Szárnyak nélkül a madár

     Harmincöt éve is lehet már annak, amikor a sikondai szanatóriumban megláttam ezt a kopott, fekete-barnás ruhát viselő zongorát. Háromlábú székével együtt mozdulatlanul és némán díszíti azóta is a mindig csendes és kihasználatlan társalgót. A szék nem nyikorog, mert senki arra rá nem ül, a hangszert legfeljebb a takarító érinti munka közben,amikor róla a port letörölgeti. Rajta egy felirat a muzsikát hirdeti, de hiába a húrozat és mechanika, ha a torkát egy halál sikoly sem képes már elhagyni. A billentyűk már nem fogadnak szót a kéznek. Néhány mégis enged az ujjak nyomásának, de csak erőtlen, hörgő hangok szülői azok.

     Zeng és zsong szavakból alkotta meg Baróti Szabó Dávid a zongorát, amiből a fürge ujjak azt varázsoltak elő, amit éppen akartak. A legegyszerűbb daloktól Istennek hangjáig, minden a sajátja. Igaz az is, hogy valamennyi jóravaló hangszer tud ilyet, de annak feltétele az, hogy az ember szeresse.

Ezt a bútort itt Sikondán nem szeretik. Öt lépésnyire van a vezető irodájának ajtajától és a dolgozók is, ha akarják, naponta többször is láthatják. Nem tudom, mióta nem játszottak rajta, lehet akár 50-60 év is. És azóta senki nem vette észre, hogy haldoklik. Talán, ha nagyobb lenne, útban lenne és rá valaki felfigyelne.

     Kértem egyszer egy vezetőt, hogy engedje megjavítani, hivatkoztam olyan időkre, amikor saját zongorát tartottam karban. Javasoltam, hogy ajándékozza arra érdemes intézetnek. Vagy adja el nekem, talán már a leltárban sem szerepel. Kiderült, hogy a géhás kedvence és megválni tőle nincs mersze. Tettem még kísérletet másokkal is, újakkal, eredménytelenül. Állami tulajdon ez, ilyeneket is mondtak. Dugába dőlt hát minden kísérletem.

A közelmúlt évei felújításokat hoztak a szanatóriumnak, minden területet érintőket. Csak ez a szerencsétlen zongora nem kaphatta meg egy szakember szerető nagyjavítását?

Az is lehet, hogy az ország minden részéből ide érkező, ellátásra szorultakat igen tisztességgel kiszolgáló személyzetet jól megfizetik, ezért nem telik zongora hangolóra. Ez természetesen csak egy vicc. A lányok és asszonyok itt éppen olyan csapnivalóan keveset kapnak a borítékba, mint bárhol másutt a "kicsi" közalkalmazottak.

     Néhány hónapja ott jártam ismét. A fekete zongora ma is olyan, mint a szárnyaitól megfosztott madár. Él ugyan, de nincs hozzá semmi kedve. Hiába is hint magot elé az ollót is tartó kéz.

Még az a szerencse, hogy az intézményt meglátogatja néha olyan ember is, aki a napi kezelések után a délután unalmas csendjét saját, otthonról hozott hangszerével, mások örömére is megzavarja.

Élni és élni hagyni

    Amikor elsétálsz mellette, nem a virágok, hanem azokra tűző napsugarak illatát érzed. Egyedinek és megismételhetetlennek tartom ezt a fácskát. "Az Év Fája" vetélkedőjére be is neveztem az elmúlt évben. Színesíteni akartam a palettát, nem pedig megmérettetni ezt a kis meggyet a szebbnél szebb, óriás, évszázados fákkal. Az Ökotárs Alapítvány értékelő zsűrije kedvesen beszélt az én kertem díszéről, de a döntőig, természetesen nem juttathatta el.

Csináltam valami jót! Élni engedtem, élni hagytam a koronájától megfosztott meggyet. A magához  térő, virágzó ágakat nevelő és gyümölcsöt termő növényt meg is mutatom mindenkinek, maradhasson meg sokaknak az emlékezetében. Mert addig él, amíg gondolsz rá. Ha pedig rá gondolsz, talán én is az eszedbe jutok, nekem sem árt.

     Elmúlt egy esztendő. Mit tesz az egykor virágtartónak álcázott fácska? Maga fogalmazza meg a mondókáját és újra vetélkedni indul:

"Amikor megláttam a gazdámat, fűrésszel a kezében, biztos voltam abban, hogy mindennek vége. Magyarázkodhattam volna, hogy soha nem kaptam kellő törődést, de nem szóltam egy szót se.

Az első nagy ágamba belehasítottak a hűvös acélfogak. Felszisszentem, azután némán, könnyeimmel küszködve, sorsomba beletörődve tűrtem el, hogy a fogak teljesen megcsonkítsanak.

Talán igaza is van a gazdának. Évek óta csak viaskodtam a testemet és lelkemet megújuló erővel támadó gombák hadával és közben nem tudtam, nem is akartam az ágaimon egyetlen gyümölcsöt sem pirosra érlelni.

Csavarokat fúrt a testembe, amelyek ládákat erősítettek hozzám, ezekbe friss föld, majd virág is került.

Hát ennyit érek én! Virágtartó ágas lett belőlem.

Még keringett bennem a vér, a fűrészt másik szerszám váltotta fel és engem nem kímélve, megszabadított kérgesedő háncsruhámtól.. Csak egy kicsi csík, ami megmaradt, azt még az ecset is megkímélte a bűzös festéktől.

A tél nagyon megkínzott. A dermesztő hidegtől a virágos ládák takarása se mentett meg. Vacogva sírtam, mert féltem attól, hogy a tavaszi napsugár már nem csalogatja törzsembe gyökereim éltető nedvét. Az első langyos szellőcske mégis megbizsergetett. És ahol a hántoló kés egy szíjacskát meghagyott, ott kirügyeztem, ágacskát neveltem. Látta ezt az ember is. Megszabadított a dobozoktól és gondozni, pátyolgatni kezdett.

Unokáival együtt erősödtem és amíg ők körülöttem hancúroztak, én piros csillagokat varázsoltam az ágaim közé. A kis kerti házban játszadozva ki-ki futnak hozzám és néhánytól lopva, nevetve megszabadítanak.

A szőlőhegybe tartók gyakran megcsodálnak. Különösen virágzáskor pompázom. A milliom virág és az öreg törzs a fiatalság és öregség harmóniája és diszharmóniája, békés együttélése.

Körülöttem pedig tündérek táncolnak, nem csoda hát, hogy meg-megállnak az emberek. Ezt a képet látva el is gondolkodnak. A jóra való nevelésről, a kíméletről és megbecsülésről? Egy idősebb pár a kaptatón már lassabban halad. Mellém érve megállnak, szusszanójuk közben fiatalságukra és öregségükre gondolnak. Arra nem, hogy én figyelem őket és látom, ahogy szemük mosolyával ajándékozzák meg egymást. Kezük összefonódik és indulnak útjukra.

Ezt mondom el mindenkinek, fontosnak érzem magam és ez olyan jó!

Sietek is minden tavasszal hófehér ruhát ölteni, de ezt a pirosban pompázó japán birs bokrot soha nem tudom megelőzni!"

S nyakamat már

     A jóra való törekvés, az nagyon fontos! A minap értesültem arról, hogy 70-éves koromig kötelezni akarnak a vastagbelem kettő évenkénti, szakavatott orvosi szemeknek való bemutatására. A kormány által megszellőztetett hírt a megye legnagyobb  gasztroenterológiai műhelyében hallottam meg egy okos telefonból, ez benne a pikantéria. Nem a kabinet elképzelése szerinti általános felülvizsgálatra, hanem egy kolonoszkópiára vártam, de ezen a napon nem bennem turkáltak. Volt hát időm és módom megvizslatni a központi elképzelések megvalósításának majd minden feltételét. Annál is inkább ráértem foglalatoskodni a kérdéssel, mert a természetesnek tartott és mások által is elfogadott egy óra helyett négyet töltöttem el várakozással az egészségügyi egység emeleti falai között.

    Rendkívüli eset nem történt. Az osztályról egy beteget hoztak fel vizsgálatra, a nyitott folyosón feküdt egy órát, majd gyorsan rendezték. A faliújságra nagybetűkkel van kiírva: Az ellátás nem az érkezés sorrendjében történik. Ez igaz lehet, mint ahogy az is, hogy a hónapokkal korábban megadott időpontok nem jelentenek a dolgozók számára kötelezettséget. A betegjogi képviselőt bemutató papír mellett több oldalas anyag látható, a beteg jogait és kötelmeit tartalmazza. Jó magasan van és tűzőgéppel a léchez rögzítve.

Egyik oldalon a falat az osztály munkáját bemutató fotók díszítik, múlt és jelen felirattal, mely utóbbi, jól láthatóan nem naprakész. A képek fölött a falióra mutatói mozdulatlanok, az idei naptárak nincsenek májusra lapozva, még a január fagyos hidegét hirdetik.

     A várakozó helyen úgy ülök, hogy mindent hallok. Megudom, hogy ki, honnan és miért érkezik, mikorra kap időpontot és hogyan készüljön fel a következő vizsgálatra. Egy matrónának még a lakcíme és telefonszáma is megmaradt a fejemben, talán azért, mert idős korát meghazudtolva, sminkelés nélkül is nagyon szépnek láttam. Az orvosok gyakran a váró területen konzultálnak egymással, az asszisztenciával, vagy éppenséggel a beteggel. Eljut a fülemig az is, hogy a laborba küldendő szövetek számában eltérés van. Előttem van a kép, amikor a műanyag edénykét felnyitva megnézik azt, hogy a kérdést eldöntsék.

     A percek és órák is gyorsan peregtek a sokszínűség miatt. Mindenki tette a dolgát megállás nélkül, ha valaki mégis pihent, az csak szusszanásnyi volt és talán szükséges is a soron következő feladatra való felkészülésre. Egyszóval, ezek a fehér és zöld ruhát viselő egészségügyi "katonák" igencsak derekasan dolgoznak. Egyáltalán nem hiányzunk mi innen 50-70 közöttiek. Személyi és tárgyi feltételek, idő, pénz. Hol vannak, lesznek? Nem igazán akarom a hibákat keresni, inkább a megoldást. Meg is találtam azt a jó háziorvosban. Ő lehet az, aki koromtól függetlenül ismerheti az anyagcserémben résztvevő, valamennyi alkatrészemet. Ő láthatja, ha akarja, hogy az egyik, vagy másik rakoncátlankodik, és akkor jöhet a gasztroenterológia, legyek húsz-, vagy akár nyolcvan éves.

    A lifttel határos falat stílszerűen, színes oesophagus bejáratok díszítik. Beléptem a liftbe és lesüllyedtem, egészen az üresen korgó gyomrok mélyére.

Van még öt évem. Hetven után már senkit nem érdekel vastagbelem flórája? Nem tisztességtelen megkülönböztetés ez? Amíg a földszintre leérek, az is megfordul a fejemben, hogy a kormány az alkotmányos jogaimat -ha vannak még ilyenek- akarja sértegetni. Legalább megkérdezné, akarok-e még létezni?

A hátsó felem bemutatásra kényszerítéséről Villon jutott eszembe. Franciát nem tanultam, de a zöld fenyőcskéről a dalt, amit Vera nővérem hozott annak idején a gimiből, ma is ezen a nyelven éneklem. Francois négysorosát mégis csak műfordítások ismeretében komponáltam meg, arra törekedve, hogy az akasztófára várakozó valamennyi versének szelleme, helyet kapjon soraim között.

Az ajtó csendben nyitódott az északi főbejáratra, ahol senkitől sem zavartatva felidéztem:

Nyakon csípett életem rontója,

gallok közé pottyantott a gólya.

Felettem a bitót kötél nyúzza,

s nyakamat már seggem súlya húzza.

     Miképp jutottam el a kormány okos, az emberek egészségét megőrzendő terveitől Villonig? Fogalmam sincs. Talán vissza kellene fordulnom? Mégse, hiszen az az osztály nem is ebben az épületben van.