Csillagos nyár

     Egyszer leültem a kényelmes fotelba azzal a szándékkal, hogy Shakespeare Szentivánéji álom címet viselő kedves meséjét végig olvasom. Hiába fordította az én nyelvemre Arany János és színesítették a rézkarcos illusztrációk, nem sikerült. Nem fogott meg. Ez a sikertelen próbálkozás mindig eszembe is jut, amikor a nyár első hónapjában a napfény alig hagy teret és időt az éjszakának. Többször is előfordult már, hogy kisebb-nagyobb társaságban magam is erősítettem a lassan hagyományossá váló megemlékezések táborát. Játék, móka, barátság, valóság és álom keveredése, csodavárás, vágyak vezérelte tűzugrás. Hát ilyesmikről is ír William, le is emeltem a polcról, melynek apropója az volt, hogy az idén a kertem adott otthont a csillagászati nyár beköszöntének, Pucknak, a csintalan manónak, az éj víg vándorának. Talán még Oberon és Titánia is meglátogattak bennünket a kerítéssel határos erdőből.

      Hangos lett az udvar. A madaraim féltékenyen rebbentek távolabbi fák ágai közé, pedig szokták a gyerekek zsivajgását. Nagyobb volt a zsibongás, lehet. Meg aztán aláfestette azt még a folyamatosan szárnyaló, igényesen kiválasztott, hangszórókból árasztott zene is. Gábor fiam hívta egybe ezt a szép csokor csapatot. Barátok, fiatal anyukák és apukák jöttek, nem felejtették otthon legdrágább kincseiket, gyermekeiket sem.

Mielőtt a megfelezett zsemlék közé szorult volna, sercegett a fűszeres hús, hogy azután saláta leveles párnáján, a színes öntetekkel együtt megadja magát a csattogó fogak ollóinak, azok éhes gazdáinak. Amikorra Zoli hamburgerjei teljesítették szolgálatukat, fáradtan pihenőre tért a tékozló nap is.

Tűzet gyújtottunk. A harapós lángok gyorsan átölelték a pattogva tiltakozó száraz ágakat. Majd hízni kezdett a parázs és leszállni az este.

      Szent Iván éjszakája, igazi pogány eredetű ünnep, ám ennek itt én még a nyomát se láttam. A gyerekek -kisebbek a felnőtt segítségével- a játék kedvéért úgy ugráltak át a tűzön, mint a rakoncátlan kiscsikók. A felnőtteknek a megtisztulás, újjászületés vagy más, kósza kívánság gondolatával együtt repültek volna a tűz felett? Lehet, de én máris arra koncentráltam, hogyan teljesítsem a felszólítást, amely az ugrásra buzdított.

Gondoltam, messzebbről nekifutok, nagyot dobbantok és a lábaim csak akkor és olyan messze érintik újra a földet, ahol a tűz körül állók engem már nem is láthatnak. Helyette jól megmarkoltam a botot és a vakondjaim túrásai között -óvatosan, hogy el ne essek- balra megkerülve a tüzet, teljesítettem a feladatot. Hát nem lefényképezte valaki?

      Körbeálltuk a tüzecskévé szelídült kupacot és énekeltünk. Dalokat a megpihenő angyal-gyerekekkel együtt és másmilyeneket is. Egyik nóta közben a mellettem álló fiatalasszony szemében egyszerre láttam meg az öröm mosolyát és a szeretet könnyeit. Később megismerhettem e kettősség okát, de ennek igazán nem volt ott jelentősége. Olyan arc pillantott felém, mint a Szent Iván napi ünnep: csodákkal tarkított.

Eszembe is jutott Oberon "Fény lobogjon, bűv-sugár; 

                                           Lejtsen a tündér s manó,"

és még az is, hogy mit kívánhattam volna - kicsit önző módon - a tüzet, ha sikeresen átugrom:

"S megáldjuk e palotát:

 Lakja mindig béke, csend,

 S legyen áldott ura bent."

Bölcs bagoly

    A teraszra néző ablak belső párkányáról nagy, kerek, valamire éppen rácsodálkozó szemekkel tekint a hozzánk érkezőkre egy bagoly. Élettelen kerámia, a fajára alig jellemző színekkel. "Parancsnokok Bölcse" feliratú, aranyozott táblácska lógott a nyakában, amikor egyik tűzoltóparancsnok kollégám a kezembe nyomta. Nyugállományba vonulásom napján lettem gazdagabb ezzel az emléktárggyal. Az átadó kéz szorítása és a hozzá mellékelt mosoly meggyőzött arról, hogy egy határozott köszönöm elég is lesz beszélgetés gyanánt. Mégsem úsztam meg, annál hosszabbra sikeredett az egy fedél alatt eltöltött idő.

     Sok-sok évet éltem a tűzoltó társadalom színes forgatagában. Szolgáltam az embereket, pedig ezt így a többször is megváltoztatott tűzoltó eskü szövegek soha nem tartalmazták. Gyakran kellett vitatkozni, meggyőzni másokat, de hagytak dolgozni, olykor még alkotni is. Sokszor nyitottam ki a számat, igaz, de mindig a tűz elleni védekezés fontossága, a tűzoltói munka körülményeinek javítása volt a célom, amikor megszólaltam. Előfordult, hogy magammal is viaskodtam. Egyszer csak megjelentek, majd sokasodtak azok szabályozók, amelyeket magyarázgatni kellett és hozzá azok az emberek, akik fennen hangoztatták, hogy tilos a kérdezés, hát még a kritika.

     Éppen jókor értem el a felső korhatárt, Túl hirtelen veszett el a szolgálat szabadsága és senki nem mondta, hogy gyere és folytasd! Maradt viszont az enyhe cinizmussal átnyújtott bölcs bagoly. Elértettem, egy percig nem voltak kétségeim. Napok múlva mégis büszke voltam a madaramra. Átadásakor a mosolyban nem titkolt leértékelés mellett én azért megláttam parancsnok cimborám szemében az elrejtett szeretetet is. Ez a felfedezés megerősödött bennem, amikor vele még az ajándékozás napján beszélgettem.

     A "bölcs" jelzőt biztosan nem érdemeltem ki, ezzel a szóval kapcsolatban egyébként is fenntartásaim vannak. Folyamatosan tanultam a szakma  változó ismereteit, ügyelve arra, hogy vitára méltó partnere lehessek bárkinek. Mozgatott természetesen az is, hogy a beosztottaimat önképzésre sarkalljam. Hol van ez még attól, hogy nagy tudású ember legyek? Sőt, a bölcsre jellemző higgadtság és rugalmasság gyakran éppen akkor hagyott cserben, ha az igazamat kerestem. Amikor arra rá-rá bukkantam -legyen az valós, vagy vélt-, éreztem, hogy de jó, de okos vagyok! Ám a következő pillanatban már elég lehetett akár egy porszem is, hogy azt elhomályosítsa, és testembe a kétségek csíráit elültesse. Ma is mosolyra fakaszt a nyakba akasztott táblácska, de én már rég a bagolynak ajándékoztam a bölcsességet.

     Nem vonom azért kétségbe, létezhetnek bölcs emberek, többjüknek okos mondásai gyűjteményben is a birtokomban vannak. Nagy tudással megáldott emberek vannak, velük mégis szívesen vitatkoznék,  mert én gyakran másképpen látok. Ez az én kíváncsiságom, igazságom, ha tetszik, a bölcsességem. 

Csilla csodája

     Fekete rigó projekt a belvárosban! - olvashattam május 4-én a facebookon. A bejárat előtti gangon fészket rakott az a két madár, akik egy hónapig izgalomban tartották a ház lakóit. A fényképekkel is illusztrált változásokról én folyamatosan tájékozódhattam és kétszáz kilométer távolságból is naprakész voltam a történésekről.

A gondosan elkészített alomba a rigó lány naponta helyezett egyet a szerelmének gyümölcséből. A tojások számát illetően a lakók és ismerősök tippelhettek is. Bevallom őszintén, hogy én veszítettem, mert eggyel több, öt szeplős leendő fióka került a tojó lázas teste alá.

A papírból készített védfalat rég le kellett bontani, mert a madarak azt nem fogadták el. Helyette más eszközöket találtak ki, felhívásokat az emberek felé a rigó család elfogadására, megszerettetésére és persze a macskák távol tartására.

     A ház lakói, a munkába sietők és onnan fáradtan haza térők lopva, majd egyre bátrabban pillantgattak fel a magasba. Volt is mit látniuk! A szerelmetes rigók komoly, fáradhatatlan munkáját, egymás feltételek nélküli segítését, a vakon születő fiókák felnőtté nevelésében.

Szaporodtak a fotók: Papa ül a fészken, pihen a Mama, elhagyja tojását az első golyófejű, beledagadva a fészekbe és a többi remekbe szabott felvétel. Nevet kapnak a szülők, Rodrigó és Bella.

Javaslat hangzik el a férfiak számára Rodrigó követésére, miszerint hagyjuk pihenni a Mamát azzal, hogy sokat segítsünk neki. Ennyi erővel fordítva is elhangozhatott volna a ötlet, mert ez a rigópár  teljes erőbedobással segítette egymást, minden különösebb megbeszélés nélkül. Mielőtt észbe kaphattunk volna kettő már kirepült a fészekből és a lusta, vackán maradó láthatja, hogy négyen hatfelé mászkálnak. Erről szólt a soron következő tudósítás.  Azután az egyik leesik és elpusztul. Kemény, rettenetes nap, egész nap munka!

  -Három már a tetőn van! - írja a projekt gazdája június 7-én, majd nagyot sóhajt.

Eddig is kölcsön vettem szavakat és mondatokat, hadd folytassam:

  -Mini punk Rodrigó...

  -Lehelet finom korona a fejükön...

  -Csodálatos kép, szavak nélkül, példaértékű...

     Hetven család láthatta és hallhatta közvetlenül ezt az egyszerű, mégis nagyszerű történetet, sokkal többen az internet csatornáin. Mindenki a maga vérmérséklete szerint kifejezhette aggodalmát, örömét, vagy éppen a nemtetszését. Ez utóbbira semmi nem utalt, sőt!

     A kiserdő melletti udvaromban sokféle madár teszi tiszteletét. A rigók gyakran költenek valamelyik fán, vagy bokorban, állandó jelenlétük természetes. Már-már pajtások akkor is, ha néha hangosak, piszkosak vagy éppen szemtelenek. Otthonosan mozgok a birodalmukban, mégis megfogott az a furcsa erő, amit ez a rigó család kifejtett az emberekre ott a korlátok dzsungelének közepén.

A "Rigó projekt" felelős vezetője a csend és figyelem jelzőket társította a fővárosi, Angyalföld lakóinak egy csoportjához. Csilla csodája mégis a megerősített felfedezés: "Csodás emberek között élek"!

    Én pedig tovább lépek. Átmegyek a szomszéd lépcsőházba, kisétálok a Duna partjára, aztán irány a parlament, rövid egypercesben elmondom Rodrigó és Bella meséjét. Leginkább innen indulhat a változás, ami javítaná az embereket. Ám ez már az újszülött rigó család csodája lenne.