Édesanyánkról

 

 Nővérem - mint legidősebb lánytestvér- írt már nekem Édesapámról és én annak rendje és módja szerint beillesztettem a blogos bejegyzéseim sorába. (Csak ezért kértem meg rá, mert nálamnál idősebb testvérként jóval többet tudhat Apuról.) Nagy szeretetéről árulkodó sorait felhasználva -hozzá téve a magam gondolatait- világgá is kürtöltem. Miért is ne mutatnám be édesanyámat is, hírül adva mindenkinek, hogy ő a legszebb, a legjobb a világon. Erre gondolva megint Marikához fordultam segítségért, aki egy ideig ódzkodott, majd meglepett egy  sokoldalas írásával. Szíve szerint elmondta, ki az a nő, ki az az asszony, édesanya, aki olyan sokat jelentett számára.

Amikor elolvastam, mosolyogva kellett tudomásul vennem, hogy én csak a hetedik gyerek vagyok. Nyilván vannak olyan dolgok, amelyekről nem kellett, hogy tudomásom legyen. Most mégis irigykedve gondolok azokra az eseményekre, amelyekből kimaradtam. És persze ez nem számonkérés, hanem történelem. Anyu nem sokat mesélt magáról nekem, én akkor nem tartottam fontosnak kérdezni.

Először arra gondoltam, hogy nővérkém engedélyével megosztom mindenkivel azt az élményt, ami engem ért a sorainak olvasása közben. Majd mégis másképpen döntöttem. Ezeket az ajándékba kapott szikrákat legfeljebb csak a testvéreimnek és az ő családjaiknak szórom szét. Ismerjék csak meg őket, -mert a sorokban természetesen ott bujkál Apu is- tudjanak róluk legalább csak ennyi picivel többet. Melegítő lángocskák gyúlhatnak a szívekben, dobogjanak azok ma még kicsi gyermekekben, vagy akár bennünk, akiket világra hozott és féltő szeretettel óvott.  

 

   Aludtam rá egyet és másképpen határoztam. Van olyan érdekes és színes ez a kicsi életrajz, hogy gazdagítsa az én albumomat. Talán érdekesebbé teszi Anyuról korábban, az Ő születésnapjának 100. évfordulójára leírtakat. Olvassa nyugodtan bárki, ismerjék meg az  én édesanyámat. Nincs a sorok között semmi titok elrejtve, egy dolgos  ember életéről szól, aki "csak" tette a dolgát. Aki sokakat szeretett, akit a környezetében élők tiszteltek, megbecsültek és viszont szerettek. Ha valaki úgy fordítja le önmagában nővérem szavait, hogy oda lép a másik elé, mosolyog, kérdez és átölel, az tökéletesen megértette, miért is gondoltam meg magam.

Kedves Nővérem, Marika! Köszönöm szépen!

 

                                              "Jenő öcsém biztatására rászántam  magam, hogy írjak Anyuról. Sok időbe tellett, míg az össze-vissza cikázó gondolataimat rendbe szedtem. Szeretném, ha az írásomból kiderülne, milyen Édesanyánk is volt Ő minekünk.

A világra-jöttével kezdem. 1914. április 14-én, Kisgyulán született (ma Belvárdgyula). A családban Ő volt az 5. gyermek. Misi 1900, Mária 1907 (keresztanyánk),Józsi 1908, Ernő 1910, aztán született a kis öccsük Béla 1920-ban. Vallásos családban nevelkedtek, minden este együtt imádkoztak, vasárnaponként szentmisére jártak. Anyut, a kis eleven leányzót apácákhoz adták Pécsre, hogy jó nevelést kapjon. A gyerekek magázták a szüleiket. Nagyapa szigorú ember volt, katonás rendet tartott a családjában. Legény korában huszár volt Bécsben (Ferenc József seregében). Aztán leszerelt és megnősült. A magyarszéki Horell család legidősebb lányának a gyermekét vette feleségül. 1900-ban fiuk született, Mihály. Sajnos nagypapa megözvegyült. Édesanyát kellett keresni a kisfiának. Nagymamám a Horell család legkisebb lánya (a nyolcadik), sajnos szintén megözvegyült, a kisfiát elvesztette. Így egymásra talált a két özvegy. A kis Misi is szerető édesanyát kapott a nagypapa első felesége nagynénjének a személyében.

Nagypapa szakmája lakatos volt. Lerobbant cséplőgépeket újított fel. Jól jövedelmezett ez a foglalkozás. Gazdálkodott is, borospincéjében lovaskocsi forgolódott. Anyu mesélte, hogy olyan hordója is volt a pincében, amit ajtóval láttak el.

Amikor a fiúk iskolába kerültek, elköltöztek Pécsre, az Alsómalom utcába (ma már nem áll a ház, autóút van a helyén). Valószínű, hogy onnan irányította a kisgyulai gazdaságot. Ügyes-bajos dolgokat intézni Anyut mindig magával vitte, szívesen is ment, hasznára vált ez a tevékenység. Sok mindenben jól kiismerte magát.

Aztán jött  Magyarlukafa, Nagypapa 500 holdas terület bérlője lett. Tóni öcsémtől tudom, hogy ez egyházi birtok volt. Ebben a nagy gazdaságban -a növénytermesztés és állattenyésztés mellett- sok-sok dolog volt. A kis falu lakói is itt kaptak munkát. A fiúk is itt dolgoztak. Ernő bátyának bognár műhelye volt. Anyunak a háztartásban kellett közreműködni. Jó hasznát vette a gazdaasszony tanfolyamnak (fénykép is van róla). Talán ebből az időből származik "A jó házi konyha" c. szakácskönyv, amit én őrizhettem meg. Konyhakertet művelt, sokféle baromfival foglalatoskodott. Jól tudott bánni az állatokkal. Szerette őket, legyen az kutya, csikó, birka. A megsárgult fényképek is árulkodnak róla.

 

A nővérét (a mi keresztmamánk) is többször meglátogatta Bonyhádon. 1938. májusában együtt utaztak Budapestre. Az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán látogatták meg a fővárost. Erről is fénykép tanúskodik.

   Közben Anyu nem is sejtette, hogy a jó Isten kiszemelte a jövendőbelijét. Aki valahol messze Sásdon él, aki nem régen jött haza Svájcból. Meghalt az édesanyja és a kis húga egyedül maradt, meg honvágya is volt. Besegített az öccse (Rudi) hentesüzletébe. Már nem boldogította a gondtalan legényélet. Családra vágyott. Ungár néni segítségével megismerte Anyut és az egész Wágner családot. Kölcsönös szimpátia alakult ki köztük. Sok-sok levelet írtak egymásnak. Jenő öcsém jóvoltából mindannyian kaptunk egy gyönyörűen bekötött "könyvet", "Mondd, hogy szeretsz" címmel. Első oldalán Anyu és Apu időskori fényképével (Nagyon jó ez a kép!). A második oldalon "Mondd újra" c. verssel (Babits fordítás). Aztán időrendi sorrendben a levelek. Nagy gyönyörűség volt olvasni, sugárzik belőlük a szeretetre, a boldogságra vágyás, a boldogítani akarás. Most, hogy készültem az írásra, megint végigolvastam. Néha könny szökött a szemembe.

Apu többször leruccant Lukafára Nem volt egyszerű Sásdról oda eljutni. Így személyesen is tervezgethették jövőjüket. Volt, hogy magával vitte a kis húgát is (Ilonka tánti), jól megértették egymást Anyuval. Egyszer Nagyapa és Nagymama is ellátogattak Sásdra, kíváncsiak voltak arra, hogy hová is kerül az ő kislányuk.

Szeptemberben megtörtént az eljegyzés és októberre kitűzték az esküvőt. Sajnos el kellett halasztani. Háborúra készültünk a Csehekkel. Anyu fivérei és Apu öccse is behívót kaptak. Nagymama sírt, aggódott a fiaiért és azt szerette volna, hogy a fiúk is ott legyenek a kis húguk esküvőjén. Szerencsére a háború elmaradt, Felvidéket harc nélkül visszakaptuk. Örömmámorban úszott az egész ország, Anyu is, Apu is. Így november 20-án megtarthatták az esküvőt. Anyu otthagyta a "Rácsos kapu - rácsos ablak"-os hazáját (Ez lett Anyu nótája.). 

   Elkezdődött az életük Sásdon. Szépen berendezkedtek. Puha, meleg fészket építettek nekünk. Hamarosan meg is érkezett az "első fecske" Lali 1939. 11. 06. Aztán szép sorban követtük. Mari 1941. 01. 02., Ili 1942. 07.15., Vera 1944. 01. 10., Béla 1945. 07. 01., Erzsi 1947. 01. 16., Jenő 1948. 12. 04., Klári 1950. 07. 03., Tóni 1952. 01. 02.

 

   Apu hentesüzletet nyitott. A vágóhíd és a műhely az udvarban volt. Segédek és inasok vágták le az állatokat és ők is dolgozták fel (Simonyi (Schőn) Jani bácsi, Klein Jancsi, Szakala Jóska, Grósz András).

Anyu kezdetben az üzletben is helytállt és a háztartási munkát is egyedül látta el. Pedig abban az időben ez nem volt könnyű. Nem volt gáz, mosógép, hűtőszekrény, vizet a kútból kellett húzni. A reggeli, ebéd, néha a vacsora is asztali tűzhelyen készült. Később aztán kapott segítséget (Trapp Aranka, Dolmány Böske, Jolán, Morgási Juliska).

Anyu, Apu mindent elkövetett, hogy mi jól érezzük magunkat. Hajnalban keltek, Anyu reggelivel várt bennünket, különböző házi munkák után következett az ebédfőzés. Szerencsére az ínséges időkben sem kellett éheznünk. Hús mindig volt, a spájzban vastag, porcelán zsíros-edény állt, a polcokon mindenféle lekvárok, befőttek, savanyúságok. A pincében hosszú sorban krumpli volt leterítve (saját kertből). Nagy kertünk volt, egészen a vasútpartig húzódott (ma társasház áll rajta). A hátsó udvar végében jégverem volt. Télen lovaskocsival hordták tele. Aztán nem kis munka volt azt az üzletben álló jégszekrénybe hordani.. Csákány kellett hozzá, hogy egyáltalán föl tudják szedni a jeget. A hátsó udvarban disznóól, tyúkól, istálló volt. Mindig tartottunk disznókat, baromfit, lovunk és tehenünk is volt. A "ZSÖMLÉ"-t Anyu fejte reggel és este. A tej egy részét köcsögökbe szűrte, lent a pincében másnapra az megaludt. Finom aludttej lett belőle. A tetejét leszedte és vajat köpült belőle. Ha sok volt az aludttej, kimelegítette túrónak. Aztán a háborús időkben még kenyér dagasztással is foglalkozott. Hajnalok-hajnalán kellett kelni. Időbe tellett mire megdagasztotta a lisztet egy fateknőben. Aztán ha megkelt, szakajtókba tette. Lingl János pék mester sütötte meg kemencében.

Ha már a háborús időnél tartunk, elmondanám azt is, amikor oroszokat kellett elszállásolni, mi a konyhában aludtunk. Sebesültek is voltak közöttük, ők az ebédlőben, a padlón feküdtek. Amikor elmentek tőlünk, Anyunak mindent fertőtleníteni kellett, kis atkákat (rüh) hagytak maguk után. Ebből az időből származik az első emlékeim egyike: Anyu a díványra borulva sír a konyhában. Ekkor kapta a hírt Nagypapa haláláról.

 

   A háború után Bálint Gyurka lett az "istállómesterünk". Ő gondozta az állatokat és fuvarozott. Bácskából származott, levente volt és mikor befejeződött a háború, itt maradt. Egy ideig  Hohmann Géza (unokatestvérünk) is nálunk lakott. Banna bácsinál tanult szabó mesterséget.

Minden este az ágyunk mellé ült és mesét olvasott. Amikor unta már a "Géza méég!"-et, azzal fejezte be: "Gyerekek Andersen meghalt, mese nincs."

A hűvös idő beköszöntével Apu begyújtott az előszobában álló KALOR kályhába, a fűtés az Ő dolga volt. A mi kis "központi fűtésünk" enyhe időben a két szobát is befűtötte. Amikor megjött a komoly tél, a szobai cserépkályhákra is sor került.

Az előszoba volt a mi nappalink. Télen itt zajlott az életünk. Itt állt a kisasztal, egybeépített két paddal. Ott ettünk, tanultunk, játszottunk. Aztán volt egy szétnyitható ebédlőasztal, egy falitükör, kis márványlapos, fiókos asztalkákkal, széles előszoba fal. És egy RÁDIÓ, "Ő" hozta nekünk a kultúrát (rádiójáték, zene, mese). 

Este, amikor lefeküdtünk, Anyuval együtt imádkoztunk. Hálószobánkban a Hohmann nagymama szép, fehérre festett bútora volt. A falon  nagymama és nagypapa fiatalkori mellképe. Az ágyak szalmazsákos rendszerrel működtek. Minden reggel ágyazáskor fel kellett rázni  és évente friss szalmával megtölteni. Amikor megjött a jó idő, a nyári konyha működött. Ez az istálló épület elején volt, udvarra nyílt az ajtaja. Hohmann nagymama stelázsija, vizespad vödörrel, asztal, rakott tűzhely volt benne.

 

   Emlékszem, egyszer éppen Medárd napján hatalmas eső volt és szűnni nem akart. Vacsora után Apu egyenként hordott fel bennünket a konyhából, pléddel betakarva. Szegény, Ő biztosan bőrig ázott. Kisgyermekkori emlékem még, hogy Anyu óvodai évzáróra vitt. Az óvoda akkor még a Kossuth L. u. 4-ben volt, ha jól emlékszem az óvónénit Vlaskovicsnénak hívták. A mostani óvoda helyén még az Iparoskör működött.

Anyuval kirándultunk Kishajmásra, a tisztelendő bácsi szervezte. Fenn a domb tetején egy barlang volt a Szűzanyával. Ott valami csoda történt. Ekkor még elzarándokoltunk a Husztót-i templomhoz is.  Anyu a ruházkodásunkra is nagy gondot fordított. Joli nénivel (Rudi bátyánk felesége) varratta a ruháinkat. Banna Manci néni kötötte a kis kabátkánkat és a "CICA" sapkát (akkor ez volt a módi). Később aztán a ruha gondot másképp oldották meg. Apuval felkerekedtek, Pécsre utaztak és mindannyian kaptunk új ruhát.

Szüleink nagyon sok embert ismertek, köszönhető az üzletnek. Anyu a körbe-szomszédasszonyokkal nagyon jó viszonyban volt. Schild, Fodor, Csizmadia, Banna, Wéber, Kovács, Lingl nénik ők. Ha jó ismerős halt meg, Anyu ott volt a temetésén. Úgy tartotta "Betegeket látogatni, halottakat eltemetni" irgalmassági cselekedet. Ha Ő nem is tudott templomba járni, bennünket minden vasárnap elküldtek szentmisére. Apuval együtt hittek a jó Istenben. Ha az élet néha nehéz volt és aggodalommal teli, alapjában véve vidám emberek voltak. 

Anyu is nagyon sok magyar nótát tudott, olyant is, amit ritkán lehet hallani (Keresztúri nagy vásárból, Beszegődtem Tarnócára bojtárnak, Hull a zápor künn a pusztán, Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta, Édesanyám is volt nékem, Erdő erdő erdő marosszéki kerek erdő stb.). Mosogatás, törölgetés közben Anyuval együtt énekeltük az Elmegyünk Stájerba, megnézzük mit csinál a három lány-t. Ez passzolt hozzánk (Mari Ili, Vera). Persze elhangzottak mozgalmi dalok és egyebek, amiket karéneken tanultunk, néha több szólamban is.

Amikor kirándultunk a gyümibe, fenn a "Hegy"gerincen vidáman gyalogoltunk és énekeltük az Anyutól tanult "Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át..." Kisebb testvéreink szép lassan mindent eltanultak tőlünk.

Amikor Vera 8 évesen a pécsi Gyermekklinikára került egy kis hasfal sérv miatt, onnan is új nótával jött haza, Sétahajó lágyan ring a Dunán, Messze, túl a kék hegyen van az én hazám... De amíg a nótázásig eljutott, 5 műtéten ment keresztül. Sérv, bélcsavarodás, végbél hasfalra kivezetés, záró műtét. Minden este Apu telefonált, vártuk a jó híreket, de sajnos nem jöttek. Bízzunk a jó Istenben, mondta Pilaszanovich doktor. Együtt sírtunk és imádkoztunk. Hála a jó Istennek, Vera erőre kapott és mindannyiunkon túltesz a teherbírásával.

 

   A szomszédban laktak az unokatestvéreink, a Füzesék. Miki, Lali (Öcsi), Laci, Marika, Dezső. A kis Ili(Lulu) már Pécsett született. Háború után ínséges időket éltünk, a szüleink ott segítettek nekik, ahol tudtak. Ilonka tánti (a gyerekek édesanyja) is sokat volt nálunk, segített mindenféle háztartási munkában, nagyon tudott kötni. Testvérként szerettük egymást. Még  most is, ha néha összejövünk, hálával emlegetik a szüleinket.

   Az ötvenes években sok ember életét keserítették meg, Magyarlukafán a Wágner családét is. Mindenüket elvették.Apu hívta őket, jöjjenek Sásdra. Nálunk szűkösen ugyan, ellehetnek, míg nem találnak jobb megoldást. Mindenki kapott egy szobát. Nagymama az ebédlőt, Ernő bátyáék a nyári konyhát, Béla bátyáék a hátsó udvari épületben egy szobát és mellette a közös konyhát. Ernő bátya a Talajjavítóknál kapott munkát, Béla  bátya a Tsz-nél.

Néhány év után Ernő bátyáék a Nagymamával házat vásároltak az Arad u.-ban, Béla bátyáék szolgálati lakást kaptak, később családi házat építettek a Nagyvárad utcában.

Nagymama amit tudott, segített Anyunak. Sokszor elmosogatott, javította a kopott, szakadt ruhaneműket. Egy kincs volt. 

   A születés- és névnapokat mindig megünnepeltük. Finom ebéd készült süteménnyel, tortával. Húsvétkor fűből, tavaszi virágokból fészket készítettünk. Reggelre a nyuszi tele rakta hímes tojással, cukorkával, csokival. A legszebb ünnep a karácsony volt. Szépen feldíszített karácsonyfa állt a szobában. Hasznos dolgokat kaptunk, ami éppen kellett. Együtt játszottunk Anyuval, Apuval. Előkerültek a társasjátékok. Anyu által készített létrás-kígyós játék, malom, kártya. Az együtt ünneplés volt a jó. Aztán éjféli misére mindig Anyuval mentünk. Nagy élmény volt a szép karácsonyi dalok éneklése. Ilyenkor a templom mindig tele volt és mindenki énekelt Mezei László bácsi (kántor) vezetésével.A legközelebb állt hozzám a "Fel nagy örömre..." (Gárdonyi Géza verse és dala).

Mire hazaértünk, már ott gőzölgött az asztalon a főtt kolbász és a frissen reszelt torma. Apu így várt bennünket. Még egy fajta ünneplés is volt nálunk. A szüleink házassági évfordulója. A 25.  emlékezetes volt. Elvonultunk a templomba, megerősítést kapott a frigyük és a pap (Gyimesi László vikárius) áldást kért a jó Istentől az egész családra. A 37. is emlékezetes volt. Az egész nagy család jelen volt: gyerekek, házastársak, unokák. Összesen 32-en voltunk, ebből 15  unoka (fénykép is őrzi).

   Még visszatérek kicsit a régebbi időkre.

Kisiskolás koromban többször igénybe vettem a szüleim segítségét. A fogalmazás nehezen ment és az 1x1 is. Emlékszem, Anyu készítette az ebédet, sodorta a tésztát és közben úgy szállt a fejembe az 1x1 az Ő segítségével, mintha soha azzal gondom nem lett volna. Mi akkor délután jártunk iskolába (kevés volt a tanterem).

A 8. osztály után menetrendszerűen jött a tánciskola. Anyu mindannyiunkat elkísért, sőt a bálokba is. Akkor ez "kötelező" volt. Az anyukák is jól érezték magukat. Egy kis kikapcsolódás, traccsparti, közben azért figyeltek bennünket.

Megkezdődött a középiskolás életem. Anyuval mentem beiratkozni Pécsre, a Leőveybe. Közben megmutatott dolgokat, hogyha megyek, tudjak majd eligazodni (még járt a villamos). Lali egy éve már a Nagy Lajosba járt. 1956-ban az Ili is a Leöveybe került, 58-ban a Vera is. A többiek, Erzsi, Jenő, Klári Komlóra, a Kún Bélába. Tóni Pécsre járt a kereskedelmibe. Egyedül Béla nem ment tovább, ő pénzt akart keresni, mindenáron.

 

   Az 1956-os forradalom idején, amikor elfajult a dolog, szüleink aggódtak és Anyu bejött Pécsre, hogy hazavigyen bennünket. Szerencsénk volt, mert másnap már leállt a buszközlekedés (harcok folytak a Mecsekben). Három hónapot otthon töltöttünk. Olyan volt, mint egy nyaralás, gondatlan, tanulásmentes. Sokat olvastunk, játszottunk a testvéreinkkel, Anyunak segítségére lehettünk. Szomszédokkal folyt a könyvcsere. Anyu vitte a "Magyar lányok"-at, a Gróf Monte Cristo-t, az Elfújta a szél-t és hozta a különböző, nekünk való könyveket. Lengyel vér, Kacagó könnyek, A szeretet, Ági cserkész lett stb.

1957 nyarán Anyu "beíratott" 1 hónapra a Paola nénihez, aki -egy kis tanulólánnyal együtt- beavatott bennünket a varrás-tudomány sejtelmeibe. Később ezt jól tudtam kamatoztatni, meg azt a szabás-is, varrás tudományt, amit a Schott papától ellestem.

   1961-ben Apu nyugdíjba vonult. Anyunak állást kellett keresni. A Simonné vezette élelmiszer boltban eladó lett. Jól érezte ott magát Magyari néni, Kontár Erzsi társaságában. Amikor ott megszűnt a bolt, a velünk szomszédos ÁBC be került. Onnan ment nyugdíjba 55-éves korában. Aztán később, a nyugdíj mellett vízdíj beszedő volt a Törpe Vízmű Társulatnál. Tóni néha segített neki.

   Eljött a felnőtté válás ideje. Ili volt az első, ki Bergovecz Jancsiban megtalálta élete párját. Nem repült ki a fészekből, otthon kaptak egy szobát. Hamarosan megjött az első unoka, Jancsika. Nagy boldogság volt ez anyuéknak is. Végre van egy pici a házban, lehet gyönyörködni benne, szeretgetni. A következő én voltam, Schott Henrik lett a párom. Kaposszekcsőre költöztem hozzá és a szüleihez. Amikor várandós lettem és közelgett a szülés ideje, Anyu levelet küldött Henrikkel (én már táppénzen voltam). Ma is őrzöm ezt a levelet. Praktikus tanácsokkal látott el és a végén írja: Marikám, sokat vagyok veled gondolatban, légy türelmes, azért az új kis életért meg kell szenvedni, de majd a jó Isten segítségével túl leszel rajta. Csak mindig gondolj arra, hogy Nektek is lesz egy olyan drága életkétek, mint a kis Jancsika. Ennél nagyobb boldogság nincs a földön, magunkénak tudni egy apró emberéletet!

1964-ben Vera mondta ki a boldogító "IGEN"-t, Bális Pista lett a párja. Ők is kaptak egy szobát a "FÉSZEK"-ben. Lali volt a következő, felesége Mátis Éva lett. Ők először albérletbe költöztek. Majd hamarosan Éva szolgálati lakást kapott Baranyajenőn. Erzsi 1967-ben kötött házasságot diákkori szerelmével, Godó Gyurival. Ők is kaptak egy szobát, sőt konyhát is a szülői házban. Az ÁFÉSZ lemondott az üzlethelyiségről Apu kérésére és ezt alakították át nekik. Most egy nagyobb szünet következett, majd 1973-ban Klári fejét kötötték be, Deres Laci lett a férje. Ők társas lakásba költöztek, Komlóra. Jenő 1974-ben nősült meg, felesége Wunderlich Erzsike. Az otthonuk a Mecsekfalu-i szülői ház lett. Tóni 1978-ban kötötte össze életét Józing Marikával. Ma is ott élnek az Anna utcai szülői házban. Tóni kivételével egyikünk se él az eredeti otthonában. Béla sosem nősült meg. Annuskával, Guttyán Annával hosszú élettársi kapcsolatban Tarróson éltek. Sajnos Béla betegsége miatt megszakadt a kapcsolat. Azóta már Béla elhunyt, szülei sírjában hajtotta örök álomra a fejét.

Anyuékra szomorúság szakadt, amikor elköltöztek a gyerekek, unokák. Nyári szünetben azért élvezhették az apróságok társaságát. Néha az egész csapat jelen volt: Jancsi, Ildi, Ilike, Pisti, Lali, Péter, Eszter, Csöri, Peti, Gyurika (A többi még kicsi volt.). Nem mindig volt gondtalan velük az életük, Apu néha megrendszabályozta őket. Anyu főzött rájuk, igyekezett a gyerekek kedvébe járni. Ildi lányom kedvence volt az olajban sült krumplis pogácsa. Ili, Erzsi sokat segített Anyunak és a nagyobb unokák is tudtak már dolgozgatni (pl. zöldbab előkészítése a főzéshez stb.).

Anyu, Apu nem panaszkodott, pedig biztos fárasztó volt nekik, de Ők boldogan vállalták, csakhogy az unokák a közelükbe lehessenek. Ebből az időből is van egy levelem Anyutól, amit őrzök. Gyerekeknek meghagytuk, hogy 1/2 5-re mindig jöjjenek haza. Péter késve érkezett és a következő levelet hozta: "Marikám! Nagyon kérlek, ne bántsd a kisfiadat, ki tudja, meddig jöhet még a mamához. Sokat dolgoztak, tápot, cementet, meszet hoztak, egértelenítettek, fölszedték a téglát az istálló résznél. Nagyon kérlek még egyszer! Csókol Anyu!"

 

   1977-ben Apu agyvérzést kapott, nem tudott beszélni. Bíztunk benne, hogy újra megtanulja a szavakat kimondani. Sajnos egy újabb agyvérzés végzetes volt, 1978. október 5-én meghalt. Anyu egyedül maradt a Bélával. Próbálta elfoglalni magát, a háztartást ugyan úgy vezette, mint előtte. Szeretett keresztrejtvényt fejteni. A cigarettáról sajnos nem tudott lemondani. Egészsége megromlott, Pécsre a Tüdőszanatóriumba került. Sajnos onnan már nem jött haza, 1981. 02. 03.án elment Apu után.

 

   Szép, tartalmas életük volt, sok-sok aggodalommal és nehézséggel. Gyermekeikben örömüket lelték, az unokákban még hatványozottabban. Anyut a Magyar állam is elismerte, Anyasági Érdemrenddel tüntették ki. Azt hiszem, Ők boldog emberek voltak.

   Nem tudom, hogy az írásomból kiderült-e, milyen Édesanyánk volt Ő nekünk. Ha nem egészen sikerült, nézzétek el nekem. A nagy zseni költőnk, Petőfi sem talált rá szavakat: "nincsen rá szó, nincsen fogalom." Hát akkor mit akarok én?!

Boldog vagyok,hogy ők lehettek a szüleim és sajnálom, hogy életükben nem mondtam Nekik, de remélem érezték!" 

Kolbásztöltés hazai ízekkel

Gyermekkoromban minden beköszönő télben részese lehettem disznóvágásoknak. A húsbolt mellett ilyenkor a családunk számára is késnek szaladt egy-egy hízó. Ment is ez addig, amíg édesapám fel tudta nevelni ezeket a jószágokat, amíg mi ki nem repültünk mind a kilencen. Régóta már csak emlék a kisütött zsírral megtelt véndő és a további feldolgozásra, füstölésre váró ízes termékek sokasága. 

Mostanában visszaköszönnek ezek a régi képek a valóságban is. Vera nővéremnél találkozunk december, január hónapokban és kolbászt töltünk. Megvásárolja a hozzávalót, szól a testvéreknek, indul a darálás, fűszerezés, keverés. Jöhet a töltés, mikorra mind ott vagyunk, akik éppen ráérünk. Az eszközök velünk egyidősek, de inkább korosabbak. Nyolcvan év körüliek lehetnek. A töltő fogaskerekei csikorognak néha, a tömítés se tökéletes már, de a berendezést tekerő emberi karok is egyre fáradékonyabbak. Kiürülnek a nagy edények, füstre kerülnek a bélbe költözött felvágottak. Jöhet a takarítás, az ebéd, folytatódhat a testvérek -legtöbbször múltba röpítő- beszélgetése.

Így történt ez legutóbb is. Idegen nincs közöttünk. Rajtuk kívül, ha más is jelen van, ő egy szeretett rokon, vagy kedves, közös ismerős.

 

    A múlt alkalommal szabtam és párokra formáztam az asztalon kígyózó kolbászt. Legutóbb siettem, hogy már kezdéskor ott legyek. A munkát illetően az igyekezetem ezúttal felesleges volt, mert a lányok előző nap a bekeverést követően késő estébe nyúlóan a töltést is elvégezték. Másnapra nagyon lehűlt volna, indokolták ezzel a sietségüket. Nem estem kétségbe, örömmel vettem részt a tereferében. Az ebéd utáni kávét dalok is követték. Körbe ültünk és rákezdtünk. Vidáman énekeltük a még gyerekként megtanultakat, egyiket a másik után. Ili karmesteri feladatokat vállalt be, amikor rákezdett egy dalra, amit kánonként zengtünk: "Kismadár szállott a házamra, szép mint a csillagos ég!... Hirtelen elhagyott s másnak a házára szállt." Vera sapkát tett a fejére, amit egykor nagyfia viselt, talán ezért éreztem a hangját néha szomorkásnak. Klári visszafogottan dalolgatott, mint ahogyan azt szokta. Két ének között verselésre is futotta. Én elkezdtem és Erzsivel együtt szavaltuk Puskin Anyeginjéből Tatjána levelét a költő nyelvén: Я к вам пишу – чего же боле? Что я могу еще сказать?                                       A közös verselésnek valamiért mindenki nagyon örült. Eszünkbe jutott "száz"éve nem hallott dal is, nem tudom ki kezdte, talán Puskinal rokon nyelv hozta elő?  És elénekeltük a grúzok egy népdalát, a Suliko-t. Margit velünk töltötte el dolgos  napját. Ahol tudott, örömmel kapcsolódott zenés délutánunkhoz.

 

   Heten vagyunk még és ezen a napon öten ajándékot kaptunk. A találkozás és az együtt eltöltött órák örömét. Édesapánk és édesanyánk -ha létezik ilyen- szerető szívvel tekinthettek le ránk.     

 

Ez az út hova vezet?

A XX. század kezdetén négyszer alakíthatott kormányt a Szabadelvű Párt. Ezt követte Wekerle Sándor második miniszterelnöksége. Majd a Nemzeti Munkapárt pontot tett egy "Í" végére és máris aktív résztvevői lettünk az első világháborúnak. Zűrös esztendők, két évtized kéttucatnyi kormányával és újból ropogtak a fegyverek. 

Felszabadultunk, vagy megszabadultunk? Következett a sorban tizenkilenc kormány és egyik se tudott -vagy nem akart- erre a kérdésre válaszolni. És egyszer csak valóban kitisztult körülöttünk a levegő. Lehetőséget kaptunk egy új világ megépítésére. Gyorsan adták egymásnak kilincseiket a kormányok. Rendszerváltásról beszéltek. Meg is változott az rendesen. A tucatnyi felelős kabinet egyike se tudja, merre visz az utunk, vagy ha igen, akkor ügyesen titkolják azt. Soha még nem vezethette országunkat ekkora tartalmú  megszakítás nélkül egy kormány, mint a mai. Ám azt, hogy hová megyünk, merre tartunk, nem árulják el ők sem. Akik pedig segíthettek volna göröngyös útjaink járhatóvá tételében, többségükben gyengének, szolgának minősültek. Nem hinném, hogy van földön ország, ahol az államfő csalárd módon viselkedve nyerheti el a tisztségét. Felelősségre vonásának hiánya csorba tükre a mi parlamentünknek. De nincs is mit csodálni ezen. A megválasztott képviselők többsége színes és illatos virágként viselkedett, aki becsapta a legyet, csakhogy ő megtermékenyüljön. De egyetlen figyelmeztető szót sem ejtett, hogy kelyhében egy éhes pók is rejtőzködik.

 

   A csapdák pedig elkezdtek sokasodni. Kiléptek országházunk kapuin. Elárasztották a tereket, utcákat, a házakat, megszédítették az embereket, tönkre tették lelkeiket. Itt van például a pedagógusok január végi kétórás sztrájkja. A bírósági döntés még nem jogerős -ellene fellebbezést senki nem nyújtott be-, ezért a munkabeszüntetés törvénysértő, mondta a hatalom. Fizikai erőszakot nem alkalmazott a hétfőn 8-10-óra között nem dolgozó pedagógussal szemben, de igyekezett rendesen be- vagy megtörni. Az állam minden érintett szervezete mozgásba lendült és tiltó utasításait megalázó pofonként adta a tanítók arcára. Meg vagyok győződve arról, hogy az érintett vezetők többsége anélkül hajtotta végre az utasításokat, hogy azokkal egyetértett volna. Az oktatási intézmények vezetői miért nem álltak a kollégáik mellé, hiszen az ő követelésük ugyanaz lehetne? Miért nem szégyelli magát az óráit engedelmesen leadó munkatárs? Vagy mégis csak elpirult?

Azért, mert attól a kevés embertől eltekintve, -akik az oktató-nevelő munkát semmibe veszik, akik kritika nélküli rossz szolgák,- félelemben él. Tart attól, hogy kiteszik az utcára, hogy gondjai lesznek a tej és kenyér körül, amit a reggeli asztalra tesz le a gyerekeinek. 

Nagy kár, hogy egyetlen órát is megtartottak az iskolákban! Milyen szép is lett volna, ha 10-óráig csak zene szól és mese. És egy kis közösen megtartott, kulturált eligazítás a dirinek, ha az szükségeltetik. De helyette maradt a kicsinyesség és a fenyegetettség. Ezek már ki is léptek a suli ajtaján, ha a kérdéses napon távol maradó gyermek igazolatlanul hiányzónak minősül. Sújtsuk már a szülőt is, ha már itt az alkalom!

 

   A sorban egymást követő kormányok munkáját értékelni nem az én tisztem. A józan paraszti eszem azt súgja, hogy a rendszerváltás óta mindegyik hatalom háttérbe helyezte a munkáját végző, bérből és fizetésből élő  "kisembert".  Ma pedig ott tartunk már, hogy a megfélemlítés és a lekenyerezés eszközeit ügyesen csatasorba állítók szaggatják értékeinket és a gyűlölködés szintjéig megosztanak bennünket. Létrejön az önfeladásra hajlamos személyekből egy olyan nagy csoport, amelynek tagjai tudattalanul azonosulnak az őket körülvevő környezethez. Ehhez nem kell más csak a főispán és a szolgabíró, akik megmondják, hova kell szavazni. Hogy ezeket az elöljárókat ma másképpen hívják, annak semmi jelentősége nincsen.

 

   Ez lenne Magyarország 120 éves történelme? Természetesen nem! Én vagyok borúlátó. Ennek pedig egyszerűen az az oka, hogy az áprilisi parlamenti képviselő választás minden előkészületi hírét látom, olvasom és hallom. Nincsen változás, hiányzik a tisztaság és a tisztesség. Nem csodálkozom ezen, hisz a tucatnyi évben iskolás bútorokká alakultak át a parlamenti padsorok. Ez önmagában nem baj, a kis bicebóca a kuckó sarkába húzódva is tanulhatta a szépet és a jót. Pad neki már nem jutott, de helyet mégis kapott, délutánra jól is lakhatott. Hogy ez csak egy mese Jókaitól?

A karzaton és a kiemelt székeken pózoló "tanárokkal" van a baj. Ők azok, akik osztják az észt anélkül, hogy a diákokat meghallgatnák, vagy a kérdéseikre válaszolnának.  

   A szeszélyes és bolondos április választással kezdődik. A regnáló hatalom tovább finomította a kettős magyar -határainkon kívül élő- állampolgárságú személyek szavazásának lehetőségét. Úttörők vagyunk mi magyarok ezen a területen és ma már az se követelmény, hogy legalább papíron itt éljen közöttünk. Bolondok lennének, ha nem voksolnának, ha cédulájukon nem azt jelölnék be, akitől a megkérdőjelezhető nyugdíjat, vagy az életüket szépítő ajándékokat kapják. Persze nem a zsák krumplira, a fű alatti néhány ezer forintokra, de nem is az államadósságunkat növelő és hirtelen kifizetett 13. havi nyugdíjakra gondolok. Ezek miatt a megtéveszthető és -bántás szándéka nélkül- nagyon egyszerű emberkék befolyásolhatók.

Nem igazán tettek könnyítéseket a külföldön dolgozó és ezért ott is lakó honfitársainknak. Biztosan azért hanyagolták ezt a kérdést, mert óriási mögötte a potenciálisan ellenük szavazók száma.

   Össze vagyok keveredve, összevissza beszélek. Lehet, hogy azt a kesze-kuszaságot tükrözöm vissza, ami az áprilisi választással kapcsolatban az urnákhoz járulók fejében kavarog? Vagy azok a sorok kevertek meg, amit Ady írt egy választás napján megjelent sajtóban? Ez is és az is felteszi a kérdést: Hová vezet az utunk? 

 

"Hálát adunk a magyarok Istenének, hogy ím eljutottunk minden nagyobb baj nélkül idáig, a képviselőválasztás  nagy napjáig. Olyan igazán mindegy ebben a mai elvtelen, meggyőződését, hitét bevallani nem merő politikai világban, hogy a sok stréberkedő úr közül ki jut be a parlamentbe, hogy igazán csak örvendeni fogunk, ha túl leszünk ezen a békességünket, nyugalmunkat felzavaró választási komédián-melynek eredményétől úgysem várunk semmit, legföllebb azt, hogy a sok tülekedő úrnak miképpen valósulnak meg azon rózsás reménységei, amelyeket egyéni érvényesülésükhöz fűznek a parlamentben.

   Amely korban az önzés, az egyéni érdek leplezve elvet, hitet és meggyőződést, a megalkuvás, az opportunizmus rozoga hídján igyekszik előre, amely korban a szabadelvűség cégére alatt klerikális, agrárius,reakcionárius dugáruk és csempészek kerülnek a parlamentbe, hogy egy zászló alatt hadakozzanak egymás ellen, amely korban senki se bízik a politikai képmutatás nagy mesterében, Széll Kálmánban, de mindenki hazudik, mindenki hízeleg neki és az ország minden részéből ezerszámra érkeznek hozzá a hozsannát zengő üdvözlő táviratok. Bizony édes magyarom, ilyen porfelhős, csúf időben mindegy az neked, hogy Péter vagy Pál kerül-e a képviselőházba." (A választás napján, Nagyváradi Napló, 1901. október 2. Ady Endre)