegetőznöm.

Fáradni. Érdekes, nyelvünk ezer színét bemutató főnévi igenév. Tegyél eléje bármilyen igekötőt és csapj hozzájuk jelzőket, máris láthatod, mennyire gazdagok vagyunk. És akkor még nem is említettük meg azokat a kifejezéseket, amelyek helyettesíthetik a fáradtságot.

      Kezdő siheder voltam még, amikor megismerkedhettem a kemény fizikai munka okozta kimerültséggel. A nagyobbak maguk közé fogadtak és megengedték, hogy én is elsajátítsam a vagon rakodásának tudományát. A faáruknál elkészíthettem a rakoncát, ami fontos, de mégiscsak izmokat kímélő része volt a feladatnak. A tojásszenet angol lapáttal szórhattam kifelé, míg ők szívlapátot használtak. Ezek a nálamnál három-négy évvel idősebb srácok még egy kisebb méretű angol lapátot is készítettek nekem a gyékényesi sóderhez, amiből 250 mázsa is fért a KY-ba.

A kedves, könnyebbítő megkülönböztetéseket nem éreztették velem, amikor a velük megegyező összegű pénzt olvasták a sajgó, néha-néha hólyagos kezembe.

     Már nagyfiú, elsős gimnazista voltam, amikor két vagon bányafát pakolhattunk ki a komlói fatelepen. Talán a Sztanyik Pista szerezte ezt a jól fizető munkát, neki voltak igazi bányász kapcsolatai, de már nem vagyok benne biztos.

A szorgalmas munkás gyerekek közül csak én voltam a menzás. Erzsi néni tudott a vállalkozásunkról, aznap nagy adagot adott, kétszer is. A jó étvágyamról egyébként mindenki tudott, mert egy alkalommal versenyt ettem a felettem járó, nálam nagyobb és erősebb Ferivel és nyertem. A "zsűri" a negyedik tányér leves miatt kiáltott ki győztesnek.

Délután az osztálytársakból verbuválódott csapat lesétált a fatelepre és várta, hogy a rendezők a két vagont a helyükre tolják. Amennyire a ruhatárunk megengedte, meleg gúnyába bújtunk, hiszen egész nap metsző, fagyos levegő hirdette Tél Uraság érkezését.

Elkezdtük a fajsúlya ellenére azért nehéz fenyőárú kirakodását. Jól haladtunk, ütemesen, fegyelmezetten, gyorsan és pontosan dolgoztunk. Amikor belekezdtünk a másodikba, hirtelen támadt a szélvihar. Már hozta is a havat. A kicsi hókristályok úgy vágódtak az arcunkba, mintha tüskés- bozótosban járnánk. Erre nem voltunk felkészülve. Öltözetünk a mínusz fokokat sem tartotta igazán távol a testünktől, hát fáztunk, mint  a kemence mellől az őrködni kizavart kutya. Az elvállalt munkát be kell fejezni, az üres vagonért majd éjfél körül jönnek és haza is kell érni, mert holnap megint a suli. Nekem sírni is lett volna kedvem, de bizonyára így voltak ezzel a többiek is.

Kis idő után megjött a jobbik eszünk, szünetet tartottunk és bementünk a melegedőbe. A duruzsoló kályha barátsága és a pihenő bányászok forró teája foglyul ejtett bennünket vagy fél órára. Sokat nem beszéltünk, csak ha kérdeztek, válaszoltunk.

A vihar nem akart csitulni, de mi folytattuk. A szálfák a vállunkat nyomták, mintha még rá is ült volna valaki. Már a lelkünk is didergett, menekültünk ismét a fűtött kuckóba. Az ajtón kívül talán még nevetett is rajtunk a tél. Egy harsány kacagása után  végül befogta a száját. Elcsendesedett, de itt hagyta és ránk terítette kimerült testünkre a dermesztő köpenyegét.

Szedelőzködtünk, ám a felnőttek egyike mosolyogva parancsolta, hogy maradjunk a fenekünkön és teát öntögetve a kapott poharainkba, beszélgetett velünk. Nemsokára többen is jöttek, hangos lett a helység.

Amikor az a mosolygós ember újra megszólalt, csend ült közénk.

-Fiúk! Menjetek haza jószerencsével, minden rendben van! -mondta és a fogason lógó kabátjáért nyúlt.

Fél vagon bányafát ezek a jó emberek kirakták helyettünk. Mindannyian időben hazaérhettünk, én is elértem az utolsó vonatot.

Amikor a fizetségre került a sor, a teljes munkáért járó összeget nyomták a Pista kezébe, meg azt a szerető törődést, amit akkor este ott kaptunk ajándékba.

Pont a napján

    A tűzoltó furcsa és sajátos teremtménye a világnak. Abban különbözik egy átlagembertől, hogy sokkal nagyobb a szíve. Ezért hát sokkal több fér bele a szeretetből, a féltésből és a mások iránt érzett felelősségből. Legalábbis szerintem ilyen az igazi tűzoltó. Nem annak születik, de olyanná lesz. És ehhez nem kell más, csak egy kis szülői örökség, hozzá még tanulás, a szakma alapos és mély megismerése. Ezeket mondják hivatástudatnak és hivatásszeretetnek. Biztosan kellenek hozzá a jó barátok is és az utakat kijelölő és egyengető jó vezetők is. Legfontosabb talán mégis az a biztos háttér, amit a család ad. Megadatott nekem az, hogy ilyen ízig-vérig tűzoltót többet is megismerhettem. Amikor a felső korhatár elérésével nyugállományba vonultam, pontosan a születésnapomon tudtam igazán meghatódottan elbúcsúzni tűzoltó barátaimtól. Beosztásom miatt természetesen voltak ott, olyan kötelezően meghívandó személyek is. Belőlük nem túl sokan, mert a listát én állítottam össze. Barátias környezetben, virslis-sörös összejövetel volt ez a javából. És  másnap, egy sima hóközi napon már nyugdíjas is voltam. Ezt akartam is, mert utolsó szolgálati éveim már nem egészen arról szóltak, amire annak idején felesküdtem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kissé meg is fáradtam. Ugyanakkor nagypapa is lettem és így jelentős értékűvé válhattak a felszabadult napjaim.

     Igaz tűzoltó bajtársaim közül egyikük ma születésnapos, úgy gondolom, ő is nyugállományba vonul. A napokban majd elbúcsúznak tőle, eddig ez nem történt meg. Legalább nem tudok róla. Elképzelem hát, hogyan fog megtörténni?

     Most jól láthatóan elérzékenyül. Ha sírással nem is, de azzal, hogy könnyeinek egy cseppje se gördüljön, hát küszködik. Aztán mégis csak befátyolosodik a szemüvege, rövid ideig nem is lát tisztán. Kell egyáltalán most látnia valamit? Akik itt vannak körülötte, azokat mind jól ismeri. Mielőtt szóra emelkedik, körülnéz és lám, foltokként is tudja, hogy vele szemben melyikük hol ül és miért ott ül. Oldalvást pedig nem tekintget, nem is szokása, mégis, akár egy jó kutya szimatával beazonosítva érzi a pulpituson ülőket. Kevés választja csak el a zsebkendőtől, de jól jön ki belőle. Csak rövid ideig kétséges, hogy a tőle szokatlan, elérzékenyült hangot határozottan kimondott szavak váltsák fel és az esemény tartalmának megfelelően, logikusan felépített mondatok sokaságával ragadja magával hallgatóit. Úgy szól, ahogy kell, ahogy a hely, a megye egyik ragyogó palotája megkívánja, ahogy a jelenlevők előtt illik.

     Kik rendezték, szervezték ezt az előadást és kinek? Kik ezek az emberek? Vannak majd százan.Hja, a néhány közvetlen munkatárs, a társszervek és a hivatal apparátusának képviselői, az elöljárók.

Akkor ez bizony a "pont" napja.

    1969-2007 az a két pont, amelyek között az egyenes nagyon hosszú és Márton esetében töretlen, tiszta. Tudom én, hogy az évszámok sírra valók,de így kívülről nézve egyre az az érzésem, hogy ez a rendezvény egy jól megkonstruált temetése az én tűzoltó cimborámnak, bajtársamnak, barátomnak. Tulajdonképpen örülnöm kellene, végül is korának megfelelő egészségi állapotban módja lesz majd még többet foglalkoznia szőlőskertjével, szeretteivel a kis unokától az édesanyáig. Mert az én barátom szerencsés ember, él még az édesanyja. Mosolyognom kellene, de sokkal inkább letört és melankolikus, mondhatnám azt, hogy szomorú vagyok és fáj bennem valami. Valami, ami a barátnak is fáj.

      Születésnapját könnyen megjegyeztem, mert ez az őszi nap Aradon tizenhárom -hazáját és népét örök példaként szerető- szabadságharcos hőst emelt a csillagokig. Mivel ezt a napot ismertem, azt is tudnom illett, hogy ez évben barátom 57-éve őszülő fejére potyognak a présház előtti diófa barnuló levelei.

     A mai szabályok szerint ötvenhét évesen a tűzoltó -vadásznyelven szólva-  golyó-érett, kilőhető. Furcsa és ellentmondásos ez az egész. Néhány éve zajlik a "Menekülés a nyugdíjba" című történet nemcsak a tűzoltók, de a szolgálati törvény hatálya alá tartozók mindegyikénél. A hatalomnak sajnos nem volt annyi ideje, vagy esze, hogy a szolgálatot teljesítőket megnyugtassa és számukra továbbra is biztos életteret adjon a szervezetekben. Az ebből eredő kiábrándultság, a bizonytalanságból fakadó félelem érzése együttesen adtak nyugállományba helyezést kérő tollat azoknak az embereknek a kezébe, akiknek -ha igaz tűzoltók- még nagyon sokáig összeszorul a torkuk és abban dobog a szívük is, ha egy szirénázó fecskendőt meglátnak, meghallanak.

Nem maradt el az eredmény. A rendvédelmi szervek tapasztalatlan fiatalsága mellett szakmai károkat okoz a kellően meg nem becsült és eltávozott, rutinos szakemberek hiánya. Nagy szükség lett volna rájuk, no nem az 57-éves korukig, mert aki azt hiszi, hogy a piros autón ilyen korban még számításba vehetők, azok nem ismerik, vagy nem akarják megismerni a tűzoltók munkáját, nem olvassák a halálozási híreket, de ami a legrosszabb, nem becsülik az élet- és vagyonbiztonságot, az embert.

Vannak ugyanakkor a szolgálatot teljesítők között olyanok is, akik a hivatali munkaidő rendjében dolgoznak, ha tetszik ők a speciális hivatalnokok, akik ha tehetik, becsülettel szolgálatot teljesítenek a felső korhatár elérése után is. Ez a dolog ebben az országban, többségében nem jól, sőt nagyon rosszul működik. A speciális hivatalnokokról beszélek. Közülük a jó összeköttetésűek korral, vagy inkább korábban nyugállományba vonulnak, majd ugyanott, vagy egy polccal feljebb szaktanácsadóként, főszaktanácsadóként, vagy fő-fő akármiként tovább dolgoznak, így áll rendelkezésükre egy maximális nyugdíj és egy magas fizetés. Állam bácsi adja mindkettőt akkor, amikor a fiataljainak nincsen munkája.

Keresgetnek már valamiféle megoldást, de nehezen találják, mert őket érinti elsősorban. Talán olyan ez, mint a parlamenti létszám csökkentése, feldobjuk, aztán senki se kapja el, elfelejtjük, aztán már a nemek arányával foglalkozunk és így tovább, ahelyett, hogy minden ülésnap kezdetén reggeli helyett József Attilát olvasnának, mondjuk a Levegőt.

     Most aztán jól kisírtam magam, de ezt tettem azért, hogy megértsetek. Előttem van egy kép. Kisiskolás nebuló feszít rajta egy tűzoltó röplabda csapat társaságában. Megtehette ezt gyakran, mert testvérével és szüleivel a laktanyában élt. Édesapja a családjával messzi alföldi tájról költözött a hegyes vidékre már tűzoltóként. És a kisebbik gyerek, -mert ő a fiú-  természetesen tűzoltó lesz. Nem is akárhogyan. Ez élete eddigi és egyetlen munkahelye.

Felszerelni és ugyanott leszolgálni a teljes értékű nyugdíjhoz szükséges esztendőt, ez nem semmi! A rossznyelvűek ma azt mondják, hogy ez butaság. Én meg azt, hogy ez patriotizmus és a szakma feltételek nélküli, becsületes szolgálata. Állandó képzés és egyre magasabb mérce, magasabb beosztás, feladatváltozás és azokhoz való korrekt igazodás. Változó környezet, örökölt munkatársak és még mennyi minden! Ilyesmiről beszélhettünk egy vasárnapi munka után, amikor szülei társaságában fönt a hegyen a druszám frissen kifőzött hurkáját falatoztuk.

     Jól ismerem őt? Talán igen, talán nem. Elképzelem, mik járhatnak, milyen gondolatok cikázhatnak a fejében az idő alatt, amíg beszél. "Itt van mindenki, aki nektek számít. Vajon közületek mindenki őszinte szívvel kívánja nekem a jót? Tudjátok mind, hogy dolgozni és alkotni szerettem volna még? Miért nincs itt a családom? Istenem, ha édesapám most itt lehetne! Ezek közül néhányukkal még jópofizva ebédelnem kell? Ez most itt túl hivatalos. Kissé fázom, kevés körülöttem az őszinteség.

Szép volt ez a közel négy évtized. Mennyi munka, mennyi lehetőség! És az alkotás öröme! Örökös készenlét és hány fizetetlen, bevállalt túlóra. A jó barátok, a vezető és beosztott igaz munkatársak. És a kudarcok is a nem kívánt emberi kapcsolatokkal együtt. Mindez most már a múlté? De jó, hogy volt, van és marad is a család. Klárinak sok virággal tartozom, egy csokornyit ma ne felejtsek el!"

    A születésnap az idén szombatra esett. Az ünnepelt -röviddel előtte- hivatalos értesítést kapott, miszerint a törvény erejénél fogva, 57. születés napjával őt nyugállományba helyezik. Ennyi, meg a szokásos rövid, hivatalos szöveg. Ja és még az, hogy pár nap múlva ezt szóban is közlik egy rövid kis ünnepség keretein belül, amit már lerendeztek, mint ahogy a követő ebéd helyét és lényegesen csökkentett számú résztvevőit is

     A tűzoltó mérnök ezredes, megyei tűzoltóparancsnok, majd katasztrófavédelmi igazgató úgy érzem, hogy szívesen teljesített volna még szolgálatot elsősorban a szakmája szeretete miatt. Azt viszont nem tudom, hogy kérte-e, vagy kérhette-e szolgálati idejének meghosszabbítását. Igaz, hogy a személyzeti munka rendje szerint ennek már réges-régen megbeszélt kérdésnek kellene lennie, de végig az a benyomásom, hogy ezt vele senki nem egyeztette, sőt, talán folyamatosan ámították, hiszen amíg beszélt és búcsúzkodott, végig a meglepetést és a szolgálati viszony változásra a felkészületlenséget láthattam  valahonnan mélyről kisugározni belőle. Persze csak akkor, ha a meghívottak zárt gyűrűjén belülre kerülhettem volna.

     Az igazgató 38 év után biztosan kapott valamilyen tárgyjutalmat, talán még pénzjutalmat is, de megkérdezte tőle valaki, hogy milyen virágot szeret az édesanyja, felesége, leánya?

Nem. Milyen kár!

A negyedik generáció

    Amikor világra jön egy újszülött és hangosan felsír, abban a pillanatban megszületik egy édesanya, egy nagymama és egy dédmama is. Persze csak akkor, ha ennek adottak a személyi feltételei. A mi nagy családunkban a testvéreim közül elsőként Ili nővérem örülhetett dédszülői előléptetésének. A lánytestvéreim, mind az öten, igen szép hajadonok voltak és szép asszonyok ma is. Annak idején gyorsan elkapkodták őket. Fiatalon házasodtak és adtak életet gyermekeiknek, mind a tizennégynek. Éppen ideje hát, hogy 70-éves korára  egyikük dédi legyen.

    -Ili a legszebb! -mondtam hangosan a telefonba, hogy a többiek is hallják.  -  Csakis azért, mert mi ketten hasonlítunk egymásra. - tettem hozzá sietve. Tudták ők, hogy ezt nem is gondoltam komolyan. De az is lehet, hogy a dédunoka tovább szépítette és most ragyogva fürdőzik az örömben és boldogságban. Márpedig ebben az esetben nem is állítottam valótlant, nővérkém szépségének eddig csak vélt eltúlzásakor.

     A kilenc gyermekük sok-sok unokával örvendeztette meg anyut és aput. Többségüknek még személyesen is örülhettek, de  dédszülők sajnos nem lehettek már.  Késői házasságuk és korai haláluk akadályozták meg Őket abban, hogy a következő generáció igen népes csoportjából az elsőként megszületett kicsiny gyermeket magukhoz öleljék. Van már közülünk, sajnos, aki ugyanígy nem teheti meg ezt.

     Azzal, hogy megpillanthatta Fanni kisfiát, Ili már gazdagabb a szüleinél. És ezzel a pillantással vált igazán dédnagyivá, határozta meg számunkra a dédszülővé válás feladatát. Nem kezdek el sakkozni a lehetőségekkel, mindannyiunknak más-más az az időpont, amikor egy-egy újszülött eljövetele, majd magasabb osztályba enged lépni bennünket.

Akárhogyan is számolom, nagyobbacska unokáim, Eszter és Emese bármennyire igyekszik is, nekem legalább tizenöt évre  lesz még szükségem. Addig elfoglalom magam, velük.

     A nyári, kerek születésnapjára, Ili tulajdonképpen ezt az óriási ajándékot kapta. Az ősz gazdagságát a kis Beni képében. Mondhatnánk azt is, hogy semmi különleges dolog nem történik, hiszen unokái közül a legfiatalabb, a kicsi Lili túl van már a negyedik születésnapján. Dehogynem történik! Rendkívüli az esemény, Fanni unokájának megvalósult álma, édesanyává válása.

 -Nagy kár, hogy dédpapa nem örülhet velem együtt! -sóhajtja csak úgy maga elé. -Ezt a kisfiút is, majd helyette is szeretem.

     Alig múlik az idő és lesz, aki követi Ilit. Marika ő, a nővére. Most még tele van féltéssel és aggodalommal. Ám karácsony előtt, amikor dédunokája nagy szemekkel rácsodálkozik erre a világra, már nagy örömmel, büszkén dicsekedhet vele: dédnagymama lettem! Baba, ha jól időzít, a kicsi névnapján kapja meg az édesanya címet.

Gabriella Mária, ő az! Dédipapa nevét  -még ha azt királyok is viselték- mégsem kaphatja, hiszen kisleány készül a csodára.

A Manó hozza

     Hallgattam én az életemben sok zenét, de egy flancosabb koncerten még soha nem jártam. A minap Mága Zoltán muzsikált Pécsett, a Kodályban. Stílusosan Háry János Intermezzójának dallama csendült fel elsőként és követte azt a sok szép, mindenki igényét kielégíteni törekvő zene. Gábor tudja, hogy a hegedű testéből kireppenő hangokat szeretem, hát meghívott és elvitt ebbe a csodálatos akusztikájú épületbe. Nem sokat, de a kelleténél néha mégis többet beszélt a művész, nekem nem is tetszőn. Ezt azonban feledtette a felcsendülő dallamok tarkasága és sokszínűsége.

     De én nem is a koncertről akarok beszélni, nem is arról, hogy a gyermekem elvitt oda. Bevallom őszintén, hogy ez utóbbi azért nagyon  jólesett. Azt akarom elmondani, mi történt otthon a távollétemben.

Anya és Mama természetesen gond nélkül tették a dolgukat, foglalkoztak a három gyermekkel. Emese tett olyat, ami szót érdemel, mondatainak megőrzésére.

Amikor az esti fürdéshez készülődve valamennyien felmentek az emeletre, Emi azt tette elsőként,  amit szokott. A tükör elé helyezett órácska fiókjait nyitotta ki és megnézte, van-e bennük valami. Azokból most két szív alakú gumicukrot halászott elő és egyiket, széles mosoly kíséretében Eszternek nyújtotta át.

Én vagyok az, aki ezeket az apró meglepetéseket belopom az órába, eltérő időpontokban, rendszertelenül, mégis rendszeresen. Vagy egy kevéske csokis drazsé, vagy gumicukorka várja, hogy a kis kezek simogatásával együtt szabadulhassanak a sötét börtönükből, hogy a lányok kicsi szájában gyorsan bevégezhessék. Legtöbbször páros a szám. Ha mégsem, akkor valaki más is kap belőle. Előfordult már, hogy nekem jutott az ötödik drazsé. Nem akarom csokira rászoktatni az unokáimat és ezek a gumicukorkák sem a legegészségesebbek, tehát csínján bánok velük. Így a szülők is elfogadják a Manó ajándékait.

  -Látod Eszter! Mégiscsak a Manó hozhatja a gumicukrot? -A Papa nincs is otthon, és itt van, látod? -nyújtotta az egyik kis szívecskét, kétségeit jól kifejező arcocskával a nővére felé. Külön elmondta ugyanezt Mamának és Anyának is.

     De szép is ez a mesébe vetett hit. Rejtegetem még a Manó helyett egy jó ideig, hátha megmarad akkor is, ha már nem hajókázhatunk gondtalanul a Balatonon, ha nem nyitom már ki az óra ajtaját!

Soha nem hagy el a rossz

    A szirénázó tűzoltóautó a kék lámpáját is villogtatva robogott a város főutcáján nyugat felé. A lámpával irányított, jól belátható, széles útkereszteződést száz méteren belül egy másik követte. A forgalom irányítását itt is a fények vezényelték azzal a különbséggel, hogy a szűk utcát jobbról lehetetlen volt belátni, csak az utak találkozásának a közvetlen közelében. Nem volt még nagy a forgalom. Harminc évvel ezelőtt a kora reggeli órákban egyébként sem türelmetlenkedett hosszú kocsisor a lámpáknál. A gépjármű vezetője senkitől sem zavartatva haladt át az első kereszteződésen, miközben a sárga pirosra váltott. Az autó másodpercek alatt a következő lámpához ért. A szabad útról személygépjármű érkezett és a két jármű összecsattant. Személyi sérülés nem történt. A káresethez másik autó indult el a laktanyából.

     Lajos egy csendes,  társait és elöljáróit tisztelő tűzoltó volt. A rábízott speciális technikát ismerte és jól kezelte, vezette. Már a baleset napján elismerte, hogy nem jól tett valamit. Mentségére annyit mondott el, hogy a személyautó túl gyorsan és bömbölő rádióval érkezett a helyszínre. Bírósági per lett az ügyből. Jöttek a szakértők pro és kontra. A kérdések és a vélemények a lámpák állapota, a sziréna és rádió hallhatósághoz való viszonya, a járművek sebessége köré összpontosultak. Szolgálati baleset volt, a tűzoltó mégsem kapott a munkáltatója által megbízott és fizetett jogi képviselőt, nem volt az divat akkoriban.  Pedig hát egy tűzügyet képviselt, amikor valakinek a segítségére sietett.

Kettős felelősséggel, pénzbüntetésekkel zárult le az ügy.

     Az élet ment tovább a maga kerékvágásában, Az autó megjavítva, vezetője a műhelyben sokat dolgozott rajta. Múltak a hónapok. Egyszer csak utasítás érkezett a tanácsi apparátusi pártbizottságtól, miszerint a helyi alapszervezet indítson pártfegyelmi eljárást a balesetet okozó tűzoltóval szemben. Kettős irányítású tanácsi intézmény volt már akkor a tűzoltóság, így fordulhatott ez elő. A parancsnok mindössze a bíróság döntését kívánta elfogadni. Lajos nem állt szeszes ital befolyása alatt a balesetkor, egyébként sem ivott soha egy kortyot szolgálatban. Az alapszervezet taggyűlése a kérdést megtárgyalta. Megállapította, hogy nem ez az a közúti balesetokozás, amit a szervezeti szabályzat büntetni kíván. Határozatában kijelentette, hogy nem indít eljárást. Ezzel egyetértett a szakmai vezetés is. A szavazás egyhangú volt.

Hónapok múlva az irányító pártszervezet utasítására ismét összehívták a gyűlést a baleset okozása ügyében. Szolgálati helyem megváltozott, így ezen már nem vettem részt. Igazából nem is hívtak, nem is tudtam a folytatásról,  pedig a korábbi határozat meghozatalában  jelentős mértékben működtem közre. Az újabb döntés elszomorító és elgondolkodtató volt. A jogerős bírósági döntést megfejelte a tűzoltóság MSZMP alapszervezetének taggyűlése, a hibázó gépjárművezetőt  a határozatában elmarasztalta.

     Csepp volt ez a pohárban, az utolsó, ehetetlen hab a tortán. Lajos elhagyta a tűzoltóságot, kérelmére leszerelt.

Azóta nem láttam, ám az idén egy egészségügyi intézmény népes várótermében összefutottunk. Amikor belépett az ajtón, tekintetünk találkozott és annyi sok év után kedves ismerősként adtunk kezet egymásnak.

-Akkor, ott, azon a taggyűlésen, valami nagyon-nagyon csúf dolog történt velem, ami tönkretette az egész életemet. Azóta engem soha nem hagy el a rossz. - mondta csendesen. Amiről még beszélgettünk, az már nem is volt olyan fontos.

Egy csupor méz

     Az étkező asztalon, a viaszos vászon közepén érdekes csomagolású üvegcsék fürdőznek a délelőtti nap függönyön alig átható bágyadt, őszi sugaraiban. A felületes szemlélő gyógyszernek, vagy étrend kiegészítőnek hinné, ám a felette himbálódzó maci figura mosolya elárulja, hogy méz van azokban.

Méz, nem is akármilyen! A termelő első kísérletének gyümölcse.

     15-éve már annak, több is talán, hogy egy falumhoz kötődő, tűzoltó szolgálatra jelentkező fiatalt felvettem az állomány soraiba. A legényt csak felületesen ismertem, garanciát számomra a szülők jelentettek. Ügyesen és gyorsan sajátította el a tűzoltó fogásokat, jó kedvvel és vidámsággal illeszkedett be a tűzoltók társadalmába. Magam nem igazán foglalkoztam vele, de örömmel láttam az életében a boldogulást. Házasság, gyerekek, szakmai iskola, előmenetel. Eszembe jutottak a kezdő tűzoltó éveim azonos eseményei.

 

      Hetedik éve már annak, hogy nem koptatom a tűzoltóság lépcsőit. Nem csoda hát, hogy meglepődtem, amikor ez a fiatal, egy nyári délután, mosolygós feleségével együtt meglátogatott. Köszöntek, hoztak valamit és már mentek is volna, ha nem marasztalom őket kellő kitartással. Mézet tettek le az asztalomra, az egyetlen kaptár első terméséből. És a terasz félárnyékában beszélgettünk vagy fél órát, de az én gondolataim egyre csak a kis asztalkára letett szép színű mézen, az ajándékon járt. Miért ez a meglepetés? Nem kapott tőlem semmi olyat, amit ne kapott volna meg mindenki más, a munkáját becsülettel elvégző tűzoltó. A kérdésemre röpke pillanatok után meg is találtam a választ. Érdek nélkül, szeretetből adtak nekem örömet. Csak azért, hogy kellemes percekben legyen részem. Igaz ez  még akkor is, ha az ajándékozás az ő szívüket is melegséggel tölthette el. Arra talán nem is gondoltak, hogy  cselekedetükkel sokéves élményt dugtak el, jó mélyre a lelkemben.

      Később beszélgettem István édesanyjával. Elmondta -és ezzel megerősített engem-, hogy gyermeke ilyen, az ő legnagyobb örömére. Amit ad, azt önzetlenül adja, legyen az csupán egy jó szó, vagy tárgyiasult ajándék. Amit tesz, az nem feltétlenül spontán, az ajándékozásra gyakran felkészül, annak lehetőségét keresi.

      De szép is ez, majd meseszerű. Engem biztosan megfogott. Hónapok teltek el és az üvegcséket nem nyitottam ki, pedig a méhecskék gyűjtötte édességnek rendszeres fogyasztója vagyok. Talán egy jeles ünnepi alkalomra várok. Vagy hagyjam még? Hadd őrizze a kis maci is ezt az emléket várakozón és féltve tovább?

A pille, ha végre repülhetne

     Még egy hét sem telt el, hogy megszülettem, máris új miniszterelnök került az ország kormánya élére. Ez az ember másodszor futott neki, mégsem vitte igazán sokra. Bebábozódott, mint ahogyan tette azt az őt követő majd tucatnyi kormányfő is. Negyvenkét -eleddig őszinte kiértékelés nélküli- piros, ám kiszámítható esztendő.

     És ekkor történik valami! Kelet meginog és a nap, végre úgy szórhatja sugarát, tűzheti a bábot, hogy ott belül megmozdul  az élet. A héj felpattan és gyűrött szárnyait próbálgatva, felröppen a szabadság lehetőségének piciny pillangója.

Eltelik több mint két évtized és csak gyakorol, csak gyakorol. Repdes jobbra, repdes balra, tesz kísérleteket felemelkedni a magasba, de hol van még a szárnyalás?

     A mindenkori kormányok élén elnökölőkről annyit tudtam, amennyit illett. Nem sokat. Nincs is hiányérzetem. Mostanában viszont a sokszínűre festett tarka lepkék tengernyi információt zúdítanak a nyakamba, hogy azok súlyától egyre nehezebbé válik egyenesen megtartani a testemet, megóvni csigolyáimat a további kopástól és meszesedéstől.

     Az életem során egyikükkel sem kerültem közelebbi kapcsolatba, egyikük sem volt rám kíváncsi. Egyszer aztán egy balról érkezővel kezet foghattam. Nem feltétlenül az volt az oka annak, hogy azon a napon többször is kezet mostam. Másszor meg mi történt? Egy narancssárga lepke szóba elegyedett velem.  Még ilyet! Érdekelte a véleményem dolgokról és kérdezett. Levelet küldött nekem, nem is egyet, mindjárt kettőt! Az első amolyan totó-szerű volt, iksszel kellett jelölnöm az általam helyesnek megítélt választ.

Az olvasni tudók táborát szaporítom, hát elolvastam. Egyszer, kétszer, utána tüzetesebben. A kérdésekre adott válaszokban voltak blődek, voltak olyanok, amelyeket épeszű ember nem ikszel be. De mindegyiknél volt egy majdnem jó válasz, félmondatos. Hiányérzetem megszüntetésére nem volt lehetőségem, a mondatok befejezésére, vagy kiegészítésére hely sem állt rendelkezésre. Azok végére  a pontokat helyettem mások tették.

Nem is töltöttem ki, nem is küldtem vissza. Nem is szégyellem.

Nemsokára meghozta a postás a második levelet is. A kutyám, ha élne még, lehet, hogy kiugatta volna az udvarból a címeres borítékkal együtt. A levél mellékletében munkahelyvédelmi támogatásról beszél az elnök és nem kér választ. Nyolc pontban sorolja fel az intézkedéseket, amelyek közül közvetlenül egyik sem érint, mert a nyugdíjasok többmilliós táborába tartozom magam is.

     Tisztelt Állampolgárnak szólít, nagybetűvel, megbecsülését kifejezendő. Tájékoztat és dicsekszik, végül megosztja velem a felelősséget. Ugyan már! Mit tehetek én a munkahelyek védelmében? Majd arra az elhatározásra jutottam, hogy én is írok egy nyílt levelet a miniszterelnöknek. Csak egy kicsit, rövidet.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Ha kíváncsi a véleményemre, hagyja, hogy én fejtsem ki a gondolataimat, ne adja a szót a számba! Ki és kit mentett ki a devizahitelesek közül? Nem tud arról, hogy a bankok adósai torkához ma is kést nyomnak, hogy ezek az emberek sorra kisemmizetté és kétségbeesetté válnak? A nyugdíjak vásárlóértékének megőrzéséről csak annyit, hogy mi biztosan nem egy boltba járunk bevásárolni. Bennünket, ha nem felelünk meg, kirúgnak a munkahelyünkről, mi nem adunk állami fizetést és nyugdíjat egy személynek, egy időben, nekünk nincsen kivételezett egészségügyi ellátásunk, ránk nem vigyáznak hadseregnyi testőrök. Hosszasan sorolhatnám. Nagyon sokan annak is örülünk már -elnézést a kifejezésért-,  hogy aranyér helyett lyuk van a hátsó felünkön.

Magyarország miniszterelnöke törekedjen arra, hogy maga és kormánya, az állam teljes kiszolgáló apparátusa dolgozzon becsülettel és tisztességgel, legfőképpen pedig váljanak a mi szemünkben hitelessé!  Aláírás helyett: az Állampolgár.

Most, hogy befejeztem ezt a levelet, már csak egy aggodalmamat szeretném megosztani másokkal is.

Tartok attól, hogy az a piciny pillangó ismét, hosszú időre bebábozódik. Megszülethetnék újra, hat napra talán megint változás történik?

     Lesz- e egyáltalán arra alkalmas ember, aki azt a piciny pillangót, színektől függetlenül szabadon szárnyalni engedi?

Ez igazán emberi

    Az emberi tulajdonságokat igen nehéz számba venni. Vannak jók és rosszak, semlegesek és langyosak. Számuk irdatlanul nagy, sőt -a magyar nyelv gazdagságából eredően-  megsokszorozódik az, ha közülük egyet-egyet árnyaltabbá, kifejezőbbé, hangsúlyozottabbá teszünk. Mindegyikünk magunkban hordozzuk a jót s rosszat egyaránt. Mikor melyik bújik ki belőlünk, az lehet a körülménytől, helyzettől, észtől és értelemtől függő. Meg a számításé is, mert mi számítók is vagyunk. Így aztán bármiről is legyen szó, nem biztos, hogy az megmarad eredeti formájában, amíg a gondolattól  a hangképző szerveinken keresztül elhagynak bennünket.

Lesújtó ez a vélemény, nem is igaz. Az emberek túlnyomó többsége rendes, becsülete, tisztességes. A túlnyomó többsége!

     Bezzeg az állatvilág! Tele van csak a mi dicsérendő tulajdonságainkkal. Rossz fát annak tagjai a tűzre csak kényszerhelyzetben tesznek. Erről beszélgetünk, miközben a sört és a fröccsöt kortyolgatjuk. Na tessék! Itt egy újabb magatartásforma, amiből gyakran keletkezik a zűr. Bármelyikünk is látott már tudatosan lerészegedni egy állatot? Vuk libái, az erjedő szedret felcsipegetők ártatlanok, ugye?

Szó szót, példa példát követ. Az ember iránt érzett szeretetét is kimutatni tudó delfintől a katonás társadalomban élő szorgos hangyákig kivesézzük a felemlített példányokat.

 -Talán mégis van egy, az ájtatos manó! -szólt egyikünk. -Annak nősténye párzás után felfalja a hímet.

 -De csak a szabályozás miatt teszi, ha túl sokan vannak, akkor fogyasztja el jó étvággyal párját az imádkozó sáskák visszataszító külsejű, zöld, vagy barna ruhás menyasszonya. -mondta a másikunk.

 -Igazán emberi magatartás. -szólt csendesen a leány, miközben megüresedett poharainkból kiszorította a levegőt.

Feléje fordultam. Vajon mi motiválhatta e három szó kimondására. Fiatal még, tapasztalatlan. Miért vélekedik így az emberekről? Belenéztem a szemébe. Tiszta, kedves, legfőképpen őszinte tekintet.

Már eszembe sem jutott kételkednem az igazában. Véleményét tényként, mintegy axiómaként közölte velünk, mint egy feladvány megoldását a táblánál magyarázó matek tanár. Keserűségét oldanom kellene? Nincs benne. Mégis csak a fejemhez vágott egy gondolatot, egy olyant, amelyik újabbaknak megálljt parancsolt, azoknak sorompót állított.

     Igazán emberi magatartás, így mondta és sorra jelentek meg azok a cselekedetek, amelyek képileg nem megegyezők ugyan az állat kannibalizmusával, de emberi megjelenési formájában rossz irányba, messze túllépnek azon.

A lány karján a tetkó a mindentől  független, igazi barátság fontosságát hirdeti:

"Egy kötelék mindenek felett/ Isten felett, ember felett/ Végzet felett"                                                                                                                                                                               

És ilyen barátsága van neki, legalábbis erről árulkodott mosolyogva, amikor rákérdeztem.

Ha meglátja ezt a sáskát, ahogyan szent áhítatban magasra emeli két első lábát, fejét forgatja és a messzeséget fürkészi, talán mégis az jusson majd az eszébe, hogy ez a csúf jószág a legszebbik párját, vagy a barátját várja és keresi.

Ez is igazán emberi.

Kajszi szüret 1960?

     A szilvafák jól megfáztak tavasszal. A május eleji kemény fagy után a szorgos méhecskék mindent megtettek ugyan, de a kötés rosszul sikerült és a várható termés elég lesz talán néhány tálnyi szilvás gombócra. Abból is, ami puhul, felnyitása után kajánul vigyorog rám a kukac. A többit meg éretlenül lerázza majd a szél, mert a nagy szárazság miatt már az ágon lógni sincs kedvük. El kell hát mennem a zöldségeshez másfél kiló szilváért, sürgősen várja a konyha, máglyarakás készül.

Nem igazán tudok válogatni belőlük, egyformán kényszerűségből érettek, sebaj, a sütő melege majd helyrehozza. Matatok a kékes-lilás gyümölcsök között, amikor a szomszédos rekeszben  sárgabarackot pillantok meg. Augusztus közepén van még belőle? Nem véletlenül kérnek túl sokat kilójáért, divatosan 599 forintot. Az egész nem több annál, amennyi  a mellette lógó nagyobbik, nylon tasakba beleférhet. A szemek aprók és töpörödöttek. Rajtuk a ráncok nem a megélt magas kort hirdetik, hanem inkább a korai halálról árulkodnak. Egyik kisebb, másik puhább, csak a színük egyforma, egészségtelen sárga.

     Kamaszodó koromban 2-3 évente nagy munkát adott a családnak, nekem is a Gyümiben termő kajszi. Én így ismertem és tanultam meg ennek a szaftos, zamatos, sokízű gyümölcsnek a nevét. Többfajta is volt, nem is egyszerre érett, legalább egy hónapig szorgoskodhattunk. Az őrzés, a szedés, és a behordás mind a mi dolgunk volt. Húzta is a kezünket, vagy nyomta a vállunkat a 25-30 kilós kosár. Lovas szekér a kajszit csak akkor szállította haza a három kilométerre levő faluba, ha egyszerre több mázsát kellett mozgatni. Ilyenkor Púpos, a ló, már várta és élvezettel elropogtatott fél vödör kajszit. Gazdája az öreg Ügyvéd Jankó - így hívták mert kéretlenül beleütötte az orrát  mindenki dolgába- nem tudta mire vélni a lócitromok alakváltozását. Unokája meg csendben kuncogott a háta mögött.  

     A vevő otthon mindig friss, a fogyasztói szándékának megfelelő árut kaphatott, vagy válogathatott. Braun doktor néninek házhoz is szállítottuk. Ő volt, aki nem ment el hosszabb időre úgy a faluból, hogy ne "ugrott" volna be hozzánk kérdezni, érdeklődni, gyógyszert felírni.

     A gyümölcsös kertünkben a tennivalót becsülettel elvégeztük. Nemcsak munka volt ez, hanem kirándulás és nyaralás is. Idősebb testvérek szülőket pótló felügyelete mellett, akár egy táborban is érezhettük magunkat. Barátok, pajtások, iskolás társak és haverok töltöttünk el együtt szép napokat. Ők mindegyikünkhöz kötődtek, hát díszes volt a társaság. Vacsoránkat néha színesítette a faluszéli árok partjáról "elveszett" tyúk, vagy sánta liba, így mindenkinek biztosan jutott falat a tányérjába.

     Sokan vették meg tőlünk a kajszit frissen, normális áron. Volt, aki ennél is olcsóbban kapta és aki nem is fizetett érte. A küllemében megsértettek rotyoghattak a cefrében, belőlük főhetett a pálinka. Mindig sok lekvárt tettünk el, az éhes szájak arányában. Ilonka tánti cukrot nem igen rakott hozzá, csak ha télen megnyitotta a dunsztos üveget és ha volt akkor rá pénze.

     A szezon vége felé egyre kevesebb volt a munka, egyre többször ültünk a présház előtt a diófa árnyékában. Beszélgettünk, énekeltünk, a mára városi rangot kapott Sásd panorámájában gyönyörködtünk, amíg az alkonypír nem, de az éjszaka hűvöse már bezavart bennünket a szalmazsákjainkra.

Jólesett hallani

     Kedves ismerőssel találkoztam az egyik bevásárló központban. Vállalkozást üzemeltet a városban, nem is akármilyent. Tizenkilenc éve őrzi a szemünk fényét az Iris Optika. Egy hely, ahol a szivárvány istennője személyre szabottan rendezi éleslátásunk ügyes-bajos dolgait. A nyitás időpontjára én már nem is emlékszem, de az ünnepélyes megnyitóra igen. Meghívót kaptam és én kötelességemnek éreztem megjelenni.

Az engedélyezési eljárásban a tűzoltóság szakhatóságként közreműködött, de megtette ezt minden más területen is. Célunk mindig az volt, hogy a használatbavétel időpontjára minden tűzvédelmi kérdés rendeződjön, lehetőleg úgy, hogy a gazda megértse a szabályok érvényre juttatásának fontosságát és azokat el is fogadja. A szép szó a legtöbb esetben megfelelő eszköznek bizonyult erre, így lehetett ez ismerősöm háza táján is.

     Nosza hát, ha hívtak, illik elmenni. Felöltöttem az ünneplő kamgarn,  fésűsgyapjú fonalú, jó meleg egyenruhámat és nyakkendős-fehéringesen megjelentem a vállalkozó számára jelentős és fontos eseményen. Egy szál virágot és egy tűzoltó házi gyártású emléklapot vittem magammal és adtam át néhány jó szó kíséretében. Nem volt ebben semmi különös, mégis jólesett hallani ennyi év után, hogy még emlékeznek rá.

     A tűzvédelmi szabályok önkéntes követésre nevelésében a leghelyesebb útnak mindig is a határozott emberi hangot, a meggyőzést, a kellő felvilágosítást és a szükséges szakmai segítség megadását tartottam. Bosszantanak és elszomorítanak azok a változtatások, amelyek e kérdéssel összefüggésben napvilágot látnak. Az indokolatlanul elrendelt kötelező szakértői közreműködésektől a lépcsőházi cserepes virágok  miatti büntetésekig bezáróan számos az a kierőszakolt szabály, amely megkeserítheti az amúgy is agyonbürokratizálásra ítélt, még ma is vállalkozó kedvű emberek mindennapjait.

     A Kossuth utcában ez a szolgáltatás nemcsak a komlóiaknak, de a vonzáskörzetben élő embereknek is fontos. A tevékenységi kör kiszélesítése és korszerűsítése miatt az Iris kinőtte magát. Hogy a munka színvonala maradjon, a bővítésen törik a fejüket, hogy a jövőben is bizalommal nyomhassuk le a bejárati ajtajuk kilincsét.

  -Lóg az orrán a szemüvege, nem zavarja? Jöjjön, megigazítjuk! - szólt a hölgy kedvesen és mosolyogva elköszöntünk egymástól, hogy most már a banánra koncentrálva, azok közül a legszebbeket választhassuk ki.

Az élet egy szolgálat

    A Magyar Tűzoltószövetség 125-éves jubileumi ünnepségén Árvai János önkéntes tűzoltó százados LX-éves Koszorús Szolgálati Érmet vett át Dr. Habsburg Ottótól, a tiszteletbeli elnöktől. A két öreg megölelte egymást, majd Mecseknádasd örökös, önkéntes tűzoltó parancsnoka meghajtotta a fejét az ünnepi közgyűlésen megjelentek előtt. Nem ez volt az első ünnepi rendezvény, amelyen részt vettem, de azt a szűnni nem akaró, dübörgő tapsot soha máshol nem hallottam.

János bácsit személyesen nem sokan ismerték, nem is őt tapsolták, hanem egy embert, aki hatvan éve szolgálja egy település közössége tűzbiztonságának ügyét.

Az érmet külön kellett legyártatni, mert ilyet még nem kértek és nem is adtak senkinek. Márpedig az idő nem áll meg ötvenévnyi munka után. Így gondolkodott együtt akkor Baranyában  a tűzoltó szövetségi- és szakmai vezetés.

    János bácsi július 24-én betöltötte a 94. életévét. Ebből az alkalomból a megújult önkéntes tűzoltóság fiataljai ültek le vele egy asztalhoz és mintegy meglepetésként, ott volt a hat évtizede ismert, egykori megyei vezető és engem is megtiszteltek azzal, hogy jelen lehettem.

Az alig hajlott hátú Öreg mesélt a történelemről, a családjáról, az önkéntes tűzoltó mozgalom szépségéről, sikereiről és gondjairól.

     Sorkatonai szolgálata letelt, de a háború bevonulásra kötelezte. Máriagyűd-i besorozástól talán egyszerűbb lenne leírni azt, ahol nem járt. Budapesten esett fogságba, 1948-ban érkezett haza Szibériából. Felesége várta Őt a távollétében cseperedő fiával. A kovácsmester munkához látott és parancsnokként kezdte el megújítani a helyi önkéntes tűzoltói mozgalmat.  Az emlékezetes tüzek megfékezésére, káresetek felszámolására, a versenyeken elért eredményekre ma is büszke.  A sokáig veretlen női rajt ábrázoló fényképeket mosolyogva mutatja.

     Én közel negyven éve ismerem János bácsit. A tűzoltó munka szeretetét, a kétkezi munka megbecsülését, a közösség szépre és jóra nevelésébe vetett hitét illetően bátran állítom őt példaképül mindenki elé. Kétszeresen is Szent Flórián katonája, nem véletlenül őriz a lakásában a védőszentjét ábrázoló, nagy alakú, hófehér kőszobrot. És ezt most a 94. születésnapján, ünnepélyesen a tűzoltó egyesületnek, a fiatal tűzoltóknak nyújtja át.

     Ha tehetném, legyártatnám a 70-éves Koszorús Szolgálati Érmet, majd neki adományoznám. Mondanám az illetékeseknek, de az öreg nyugdíjasokkal ők évente csak egyszer foglalkoznak a jelenleg hatályos szabályozójuk szerint. A találkozókat pedig elfelejtik, vagy meg sem akarják tartani.

Árvai János önkéntes tűzoltó százados helyzete még rosszabb. Nem elég, hogy öreg és nyugdíjas, még önkéntes is.

     Azok nevében, akik akkor ott, Budapesten, azzal az emlékezetesen óriási tapssal köszöntöttek, engedd meg kedves bajtársam, hogy mély tisztelettel és szeretettel emlékezzek meg rólad a születésnapod alkalmából. Azt kívánom, hogy még sokáig maradj közöttünk jó egészségben!

 - Adja Isten, hogy úgy legyen! - mondaná ezt - ha közöttünk lenne még a szomszéd település parancsnoka, Vadász Laci bácsi.

Mondd, újra!

    -Azért készítsetek valamit! - szólt még vissza, mielőtt becsapta volna a kocsi ajtaját, majd elhajtott.

Komolyan is vettük, amit mondott, meg bíztunk is abban, hogy ezen a napon látjuk még a gyerekeinket. Délután neki is láttunk egy szalonnasütéses kerti parti előkészítéséhez. Pontosan olyan szép, meleg nyári nap volt, mint harminc évvel ezelőtt, a nap tűző sugarait csak azért viseltük könnyebben, mert az esküvői ruhánk helyett rövidnadrágot és pólót öltöttünk magunkra.

     Szervezésben mindig is jeleskedett Gábor, de mégsem gondolhattunk arra, ami délután velünk történt meg. Úgy fél öt lehetett, amikor nagy hirtelen tele lett az udvar. Tényleg, rajtaütésszerűen jelent meg a teljes közeli rokonság. És elhangzottak intézkedések, röpködtek az utasítások. Erzsi és én szó nélkül tettünk eleget a kérésnek, helyet foglaltunk a nagyszobában a Papával és a Mamával együtt. A TV-ben  újra láthattuk az 1974. július 27.-i esküvőnkről készített filmfelvétel kockáit. Megilletődötten ültünk a kanapén, miközben valaki rövid menyasszonyi fátylat illesztett egykori menyasszonyom fejére, kezébe gömb alakú virág-bokréta került, magam pedig a pőre nyakamra helyezett díszes, vörös csokornyakkendővel lettem gazdagabb. Az egész film nem több öt percnél és a kintről beszűrődő zajok értékelésénél  természetesen fontosabbá vált a régi események átélése.

     Még javában az esküvőmön voltam, amikor a vőtársam Erzsit kézen fogva elindult a folyosón ki, a szabadba. Sógornőmmel mögöttük haladva, a felcsendülő Mendehlsson indulóra ütemesen lépkedtünk a terasz felé. Az ajtón kilépve nem igazán láttam senkit, de ahogyan a két lépcső után a ház sarkához értünk, készen állt előttünk a meglepetés. Lili és Áron a faházikóhoz vezető utat  rózsaszirmokkal szórják tele és körülöttünk a teljes csapat. Vagy majdnem a teljes, mert a meglepetés most fokozódik. A szaletli előtt, kísérőink szó nélkül magunkra hagynak és mi ketten pár pillanatig csak állunk ott, gondolatainkkal magunkra hagyva.

     Elkalandozni velük nem volt időnk. Géza sógor lépett elő az oszlop gyenge takarásából, rajta velünk megegyező "ünnepi "öltözék és átvetve a vállán egy nemzeti színű szalag. Évi-órai-másodpercnyi pontossággal elevenítette fel házasságkötésünk eseményét és néhány bevezető mondat után nagy pátosszal tette fel nekem a kérdést:

 -Jenő! Akarod-e...és én gyorsan, határozott igent mondtam. Ugyanerre a kérdésre Erzsi elkezdett hezitálni, de legalább nekem hosszúnak tűnő csendet teremtett a nyírfa lassan nyúló árnyékában.

Csak kibökte! A fejemet később törtem ezen a szüneten, de most repült a csokor úgy, ahogyan annak illik, megfordulva láthattam még, hogyan kapja azt el Orsi, hogyan csúsztatja majdnem észrevétlenül a kétéves Lili kezei közé.

     Pezsgős koccintás és kedves buli következett, emlékezetesre sikeredett a harminc éves évforduló. Erzsi kezébe vörös rózsákkal tarkított csokor került, de a menyasszonyi csokor se hazudott. Az elsőként hozzáérő, nemsokára a saját menyasszonyi csokrát hajíthatta a háta mögé és négy hónapja a harmadik gyermekkel ajándékozta meg Gábort, a főszervezőt.

    Később egyetlen kis apró eltérést tettem szóvá. A mi esküvőnkön nem a szokásos nászinduló, hanem Gyurkovics Mária tolmácsolásában az Ave Maria hangjai csendültek fel.

    Ha ma kérdeznék, újra mondanám, határozottan, igen.

Féltő szeretettel

"... és én, aki bátornak ismertem magam, teljes halkan és bátortalanul kérdezem, fogsz engem úgy szeretni, hogy ne érezzem a hiányát az itthon hagyott szeretetnek?

Egy hónappal az esküvőjük előtt édesapám bizalmat árasztó szavakkal válaszolt a feltett kérdésre. Olyan szavakkal, amelyek bátorságot kölcsönözhettek a címzettnek, eloszlathatták a kétséget, futásra bírhatták a félszt.

" Minden erőmmel azon leszek, hogy minél több örömben legyen részed s amennyire emberileg lehetséges, ne érjen bánat sohasem. Ha cserébe hűséges szeretetet, hitvesi ragaszkodást kapok Tőled, olyan boldog életünk lesz, sohasem fogod megbánni, hogy nekem adtad a kezedet."

     Adta és elfogadta, azután kezüket jó szorosan összekulcsolták, egymásnak és Istennek tett örök hűségesküjüket becsületes szolgálattal meg is tartották.  Ezt a szoros emberi köteléket oldani csak a halál tudta, majd negyvenévi házasság után.

Milyen volt az ő szeretetük, mennyi volt belőle, honnan érkezett az öröm és a bánat? Képzeletem szülte választ adhatnék a kérdésre, de miért is tenném? Hisz amíg gyermek lehettem, a kölcsönös hitvesi ragaszkodást és az egymásnak naponta felajánlott értékes életüket láthattam, testvéreimmel együtt.

Amióta a lelkük fenn az égben is összetalálkozott, kezüket ismét összefonva, féltő szeretettel tekintenek le ránk. Örülnek és bánkódnak, ahogyan tesszük azt mi is.

Egymás szemébe mosolyognak, ha a terebélyes fán friss ágacska születik.

     Nem állítok össze egy gyors leltárt, anélkül is tudjuk kik, hol bújnak meg a lombok mögött, hol pattan egy új hajtáson a rügy, melyik korosodó ágra kell jobban figyelni. Sokan vagyunk. Még mind a kilencen a jövőt -ha nem is a távolit- várjuk a megújító tavaszban. Gyermekeinktől és unokáinktól hangos a fa. Marika és Ili nemsokára dédmama lesz. Megszületik a negyedik korosztály.

Lali és Marika túl a hetvenen. Ilinek vasárnap lesz ez a kerek születésnapja. Áldja meg őt a Jóisten! Adjon neki jó egészséget, vígságot! És jó munkát! Mert az egykori calmette védőnő ma is dolgozik ott, ahol azt eladó leány korában  elkezdte. Ezrek ismerik és szeretik, ezreket ismer és szeret. Fürdőzzön még sokáig ebben a tengerben! Adja meg neki az élet gyermekei és családjaik, az unokák és dédunokák önzetlen szeretetét is!

Szombat van, sokan köszöntünk ma. Itt vagyunk testvéreid, a többiek is. Döc és Béla, Risi és Klári, Tóni és jómagam is.                                                                    

      Kertemben a legalsó szőlő hűvösében életre kelt újra a tavaszi virág. Akár nevethettek is egy kicsit rajtam, de az egy tövön ott vagyunk valamennyien. Lali, mint elsőszülött külön és fent, középen, ahogy ő mondja a jogászok nyelvén: primus inter pares. Mari, Ili, Vera a három Leőweys jobbra, a nagyobbakat képviselve. Egy szőlőlevél árnyában megbújva ott van Béla, középen, közöttük. Születési sorrendi magasságban ott láthattok minket, kisebbeket baloldalt, jókora napsütésben Erzsit, Jenőt, Klárit és Toncsit.

     Édesanyánk balról, közelebb hozzánk, Édesapánk jobbról, csak egy kicsikét távolabb.Ők ketten így karolnak át és figyelnek bennünket, szeretettel, féltőn és örökké.

Cherchez la femme

    " Ő az áldozata a belső elhárítás és a nyomozók közötti harcnak, mert olyan szövevényes bűnügybe nyúlt bele, amelyet rendőrök követtek el. A belső védelmi szolgálatot vezető tiszt bankot rabolt szolgálati autóval és fegyverrel. A korábban elismert bűnügyi osztályvezető a bűncselekményt amatőr módon követte el. A bank kamerája olyan rossz minőségű felvételt készített, hogy antropológus szakértőt hallgatott meg a bíróság, aki szerint az elkövető álla lehet a gyanúsítotté, de nem azonosítható. A banki alkalmazott sem tudta azonosítani annak ellenére, hogy arcát szabadon látta. Ugyanez a felvétel több nyomozó számára viszont arról árulkodott, hogy vélhetően az őrizetbe vett bajtársukat rögzítette a kamera. Az ügyben bizonyítékként merül fel egy nagy áruház kamerája is, ám a felvételen két időpont is szerepel. Segítség lenne, ha az üzletház kamerája előkerült volna, de az üres és onnan mindent elloptak. Megkérdőjelezhető bizonyítékként felvetődött az is, hogy az elkövetést megelőző három hónappal korábban, fogva tartott rab kapott pénzt azért, hogy a későbbi cselekményt bevállalja. Bűnügyi zár alatti betétkönyvből vettek fel pénzt, amelyhez a vádlott hozzáférhetett. Ártatlanságot bizonyíthat egy favágásról készített filmfelvétel. Bárkié lehet a leginkább értékelhető DNS minta, amit egy olyan kilincsről vettek, amelyet az állítólagos rabló meg sem fogott. Megbírságolták a szakértőt. A bizonyítékoknak nincs átütő ereje. Szemtanuk szerint más volt az autó színe. A guminyomokat más autó is otthagyhatta. A cipőnyom se biztos. A cipő színe fehér, vagy szürke. A szagminta alapján a kutya nem jutott el a gyanúsítottig. Le kell mérni, hogy milyen magasan van a kilincs. Az elrabolt pénzösszeg jelölt nagysága változó: 200 000 Ft, 280 000 Ft, 300 000 Ft, 258 000 Ft. Az ítélőtábla nem engedélyezi a 15 millió Ft. értékű óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést a szökés, bizonyíték megsemmisítés és az elrejtőzés veszélye miatt. A bűncselekmény elkövetéséért kiszabható büntetés: 3-7, 15, 5-10-évig terjedő szabadságvesztés.

A 2010. május 10-én történt bankrablás gyanúsítottja egy rendőr, akit korábban a bíróság jogerősen elítélt egy kocsmai verekedés miatt. Felettesei az állományban hagyták. Rendőrkapitányságon bűnügyi osztályvezetői beosztásban szolgál, majd belső védelmi szolgálatot vezető tisztként dolgozik. Feleségétől érdekből válni kíván, hogy a házasságon kívül született gyermeke után kevesebb tartásdíjat kelljen fizetnie. 200 000 Ft-os fizetése felét folyósítják, ebből 30 000 Ft. a tartásdíj.  Otthonában két kiskorú gyermeke van. A kisebbik a formai válás után születik."

     A rendőr megkezdte rácsok között eltölteni harmadik évét. Minden, amit róla leírtam, tulajdonképpen idézet a híreket közlők tollaiból, olvasható az interneten is. Története akár regénybe is illő. Mennyi olyan részlet van, amit ki kellene dolgozni és mennyi összekuszálódott szál, amiket kibogozni!

    Az igazságszolgáltatás malmai ma lassan őrölnek, de ennyire lassan? A garathoz vezető útján nagyon nehezen tisztul a mag. És onnan hol van még az út vége, a liszttel megtöltött zsák? A jó molnár hófehéret őröl. Ügyel arra, hogy csak a kenyérnek való kerüljön a pékhez. Tisztán dolgozik és becsülettel mér. Határozottan és gyorsan teszi a dolgát, tudja, hogy az állandóan megújuló élet az maga, amit a távolodó szekerek visznek.

A cikkekből kiollózott mondatok szerint baj van a malomban. A molnár nem figyel és piszok is kerül a garatba, így a liszt már nem hófehér. Ezt még a szekerek is tudják és a göröngyös, rögös úton nyikorgó kerekekkel panaszolják el a világnak.

    A bíró, vagy az általa alkalmazott szabályok nem képesek rendet tartani a tárgyaló teremben. Lassan érthetetlenné válik ennyi idő után az ügyészi magatartás a vád fenntartása, vagy a fogva tartás vonatkozásában. Az ügyvéd helye és szerepe a cikkek tartalma alapján nem értékelhető, a történések szerint olyan sokat nem tesz. A rendőr munkatársak vélelme az azonosítással kapcsolatban érdekes és meglepő, különös tekintettel arra, hogy a vádlott koncepciós perről beszél.

     Én leginkább arra lennék kíváncsi, hogy a vádlott a szolgálati évei alatt milyen viszonyban élt a nő munkatársaival, beosztottjaival és feletteseivel? Hiszen az összegabalyodott, kusza ügyek rendezésében, azok összefüggéseinek megismerésében nagy segítséget jelenthet a nő. Nem véletlen a mondás: Keresd a nőt!

Erről jut eszembe! Keresnek egyáltalán más, lehetséges elkövetőt? Befejeződött végre tisztességgel a bűnügyi szemle? Letiltották az ellopott betétkönyvből a további kifizetéseket?

     Most már igazán érdeklődéssel figyelem a védelmi szolgálatot vezető tiszt sorsának alakulását. Érdeklődve várom a következő tárgyalási napot, vajon előkerül ezen egy fiók mélyéről a szokásos, eddigiektől eltérő új fejlemény?

Kíváncsi vagyok arra is, hogy mi lesz az a végre bizonyított adat, ami alapján elmarasztaló ítéletet hoz a bíró?

Mi lesz, ha felmentik, ez esetben kik fognak tőle bocsánatot kérni? Kap-e tisztességes elégtételt?

Amennyiben hibáztak, nem tették-e mára helyrehozhatatlanul tönkre az életét?

Ha kopog az otthoni ajtón és belép azon, megismerik-e a gyermekei?

Inocybe fastigiata

   -Tudod, mikor hagyok ebből a főnöknek! -szólt vissza jellegzetes karmozdulattal Imre és az utolsó tányérnyi gombapörköltet is kimerítette. -Amúgy sincs még itthon, meg aztán ti is tudjátok, hogy újból melegítve már nem olyan jó.

A 24 órás szolgálatban a tűzoltók gyakran főznek, közülük többen is, asszonyokat megszégyenítő hozzáértéssel. Az elkészített ételt aztán közösen is fogyasztják elismerve, vagy építő kritikával illetve a főszakács munkáját.

     Kiadós esőzések utáni, napsütéses koraősz volt. A szokásos tarló-, gaz-, avartüzek időszaka kezdődött el. Egyáltalán nem volt semmi rendkívüli abban, hogy egy közeli faluban, az erdei út mentén kellett elcsapkodni a tüzet és abban sem volt semmi rendhagyó, hogy a területen talált gombákból tucatnyi embernek is elegendő gyűljön össze.

     Minden úgy történt, ahogyan az szokott. A bevonulást követő gyors és kötelező feladatok elvégzése után mindenki a konyhában tette a dolgát és a szolgálati csoport hamarosan nekiláthatott az ízletesen elkészített mezei szegfűgomba pörkölt elfogyasztásához.

A televízióban semmi érdekesnek tűnő műsor nem volt, a híreket várva ejtőzött előtte az egész csapat. Imre hirtelen felállt, egészen a készülékig ment és vizsla tekintetét a képernyőn éppen mozgó alakokra vetítette.

   -Ti is kettőt láttok belőlük? - kérdezte, majd halkan felnyögött és zsebkendőjével törölgetni kezdte alaposan megizzadt homlokát. Senki nem válaszolt, de a kérdés ott motoszkált mindenki fejében.

Néhány perc kínos csend ülte meg a helyiséget, a televízió képernyője már nem volt igazán fontos. Imre feltett kérdésére sorjában és gyorsan jöttek a válaszok: én is rosszul látok, én izzadok, mint egy ló, te meg hogy nézel ki, tiszta vörös vagy, nekem hánynom kell... A gomba után fél óra múlva benépesült a mosdó és a vécé.

   -Jaj, kedves kislányom, mi lesz most már teveled? -nyögött a klozeten ülve Pista.

     Szakszerű orvosi ellátás és a méreg az emésztőrendszer mindkét végső nyílásán keresztül elhagyta a megszeppent tűzoltókat. Talán csak Pistával volt egy kis gond, mert igen nehezen tudta lenyelni a csövet.

   -Muszkarin típusú mérgezés - mondta az ügyeletes orvos a főnöknek. - Kicsit megtépázta a fiúk vegetatív idegrendszerét, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy, mert a legények jó időben érkeztek. -Igyanak sok folyadékot és pihenjenek!

   -Reggelre kutyabajuk!

   -Muszáj erről tájékoztatnom a megyét? Hát persze! - és a parancsnok, a jelentési kötelezettségének eleget téve elmondja a megyei parancsnoknak a történteket.

   -Ha már úgyis minden rendeződött, ne hozzunk össze belőle egy ügyet!

És a hír megállt. A hétvége ezután csendes és nyugodt volt.

     Hétfőn reggel a szolgálati idő első percében cserreg a parancsnoki telefon. Az ország másik sarkából, régi, tiszti iskolás bajtárs szól mosolyogva.

   -Régen nem beszélgettünk, hogy vagytok, mi újság felétek? - és a szokásos udvarias, kedves szavak...

   -Szervusz, azért annak örülök, hogy neked nem maradt a gombából. - és nevetve tette le a kagylót.

      Kedden a váltás után,  néhány falat reggeli elfogyasztása közben ismét téma a gomba. A helyiség tele van mérgezett szakértőkkel. Jóska előadást tart azokról a gombákról, amelyek forrázással méregteleníthetők és fogyaszthatók. Pista karcosan beszél - talán a gyomrába nehezen lenyomott cső sérti még - és a csiperkeszerűek rendjéből felsorol vagy tízféle susulykát. Mitől selymes, gumóstönkű, vagy csillagspórás, miért körteillatú, piruló, vagy borvörös, mivel téveszthetők össze?

Robi valami kutyaszömörcsögöt említ, ami nem ehető, de néhány ügyefogyott még ezt is képes összeszedni.

Valaki az ezüstkanálpróbát és a glaubersó áldásos gyógyító hatását egy mondatban ecseteli, eléggé érthetetlenül.

Csak azt nem mondja el senki, hogy nagy valószínűséggel kerti susulyka is került a mezei szegfűgombák közé.

     Aznap is, meg ma is Laci a szolgálatparancsnok. Övé a felelősség, közös a szerencse. Eddig nem szólt, most is csak röviden.

   -Örüljünk, hogy nem esett bajunk! - azzal lesétált az épület elé.

Kedd volt, piaci nap.

   -Jó reggelt Tiszt Úr! Mondja már meg nekem, legyen szíves, hol találom a gombaszakértőket?

Idősebb néni szólította meg Lacit - aki soha nem viselt tiszti rendfokozatot a vállapján -, karján egy jókora kosár, tele friss, mezei szegfűgombával.

   -Ki mondta magának, hogy itt keressen szakértőket, nem látja, hogy ez itt a tűzoltóság? - és a törzsőrmester kopaszodó homlokán mintha cseppecskék jelentek volna meg, amíg morcosan válaszolt.

   -Hát a Pali gyerek! Sofőr, ott a tanácsnál! Még azt is mondta, hogy maguk a legjobbak.

Kényszeredett mosollyal, de már barátságos hangon válaszolt a kofának, miszerint náluk tényleg nincsenek gombaszakértők.

Fessünk, vagy mázoljunk?

     Emi talán önfeledten ugrándozhatott az ágyon, amikor az egyik kép leesett. Eltört az üveg, de a keretben maradt. Senki nem sérült. Annak idején, amikor a harmadik fényképet is felakasztottam, jól láttam, hogy közel a paplan. Úgy hagytam mégis, egyrészt azért, mert gyönyörű fák fogták közre a lépcsős vízesést, másrészt pedig azért, mert könnyelműen bíztam abban, hogy  képek a helyükön maradnak. Hónapokig éktelenkedett a falon a két csavar, dologra várva. Újabbak teltek el, miután a tiplivel együtt eltávolítottam azokat. A piszkos sárga felületen a két tátongó lyuk sokáig bámult a semmibe, vakot idézőn. Azzal nyugtattam magam, hogy az egészet amúgy is át kell festeni.

    Három fertály év biztosan elmúlott, amikor gipsz került a kezembe. A fehér foltok sem mutattak jól, hát gyorsan határoztam - korábbi tetye-totyaságomat ellensúlyozni kívánva - és javító festéket kerestem. Ennek a szobának nem volt ilyenje. Fogtam egy másikat és visszaestem az újrafestést odázók gödrébe.

    Az első ecsetvonásnál tudtam már, hogy nem lesz jó, mérgesen tekertem egyet a pemzlin s mert csúnya volt, újra festékbe mártottam. A következő foltozandót már nem is nagyon láttam, arra ügyeltem csak, hogy az előzővel közel azonos nagyságú pacát varázsoljak.

  -Nesze! Itt van még egy! - ki is mondtam talán és finoman ejtettem egy harmadik foltot a "nekem már minden mindegy" falon.

Legalább felgyorsulnak a dolgok és ez a sápatag szoba teljesen új,szép színű palástot kap. Ez járhatott az eszemben a "mű" befejezésekor.

     Lekászálódtam az ágyról és az alkotás fáradalmait kipihenni, ledőltem a székre. Forogtam jobbra és balra, minden irányból csak bámultam. Mit csináltam?

De hiszen ez Eszti! A vízcsobogást túlharsogva, széttárt karokkal perlekedik Emivel, amiért lerúgta a képet. Emese drága pedig megszeppenve csak hallgat, nyakát vállai közé behúzva. A még túl picurka Levente csak messziről csodálkozik rá a nővéreire. Hát ilyen egy nagypapa. Mindenben mindent felfedezni képes, a dolgokat egyre halogató, kissé bolondos, bohókás.  

    

    Mikor lesz ez a szobafal lemázolva? Fogalmam sincs.

A választott téma igen hálátlan

    Írhattam volna "Az Öreg hegy szőlőinek átalakulásáról, a pincéikben kóstolható borok tükrében" címmel is, tekintettel arra, hogy a mi vidékünkön több ilyen nevű szőlős domb is magasodik. Gondoltam arra is, hogy a kézilabda sport népszerűsítésének aktuális kérdéseivel foglalkozom. A borokat megittam, a kézilabdát falusi szinten magam is űztem, de egyik témakörhöz sem konyítottam annyit, hogy bátorságot merítve, szakdolgozatban rögzítsem kiforratlan véleményemet.

    Végső döntésemben más is közrejátszott. A főiskola ragaszkodott ahhoz, hogy igazgatással, rendészettel, vagy tűzvédelemmel  összefüggő kérdésekről szóljak, tekintettel igazgatásrendészeti szakos hallgatói valamint tűzoltói mivoltomra. És nem elég, hogy a tanulmányaimhoz - mint ebet a karóhoz- kötötték a feldolgozáshoz választható anyagot, még a terjedelmet is korlátozták negyven oldalban.

Igazuk is van. Miért ne arról adjak számot, amit tanultam, vagy amit magam is, mások is hasznosíthatnak a munkájukban? A szövegben a túlburjánzás fékezése is helyes. Segít a lényegre való törekvésben és nem csábítgat mások tollaival ékeskedni.

    Nosza hát! Nekiláttam és gyorsan a végére is értem. Mögöttem másfél évtizedes - a tűzoltóság valamennyi szakterületét érintő - múlttal nem is volt olyan bonyolult megírni a szakdolgozatomat. Kritizáltam, véleményt alkottam és jövőt terveztem. Az adott feladatra a megfelelő személy kiválasztásától, a tűzvédelmi felvilágosító-nevelő munkán keresztül - az ismert tűzkeletkezési okokat is érintve - eljutottam a tűzvédelem társadalmasításának kérdéséig.

Opponensem szerint "a választott téma igen hálátlan" és nem szorítható egy szakdolgozat megszabott keretei közé. Munkámat jónak és hasznosíthatónak értékelte.

Az államvizsgán nem igazán kellett megvédenem írásomat. A velem szemben ülő jól ismert és én is őt. Kellemes beszélgetés után egyetértett az opponensi véleménnyel.

    Közismert emberekkel kapcsolatban gyakran esett szó ebben az évben szakdolgozatokról, disszertációkról, kisdoktorikról, hogy kíváncsi lettem a sajátomra. Az interneten meg is találtam az OKF listáján. Nem olvasható, nem letölthető, talán leselejtezték és már meg sincs. Kár érte! Nem az enyémért, valamennyiért, amelyeket valakik szívesen a kezükbe vennének információ, ötletszerzés, okosodás céljából. A felsorolásban szereplő szakdolgozatok címeinek tanulmányozása közben vettem észre, hogy valaki, akit ma sem ismerek, az enyémmel teljesen megegyező című dolgozatot nyújtott be ugyanabban az iskolában, egy évvel korábban.

Nekem akkor már annyi! Senki sem mossa le rólam annak a gyanúját, hogy más anyagát felhasználtam, talán egyszerűen át is másoltam. Kellene mindkettőt látni és összehasonlítani azokat, remélem ott porosodnak egy raktárban!

     Mert ha nem, hát nem merek bevállalni egyetlen fontos politikai pozíciót sem. Pedig úgy szeretnék miniszterelnök, vagy köztársasági elnök lenni! Most már biztosan a kinevezésem előtt kíváncsiak lennének a szakdolgozatomra. A legrosszabb az lenne, ha az a másik  lenne, az enyém meg nem lenne! Ám ez nem fordulhat elő, mert bármilyen is legyen az, én megbecsültem, ma is bevállalom, nem anzágolok, itt van a polcon a fejem felett és bármikor, ha kell, leemelem.