Lizának

Jövő tavasszal lesz majd kettő esztendős. Máris övé a munka dandárja. Mamának segít az öntözésben, közben jókedvűen énekel. Őszintén szólva, én nem számítottam rá, meglepett az érkezése. Boldogan könyveltem el, hogy Katának hugicája született. Viccelődve mondtam is Levinek, jól becsülje meg- és húzza ki magát, mert hat unokám közül egyedül ő a fiú. Lizának készítettem egy fotót házam ablakából, mindig láthatja, hogyan is kelt fel nálunk a nap és hozott vele együtt tiszta sugarakban fényt nekünk a születése napján.

Lizának


Élete dolgait az ember gyakorta csak képzeli,
gondolatait meg is valósítja, ha teheti.
Hogy jössz és meglátogatsz, nem hittem benne,
meglepetés voltál igazán, hidd el!
Eljött az ideje a tervezett születésnek,
hagytunk jócskán helyet a feszültségnek.
Magam is úgy aludtam, többször is ébredve,
már a napkeltét is éberen figyeltem.
Öt óra, meg huszonhat, talán kicsit később,
amikor a domboldalon erősödő fiatal erdő a
koronáját kalapként emelve, meglátni engedte.
A március végi, tavaszi kelő napocska gyengécske,
mégis a fák ágai között cikázó fénysugarakban
érezhető közelségét látom egy tündérnek,
a jók közül való, szárnyait épp bontogató.
Felröppen az égre, a napot kíséri, ki óvatosan,
még a déli tetőpontja előtt, nem túl magasról,
kinyújtott fény ágacskával teszi le elénk a földre sértetlenül.
Szárnyait szárogatja, azután huss, a születő bőjti széllel
tőlem ritkán látott földre, messzi északra repül.

2016. karácsonyán

"Mit mondjak még?"

A dátumos bélyegzővel igazolta a hivatal, hogy ott jártam. A cetlin, ha három hónapon belül még két stempli éktelenkedik, nyeremény sorsoláson ajándék várományosa lehetek. Kizárt dolog, hogy ilyen rövid időn belül ügyfélként megjelenek és ezt el is mondtam a hölgynek, aki mindig kedvesen, gyorsan és precízen intézte ügyeimet.

   - Attól még járhat erre! -szólt hamiskásan.

Egymástól mosolyogva köszöntünk el. Nehezen működő lábamat átlendítve a küszöbön hátrafordultam és szép napot kívántam.

Nem járt le három hónap, más teendőim mellett időt szakítottam arra, hogy előre megfontolt szándékkal "beugorjak" a postára. A kertemből leszakított szál rózsát átadtam, bélyegzős igazolás nélkül. Kacskaringós útján kuckójából kilépve, két puszival jutalmazott. Láttam rajta, hogy őszintén örült az ajándékomnak... pedig igaziból még a nevét se tudom.

Az üzletbe megérkezett a néhány napja igényelt áru, azzal a pénztár felé tartok. Egy ember fizet előttem, aki fásult, elunt arccal vált néhány tőmondatot a két fiatal lánnyal. Rövid beszélgetésük tartalmát megosztották velem, nem volt abban semmi érdekes. Talán mégis! A szürkeség és a szép szavak hiánya.

Magamra maradtam a lányokkal. Egyikük adminisztrált, másikuk számomra kereste a lehetőséget, fizetési kedvezmény megadására. Befelé ezt megemlítettem nekik, látásból ismernek is, nem először járok itt. Legszívesebben az ő kezükbe is egy szál virágot varázsoltam volna, de azt az egyet, egy órával korábban már másnak nyújtottam át. Akkor találjunk ki valamit! Verselni kezdtem, néhány sort csak egy csodálatos egészből. Csend lett egy picit, meglepődtek, tetszett nekik ez a szokatlan fizetési mód.

Egyikük el is mondta, hogy feldobtam a napjukat. Arra kért, jöjjek máskor is, ha lehet, korábban, Nyolc órakor nyitnak. A szokott kedvezményt természetesen megkaptam.

Aki ezt a pár sort olvassa, gondolhat rólam jót, vagy rosszat. Lelkéből valók ezek a cselekedetek, vagy csak bájolog az öreg? Ez utóbbi semmiképpen sem. Ennyire ismerem magam. A lelkem mellett viszont ott érzem a tudatosságot, az akaratot. Aki vevő rá, hadd kapja meglepetéssel az örömet is. Tanulják meg az emberek, hogy a másoknak adott parányi jókedv is azonnal kifizetődnek az adományozó szívének kasszájában.

Hát ezért vittem a szál virágot és loptam be a napsugarat azon a délelőttön.

Álom Tündére, ha

Harmadik gyermekem is szülő, Bálint édesapa lett. Ez egyféle pont az i-n. A gyerekek dolga, hogy felnőjenek, kirepüljenek és önálló életet éljenek. A teljesség -amire jó, ha csak törekszünk- nagyon fontos eleme a kisbaba megérkezése.

Nagyszobánk sarkában a kiságy újra gazdára talált. Egy szép tavaszi napon én altattam ott Jankát, miközben versikém gondolatai fogalmazódtak meg.

 

 

Álom tündére, ha

 

A gyerek tartozik, 

unokával meglepni őt, idővel.

Ahogy cseperednek, nőnek,

fél egy kicsit az öreg, hogy az idő, a rohanó,

elrabolja őket tőle.

 

Jön az ünnep, a karácsony,

megújuló ajándékot a legkisebb is varázsol.

Fenyő alatt pattan a dobozka fedele,

mondd a várt hírt, elő vele! Nézzétek!

A képet, mintha...s ládikája kislány titkát nyitja.

Egy hónap és egy fertály, ötös számról szól a leltár.

Tudja már, miként szólítja apja, anyja,

a kis virág ezt a nevet kapja, Janka.

Korai tavasz első szirma ő,

buksija búbját rejti, amikor világra jő.

 

Friss forrás vagy és öröm,

napsugár nélkül is tündöklő.

Te vagy a fény, akit táncolni látok

és boldogságnak hívnak, aki, ha megpihensz is,

nem felejtesz ott ragyogni, anya, apa arcán.

 

Szürkülő éveimben kicsi lábacskáddal

új utakat taposol, színeseket, szórod tele szeretettel.

Követlek én azon, amíg tehetem

s rá szívemből egy darabot leteszek.

Egy kicsikét én is kérek, mekkorát még Bucó meg nem érez.

 

Álom tündére, ha meglátogat,

elidőzni ágyacskádban segítem én mostan.

Elringatlak, énekelek, becsülettel viseled.

Megáll a karom, befogom a szám,

ismétlődő dalocska se szól már.

 

Megpihentek körbe forgó, vidám figurák,

a komolykodó, bölcs bagoly még csendre int

és mind csak figyeli, hogyan tárja ki

országának kapuit a tündér,

fogja kezedet, téged oda bevezet.

 

Amikor lelked tükrét, a ragyogó kék szemeket,

pilláid már bársonyosan takarják,

mosoly születik ott babám, az ám!

 

 

Nyugdíjas kenyérszeletek

Alig kezdtem el a nyugdíjasok kenyerét szeletelni, amikor Baranya Megye Közgyűlése az önkormányzatunk képviselőinek többsége engedélyével eladta azt a gyakorló pályát, ami a komlói tűzoltók testi-lelki épülését szolgálta. Segítette az önkéntes és létesítményi tűzoltók tűzvédelmi szakmai felkészítését, de helyet biztosított iskolás korú gyerekek sportolásához is.

Csak néhány falat fogyott el a vekniből, amikor a bányászoktól kapott, muzeális jellegű fa-kihúzós létra eltűnt a laktanya előtti fűzfa mellől. Rövid idő múlva követte őt a fiatalítható öreg fűzfa is.

Egyrajossá minősítették vissza a vonulós állományt a majd megalakuló sásdi őrs miatt. A hasonló cipőben járó, kisebb lélekszámú városok a megyénkben ezt megúszták.

Elvittek más területekre komoly értékű, kerekeken guruló technikákat, személygépjárműveket. Lebontottak számítógépes hálózatot, újonnan megépített szaunát, leltárt készítettek sokunk személyes tárgyairól az emlékszobában.

Nem először panaszkodok, talán nem is utoljára. Hogyan történhettek volna a dolgok, ha később érem el a felső korhatárt? Ki tudja, talán befogom a szám, talán nem és akkor szó nélkül kirúgnak. Szerencsém volt. Távol tartottak maguktól, de hagytak dolgozni és az a pár esztendő nagyon gyorsan elszaladt. Az engem követő parancsnokokat éppen ezért kevésbé hibáztatom, annál inkább városunk polgármestereit. Nem oldozom fel őket a felelősség alól, a mindenkori hatalom katonái ők, valami keveset tehettek volna a város tűzbiztonságának megőrzéséért. De nem tettek, legalább a tétlenségükkel segítettek. Más városok is járhattak hasonlóképpen, ez sem enyhítő körülmény.

Egy alkalommal, mérgemben összeszedtem saját kiállított tárgyaimat és egy nagy szatyorban levitettem a kocsimba. Nem normális viselkedés ez, helyette a még otthon levőket kellett volna közszemlére bocsájtanom. Csakhogy a  múzeumocskát nem, vagy alig látogatják, pedig egyedisége miatt megérdemelné. Nem figyel erre a területre talán senki, de legalább nem szívügye néhány bajtársamnak.

Nem háborodtak fel, nem kérték vissza, ez úgy igazán bosszantott is. Majd visszalopkodtam a nagyját.

2003-évben ünnepelték Komló város tűzoltói a hivatásos szervezet félévszázados születésnapját. A Magyar Tűzoltószövetség Alelnöke ez alkalomból hozott magával egy Rózsa tőrt, hogy azt nekem, a megyei szövetség alelnökének átadja. Gróf Széchenyi Ödön dísztőrének mintájára készített ajándékot végül a színházban úgy vettem át László barátomtól, hogy azt a személyi állomány kapja. Ígérte, hogy adományozó dokumentummal utólag ellátja az ajándékot, de erre nem keríthetett sort, végül feledésbe került.

Az a dísztőr most is itt van nálam! Valahogyan bűnös vagyok, mégis nyugodtan vagdoshatom a kenyerem. Akkor lemondtam róla és vitrinbe helyeztem, a legdíszesebbe. Most a szekrényemben fekszik tűzoltós relikviák mellett. A szekrény tömör ajtaja becsukva.

És senkinek nem hiányzik! Csak én olvashatom rajta az írást: " Istennek dicsőség, egymásnak Segítség!" "Hitem az Istené, életem a hazámé!"

A tőrön nem pontosan így van, nagy betűkkel tarkított és ékezet is hiányzik, de a lényeget, a tűzoltók hitvallását pontosan megfogalmazza. Nem rontja ezt el még az sem, hogy a sokszorosított darabok pengéjébe egy civil -rövid ideig- tűzoltó tábornok a saját nevét gravíroztatta. 

A tűzoltók megbecsülése ma hiányzik. Nem érzik jól magukat, amikor belépnek a laktanyák kapuján. A váltás után mégis zokszó nélkül teszik a dolgukat, minden gondjukat sutba dobva szolgálják embertársaikat. 

Közülük nemrég egy fiatal asszonnyal beszélgettem, akinek erkélyén felcsaptak a lángok. Karácsony után történt, a fenyő illata még a szeretet ünnepét hirdette. A kiérkező tűzoltók gyorsan megoldották az esetet. Gondoskodtak a lakók biztonságáról és járulékos károk nélkül oltották el a tüzet.  Megköszönni se hagyták, oly hamar szedelőzködtek és indultak hazafelé. Az asszonykának azóta is hiányérzete van a "köszönöm" kinyilvánítását illetően. Engem kérdezett, milyen ajándékot adhatna a tűzoltóknak? Javasoltam, hogy évforduló tájékán, karácsonykor, lepje meg őket egy formás képeslappal, amire röviden csak annyit írjon: Fiúk, köszönöm!    

Nyugdíjas kenyeremből már jókora darab hiányzik. Ha reggelente jókedvű, mosolygó tűzoltók adják egymás kezébe a kilincset, nem fogok félve takarékoskodni az egyre fogyó szeletekkel.

Katának

Amikor Tibor fiam a Balaton partjára költözött, révbe is ért. Megnyugtathatott mint szülőt, és az igaz öröm se váratott sokáig magára. Édesapa lett, Kislánya született, negyedikként az unokáim sorában.

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az üdvözlő szavaimat versikébe foglaljam. Kicsit késtem vele, talán a távolság miatt. Az ihlet akkor adott ceruzát a kezembe, amikor a kocsiba burkolt kicsi Katával a tengerünk partján sétálgattam.

               

 

 

 Katának

 

 

Olyan ma a Balaton, olyan semmilyen.

Elnyűtt téli gúnyája lóg rajta,

a tavaszit még nem mutatja.

Aki imádja, annak seszínűn is gyönyörű,

aki szereti, össze semmivel nem veti,

szépsége okát nem kutatja, nem is keresi.

Sétálok a partján, csendesen szemlélem,

nyújtózott és nagyot nőtt a télen.

Ősszel még lábam elé ejtette gyümölcsét,

most fázósan áll előttem egy dió s nem értem,

a mellette délebbre vágyó örökzöldek

miért időznek itt minden fagyos télben.

A nyáron oly zajos út most hallgat,

de csitt, valami megmozdult, talán.

Egy tőre metszett fán, az éves ágak csúcsán,

sárgán-rügyezőn pattan, a tavasz ugrásra vár.

Óvatos léptekkel a Halász utca közepén,

kocsijában, kicsi unokámat altatom én.

Könnyű ez, nem is feladat, mert az álom, a tarka,

ott ült már a bakon, mikor anyja betakarta.

Fogait a tél önként adja, nem veszíti,

lassan, óvatosan, örömmel teszi.

A baba száját finoman feszíti,

s egyenként lopja be oda azokat,

díszíteni vele piros ajkakat.

Az út szélére lehúzódok,

autó jön, a port nem kavarja,   

a csendet csak pillanatra zavarja.   

Mintha megértenék, így tesznek

a labdákra váró, pályán kapirgáló,

szárnyaikat napsugárban melengető,

károgó varjak, az eleséget keresők.

Egy közülük lomhán mellénk libben,

pimaszul rám néz, csőrét nyitja.

Rászólok. Csitt, te nagyszájú ripők,

itt most a csenddé még az idő!

Hess te szemtelen madár, messzire szállj,

máshol panaszold el, hogy kár, kár!

Ketten vagyunk csak a parton,

a kis unoka, Kata és nagypapája én.

Micsoda randevú, szól a nap,

gondol hát egyet s fejére tüzes koronát rak.

És ahol sebet ejtett a madár csőre,

mikor nyakon csípte, s dobta bölcsőbe,

ott cirógatja most tavaszi karja,

ölelgeti, ahogy e kislány akarja.

Előbújt a felhős dunnái mögül,

kalapját levéve köszönni Katának,

az esztendő első fényes sugarával

meleg csókot adni Istennek ajkával.

Mint aki jól végezte dolgát,

sietve vitte tovább az útját

s eltűnt, könnyű fodrok alagútján.

Magunkra maradtunk, ketten a tóparton.

Kicsike porszem, mégis milyen fontos!

Óriási érték, úgy gondolom,

hát nekem is szebb lett már a Balaton.

Hazaértünk, Halász utca negyvennégy.

Jó kutyánk, a Pupák,

táncra perdült a ház udvarán.

Ahogy a teraszon vigyáztam Katát,

egyszer csak elgurult, kacaja megszökött.

Álmában utána nyúlt, hadakozott,

majd ki tudja min, jóízűt mosolygott.

S mint aki jól végzett egy dolgot,

felnőttesen megborzongott.

Az öreg nap, a vén házaló,

együtt díszíteni a partot,

miatta jár ide, nyilvánvaló.

És ha este maradni rest,

felhők mögül súgja a babának, Katának:

Szítsad fel a villanyt helyettem, lelkem.

Anyanyelvünk

     "Éreztem, hogy a magyar nyelv, éppen azért, mert még nincs elnyűve és agyonművelve, a világ legelső hangszere. Végtelen lehetőségek szunnyadnak benne"                                               Kosztolányi Dezső a Calderont fordítja, amikor erre a megállapításra jut. Ennek már több, mint száz éve. Azelőtt is, azután is voltak jeles úttörői a magyar nyelv őrzésének, megújhodásának.

Lőrincze Lajos emberközeli nyelvművelőnk, rádiós műsorában, az Édes Anyanyelvünkben vigyázta nyelvünk tisztaságát és észrevétlenül is oktatott bennünket. Szerettem hallgatni, székhez kötözött, ahogyan Grétsy László is az Álljunk meg egy szóra! c. televíziós sorozatában.

A megemlített nagyok mellé, folytatásként íróink és költőink nevét írhatnám, akiket olvasva, valóban a nyelvünk szépsége ejthet rabul bennünket. Ma azonban csak kisdobosokat látok az ügyben és ezzel a kijelentésemmel senkit nincs szándékomban megbántani, mert talán magam is az vagyok.

Nincs úttörője a magyar nyelv megőrzésének. Sajtóban, rádióban és televízióban egyre több az idegen szó, legtöbbje színmagyarral helyettesíthető, ahogy az elharapódzó címek, feliratok, reklámok, falragaszok mindegyike.

Nem először foglalom írásba a magyar nyelv iránt érzett aggodalmaimat. Nem is lehet erről elégszer beszélni. Úgy tűnik azonban, hogy évente egyszer, a nyelvünk napján megfogalmazzák aggályaikat az illetékesek. Tudomásom szerint erre most november 13-án kerül sor. Majd minden megy tovább a maga göröngyös, ismeretlen területekre vezető útján.

Kinyithatja a száját televíziónkban és rádiónkban az a személy is, akit kisiskolásként újból tanítani kellene szépen és jól beszélni magyarul. Papírt és ceruzát kaphat fogalmazása megírására a huszadrangú is, függetlenül attól, hogy az írása olvasmánya lehet kicsinek és nagynak egyaránt a nyomdai termékek útján. A diplomához idegen nyelvből kell vizsgát tenni és ha sikerül, közülük sokan, másokkal íratják meg  bemutatkozásukat a tervezett munkahelyükre.

Játszok az unokáimmal, a nagyobbakkal. Mondok egy szót, annak utolsó betűjével a következő egy másik szót alkot. És így tovább. Megakadnak, segítek és közben ismeretlenek is jönnek. Azokról külön beszélgetünk, majd folytatjuk. Gazdag a szókincsük, nyugtázom magamban elégedetten. Köszönet ezért leginkább a családot illeti, de segít a hagyományostól eltérő általános iskolájuk is. Sokat olvasnak, nem csak a kötelezőt. Bízok abban, hogy felnőtté válva úgy beszélnek majd anyanyelvükön, hogy szavaik zene nélkül is a legszebb dallamokat szólaltatják meg szívünkben.Tudni fogják, hogy minden szó szép, csupa játék és ha kell, egyikre-másikra a legváratlanabb pillanatban csapnak le csupán azért, hogy önmaguknak és nekünk is tetsszenek.

Minden édes anyanyelv egy óriási vagyon, amivel felelősen gazdálkodni kell. Történelmünk során a miénk többször is, jelentős mértékben átalakult. Nyelvújítóink gyakran fáradoztak sikerrel szép szavak születésében és megőrzésében.

  -"Ha a konkolyt nem nyűvöd, elnyomja a búzát!" -mondta ezt valaki, amikor nyelvünket az ellaposodástól, kifakulásától, szükségtelen idegen szavak begyűrűzésétől féltette, joggal. Kis hazánkban, ha nyitott szemmel és kihegyezett fülekkel jársz, bizony érezheted ennek a mondatnak az időszerűségét. A zöld kalászok között csillogó virág, a majdnem szegfű vetési gyomnövény, az életet adó búza gyönyörű gyilkosát sajnos gyakorta láthatod és hallhatod.

Most éppen fel vagyunk háborodva szomszédos ország nyelvtörvényének megújításán, amelynek végrehajtása alkalmas eszköze lehet a magyar kisebbség jogainak megkurtítására. A bennünket körülvevő állam-irányító hatalmak nem tettek már hasonló lépéseket? Foglalkozott már komolyan a mi nagy, közös, soknyelvű Európánk a határok közé szorított, más nyelven beszélni akarók óhajával?

A magyar nyelvben szunnyadó végtelen lehetőségek kiaknázatlanok maradnának? Mert valljuk meg őszintén, az irány, amerre haladunk az egyre színesebb, konkolyos búza felé vezet bennünket.

Lehet, hogy Kosztolányitól többet kellene olvasnunk a legelső hangszerről?