A kutya

   Túl gyakran olvashatok olyan híreket, amelyek kitaszított, eldobott, gazdátlanná vált kutyákról szólnak. Ezek legtöbbjének soha nem is volt gazdája, mellettük legfeljebb egy-egy főemlős élt csupán. Az igaz ember és a kutyája közötti kapcsolat egy speciális barátság, ilyenről számos irodalmi alkotásban olvashatunk. Nekem ezekről is csak Gyuri és az ő csahosa jut eszembe.

    Gyuri minden lében kanál, kissé kotnyeles, néha hebehurgya, önzetlen, óriási nagyszívű ember.

Ebédjét - ha az helyben volt és kistáskából előkotort -, mindig megosztotta ebével, aki őt csak nagyon ritkán hagyta el a kínálkozó csillogó szemű szuka miatt. Soha egy becéző szó, egy utasítást kifejező mondat nem szólt a gazdi szájából, igaz, a szolga sem dörgölődzött hozzá farkát csóválva. Ezt a nem éppen fajtiszta kant mindenki másképp szólította, talán igaz nevet soha nem is kapott.

Történt egyszer egy forró nyári délután, hogy az ebéd utáni szusszanókor csapzottan és jól láthatóan fáradtan jelent meg a kutya a csapatnál. Mivel soha nem tanították semmire, nem is tudta elmondani, amit akart. Színjátszásba kezdett, táncolt és nyüszített, vad ugrándozásokkal hívta fel magára a figyelmet, de leginkább a szeme szólt, amikor meg-megállt a felocsúdók előtt. Tekintetében a félelem és a féltés, a segítség kérés. Nem lehetett nem észrevenni! A kis csoport a kutya felszabadult ficánkolása mellett indult el bajtársuk keresésére. Sok lehetőség nem volt, a négylábú bundája csak a bánya tározói valamelyikénél lehetett csuromvizes. Kiáltozásaikra végül válaszként Gyuri elhaló hangját hallották meg az egyik beton medencéből.

Feladatuk adott volt, gyorsan megmentették a pajtásuk életét. Egyszerűen, hivalkodás és büszkélkedés nélkül.

    Később Gyuri elmondta, hogyan ugrott a buta kutyája a medence vízének hűsítő ölébe és hogyan tette ő is ugyanazt legalább olyan meggondolatlanul. Kutyáját még csak ki tudta dobni gyűrűn túlra a szabadba, ám ő maga a kapaszkodás lehetősége híján a mélyvízű medence foglya lett.

Sms a sajtóból: "Találtunk egy kölyök német juhászt. Szívesen visszaadnánk a gazdájának!"

Kérem! Ne tegyék! Inkább szeressék!

A ringló

    Minden egyes fa ültetésekor egy fiatalkori ötletemet valósítom meg. Mindegy hova, milyet és mennyit, csak az a lényeg, hogy nekem és lehetőleg másoknak is örömet okozzon egy-egy elsőnek kibúvó rügyecske, az ágak erőteljes növekedése, a zöld lombok alatt az árnyék jóleső hűvöse. Az eredeti elképzelésemet már rég túlteljesítettem, hiszen az éveim számának megfelelő mennyiségű fa elültetése volt az.

Előfordult, hogy a közösen telepített félszáznyi gyümölcsfát tavaszra ellopták. Megtörtént az is, hogy én nem tudtam karban tartani és egyszerűen lecseréltem másra. Gyakran bántják őket - különösen a kisebbeket - éles fogaikkal a vadak, de néhányukat az alattomosan támadó gomba ítéli halálra. Ám ezek soha nem szegték kedvemet. Legutóbb nyolc diót ültettem közterületre. Gyönyörűen megeredtek, így már be tudtam mutatni nekik a fűkaszás embert.

Kertemben az egyik fa igyekvésemet dicséri. Benne él a telek múltja, jelene és jövője, csoda, hogy családi ünnepkor emlékeket ébreszt.

A gyökér az közös, minden ágnak éltetője.

Nem látja soha színét a virágnak,

fényét a gyümölcsnek,

csak érez és képzel nagy bölcsen.

Karjaival kemény rögökbe kapaszkodik,

nyújtózkodva elterül és mélybe ás.                                                                                                           

Az érzés erős, egy életre szóló munka.

Szív és pumpál,felszínre küldött nedvei

törzsét, dús koronáját nevelik.

Megérik és felnőtté válik a fám.

Tavaszonként hófehéret virágzik

s a gyorsan repülő években gyümölcsét érleli a ringló.

Bársony takarót kap a gyökér, ha lehull a levél,

ilyenkor meleg sóhajt lehel a didergő ágak felé.

Egy nagy ág megfáradt, majd egy másik is.

Jön a tisztogató acél éle, visít

s az ág halódva, a földre roskadva sikít.

Helyébe nő az új és ahogy fogynak az öregek,

egyre ifjabbak jönnek és egy tavasszal majd

csak ők borítják virágba a fát.

A korosabb ág, ha egy szellőcske fiatalhoz érinti,

a simogató ölelést napfénynél is többet érő

féltő szeretetként éli.

A fény, az eső, az életet adók

számára már csak tavaszokat hosszabbító

engedékeny, kedves varázslók.

Rend ez, a természet rendje, a fa ezt hiszi.

Ellene küzdeni mégis kész, de semmit érő

vadhajtásait csak a gyökér segíti

s erőlködésének gyümölcse;

gyógyulatlan sebeiből kitörő

cifra gomba lesz csupán.

Aztán meghal az utolsó is, csonkjára madár száll.

Énekével nem az öreget siratja ám,

de a csúcs legújabb göndör-fürtös ágát köszönti

és arra átszáll, neki muzsikál már.

Sziromfelhőben még él egy emlék, mint egy minta,

mint tövében a tarka hinta.

Az égre törő két büszke vessző

talán már meg sem ismer,

pedig a gyökér még mindig közös, hidd el!

Születés-névnapi bulira 2010, május 23-án.

A Sötét Trianon

   Kilencven évvel ezelőtt Párizs mellett a nagyhatalmak aláírtak egy szégyenletes diktátumot, megcsonkították a magyarok országát. Azután Bécsből születő döntések adtak okot arra, hogy fájó sebeinket boldogan nyalogathassuk. Majd a győztes trianoniak megrajzolták újra Európa térképét. Megint a kisemmizettek közé kerültünk. Vélt, vagy valós érdekek miatt történtek meg velünk ezek az események? Szerintem ezen még sokáig rágódhatnak a történészeink. Az új parlamentünk viszont annál gyorsabban reagált. Megalkotta a külhoni magyarok kettős állampolgárságát biztosító törvényt és megszülte Trianon emlékének napját. A szövegbe belekerült még Isten neve is. Az ellenzék talán nem hiszi, ezért többsége az ünnepi ülésen meg sem jelent. A kétharmados többséget megválasztó emberek sem az Istenhez kötődő viszonyukból fakadóan adtak jogosítványt a hatalom gyakorlására.

Hogy kerülhet mégis a Mindenható a rajtunk ugyan folyton sebeket szakító, a világegyetem egészét tekintve mégis oly jelentéktelen ügy kellős közepébe?

     Ő az, aki teljes igazában ismeri a történelmünket. Gondjait szavakba is foglalta és a költők kezébe adott tollakkal azokat meg is szólaltatta.
 Nem sokkal Szent István után már figyelmeztetett, hiába, aztán sújtott "Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben..."
Nem tanultunk, mert"Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre..."
És továbbra is "Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjában, szerte nézett s nem lelé honját a hazában."

     Isten felszólított minket:"Légy híve rendületlenül hazádnak oh magyar..."
 Mi azonban csak odáig jutunk el, hogy: "Hisz bűnösök vagyunk, akár a többi nép..."
 Ugyanakkor könnyelműen bízunk abban, hogy:"Megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt."

    Nem kellene végre a maradék kis hazácskánkban a fohászkodás helyett az embereknek egymás szemébe nézve, őszinte szívvel kezet nyújtani?