Megfogtak és szó nélkül bedobtak

A Bencze Gyurival azonos időt értünk el a horoglétra mászásban, mindketten elsők lettünk ebben a számban az éves vetélkedésen. Illik hozzátennem, hogy a nagy menő Szerbák Karcsi ekkortájt az országos válogatottat erősítette. Nem volt még minden parancsnokságon mászóház, mi pécsiek ott a Rákóczi út 5-7 szám alatt ilyen szempontból előnyösebb helyzetben várhattuk az évenkénti tűzoltósport versenyeket. 1973-at írtunk és többé versenyzőként nem igazán léptem pályára, mert megváltozott a beosztásom, nem robogtam elsőként szirénázva mások segítségére.

A szakmai versenyen a végeredményt meghatározó négy feladatban a kondíció, az ügyesség, a technika állapota mind fontos tényező. Az eredményeket mindegyiknél a stopper órák mutatták meg. Igen jó versenyző csapatot örököltem Komlón a kinevezésemkor. Fiatalon tartásuk és felkészítésük nem okozott semmi gondot. A fiúk a megmérettetésekről legtöbbször győzelemmel érkeztek haza, kupákkal a tarsolyukban.

Többször is előfordult az, hogy az éppen győztes város parancsnokát csapatának tagjai körbefogták és a vízzel nem véletlenül újra megtöltött lemezkádba bedobták, ruhástól megfürdették. Ezek a vezető kollégák nálam fiatalabbak, mosolyogva vették tudomásul a kora délutáni fürdőzést. És ez kezdett hagyományossá válni annak ellenére, hogy többször kellett volna nekem csobbannom, de mindig száraz maradtam. A személyi állománnyal közvetlen, bajtársias viszonyban éltem. A szolgálat teljesítése közben dicsértem, ha kellett fenyítettem. Vigyáztam a tűzoltók érdekeit, legjobb tudásom szerint igyekeztem megőrizni, együtt tartani őket. Hiányzott is, meg nem is a vízzel teli kád.

Már huszadik éve vagyok Komlón, amikor megnyerjük Mohácson a megyei versenyt. Szépen búcsúzik tőlem a csapatom, az év végén nyugállományba vonulok. És akkor hirtelen ott vannak a nyerők, megfognak, felemelnek, a kádhoz visznek és óvatosan a vízbe ejtenek. Hozzám lép a szövetség elnöke, mosolyogva gratulál. Titokban örülök az egésznek, de az én mosolyom talán kényszeredett kissé, mert nem tudom, hogy a délutánra tervezett programon miben jelenek meg. Majd oldalra pillantva látom, hogy egyikük karján ott van a váltás egyenruhám.

Tizenhárom év telt el azóta. Annak idején hiába kerestem és találtam alkalmas okot is az idősebb nyugdíjas tűzoltók meghívására? Úgy tűnik, hogy feleslegesen mutattam példát az engem követőknek, mert az évenkénti nyugdíjas találkozó rendezése is néha már megkérdőjeleztetik. Emlékeimet csupán az a sziréna szó segíti feleleveníteni, amelyet a házam előtt lassító és kanyarodó piros autóból hallok a domboldalra felém elindulni. Beképzeltség nélkül ki merem jelenteni, hogy gyakran szól ez köszönésképpen, csak nekem.

Ezt a füleimnek kedves hangot hallottam a minap. Magasra nőttek a tuják, nem láttam őket.Talán egy óra telt el, amikor a teraszon megjelentek a fiúk. Gyakorlaton jártak és úgy gondolták, hogy rövid időre beugranak hozzám egy tisztelgő látogatásra. A csapatot az a tűzoltó vezette, aki Mohácson, napszemüveges mosolyával felügyelte a fürdetésemet.

Kedves Bajtársak! A szívemet bizsergető látogatásotok nagyon jól esett. Tisztelettel megköszönöm.

A dallamok maradnak

Ahol én gyermekként felnőttem, ott mindig szólt a zene. Több-kevesebb sikerrel pengettük meg a hegedű húrjait, járattuk ujjainkat a zongora és harmonika billentyűzetén. De voltak bakelit lemezek is, mindenfélék, harsoghatott a rádió, majd a televízióval nőtt a daloló eszközök száma. Mindannyian tudtuk, hol van a dó és hozzá képest hol találjuk meg a fát, vagy a lát. Szüleink gyakran énekeltek velünk együtt, észrevétlenül szerettük meg a zenét és tanultunk annak nyelvén is beszélni.

A kottát olvasom, annak hiányában is zavartalanul szolmizálom a dalokat. A melódiák -legegyszerűbb gyermekdaltól a legnagyszerűbb hegedűversenyig- mindegyike bennem él, zavartalanul. Megőrzésükre soha nem törekedtem, jött ez csak magától. Úgy gondolom örökölt adottság ez.

Életemben nagyon sok emberrel foghattam kezet, közülük sokat eltérő mélységben meg is ismerhettem. Soha nem volt jó a névmemóriám, mi tagadás, öregszem is. Hiányzó nevet keresve az ábécén végigfutni, a legtöbbször gyorsan segít. Viszont soha nem kerültem ilyen helyzetbe a dallamokat illetően. Nem a címet, nem a szerzőt, a zene hangjait tudtam, azok helyét és időtartamát. És már énekelhetem is, vagy csak dalolom, a szöveget csak másodlagos szerepet kapott.

A minap Emi unokám dúdol egy dalt, a vasárnapi balett bemutatójuk zenéjét. Ismerem, vele együtt dúdolom. Mozartra gyanakszom, de cím nélkül nem egyszerű rátalálni még ebben a számítógépes világban sem. A You Tube majd segít, kerestem is gyorsan egy másfél órás összeállítást. Ötperces darabról van szó, bele-belehallgatva gyorsan meg is találtam.

Felcsillant a lányok szeme, kérték, hogy indítsam az elejéről. A többiek bent a szobában diskuráltak, nem szóltam nekik. Elindítottam Mozart zenéjét és az étkezőben ülve végignézhettem, ahogy a két unokám a hideg kőlapok három szabad négyzetméterén, csak nekem eltáncolja a majdani bemutatót. Eszti még arra is figyelt, hogy közben a hiányzó táncosok munkájáról engem tájékoztasson.

Papa! Micsoda ajándékot kaptál! Egész délután a kertben viháncoló gyerekek közül kettő fáradtan, porosan, csapzottan megmutatja neked, mire számíthatsz, ha beutazol Pécsre, megnézni az előadást. Vagy gyanítják, hogy nem leszek ott? Vagy csak a megtalált zene váltotta ki belőlük a balett mozdulatokat? Mindegy, ők most tündérkék voltak, akik kosárnyi örömet zúdítottak a nyakamba.

Van egy gyűjteményem a kedvenc dalaimról, mindenfélék. Cím, szerző, szöveg és a kezdő hang szerepel abban. Több száz népdal, műdal mellett néhány opera és operett részlet van összefűzve, amelyek kisegítik az énekelni szerető, a szöveget nem ismerő embert.

Arra gondoltam, hogy rendhagyó módon közéjük helyezem a balettet szolgáló Mozart zenét. Ahol megtaláltam, ott másfél óra tiszta Mozart, de címek nélkül. Már nem sokáig kellett keresgetnem, nagyon gyorsan találkoztam a Figaro házassága előjátékával.

Nem kell mégsem, hogy a dalok sorába beillesszem, mert a gyerekek ajándéka miatt mindig ez az erőt és örömet harsogó nyitány fog azonnal az eszembe jutni, ha a vaskos kötetet a kezembe veszem. Mert a dalok nem, csak a velős hüvelyek kopnak el

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              

Valami kibillent volna?

A református lelkész, nyelvtudós, műfordító, zsoltárköltő egyházi író a szenci faragómalmos fiaként született. Molnár Albert munkásságának sokszínűségét és értékét tekintve, méltán elmondhatjuk róla, hogy polihisztor volt ő a javából. Nem véletlenül dicsekszik vele az utókor azzal, hogy nevéhez a szülővárosa nevét ragasztotta.

A Pozsonyhoz közeli járási székhelyet a trianoni "békeszeződés" elvette, majd Bécsben született döntés visszaadta. A szlovák lakosság többségét gyorsan deportáltuk, elfogadható indokot is adva a magyarok 1945-utáni kitelepítéséhez. Ezek a sebek a vérüktől függetlenül nagyon nehezen gyógyulnak. Igaz, hogy a kényszerűségből lakhelyet változtatók közül nagyon sokan nem élnek már,de az emlékeket csak fejükben hordozó gyerekek már unokáiknak mesélik a történteket.

Van a városkában egy Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Szakközépiskola, amely Szenci Molnár Albert nevét viseli. A magyarság megállíthatatlanul fogy, már csak 14 % (2011-es adat), ezért is nagyszerű az, hogy van oktatási intézmény a városban, ahol ma is Radnóti Miklós nyelvén szól a tanár és felel a diák, "mint fatörzsből gyönge ága".

A 2017/18-as tanév legsikeresebb diákjai kitüntetésben részesültek. Különböző területeken csillogtatták meg tudásukat és nyertek előkelő helyezéseket kerületi-járási-országos tanulmányi versenyeken. A város polgármestere elismeréseket adott át ezeknek a végzős, alma materük kapuján  kilépő fiataloknak. Fénykép felvételeken örökítették meg az eseményt, ahol a fiúk és lányok egyenként átveszik a díjaikat. Én facebook oldalukon találkoztam velük. A lányok mindegyike szép, formás, csinos, jól öltözött, közülük az egyik szőkének vastag copfba font haja, akár egy fénylő napkoszorú. A fiú egy deli legény, kell többet mondanom róla?

Igen kell! És a szépséges fruskákról is!

Ezek a fiatalok nem árulnak el semmit magukról. Nem látom rajtuk a meglepetés, a megilletődöttség, a megelégedettség, az öröm csíráit sem. Nincs egy mosoly, vagy egy fintor, egy nyitva felejtett száj, egy árgus tekintet. Nem látok a lelkükből egy fikarcnyit sem.

A kitüntetések átadásakor az összes fotón a város első emberének arcát fordítják felém és az elismert gyermekek hátát. Én tudom, hogy csak a fotókat készítő felkészületlenségéről lehet szó, nem a diákok lelkének tudatos eltakarásáról. Mégis érdekelne, hogy a legutóbbi száz év történelmi eseményeit ismerve, mit szólna ehhez a magyar nyelv és szellem teljesítményének egykori bemutatója, az iskola névadója, a 17. század jeles magyarja?

Még szerencse, hogy a polgármester és a másik két fontosnak tetsző ember jelenléte nélkül készült egy külső felvétel is, ahol ezek a végzős diákok felszabadult mosollyal nézhettek a kamera felé, a felnőtt élettől még illetetlenül.

                                                                                                                                                                                                                                                                               

A világ tetején

Sir George Everest hadmérnök fedezte fel Európának bő másfél évszázada. Himalájában él, a hó otthonában. Ő a Föld istenasszonya, a Föld Anyja, a világ anyja. Azt mondják róla, hogy India és Ázsia összeütközéseinek szülöttje. A földrészek hiába ölelkeztek és forrtak egybe, rakoncátlan gyermekük önálló életet él, egyre csak nyújtózkodik felfelé, Isten kinyújtott karjai elé.

Úgy hívják, hogy Csomolungma, legmagasabbra, 8848 méterre nyújtózik a tengerszint fölé. Látványát a mai korszerű eszközökkel már belophatjuk az életünkbe, még a fotelből megcsodálva is fantasztikus marad.

Sokaknak jelent ez a hegycsúcs kihívást. Edmund Hillary és Tendzing Norgai elsőként léptek a világ tetejére 1953. május 29-én. Azóta eltelt már sok idő. Más országok nemzeti lobogóit is lengeti csúcsán a szél. Talán kevesebb szó esik azokról, akiket a zord időjárás, baleset, vagy csak a félsz fordított vissza, akiket az örök hó-és fagy birodalma soha nem engedett már haza.

Én leéltem az életemet úgy, hogy soha, igaz hegyet nem másztam. A hátralevő éveimben tervezni ilyen kirándulást már komolytalan is lenne. Azért még csodálhatom azokat az embereket, akik nekivágtak az ismeretlennek és harcba mertek szállni az elemi erőkkel?

Előttem egy fotó a Föld istenasszonyának csúcsáról. Jelzők sokasága villódzik át az agyamon. Fantasztikus, félelmetes, gyönyörű, hatalmas, kegyetlen, kiismerhetetlen, misztikus, örök és biztosan sorolhatnám tovább, mert gazdag a nyelvünk és ezerarcú a jelzők tárgya.

Egyszer csak világgá röppen a hír: Németh Alexandra az első magyar, aki teljesítette a 7 Summits sorozatot azzal, hogy Ő is a világ tetejére helyezte lábait. Győzedelmeskedett hét földrész hét csúcsa felett. Felsorolom ezeket, csakis a leány tisztelete miatt: Elbrusz, Kilimandzsáró, Aconcagua, Denali, Vinson, Puncak Jaya, Csomolungma. Akárhogy is számolom, 6166 méter jut egy nekifutásra. A maradék három métert én majd lefutom a legnagyobb, éves centiméteres növekedéseivel együtt.

Az úgy kezdődött, hogy a diáklány a tanulmányai végzése mellett külföldön él és dolgozik. A fotózás szenvedély és szívvel végzett munka lesz. És egyszer csak beleszeret a Himalájába. Innen már nincsen visszaút. Nevéhez méltóan harcra kész és meg sem áll a győzelemig. Nem akármilyen ajándékot kapott sorsától tavaszi, májusi névnapjára.

Ezt a fantasztikus teljesítményt minden bizonnyal jegyzi a hegymászók társadalma, szerte a világon. A tervezett útról és a sikeres teljesítésről én az internet hullámain értesültem. Azután vártam, hogy a hírt a sajtó orgánumai, a televízió csatornái szertekürtölik. Teszik ezt azért, mert együtt örülnek Alexandrával, mert magyarként büszkék, mert olyan kevés az ölünkbe hulló jó hír. Azóta is várom.

A Mecsek északi lankáinak egyikén, egy kis patak partján, Mecsekfalu adott otthont egykor Alexandrának. Földim Ő, miért ne lehetnék büszke rá? Az vagyok és szurkoltam végig, most pedig szívből gratulálok neki. Példaképe a ma fiatalságának! Életnek értelmet adó célokat keresni, erős akarattal és kitartással azokat rendre megvalósítani. Népeket és azok kultúráját megismerni, közöttük barátokat találni. Szerintem ez mind üzenete a hegyre vivő lábnyomainak.

Nem igazán komolyan, mégis irigylem azért, hogy kitűzhette nemzeti lobogónkat a világ tetejére. Vajon az a mozdulat milyen gondolatokkal tarkította színes életét?

Talán már a következő cél fogalmazódott meg. Egyszer majd újra meglátogatni a Mont Blanc csúcsát. Csak azért, hogy ott hadd kacérkodjon vele és ragyoghasson körülötte a "csillagmiriád"!