Tejfogas gondolatok

     Amikor nagyszülővé válunk, elég gyorsan átalakulunk. Meg nem magyarázható lelki-és kémiai folyamatok eredményeként mamák és papák leszünk. Pedig hát semmit az ég világon nem teszünk mást, mint amit addig is tettünk, szeretjük a gyermekeinket.

Másképpen tesszük, ez igaz, mert a mi unokánk a világ legszebbje és legokosabbja. Mindannyian ezt mondjuk és ez így teljesen normális dolog. Mi nagyszülők valamennyien nagyon gazdag emberek vagyunk, még akkor is, ha egyébként a csóró szegények életét éljük. Vagyonunkat az a nagy érték képviseli, ami az unoka. Legyen ő egyedül, másod-, vagy többedmagával, legyen akár csecsemő, kisiskolás, érthetetlen kamasz, vagy akár felnőtt ember.

Amikor megszületik az első, akkorra a nagymama és nagypapa a gazdagságukat már jól tudják, mert a gyermeke és annak társa addigra  kijáratták velük a nagyszülők elemi iskoláját.  

Megtanultak igaz mértékkel unokát szeretni, szép csendesen és visszafogottan.

     Eszter ma hat éves. "Óriási" mérföldkő ez a kicsi életében. Ahogy a tejfogacskái kezdenek majd hullani, úgy fognak szaporodni és sokasodni buksijában az egész életre megjegyzett gondolatok. Közöttük lesz talán a mama szülinapra készített sacher tortája is, rajta a gyertyák, mellettük a köszöntő ének, ajándékok és jókívánságok Esztikének.

Mint egy gyors madár, az évek úgy szállnak, mintha tegnap lett volna, amikor...

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.

Otthon a kertben egy falevél puhán földet ért.

Egy asszonynak kilenc a gyereke

    Édesapám azon az őszön különösen nagy ajándékot kapott Édesanyámtól. Elsőszülött gyermekeként fiúnak adott életet. Apu nagyon büszkén, dagadó mellel kürtölte szét a faluban a hírt és talán kérdezés nélkül sietett anyakönyvbe íratni azt, hogy a nevét tovább vivő Lajos megszületett. Mária nővérem anyai nagyanyja és keresztanyja nevét kapta, de társították hozzá Édesanyánk nevét másodikként, az Erzsébetet is. És ezután rendre, mindannyian két nevet könyvelhettünk el magunknak. Ilona Ágnes apu húgának, a nagynéninek és ezen az ágon a dédmamának a nevét viseli. Korábbi Veronikáról nincs tudomásom a családban. Állítólag a keresztmama lapozgatta a naptárt és keresgetett neveket, így talált rá a kislány születéséhez nagyon közeli névnapra. Másodikként a Róza, a másik nagymama emlékét idézi.

Béla anyu öccsétől és keresztpapától örökölt neveket.

     Keller Jenő és felesége, született Wágner Mária, szép sorban, egyenként tartottak bennünket a keresztvíz alá. Nem született gyermekük, azért nyaranta Bonyhádon, több turnusban, emlékezetes heteket töltöttünk ott el. A takács mester egy ideig még nem államosított szövő gépén dolgozhattam és keresztmama főztjein, a sok-sok zöldségen és gyümölcsön erősödhettem a következő általános iskolai tanév kezdetéig. A több emeletes rakott palacsintája azóta is csak fogalom az életemben.

     A sorba Erzsébet Gabriella érkezik. Édesanyánk nevét végre elől is hordozza valaki. Gabriella unokatestvér, akinek életét Budapest bombázásakor oltotta ki a világháború. Szüleivel együtt halt meg.  Jenő Rudolf következik, én lennék az. Csak a Rudolf magyarázandó. Édesapám öccse a Don kanyarnál hősi halált halt. Klára Magdolna ugyancsak naptári lapozgatás eredménye. Ilonka tanti segített anyunak. Több lehetőségből a mindkettőjüknek egyaránt tetsző maradt. Magdolnának édesanyám volt a keresztanyja. Nevét személyesen nem adhatta a húgomnak, fiatalon veszítette el életét egy lakástűzben, párnák között. Antal Dezső zárja a sort, aki nagypapát és nagybácsit örökít át az apai ágról.

     Tiszta, magyar eredetű név egy sincs a sok között. Honfoglaló törzs kapcsán nekem lehet a legtöbb közöm a magyarsághoz még akkor is, ha a Jenő török eredetű. A gyerekeiknek a szüleink egyszerű, könnyen anyakönyvezhető, mások által is gyakran használatos címet és rangot adtak. A titulák jelentéseiből azonban egészen más olvasható ki. Természetesen a szebbeket és jobbakat emelem ki, mint például: hírnév, csepp a tengerben, hold szépségű, győzelmet hozó, ragyogó, Isten az én esküvésem, tanácsadó, fényes, fejedelem...

     Ezek vagyunk hát mi,kilencen. Édesanyánk és Édesapánk, ha ma is élnének, kilenc gyermeküknek, 21 unokájuknak, 26 dédunokájuknak örülhetnének, törhetnék a fejüket azon, hogy milyen nevet kapjon az úton lévő 3 dédunoka és azon is, hogy hova terítsenek, ha egy időben, a szeretteinkkel együtt, úgy hetvenöten Őket meglátogatnánk.

Tisztességgel elköszönni

     Tegnap délután Pécsett, a Ferencesek templomában azon a szentmisén vettem részt, amelyen Kosteleczky Sándor Baranya megye nyugállományú tűzoltó ezredesétől, egykori parancsnokától búcsúzhattunk el. A szertartáson igazából nem is voltam jelen, elfoglaltak évtizedekre visszarepülő, az elhunytat és az ő környezetét meglátogató gondolataim.

     1982-ben a Fegyveres Erők Napja ünnepségén a megyei parancsnok a Haza Szolgálatáért Érdemérem Bronz fokozatát nyújtotta át nekem. Erről találtam is egy fotót, ami már az új pécsi laktanyában készült, amire Ő igazán büszke volt. Meg is ismételte Mohácson, Szigetváron és Siklóson is. Elindította a komlói tűzoltóság épületének felújítását is. Vezényletével fiatalodott meg a tűzoltó laktanyákban állomásozó technika és mindezekhez igazította elvárásait a személyi állományt illetően. Jó nevelő volt. A megfiatalodott csapatok egyre bővülő tudással és szakmai ismerettel vették fel a küzdelmet a bajok ellen. A műszaki mentéseket, tűzoltásokat a megye lakósságának növekvő elismerése kezdte kísérni.

    A fiatal tűzoltó tiszt nem véletlenül került Baranyába. Itt volt rá szükség, szolgálati érdekből ide helyezték. Fogta hát a bőröndjét és családostól itt kezdett egy új életet. Szakmai pályafutása itt is fejeződött be, nyugállományba vonulásával.

Az állami tűzoltóság megalakulása évében elsők között végezte el a tiszti iskolát és kapta meg 2008. június 27-én hatodmagával a gyémántdiplomát. Teljes értékű életet élt. Szakmai tudása alkotó energiával párosult. Jól járt vele a beosztott tűzoltója, de az egész tűzvédelem is.

     Most meg csak a képe van előttem, az oltár előtti lépcsőhöz támasztva és a pap csak egy egyszerű, szokványos misét celebrál. Elől a család, mögöttük az ide rendszeresen misére járók, közöttük kisebb csoportokban elszórva mi vagyunk, a volt munkatársak és néhány illendőségből megjelenő.

  -Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! - szólt a pap.

 - Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem! - feleltük rá eltérő határozottsággal.

Ez a mondandó szöveg is megjelent a kivetítőn a gyengébbek kedvéért, átírva dagályosra, magyartalanra. Senkinek, még csak eszébe sem jutott onnan felolvasni.

    A szentmise után a templom kapuja előtt az ismerősök szót váltottak egymással. Bent még az elbúcsúzó ezredes emléke, kint pedig előttem öt hús-vérből való ezredes. Ritka alkalom lehet az ilyen! A megye tűzoltói és katasztrófa védői élén szolgáló parancsnok, illetve igazgató, ezredesi beosztás. Kettőjük a nyugdíjazásuk közeli időpontban varrhatták fel a harmadik csillagot. Egyikük kicsit korábban, most rendelkezési állományba helyezve várja sorsának alakulását. A legfiatalabb- gyerek még a többiekhez mérve - megkaphatta már az előző beosztásában is. Meg is kapta. Kiérdemelten? Biztosan, hiszen a néhány hónapos igazgatói munkáját máris köztársasági elnök ismerte el. Van közöttük még egy ezredes. Nyugdíjasként kapta meg. Sokat tett és tesz ma is megyénk tűzvédelméért. Előléptetését én szorgalmaztam annak idején. Nagyon keserves volt a szekerét elindítani még ha csak erkölcsi elismerésről volt is szó.

Az öt ezredes nem homályosította el a misén megjelent, egykori munkatársak fényét és mosolyát. A fiúkon talán igen, de a lányokon észre sem vehető az idő múlása, hiába is dicsekszik közülük egy a dédnagymamaságával.

  -Szólni kellett volna Kosteleczky Sándorról a helyi médiákban! - vetette fel valaki.

  - Nincsen rá pénz! - volt a válasz.

Ettől a felelettől aztán mindenki szégyellte magát. Gyorsan elköszönő kezet nyújtottunk egymásnak és én a nyolcvan éves bajtársammal együtt elindultam annak kocsija felé.

     Azt már végképp nem tudom, miért hiányoltam öt délceg városi tűzoltóparancsnokát a megyének. Lehet, hogy az általunk készíttetett koszorút ők viszik majd talán a Tarna völgyébe, ahol halottunk a végső pihenőjére tér?