Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz kéziratát. Első hónapunknak ezt a napját 1989-óta a Kultúra Napjának nyilvánítottuk. Megünnepeljük tisztességgel? Én ezt nem ítélhetem meg. Egész évre, egy teljes életre szóló feladat ez A minap a kezembe került egy "Visszatekintés" címmel ellátott írás. Bevezető soraiban gróf Széchenyi Istvánt idézi a szerző: Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!" A sásdi Kultúrház történetét eleveníti fel Wéber Mária, dr. Kovacsics Elemérné. Amiket leír, nem féltve őrzött titkai az ő lelkének, sokkal inkább a helyi kultúrát kifejező gondolatok. És ez az, amiről szól a január 22, a 23, a 24... és így tovább. Nem tudom, hogy készítettek-e a falu közösségi életét egykor jelentősen meghatározó épületben történtekről írásos dokumentumot. Talán ezért is adózok tisztelettel Mária röviden megfogalmazott, mégis 112 évet magába foglaló emlékezésének. Minden bekezdése ötletet adó, egy teljesítendő feladathoz. A legszebb és leginkább értéket növelő ezekben a sorokban az, hogy a szerző -közel a 90 évéhez- példát mutat az Őt követő generációknak, múltunk eseményeinek megőrzésére és azok továbbadására.
A Szent Imre út és a Petőfi Sándor utca sarkán Preller Nándor építtette a négyszobás, padlástéri szállodai szobával, étteremmel, lakással, kocsmával és hentesüzlettel is ellátott nagy-nagy házat. A falai otthont adtak a hagyományosan megrendezett báloknak, ahol hosszú estélyiben és szmokingban is rophatták táncaikat a mulatozók. Katalin-Sváb-Szüreti-Tűzoltó-Iparos bálok évente ismétlődő rendezvények voltak. Lakodalmak, népi táncosok, színházi esték vonzották a nagyterembe a falu lakóit. A 30-as években Zilahy Lajos "Süt a nap" című romantikus komédiáját a sásdi fiatalok mutatták be Mária édesapja, Wéber Jenő rendezésében.
A nagyapa -miután kirepült a hat gyermeke- az épületet eladta a Steinerbrunner családnak. Az új tulajdonos szemernyit sem változtatva használta azt, egészen az államosításig. Kultúrház lett belőle és mozi. Ez utóbbit a Földényi házaspár üzemeltette. Sokan, sok mindent megtettek azért, hogy a belépő ember jól érezze magát. Így is volt ez, amíg a Kultúrház onnan el nem költözött. A kihasználatlanná vált épületet Plesz Györgyné Sásd városnak ajándékozta azzal a kéréssel, hogy abban nyugdíjasok napközije működhessen.
Gyerekként csókolomot köszöntem Máriának. Ha ma találkoznánk, minden bizonnyal kedélyes tegeződéssel cserélnénk ki a gondolatainkat. Örömmel olvastam földim visszaemlékezését, amely eszembe juttatta azokat az éveket, amelyekben én is átléptem ennek a mindenki házának küszöbét. Alsós kisiskolás koromban Gyulai Pál három árvájának egyike voltam a színpadon és sírva panaszoltam: "Édes anyám, gyújts világot! Nem tudom én jaj, mit látok!". Később énekeltem, hegedűn táncos lábaknak szolgáltattam zenét ugyanazon a padlókon. De botos táncot is jártunk, amit Irénke néni tanított meg nekünk. A tánciskolát kijártam, a Koszorúcskán úgy-ahogy már táncoltam is. Megyei Ki Mit Tud résztvevője voltam, társaimmal sokat készültünk arra valamelyik csendes sarokban. Közben a divatossá vált tvisztet is megtanultuk táncolni. A bejárati előtérben a billiárd játékot gyakorolhattuk több-kevesebb sikerrel, Gyula bácsi segítségével. Ultiztunk és asztali-foci bajnokságot szerveztünk. Palival a legügyesebb párosok közé tartoztunk. Kereső emberként Józsi bácsi büféjében sörözgettünk. Éveken keresztül minden filmet megnéztem. A mozigépész Feri bácsi egy alkalommal megkért bennünket, hogy másnap menjünk moziba, mert mindössze hárman vettünk aznapra jegyet. Ez volt a televízió "felnőtté" érésének időszaka.
Nyolc testvérem is mesélhetne. Mindannyiunkat jó hanggal áldott meg a teremtő, énekeltünk is sokat. Otthon a szabadon választott népdalokat és nótákat, az iskolában a tanárnő jelölte ki a tanulnivalókat. Úgy gondolom, hogy a színpad deszkáin állva mind a kilencen nézhettünk a falu ismert lakóinak a szemébe. Lali és társai Jókai Mór, A debreceni lunátikus c. anekdota-történetet mutatták be. Bajházi Elemér jól megtanította hegedülni a bátyámat, nem is fukarkodott a "száraz fából" előcsalogatni a szép dallamokat. A lányokat akkor még elkísérték az anyukák a tánciskolába, bálokra. Jó kikapcsolódás volt az nekik is, körbe ülve jókat beszélgettek. Bálba együtt mehettek a lányok. "Ha a széna nem megy, a sarjú marad"- mondta Édesanyám és a kisebbek máris kérlelték a legidősebb, nem igazán bálozó testvért. Mari zongorázni tanult a kultúrház zeneiskolájában. Jacobi Viktor Sybill operettjére és Solti Károlyra emlékszik szívesen még akkor is, ha az utóbbi dalait nagyon kevesen hallgatták. "Lőrinc, édes Lőrinc, vígy el engem innen!-kérlelte Szabó Ödit az egyik színdarabban. Ili a Csipkerózsika szerepét játszotta és a színpadon a királyfi /Lecsó/ olyan csattanósan csókolta meg, hogy a közönség hangosan felderült. Duci néni -pedagógus rendező- rá is szólt Pistára, nem így kell azt, csinálja halkabban. Vényi néni kézimunka szakkörén lányok -Ili és Mari is- és anyák együtt fogtak tűt és
cérnát a kezükbe. Alkotásaikkal dicsekedhettek más közösségek előtt is. Így jutott el Ili a Dél Balaton térségében fekvő, jellegzetes kultúrájú községbe, Buzsákra, ahol bemutathatták munkáikat, megcsodálhatták a helyiek "vézás","rátétes"és "boszorkányos" hímzéseiket. A községhez igazodó népviseletbe öltözve utaztak és
mutatták be a táncaikat. Vera rendre a gardedam szülőkkel ellentétes sarokba perdült a párjával és nevetve el is ismerte ezt, ha Anyu rákérdezett hollétére. Az idő változott. Bennünket, kisebbeket már nem volt divatos szülői kísérettel ellátni. Az általános iskolát követő nyáron mind a kilencünket az érdekesen csoszogó Balogh táncmester vezetett be a kötelezően tudni illő és az akkor divatos táncok birodalmába. Béla szépen szavalt, szerette a verseket Eördögh Endre fiatal pedagógus Irodalmi Körében gyakran szerepelt. A közeli Tarrós kisközségben megtartott estjükön magam is jelen voltam. Erzsi Baloghné szerepét játszotta az Egri csillagokban és a vasárnapi misék után két forintért a matinék filmjeit nézte. Klári dalolt az énekkarban és a Kalocsai lakodalmasban remekelt táncos lábú csapatával. Toncsi öcsém velünk együtt gyakori látogatója volt a Kultúrháznak, esküvőjét követő lakodalmat is ott tartották. A házilag készített ételek katlanban forrtak a helyszínen és az otthon elkészített finom sütemények többször is jóllakatták a vendégeket. A vőfény változatos és színes szerepjátéka is emlékezetessé tette azt a napot.
A szülők dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak és tanultak. A tanító fejünkbe véste a kötelezőket és még sok minden mást. Volt rá idő és voltak Cinci-Duci-Gabi-Irénke-nénik és voltak persze mások is, akik gyakorta áldozták fel szabadidejüket csak azért, hogy nekünk élményt szerezzenek, örömet adjanak. Igaz, ezekből nekik is jutott jókora szelet. Így lett aztán sok eseménytől, az ütemes tapsoktól színes és hangos az egész Kultúrház.
És senki nem arra gondolt, hogy megünnepelhesse a Kultúra Napját, egyszerűen csak jól érezte magát a bőrében a színpadon és a nézőtéren egyaránt.
