Nyugodtan válogass!

Hódmezővásárhelyen február 25-én  polgármestert választottak.  Meglepetésszerű volt és meghatározó különbséggel nyert a független jelölt a kormányzó pártot képviselővel szemben. Ettől hangos most a média.

Ebben a nagymúltú, megyei- jogú városunkban nem először tartanak időszaki választást. 2010-évben 15775 választásra jogosult járult az urnákhoz és választotta meg polgármesterének azt az embert, aki ma fontos tisztséget tölt be a kormányban. Két év múlva csak 12301 polgár voksol és ültet önkormányzatának első székébe azonos beállítottságú személyt. Ez a mostani megint időközi, ahol 22745  személy nyilvánítja ki véleményét, akaratát.

Mi történhetett Hódmezővásárhelyen?

Régen volt az, amikor kötelezővé tették a választásokon való megjelenést. Komolytalan volt az és mégis komoly, diktatúra a hirdetett demokráciában. Egyetlen jelöltre véleményt bedobni a ládikába és a cetli sorsát már nem is látni. A kínálat megváltozott, ma valóban választhatunk. Vásárhelyen ezt érezhették meg az emberek? Bő tízezerrel többen léptek be a szavazó helyiségekbe. A polgármester választását megelőző kampány semmivel se lehetett jobb, vagy rosszabb, tisztességesebb, vagy tisztességtelenebb, őszintébb, vagy hazugabb, olcsóbb, vagy gazdagabb az ezt megelőzőknél. A várostól messze élek, az ottani hírekről közvetve szerezhetek tudomást, minden esetben megosztót.

Valaminek történnie kellett Hódmezővásárhelyen! És mert egy konkrét eseményről nem szól a fáma, a város lakói minden bizonnyal egy hosszú időszakot értékeltek. Nem csak a megjelenésük váratlanul magas számával, de döntésük végeredményével is. Az emberek az elégedetlenségüket juttatták kifejezésre. Valamivel, valamikkel, valakikkel tele van a hócipőjük. Komoly, a tétlenségből kimozdító helyi kérdésekről lehet szó. A kialakult helyzet tele lehet tanulságokkal, azokat kiértékelni nem lesz egyszerű feladat. Az új polgármestert nem irigylem, szurkolok neki.  

Hozzávetőlegesen tizenöt ezren nem vállalták részvételüket a döntésben. Vajon miért nem? Közömbösek, vagy valamilyen okból kifolyólag akadályozottak. Igazoltan vannak távol a lakóhelyüktől messze, külföldön dolgozók. Ez utóbbiak választásban való részvételi lehetőségét korrektnek egyáltalán nem mondható szabályozással, majd ellehetetlenítették. Korosztályos problémát is látok, sok fiatalt nem neveltek a közös ügyek szükséges és kötelező intézésére. A közömbösség ragályos betegség, gyógyítására alkalmas szert nem találtak még, sokaknak az nem is érdeke. Pedig csak nagyon egyszerű emberi tulajdonságokról van szó. A megfásult és érdektelen arcokra mosolyt csalhat a tisztesség, megbecsülés és szeretet. Ezek megmozdíthatják lábainkat is, ha céljaink megvalósításáért útra kell kelnünk.
Kezdjünk hozzá már most tavasszal, induljunk el nagy léptekkel! Ha minden jól sikerül, gyorsan megtanuljuk -a piaci kofára mosolyogva-kiválasztani a kupacból az édes, ropogós, érett dinnyéket.

                                                                                                                                                                     

A nagypapa

Nagypapáimat nem ismerhettem meg személyesen. Nem tőlük kellett túl korán végső búcsút venni, én késtem meglátni a bolygónkat éltető napot. Később örökölhettem kettőt is, egyféle pótlásként a házasságkötésem révén. Személyükben aranyos, szorgalmas embereket ismerhettem meg. Arról  végképp nem eshetett szó, hogy unokaként  szeressenek, mert hamar váltam szülővé és neveltük a gyermekeinket az öregektől távol, tőlük függetlenül.

Eseményekkel tarkítva múltak az évek és egyszer csak nagyszülő lettem. Jobban ezt időzíteni sem lehetett volna. Első unokám megszületését követő néhány héten belül ráérős nyugdíjas lettem. Láttam én édesapám és apósom örömét a szép sorban megszülető kicsik felé sugározni. Megismerhettem nagyszülők és unokák, a szeretet megnyilvánulásában eltérő minőségű, de azt mindenképpen tartalmazó kapcsolatát. Tanulhattam volna tőlük, ám eszembe se jutott, mert sokkal fontosabb volt számomra a gyermekként megismert szülői feladatok újbóli értelmezése és alkalmazása.

Az első unokámat szépen, sorjában követték a többiek, most már hatuknak örülhetek. Láthatom, hogyan rakódnak rájuk a centiméterek, hogyan gyarapodnak buksijukban a tudás csírái.

Nekiláthattam hát nagyszülői feladataim teljesítéséhez, csak olyan alkalomszerűen, rögtönözve, mindenféle tervezettség, kiszámítottság nélkül. A szeretet érzése a kis tündérek iránt megszületett bennem, nem kellett azért semmit se tennem. Hogyan tudtam és tudom azt kifejezésre juttatni, az egy másik kérdés. Tudatosan soha nem tettem különbséget közöttük, mégis előfordulhatott minden bizonnyal az, hogy megegyező magatartásukat eltérő módon reagáltam le.

Nagyon szerencsés vagyok az unokák többségének közelsége miatt. A két távolabbi kislánnyal a manuális kapcsolat lazább, szorítását segíti egy kicsit a modern technika.

Amikor Eszter megszületett, én is ott voltam a kórházban és egy órán belül láthattam, ahogy a fehér gyolcsba bújtatott kisbabát a nagymamának nyújtja át az újdonsült édesapa. Én akkor a vagyonnál többet érő "csomagot" nem kértem, nem is kaptam meg. Kicsit most hiányolom mindkettőt. Pár hónap és a kora nyári napsütésben azért én ringathatom a szaletli félárnyékú hintaágyában aludni készülődőt. Otthonában őt vigyáztuk, amikor Emesét édesanyja először átölelhette. A kicsit, életének első napján, édesanyjától átvéve boldogan szorítottam a szívemhez. A többiek megszületését éppen úgy kísérte a várakozásom izgalma, a szeretetem és a féltésem, de csak az örömteli hírek jutottak el hozzám.

A gyerekeknek versikéket írtam, szösszeneteket faragtam. Ha tehettem, énekeltem és teszem ezt ma is. Fiaim nem nótás legények, gyermekeik talán igen. Janka megbarátkozott a dallamokkal, a kétéves Liza tiszta énekét megcsodálom. Katától ugyanez olyan természetes. E téren Levente nekem még nem nyilatkozott. Száznyi autó típusát különbözteti meg, és a legós építkezései  igazi alkotások. A maguk nemében ugyanezek a nagylányok balett-és zongora játéka is.

Gyakran fúrok, faragok, játékokat javítgatok. A műanyag baba csípő protézisére büszke lehetek, de nem kell szégyenkeznem a sok apró játék gyógyítgatása miatt sem.

Mesét olvasok, ha arra van figyelmes hallgatóságom, néha társasjátékot játszok, vagy felügyelek. A vigyázás egyre ritkább feladat, őrzi már a nagyobb a kisebbet és szépen el is játszik vele. Szabadon futkorásznak kis csikókként a kertben, a padon ülve gondolatban közöttük szaladgálok én is.

Unokáimra jól ügyelnek a szülők, tanítják őket a szépre és jóra, ahogy kell. Ebben segítek, ha tudok, ha engedik. Egyébként csak hátra dőlök és ámulattal tekintek rájuk. Nagypapa szerepemmel -talán a hiányzó gyermekkori tapasztalások miatt- nem lehetek igazán megelégedve. De juthatok előre olyan Nagyi mellett, aki kimondatlanul nagyobb jogot követel magának az unokák szeretetére? Biztosan többet is tesz érte.

Nekem legyen elég annyi, hogy szerethetem őket és hagyom, hogy ők is ugyanezt tegyék velem.

"Gondolataidat csak a szeretteidre pazarold,
tisztán lépd át a küszöböt, mosolyogj!
Akit meglátsz, fontos ő neked és hidd el,
hogy az vagy magad is!
Tegyél meg mindent, hogy derűs arcok vegyenek körül!
Így bízhatsz abban, hogy utadat az ő mosolyuk kíséri."

Nyelvvizsga

Nyelvvizsga nélkül élek itt köztetek. Nem kellene sarokba elbújva szégyenkeznem? Hiába tanultam két idegen nyelvet is nyolc és négy éven keresztül. Egyikből még érettségi vizsgát is tettem és ez lehetett volna a nyelvvizsgám alapja. Ám a főiskolai diplomám átvételekor nem létezett még ez a szabály.

Kissé megkésve érkeztem meg egy karácsony előtti, kedves vacsorára. A jól ismert arcok mellett, velem szemben egy, nekem ismeretlen ember falatozott. Amikorra befejeztük a vacsorát, akadozva ugyan, de gondolatainkat kicserélhettük. Általános emberi dolgokról beszélgettünk olaszul. Meglepően sok szó -néhány közülük stílusomat ugyancsak javító- jutott eszembe és velük sikeredett egész mondatokat formálni. Beszélgető társamon, de a környezetemben ülők arcán is jól láthattam a meglepetést. Büszke voltam magamra, de sikerült ezt elkendőznöm gyakorta burkolózva a másokat hallgatás csendjébe. Nem ebből a nyelvből mérettettem meg magam a gimnáziumban.

A magyar nyelv szépségéhez és tarkaságához nem fér kétség, irodalmunk érdemes alakjai jól igazolják e tényt a fordításaikkal is. Nem először féltem színe vesztéséért, aggódok gyönyörű szavainak feledéséért. Szomszédos országaink igyekeznek háttérbe szorítani a magyar szót, ennek történelmi okai vannak. De léteznek-e országok, ahol tanítják, tanulhatják iskolákban a magyart, ahol jogszabályi kényszer hatására nyelvi vizsgákat tesznek, anyjukétól eltérőt? Igazából nincsenek, ha mégis, hát az jelentéktelen. Ilyen ügyesen, ilyen gyevi-bírósan csak mi tudtuk ezt kitalálni, erről törvényt alkotni. Intézmények, üzletek és ügyeskedők bújtak elő azonnal a megszületett szabályok végrehajtására, kijátszására.  És ebben a kérdésben is napvilágot látott a kötelező és kötelezett nemkívánatos egysége. Végül is utódként kinyithatta csipáit egy halódásra ítélt, most újra gomba módra szaporodó, az emberek alfelét megközelítő, azt a csapásaival tisztán tartó nyelv. És e nyelv gazdájának nincs szüksége vizsgákra, gazdagon érvényesül idegen szavak használata nélkül is. Ha mégis, hát megkapja azt ügyesen hamisítva, vagy senki nem igényli tőle a felsőfokú iskola elvégzését.

Az életünk során adódó lehetőségeket talán jobban tudja kihasználni a több nyelven is beszélő ember. A mondás azért sántít, mert az egyáltalán nem garancia, hogy embertársánál egy huncut garassal is többet érő lenne. A mai világban környezetünk éppen elég jó tanító mester. Elsajátítja az idegen nyelvet az, akinek az egy lépcsőfok az emelkedéséhez, vagy megélhetéséhez arra szüksége van. Ismerek érvényes nyelvvizsgával bíró embereket, akik a diplomához vezető útjukat szakították meg, mert azt tartották szükségtelenül érdektelennek.

Ma már a magyar nyelv is veszélyben van, talán gyógyítani kellene jó tankönyvekkel, ékes beszéddel. Ez nem zárja ki, hogy idegen nyelvet is oktassanak arra alkalmas tanárok, azt befogadó gyerekeknek. Akkor talán nyelvi szabályozók nélkül felnőhet egy új generáció, amelynek beszédét saját elméje is a szépre és jóra vezérli és majd azt adja, azt a szépet és jót  tovább az utódainak.

Bízom abban, hogy egyszer majd nem fogják tudni  a jövő  gyerekei, mi is az a kötelező nyelvvizsga s ha nyalásról van szó, nagy adag fagylaltok jutnak az eszükbe és több nyelven is zavartalanul beszélgetnek egymással, miközben a tölcsért szorongatják.