Szamár ez, vagy öszvér?

     Volt egyszer egy nagy-nagy bank, aki kortól és nemtől függetlenül hagyta a kisebbeket, hogy deviza alapú hiteleikkel elkápráztassanak bennünket és vegyük fel azokat agyba-főbe. Jött is - vagy csak úgy tett - a sok-sok jenecske és frankocska és segítettek bennünket vágyaink megvalósításában. Nem is olyan sokára aztán ezek a pénzek kezdtek megnőni a mi forintjainkhoz képest s mint jól táplált csecsemők, sorra nőtték ki a rugdalózóikat. Amikor a nagy bank ezt meglátta, arra gondolt, hogy szólnia kellene a mi atyáinknak, de sajnos, éppen nem voltak egymással beszélő viszonyban. Velünk egyikük sem társalgott őszintén soha még, hát elmaradt az intelem és megszokott biztonsággal vettük fel továbbra is a "segítő" adományokat.

     Ezek, a kezünkben soha nem látott idegen pénzek hirtelen felnőtté váltak és helyettük a mi fizető eszközünk öltött magára csecsemőknek való ruhát. Kapkodott is mindenki, szaladt fűhöz-fához, a kövérségétől nehezen mozduló bankár csak mosolyogva terpeszkedett a karosszékben és szótlanul eregette szivarjából a füstkarikát.

     Végre atyáink is összedugták a fejüket és kapkodó összevisszaságban hozták és hozzák egymás után a bennünket pátyolgató, gödreinkből kihúzni szándékozó döntéseiket. Ezek rendesen meg is osztottak bennünket legalább három részre, mint annak idején a történelem.

A Habsburg területen maradók káromkodtak egy jót és nem szívesen ugyan, de belenyúltak a zsebükbe, kipengették a hitelük teljes összegét. Még a jelzálog törlésének összegét is átvállalta a császár.

A török uralom alatt élők számára több lehetőség is megadatott. A harács megfizetése után maradóból a családok összefogtak, a szükséges pénzt összeadták, ha kellett megváltak jó néhány ingóságtól is. A budai pasa mindent megtett a hitelek kiegyenlítésének - vagy forinttá váltásának -megnehezítésére. Előre hozta a pénz összekuporgatásának határidejét, kamat nélkül, sajátjaként kezelte azt és hagyta, hogy a bankár érdemtelen haszna közben tovább hízzon. Nem könnyebb a helyzete a hitelt forintosítónak sem. Alig talál bankot és ha mégis, elég magas a kamat és megmarad a nagy bank által bármikor mozgatható elem is, a jegybanki alap. A pasa közben azért figyel, ahova lehet, oda nyújtja a markát. Hiába azonosak a szereplők és a körülmények, drágán méri a jelzálog módosító pecsétjét is.

A hódoltság területén élők rendesen meghúzták a nadrágszíjaikat. Feszülten élnek, idegesek és mérgesek. Azért elég sokan sírnak is, vagy már csak nevetnek kínjukban, várva a félhold alól a felszabadítást.

A magyar rész adósainak "könnyű" a helyzete. Nem kell a fejüket törni a hitelük kiegyenlítésén. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs és nem is lesz rá pénzük. A magyarok fejedelme odázza ugyan a kilakoltatás időpontját, de hát semmi sem mehet a végtelenségig. Szegény, pöffeszkedő, totyakos bankár! Mit fog tenni ennyi ingatlannal? Igazán sajnálnám, ha a nyakán maradna!?

Ebbe a körbe tartozó kilátástalanok lemondhatnak minden álmukról, vagy csak az álom az, ami marad nekik. Abban még bízhatnak, hogy a kétségbeesésüket az apátia fásultsága váltja fel és a közönyösség. Bár ez az utóbbi nem a sajátjuk, fertőző kórként mindegyik csoportban ott van.

     Érdekes módon akkor kezdődhetett ez az egész mizéria, amikor kontinensünk nagy családjához tartozónak nyilvánított bennünket a népszavazáson igent mondó kisebbség. És ez a bölcs, nagyszülőkből álló közösség csak némán figyelte az eseményeket, ahelyett,hogy megálljt javasolt, vagy parancsolt volna!

Nem volt ebben az egészben semmi egyértelmű, tiszta dolog. Nem is csoda, hogy befejezésül egyre csak öszvér megoldások születnek.

     Egyszer régen egy suhanc, kétkerekű kordéban hajtott be Siklósra egy közeli faluból. Büszkén ült a bakon, mert a kordéja olyan volt, akár a számadó juhászé és a szamara a legformásabb csacsi fiú a környéken. Tavasszal, ha vágni lehetett valahol már a zöldet, az volt a dolga, hogy az egyik módos gazdának besegítsen a jószágok takarmányozásában. A gazda nagyhangú volt, olyan kihaénnem-féle. A legtöbb tejet az ő tehenei adták, a legnagyobb tojásokat asszonya szedte ki a tyúkok alól, de leginkább két lovára volt büszke és azok csikóira, amelyeket mindig jó áron tudott eladni a tavaszi nagy vásáron. A gyerek nem szerette a gazdát, az mindig csak perelt vele, valljuk be, néha teljesen megérdemelten. Fizetést se kapott a fiú, rendezni azt az apja dolga volt.

Egy alkalommal az árok partján jól megpúpozott kordéval hajtott be a gazda udvarára. Ügyet se vetett a góréhoz kikötött kancára, a pajtához ért és a vellával máris a kapun belülre hányta a friss zöldet. A szamár egyre csak hangoskodott és a kanca felé forgatta ki a nyakát. Odanéz Pista is, látja ám, hogy a kanca sárlik. Úgy villogtat, akár egy szemafor, ha sűrűn vált a zöld a pirosra. Most aztán borsot törhet a gazda orra alá, aki épp a kocsmában beszéli meg a világ dolgait.  Amíg ezen gondolkodott, kezeivel szélnek eresztette vágyakozó szemű szamarát.

Évek múlva a tavaszi vásáron a gazda, visszafogottan és csendben, takaros kis öszvért kínált a mellette elhaladóknak, akik közül némelyik jóízűen mosolygott.

Pista nem vallotta be, hogy ludas lenne a dologban, öregje meg elintézte az egészet néhány nyaklevessel. Ha nem így történt, ő tehet róla. Nekem akkor mesélte el, amikor együtt szolgáltam vele egy hosszú, hétvégi ügyeletben.

    Pista meséje arra is rávilágít, hogy vannak öszvérek ilyenek is, meg olyanok is. A módos gazda öszvéréből hasznos igásállat lett. A deviza hitelekkel összefüggő öszvér megoldásokból mi fog végül megszületni?

Egy biztos! Az öszvérből soha nem lesz szamár. Hasznos  igavonó pedig csak akkor, ha a gazdája úgy akarja, arra tanítja!

Legyen ez az ajándék a kincsed

A bejárati ajtó kinyílt, Jani cigány keze megmozdult és mi pengetős hangszer kíséretével rázendítettünk Halász Jutka, születésnapot köszöntő kedves dalára. A felkapcsolt égő búcsút intett a derengő félhomálynak, sugaraival lerántotta takaróját a hetek óta titkolt meglepetésnek és a belépő arcáról a váratlan élmény vonásait tükrözte vissza mifelénk.

     Barátunk a hét közepén betöltötte 70. életévét. Annak rendje és módja szerint megemlékezett e jeles évfordulóról a családja. Ugyanezt tették a közeli ismerősök, szomszédok, egykori munkatársak is. Miért is gondolt volna arra, hogy vasárnap még egy "árulás" alanyaként fogja átélni késő délutánját, estéjét? 

     Történt ugyanis az, hogy az ünnepelt kedves felesége meglepetés bulit szervezett élete társának a tiszteletére. Azon barátok közül hívott vendégeket, akiknek a körében hosszú évek óta természetes a névnapokról való közös megemlékezés. A hazaérkező ember a nagy hóban nem látott egyetlen gyanúsan parkoló autót a háza előtt, mint ahogy az sem tűnt fel neki, hogy ilyen cudar időben hívja őt egy korosabb bányász cimborája borkóstoló látogatásra. Talán gondolkodóba eshetett volna egy váratlan, érthető okok miatt haza hívó telefonon, de nem. Később tudtam meg, hogy egyedüli különös eseményként a nagyobb mennyiségű húsanyag előkészítését értékelte.

      Jól vizsgázott titoktartásból a vendégvárók és a vendégek közös csapata.

Köszöntők, ajándékozás, majd vacsora. Ez utóbbi nem is akármilyen. Tejfölös nyúl, csülök, vargánya, ilyenek! Nagy gonddal elkészítettek, ínycsiklandók, szóval fantasztikusak! A pezsgőről és az éremre esélyes, saját készítésű borokról nem is beszélve. A tepertős pogácsa mindvégig az asztalon volt, nem is lehetett neki ellenállni. Az évszámot megörökítő, tűzokádó, gyerek készítette torta sem akármi. A tányérok a borkorcsolyákkal észrevétlenül telítődtek. Nem csoda hát, hogy mindezt a zene, a dal, az ének követte, amelyben házigazdánk örömmel az élen járt.

     Az átlagostól jócskán eltérő egy ilyen születésnap megszervezése, az abban való együttműködés és részvétel még inkább az. Szívesen mondtam köszöntőt és jól éreztem magam ebben a közösségben. A hetven éves nagyapa, édesapa és férj büszkélkedhet a családjával. A lányok, a barátjaik is jól megdolgoztak a születésnap sikeréért. A feleséggel együtt abba a sorba álltak, amelyből kifelé csak a szeretet áradt.

     Én úgy gondolom, hogy ezt az egész este osztogatott szeretetet köszönte meg Miska akkor, amikor a "Time To Say Goodbye" éneklésébe belefogott. Így könnyű, ha szeret az ember...

Hóhányók

     Ma reggelre két bakaraszt nőtt a hó. Jókora bundával takarózik a ház, a kert, a kiserdő. A teraszról a temető síremlékei olyanok, mint a hófehér menyasszonyi ruhába öltözött, örök életre elkötelezett, mosolygó menyasszonyok. Az a fekete korcs, amelyik minden nap keresztül szalad, már itt járt. Csapásával emberközelibbre változtatta a fehér mezőt s ennek nyomatékot úgy adott, hogy névjegyet egy sárga pecsét formájában a csatorna mellett hagyott.

Kora délelőtt csak erőlködött, végül mindent félretolva maga elől, győzött a nap. Sugarai millió szikrát szórva simogatták meg az almafa kibújni készülő, ám most egy kicsit didergő rügyecskéit.

      És akkor ebbe az idilli képbe belerontunk mi, a hóhányók. Nem elég, hogy megjelenünk benne, a kezünkbe még lapátot is fogunk. A jókora tisztítandó területet megduplázza az, hogy a négy családhoz vezető bekötő utat is rendezni kell. Valamiért rajtunk maradt ez a munka, no nem mindannyiunkon, van, aki ügyesen kivár. Mint ahogyan teszi ezt majd 30-éve az a szolgáltató, akinek itt dolga lenne.

     Az új járdán akadályok nélkül siklik a lapát. A régit több évi habozás után kidobtuk az ősszel. Fölfagyott, megtöredezett és megkopott. Érdekes, három köbméteres edényben ugyanaz a szolgáltató szállította el a széttört beton darabokat, amelyik most nem tisztítja meg a hótól a hozzánk vezető közutat. Tizenöt ezer forintért hova vitte, nem tudom. Később tájékozódtam csak. Pécsett 2400 Ft-ért lerakhattam volna a sittet. A különbözetet sokallottam a fuvarért, de nem voltam alku pozícióban.

     Arról meg nem is beszélve, hogy sokkal közelebb is találhattam volna depókat, de ezeket mára jótékonyan befedte a hó.

Tanuljunk meg örülni is

    Mindössze két mondatban megfogalmazott gondolatom alapján a napokban pesszimista beállítottságú embernek könyveltek el. Önvizsgálatot ígértem. Én, aki minden pozitív eseményre és hírre - legyen az bárhol is a világban - teljes mértékben nyitottnak érzem magam, én lennék egy savanyú, megkeseredett, másokra is ezeket a jelzőket dobáló valaki? Mégiscsak meg kell ezt a kérdést jól rágni magamban. Egyre gyakrabban fordul elő a hétköznapi ebéd asztalánál, hogy gyermekem a pozitív gondolkodás fontosságára hívja fel a figyelmemet, mint az egészséges életmód egyik feltételére. A levesünket kanalazva ilyenkor csak hárman vitázunk és ezekből a beszélgetésekből soha nem jövök ki jól. Úgy látom, hogy eszmecseréink végén, valahol a levegőben ott lebeg köröttünk néhány apró kérdőjel.

     A Mecsek-Hegyhátnak ebben a kis falucskájában élek sok éve már. A közeli város megölte a függetlenségét és "csatolt településrész" nevet adott neki. Önállóságának visszaszerzésére tett kísérlete nem a csírájában, de népszavazáson fulladt meg úgy, hogy halála előtt jól összeharagította az embereket.

A falu településrészi önkormányzatai több-kevesebb sikerrel védik és szolgálják az itt élők érdekeit a városi nagy testvér nehezen megérthető, kötelező elsőbbségével szemben.

     Borúlátásomat okozó eseményeket és az örömet adó történéseket megkísérlem úgy bemutatni, hogy a falu mai határain belül maradjak és az emberek munkájára, magatartására, együttélési szabályaik megtartására, valamint mindezekben bekövetkezett változásokra hivatkozzak.

     A felújításokkal megszépített házak többségében három generációban éltek a családok. Néhány iparos és bányász család kivételével a növénytermesztés és állattenyésztés együttesen biztosította a megélhetést az itt élő embereknek. Csordás már nem volt, a gazdák egymás között osztották el a feladatot. A hazafelé hajtott tehenek tejszaggal tették terhessé az utcát. A semmi mással össze nem téveszthető illatot a sűrűn elpottyantott lepények sem zavarták. Ezeket egyébként azonnal el is takarították, sőt a járda tisztításával együtt a közút közepéig felsepertek szombatonként. Az alsó udvarokban mindenütt disznók röfögtek, a bekevert kukorica darán jóízűen marakodva várták a hideggel érkező böllért. Körülöttük aprómarhából annyi kapirgált, hogy a gazdasszonynak húsért és tojásért nem kellett a piacra menni. Köztük biztosan volt lúd is, ha a lánynak még hiányos volt a kelengyéje.

Ló, talán két pár, az egész faluban. Felváltották azokat az erőgépek és a divatossá vált, házilag készített traktorocskák. Az istállókban viszont a borjú és üsző mellett több tejelő tehén is lakozott. Akkortájt jó pénzért vitte a bikát az olasz. Anyósom minden reggel egy bögre friss tejet tett nekem az asztalra, mielőtt a teli kannát a csarnokba vitte volna.

Az istállók alatt a patakig húzódó veteményes kertek, mindegyike megművelve. A vízfolyás túlsó oldalán a présház, felette a gyümölcsös. Ezt követi a szántó és a hosszú sort a szőlő zárja.

Végig a területen a szorgos kezek nyoma, majd annak eredménye a vermekben, górékban és a boros pincékben.

Jó karban tartott földes utak, ápolt horhosok, lekaszált rétek, tiszta udvarok és rendes házak. Ez a falu többször is nyert ilyen, vagy ehhez hasonló címeket.

Az emberek dalolnak és lakodalmast táncolnak. Vasárnapi mise után a kocsmába járnak. Borversenyt tartanak és bortúrát, idősek napját és Mikulás ünnepet. Bálokat, ha mulatni támad kedvük. A faluvégi fenyőnél együtt köszöntik a karácsonyt és az új esztendőt.

     Az évek elfutottak és a legidősebb nemzedék elment. Az őket követők már egy egészen más világban élnek. A fiatalok kirepülnek, sokan közülük igen messzire.

A faluban nincs egyetlen tehén se. A tejet hangos muzsikával köszönő autó szállítja. Bolt sincs már. A kocsma új helyen, de már nem a régi, az felújításra vár. Az utak gondozatlanok, a falu határában szemét, szaporodó a műveletlen föld. Van már, aki a járdáját sem söpri, de arról a havat se hányja el. Nincsen már tánc, elmarad az öregek napja is.

Akkor most sötétnek lássam a jövőt, vagy bizakodjak abban?

     Gondolatban felrepülök jó magasra és onnan letekintek. Gyönyörű ez a Mecsekfalu. A dombok ölelő karjai között valóban olyan, mint egy ékszer. A szomszédos emeletes házak tetejéről, -amelyeket a bányák bezárásának ismeretében már nem szabadott volna megépíteni- figyelem, féltem ezt a helyet és aggódok is érte, de látok már fiatalokat és gyerekeket, akik majd felemelik ezt az ékszert és óvatosan a nyakukba akasztják. Legyenek ők a jóért és a szépért tenni akaró bizakodók! Én pedig hadd morogjak továbbra is magamban, ha az utcán a velem szembe jövő fiatal elfelejt köszönni.

     Holnap különben is kijön a medve a barlangjából és teljesen mindegy, hogy meglátja-e az árnyékát, vagy sem, már február van. Hamarosan itt van a tavasz és lesz ez az év olyan, hogy tudunk majd minek örülni!