Görbüljön a bot!

Hat évtizednyi távolságból visszaemlékezni a gyerekkori gondtalan nyarakra, jóleső érzés. Egész napjainkat tölthettük el a falut innen is, meg onnan is határoló vízfolyások, árkok, csatornák partjain. Hal mindegyikben volt, éhes bendőnk megtöltésére alkalmas. A magunk készítette felszerelésekkel és eszközökkel mindig sikerült kivetni szárazra egy vacsorányit. Nagyobb fajtából a 20-30 dekás már óriásinak számított.

Nem tudtam meg soha, hogy milyen érzés botvégre kapni egy méretes pontyot. Gyorsan kiröppentem a suttyó világomból és olyan felnőtté váltam, aki nem tartott soha pecát a kezében. Nem hiányoltam, nem is kerestem az időm múlatásának ezt a nagyszerű formáját.

Egy kapitális méretű hal kifogása sokaknak megadatott már, de többen vannak azok a horgászok, akiknek ez a vágya még nem teljesült. Emlékeimre hivatkozva én azt gondolom, hogy a csónakban, vagy a parton ülve mindig az ottlét a fontos. Maga a pecázás, annak eredményétől függetlenül. A feszült várakozás, elképzelt küzdelem egy jókora hallal. És amíg ez a szerencse nem köszön rá az emberre, addig vele van mindig hű társa, a remény.

A hozzáértő szakemberek azt mondják, hogy az amur az óvatosabb, félénkebb halak közé tartozik. Ezt a fajtát nem is olyan rég, Kínából telepítették folyó-és álló vizeinkbe. Nyáron fogható leginkább ez a nagyra növő növényevő. Mérete gyakran készteti kamera előtti dicsekvésre a szerencsés horgászt. 

Így járt május végén kedves barátom, egykori iskolás pajtásom. Nem tudom, hogy napijegyet váltott-e a horgászboltban, vagy a Kisbódító kocsmában? Többször is kiruccan Ő, minden bizonnyal bérlettel jár a Priszna-tóra. Nem is eredménytelenek ezek a kirándulásai. Az általa készített halléből nemrég én is fogyaszthattam. Igazán remek volt, élvezettel kanalaztam!

A kapás határozott volt, bevágott. Rövid tíz perces, erőlködés nélküli fárasztás után a tó nagyra nőtt lakója a szák börtönébe került. Az itteni vad erőfeszítései már nem nyithatták ki a szabadságának kapuit. Dél-Bácska természetvédelmi területén a Kígyós-főcsatorna talán a kelleténél megint több iszapot hordott volna a tóba, ami ezt az óriás halat elkábította? Vagy a tavaszi fáradtság miatt maradt el egy igazi harc? Mindegy, a végeredmény a fontos! A zsákmány kapitális, 20 kg-os amur. Óriási darab még akkor is, ha az országos rekord a dupláját éppen meghaladó.

   -De mit is csináljak én ezzel a nagy mennyiségű, elkészítéséhez sok-sok adalékot és fűszert igénylő hússal? -tette fel magának a kérdést.

Felkereste a szomszédban botjának görbülésére váró pecást, a fényképfelvételt vele elkészíttette majd a nagy termetű amurt a kezeibe nyomta.  

Ilyen sikerre vár minden horgász! Hát erről nem beszélgettünk érettségiző korunkban. De biztosan történtek velünk életünk során kapitális, legalább nekünk nagy dolgok. És mert hozzád 70 év felett érkezett ez a nagy fogás, azért ne zárjuk ki, hogy rátalálunk még nagy csodákra. Te ott Madarasnál akár a tóparton egy rég elfelejtett népnek, a szarmatáknak kincseire. Nincs igazam?                                                                                                                                                    

 

A szeretet kovásza

A koronavírus sok mindent kiforgathat belőlünk. Én most olyan cselekedetekről tennék említést, amelyek külön-külön is jó szót érdemelnek.

Az emberek maszkot viselnek szájuk és orruk elé helyezve, megelőzik ezzel a vírusos fertőzésüket, vagy annak terjesztését. Az eszköz hiánya miatt több ismerősöm is nekilátott otthon a varrásnak. Kész terméküket ellenszolgáltatás nélkül adják tovább másoknak. Feleségem a családunkat ellátta szorgos munkájával biztosította nekünk azt, hogy az előírt helyeken "jól" nézzünk ki. Sok idős ember kap pénzének megcsappanása nélkül segítséget fiatalabbaktól a napi bevásárláshoz. Mi is így jártunk. Én magam hónapok óta nem láttam a máskor rendszeresen meglátogatott hús-zöldséges-vegyesboltot, postát, patikát. Esténként a város különböző területein ablakok nyílnak és a kihajoló emberek tapsukkal köszönik meg az egészségügy dolgozóinak a vírus leküzdéséért kifejtett, fáradtságos munkájukat.

Ennek a koronás parazitának rosszában az a jó, hogy közelebb hozza egymáshoz az egyszerű embereket. Jobban érezheti magát a segítő és a megsegített is. Ez az állapot kicsit még a szíveket is melegítheti. Ezt a bizsergető érzést adja és továbbítja az is, amiről hadd szóljak kicsit hosszabban.

Március közepén egy sor olyan intézkedés történt országunkban, amelyek valamilyen módon korlátok közé szorítottak bennünket. A mozgás-gyülekezés tilalma az otthonaikba  "száműzte" a szabadon "csavargókat". A szokatlan, szoros együttlétet talán még az iskolák hazavezénylése is megnehezítette. A feszültség oldásának egyik lehetséges eleme a zene. Jól tudhatta ezt valaki és hozzá is látott, hogy a muzsika hangjait a falak közé szorított emberek füléig eljuttassa.

Attila nemrég zárta le két évtizedes szakaszát az életének. Tapasztalatai jók és rosszak. Igyekezett teljesíteni, jó munkatárs lenni. A mindennapos harcaiba belefáradt, új életet kezdett. Megcsinálta saját kis kézműves pékségét, előléptetve ezzel magát életének alkalmazottjává.

A zene már régi barátja. A gitár és az énekszó sajátja. Talán tudja is, hogy ezek az ő barátai. Olyanok, akik segítenek az élet akadályait leküzdeni, akik biztatnak akkor is, ha a padlóról kell felállni. Gazdag ember ő, ilyen fegyverek birtokában. (Ez utóbbi néhány mondatot loptam!)

Mi sem egyszerűbb ennél, mint ebből a gazdagságból most mindenki másnak adni . Vélekedett így és március 22-én el is kezdte. "Karantén Kanapékoncert Papp Attillával" nevet adott annak a zenés sorozatnak, amelyet május 17-ig láthattunk és hallhattunk vasárnap délutánonként a facebook hullámain. Ül a kanapén, peng a gitár, száll a dal. Feláll, fogja a mikrofont és a kísérő zenére énekel. Jártam az úton, kezdi és folytatja rockkal. Kék kendővel a nyakában zengi: Hajrá Bányász! Szállj, szállj sólyom szárnyán és egy sor retró dal, mindez aranyos úttörő egyenruhában. Legrand Cherbourgi esernyőkje becsukódhatott, andalító dallamait Hearből a Jöjj el napfény harsogása válthatta fel. Kell, hogy várj mellett nem feledkezett meg az Édesanyák Napjáról sem, hallgathattuk a Mamy blue-t Hubert Giraud szerzeményét. Máté Pétert se hagyta ki, amikor a barátság fontosságáról énekelt. Ember légy fiam, Te Majd kézen fogsz és haza vezetsz, Neked írom a dalt, szebbnél szebbek. Ezek mellé egy Louis Armstrong által híressé tett dal -Milyen szép a világ- igazán hab a tortán. Elvis Presleytől  sokszor hallott Only you, Mi van még, Cotugno dala a Lasciate mi cantare. Csak a csend búcsúztatja el az örökké vidám, táncos lábú Marcit.

Ez a felsorolás természetesen nem teljes. Ennyit azért írtam le, hogy a hiányzók kicsit idegeskedjenek, miről is maradtak le. Igaz, pótolható dologról van szó. Az oldalamon én magam is megosztottam Attila előadásait. A spontán összekötő szövege még a sokat segítő kedves feleséget, Viktóriát is bemutatja. Ismerőseim közül a kanapékoncertnek Európa más országaiból is, sőt a tengeren túlról is örülhettek. Merő kíváncsiságból néztem utána, hányan is tekintették meg nálam március 22. és május 17. között Attila ajándékait és hallgatták dalait. Magam is meglepődtem az összeadás végén. Mai nappal (május 18.) ez a szám elérte és meghaladta a 15 000-et.

Kedve Attila! Ennyi sok-sok ember nevében is megköszönöm, hogy a hagyományos koncertek kényszerű szünete alatt ilyen ajándékot találtál ki és adtál a zenét kedvelő embereknek. Köszönet a másképpen segítőknek is jár! Ne felejtsék, hogy a vírus után is hálás szemmel köszöni meg a bice-bóca öreg, ha segítik a bevásárló kosarát cipelni.

A zene nem ismer határokat! Én ezzel tökéletesen egyetértek. Bármilyen hangszer is ennek a hirdetője, a hozzá adott emberi hang értéket növelő. Két hónapon keresztül Attila úgy dagasztotta és sütötte pékségében a dalokat, hogy azokat minden forint nélkül tette le az asztalunkra. Kovásznak a szeretetet használta, így hát mégis csak gazdagodott. Dalai lazák lettek, különleges ízzel és aromával.

Már csak ezért is érdemes!

Amikor eszembe jut olyan épkézláb gondolat, amiről írni is érdemes lehet, egy mondatban rögzítem. A blogom feldolgozatlan tartalomjegyzékét néha áttekintem, bővítek, szűkítek, selejtezek, kifejtek és közreadok. Lakásunk érdekes és változatos színfoltja a hűtőszekrény. No nem csak azért, mert változatosan színes fogyasztandó ételek tárhelye. Ajtóinak díszítése az, amivel magára vonja a figyelmünket. Húsvét után jött az Anyák Napja és az ajándékok sokasága arra késztette az ünnepeltet, hogy átrendezzen és a gyermeki alkotásokat új keretbe foglalja. Én pedig elérkezettnek láttam az időt arra, hogy eldicsekedjek a gyerekek alkotásaival.

                                                                                                                       Puszi Mama, Papa. Kuponfüzet, Mamának és Papának festett kövek. Boldog Anyák Napját! A rajzok mindegyike egy nagy ajándék a színes ceruzát kezében tartó unokától. Láthatóan gondosan készítettek.

"Itt vagytok ti, itt vagyok én és a nyíl a földgömb közepén Magyarország szívére mutat.

Ezen a szép napon
Teli van a szívem dallal,
Kipirul az arcom,
Mint rózsás nyári hajnal.
Édes Nagymamácskám,
Hozzád repes boldog lelkem,
Ölellek, csókollak,
Ölelj, csókolj te is engem!

A kicsi cédulák érkeznek csak úgy, sima hétköznapokon is. Ezek a szeretet átvételi elismervényei. Rajzok és írások, azok kombinációi, az adományozó kedve és kora szerint.   A mi hat unokánk munkái ezek: Liza, Janka, Kata, Levente, Emese, Eszter szívecskéikből eredőek.  

Csupa szín és csupa szív az egész ajtó! És akkor még nem is szóltam az alsón az ékes szavú házi áldásról, legalább egy mondata erejéig:

Legyen áldást hozó kezed,

Azoknak, kik érte nyúlnak.

A teraszon is van egy ilyen gyöngyszemekkel feldíszített szekrény. Ha jól körülnézek, a lakásban mindenütt ránk köszönnek a gyerekek, ha itt vannak, ha nem. A szívünket, lelkünket bizsergető, melengető érzések origója ezek mindegyike. Lehet ez akár egy jól megfogalmazott köszöntés, akár egy fecnire megörökített rajzocska. Bármelyikért érdemes nagyszülőnek lenni! Szegény gyerekként nőttem fel, nem válogathattam mamák és papák között. Most tudom csak igazán, milyen érték is lehetek. Jó lesz odafigyelnem!                                                                                                                                    

A televízió

A Magyar Televízió első ízben közvetítette a nyári olimpiai játékokat 1960-ban, Rómából. Otthon nem volt akkor még készülékünk, de én mégis láthattam az eseményeket. A szomszédos rendőr klubba leülhettem a sarokba helyezett székre és nagy csodálkozással lehettem szemtanúja a világ sportjának. Ma is előttem van a "fekete gazella", Wilma Rudolph sprintje és Valeriy Brumel magasugrása. Az egykor lebénult kislány aranya és a tizennyolc éves srác sikere -azonos magassággal ezüst érem-  óriási élményt adott nekem, az általános iskola 5. osztályát befejező kisdiáknak.

Nemsokára nekünk is lett tévénk, ami elé úgy ültünk le, mintha moziban lennénk. Olyan figyelemmel és fegyelemmel. Az egyetlen csatornán nem is volt olyan néznivaló, amit mi gyerekek ne láthattunk volna. Éjszakába nyúló adás nélkül, hétfői szünnappal üzemelt a csatorna. Majd jött a kettes, lehetett válogatni. Jócskán volt ismereteket terjesztő tanítás, akaratlanul is okosodtunk. Nem kellett attól tartanunk, hogy túlzottan sokat időzünk a képernyő előtt, mert volt egyéb elfoglaltságunk éppen elég.

A televízió készülékek és a műsor sugárzások fejlődése mára azt eredményezte, hogy a nap 24 órájában, száznyi csatornán keresztül figyelhetjük, mi történik a világban. Ha az elavultabb darabokat nem dobáljuk ki, mára akár az illemhelyiséget is díszíthetné a tévé. Meg kellett tanulnunk helyesen kiválasztani azt a műsort, amelyik szórakoztat, laza kikapcsolódást eredményez. Az sem baj, ha közben a szépre és a jóra nevel bennünket. Ment is ez így egy rövid ideig, azután nagy hirtelen minden ellaposodott. Elvétve találok a csatornákban egy üde zöld foltot, amelyik székre ragasztja le a fenekemet. Az akciós filmek világa elszomorít. A pozitív hős is embertelen, erőszakos magatartással nyerheti meg a csatáit. A sorozatok negyvenedik, kétszázadik része azért sem érdekel, mert a bevezető elsőt és másodikat sem vagyok hajlandó megnézni. Van azért kivétel is. Mosogatás közben szívesen hallgatom például a sokadszorra műsorra tűzött Doc Martin  sorozatot. Lelkiismeretes gyógyító munkájáért nagyra becsülöm az embertársaival közös szót nagyon nehezen megtaláló orvost. Hajdan a szavakat szépen,  artikulálva  tanulhattunk meg anyanyelvünkön kiejteni, de ennek rég vége már. Most hemzsegnek a tőlünk idegen kifejezések, amelyeknek magyar változatai szótárunkban feszengve várják, hogy őket használatba vegyük.

Azért van még dolog, amire jó ez a szolgáltatás. Ha egyedül vagy, bekapcsolhatod és anélkül, hogy néznéd, vagy hallgatnád, talán nem érzed olyannyira a magányt. Jóllehet, ezzel becsaphatod önmagad. Segít az esti elalvásban is. A Grace klinika negyed órája elég ahhoz, hogy álomba merüljek. Az első óra végén mindig felébredek és lekapcsolok, mert nem érdekel a napi penzum második fele. Szerencsére gyorsan és akadály nélkül lépek vissza az álmok birodalmába. Reggel aztán elégedetten ébredhetek fel, merthogy az este egy órányi reklámtól mentettem meg magam.

A számítógép módot ad mindarra, amire a televízió hivatott. Sokkal nagyobb a válogatás lehetősége is. Néhány hét alatt talán el is felejteném a római olimpia csodáját adó készüléket.  Az okos telefonok még rásegítenek az egyre igényesebb kivitelű, mégis háttérbe szoruló "Kékes" utódoknak.

Örülök annak, ha a szülő korlátozza gyermekének ezen eszközök használatára szánható idejét és helyette beszélget vele, vagy egy könyvet nyom a kezébe. Ennek lehet csak olyan vége, hogy igazán társas felnőtt válik belőle. Olyan ember, aki játékokat ad a gyermeke kezébe, aki megtanítja önállóan is leemelgetni polcokról a könyveket. És közben eszébe se jut bekapcsolni a fényére olyan nagyon áhítozó televíziót.  

Szerdából vasárnap

A kiadós vacsora után beszélgettünk egymással, borozgattunk. Ilyenkor szóba kerül sok minden, leginkább az ünnepelthez kötődő események és emlékek. A nyugdíjas bajtárs búcsúztatója nálunk mindig ünnepi köntöst kerített magának. Igyekeztünk megadni a módját a tényleges szolgálatból távozónak. Helyünk is volt, kedvünk is kerekedett a "rendezvény" megsegítésére.

Nem volt ez másképpen az elköszönő Pista esetében sem. A dalosabb kedvű tűzoltók hamar rágyújtottak a nótákra. Egyik követte a másikat, vérmérséklettől függően csendesen, vagy éppen ércesebben, zengőn. Ezt befolyásolta az éppen kiválasztott dal tartalma de inkább a poharakból eltüntetett itóka mennyisége. Nem zavartunk senkit, gyakorló pályánk az épülettel együtt tökéletes helyszíne volt az ilyen kicsapongásunknak.

Kint a frissítő szabad levegőn hallgatjuk a benti zsongást, amikor a legfrissebb nyugdíjasunk oda lép mellém és megkérdezi:

   -Főnök, ismered azt a dalt, hogy Te vagy nékem az az asszony?

   -Énekeld el, melyik az?

   -Hát én nem tudom elénekelni, de az Asszonynak úgy szeretném, ha elhúznád! -nézett kérdőn rám. Ilyenkor nálam van a száraz fa és ha látom, hogy jót teszek vele, dobozából kicsomagolom és a nótázókat kísérve hegedülök. Ám most hiába, a kért műdalt senki nem frissítette fel a fejemben, a szöveget sem ismertem. Kiderült az, hogy ez Marika kedvenc nótája. Kár, hogy akkor este ez nem tudott felcsendülni.

17-évvel később, Pista 70. születésnapján eszembe jutott a hiányzó dal. Már rég utána néztem, szövegét meg is tanultam, a dallama első hallásra a fejemben megmaradt. Vajon elég ünnepélyes ez a kerek alkalom arra, hogy az Asszony végre meg is hallja? Sose tudom meg, ha nem látogatom meg őket! Így hát fogtam magam és rájuk nyitottam a kiskaput. A kertben munkálkodtak. Nem engedtem őket sehova, leültek a kispadra.

   -Én megtanultam. És Te tudod már? -kérdeztem. Nem válaszolt, csendben maradt.

Marikának elmondtam, hogy akkor, ott régen miért nem hangzott el. Kértem, hogy fogadja szeretettel, mintha élete párja énekelné. Most, itt, hetven évesen.

Csak néztem őket, ahogyan megilletődötten rám, majd egymásra tekintenek.

"Te vagy az a fénylő csillag...Olyan asszony vagy te nékem, amilyet én meg sem érdemeltem." A dalocska befejező sora nem szakította meg a csendjüket. Szép tavaszi nap volt, április 15. szerda. Belenéztem a szemükbe és a vasárnapot, a fénylő csillagot, láttam meg bennük.