"De képzeli, hát szertelen."

Ismerőseim közül a facebookon többen is megosztják velem életük történéseit fénykép felvételek formájában. Feri barátom naponta varázsol el a virágaival. Katalin, Mária és Zsuzsanna rendszeresen barangolják be a Mecseket, kirándulnak távoli, vadregényes tájakon. Ismernek, tudják, hogy gondolatban ott emelgetem bakancsos lábamat velük együtt az erdei csapáson. Petra szerteágazó képei is remekművek. Ő sem először kápráztat el, de legutóbb nagyon megfogott. A mostani fotó egy sima hétköznapon készült. Igaz, közel a hétvége, de hogyan lett a péntekből vasárnap? Nézd meg alaposan a képet és meglátod. Balatonalmádi felett az ég, 2018. augusztus 24-én.

A gomolyfelhők általában elkápráztatnak bennünket. Játékuk a fénnyel olyan sok mindent megmutat nekünk, amennyit csak befogadni képesek vagyunk.  A cumulus alapja változatosan sötétebb, olyan, mint egy robbanni készülő világ. Fel is gyullad és peremén vakító fehéren izzón rajzol nekünk. A Balaton vízének kékje ott ragyog fent, festői háttere a természet alkotó mesterének. Ecsetével megrajzolt vonalkák képzelőerőnk határait súrolják. Alakok, arcok, pisze orrok, csücsörítő, vagy csodálkozva tágra nyitott szájak, hegyes állal, finomra megnyírt  kecskeszakállal. Lehet, hogy csak egy nagyokat fújtató, nyugtalanul alvó óriás az egész?

Mindenkinek mást mesél egy ilyen elkapott pillanat. Azt bizonyára valamennyien érezzük, hogy milyen kis törpék vagyunk mi emberek és milyen hatalmas a bennünket eltartó természet. Uralkodik rajtam ez a felhő, gyenge és kiszolgáltatott vagyok. Vajon mit világítanak meg a nap kibúvó sugarai? Lehet, hogy semmit és az a foltos tölcsér maga a kézzel fogható napsugár? Ezzel takarja el szemünk elől Isten a játszadozó angyalokat? Hívő lélek akár ezt is képzelheti. Én azt is látom, hogy exponálás után az Anyuka leteszi fűre a készüléket és három angyalkájával nagyot csobban a tó vízében.

A Vicze bácsi présházát elhagyva a szántón keresztül gyalogos ösvényben folytatódik a gyümölcsösből hazafelé vivő út. Erre lépett Marika, aki mögött a biztonságot jelentő édesapa haladt. A kocsiútról lelépni egy jobbraátot jelentett, mindkettőjüket egyszerre vakította el az aludni készülő nap sugára. Hálózsáknak megragadta az ébredni készülő gomolyfelhőket, igyekezett maga alá gyűrni azokat.

   -Nézd Apu! Olyan mint egy izzó kehely! - rebegte csodálkozva, félénken a kislány és sokáig nézték együtt ámulattal a tüneményes természeti jelenséget.

Hogy édesapám mit válaszolt a nővéremnek, már soha nem fogom megtudni. Ám az biztos, hogy érdekes történet, mese kerekedett ki belőle az otthon kapujáig tartó húsz percben, mert Marika az esetre még ma is emlékezik. 

Furcsa mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy óvoda. Abban gyerekek laktak, akiket szüleik munkanapokon -más fontos elfoglaltságuk miatt- az óvónénikre bíztak. A kis örökmozgó nebulók itt fényesíthették ki az otthonukban szerzett tudásukat. Kinek így, kinek úgy sikerült ez, de az biztos, hogy kint az udvaron egyforma lelkesedéssel vették birtokukba a játszóterüket. Volt ott sok minden, Lengőhinta, libikóka, padocska és játszóház, a homokozó mellett a mászóka.

A gyereksereg egy része kiöregedett, kerítésen kívül rekedt, de ősszel új kiscsoportos csapat tölti fel és fiatalítja meg a kicsit fogyatkozó létszámot. Csak a játékok vénülhettek meg itt a kerítésen belül és ezt meg is tették. Felújításukra, cseréjükre a vezető néni még álmában sem gondolhatott, mert minden ilyen irányú törekvését keresztbe törte a gazda, pénzhiányra hivatkozva.

Egyszer aztán -ahogyan az a mesékben lenni szokott- csoda történt. Egyik napról a másikra új ruhát öltött a mászóka és friss homok várta várépítésre a gyerekeket. Egy apuka mások miatt is elszégyellte magát, belenyúlt a pénztárcájába, hozzátette keze ügyességét és az apróságoknak másnapra készen állt a meglepi. A mesékben ilyenkor a jó cselekedet megjutalmazása következik. Így történt ez most is, csak rá kellett pillantani az ovisok buksijára. Azokról az őszintén kinyilvánított öröm volt leolvasható a fickándozás és hangos nevetés kíséretében.

A mesének itt még nincs vége. A segítséget nyújtó szülő a lakók egy részének akaratát teljesítve érdekeket képvisel az óvoda gazdájánál, aki az eseményeket felháborítónak minősítette.

   -Hogyan merészel bárki is, az engedélyem nélkül a vagyonomhoz nyúlni? -fogalmazódott meg a kérdés. Az óvoda sokak tulajdona, felháborodását, kérdezés nélkül mégis tett követte. Magasba emeltette a többség kezét és feljelentést tett az ecsetelő, talicskázó ember ellen.

Az esetet gyorsan a tudomásunkra hozták. Egy helybéli asszony nyilatkozott a sajtónak, kiállt az apuka mellett, ám az arcát megmutatni nem merte. Csak néhány nap telt el és az üggyel kapcsolatos források máris kiapadtak. Kíváncsian várom, hogy az eljáró hatóság melyik törvény, melyik kicsavart paragrafusára hivatkozva tesz kísérletet megrendszabályozásra.

Mesének indult egy történet és csúfos valóság keveredett ki belőle! Fájdalmas és elszomorító! Azért, hogy a végén mégiscsak mosolyra görbüljön az ajkunk, meseként fejezem be ezt a nem mindennapi esetet. A jó tündér egy ideig csak rosszallóan ingatta a fejét, de látva, hogy a helyzet egyre reménytelenebbé válik, fogta a varázsvesszőjét és jókorát suhintott a gazda kobakjára. A cselekvésre utasítást adó koppintás hatására az gyorsan össze is hívja katonáit és ismét az ég felé lendítteti a kezüket. Végül megszületik az önkormányzati döntés a feljelentés visszavonásáról és bocsánatkérésről.

Köszönetnyilvánítást nem tartalmazott a határozat, ne legyünk telhetetlenek! Megtették azt a mese világában élő gyerekek. 

   

Kérdezze meg gyógyszerészét!

Szerette az embereket és őt is kedvelte mindenki. Türelmes volt, pontos és segítőkész. A szakmáját hogyan ismerte, nem tudom, gyerek voltam még akkoron. Ő Gyula bácsi, a patikus. Előttem áll hófehér köpenyében, mint egy kicsit pocakos, jól fésült úr, ahogyan egy edénykében kevergeti a kenőcsét. A vértanú szentek, Kozma és Damján talán éppen ilyennek képzelhették el a humanista szemléletű, széles látókörű, türelmes orvosokat és gyógyszerészeket.

Majd jött egy másik, óriás medve, humorral teli. Ahogy cammogott a járdán a tejcsarnokból hazafelé, a tej hol balra, hol pedig jobbra löttyent ki a kannából, attól függően, hogy melyik kezében tartotta azt.

Félévszázados emlékeket frissítettem fel, és a gyorsan szaladó  évekből eszembe juthatnak még mások is. A mantovai patikárius, aki mérget ügyeskedett Shakespeare Júliájának, Tiszazug arzénes mérgező asszonyai, akik Isten szerepét átvéve maguk döntöttek emberek életéről és haláláról.

Jártam patikákban, amelyekben a szívemhez közelebb álló, kedves emberek mosolya fogadott. A mindig vidám Ilike csillogó barna szeme éppúgy előttem van ma is, mint Kati a maga csendes komolyságával. Gimnazista pajtásaim közül Éva és Mari is ilyen helyekről vigyázták az egészségünket.

Pécsváradi apátság alapítása 1015-ben, a magyar gyógyszerészet bölcsőjét is jelentette. (Marika ennek a városkának a gyógyszertárában teljesített szolgálatot.) Ezer év alatt a gyógynövényeket lassan-lassan kiegészítették a mesterséges készítmények. Igazán robbanásszerű változás az én szemem láttára történt. Hol van már Gyula bácsi a mindig hófehéren ragyogó konyhájával és az ő kevercséje? A ma patikáriusa sokkal nagyobb tudással, mégis kapcsolódó iparának, a felírt recepteknek kiszolgáltatva végzi a munkáját.A szerek gyártása nagyiparrá vált és a kezelő orvosunk már akkor is felírja a kemikáliát, ha egy kiadós izzadás is meghozná a gyógyulást.A szerekhez olyan bő lére eresztett eligazításokat mellékelnek, hogy azok hozzák világra a kétkedéseinket. Nem véletlenül javasolják:...kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!

Vagyok én olyan gazdag, hogy sajátomnak érezhető orvosom és patikusom lehessen? Nem hinném. Doktorommal vitatkozhatok, hogy miért ezt és ennyit, miért nem azt és annyit? Az utolsó szó úgyis az övé lesz és akkor én kezdhetem a néma, magammal szemben is cinkos hazudozást. Ezzel csak az a bajom, hogy a gyógyításomra felesküdöttek többsége még csak kísérletet sem tesz a megértésemre.

Eligazításra a kiforrott borok nélküli apotékákban pedig ezidáig nem igazán volt szükségem. Persze beszélgettem és kérdeztem is néha a mindig ragyogóan tiszta és hűvös falak között, de ennek lehetősége -a vényeiket kezükben  lobogtató, türelmetlenül várakozó emberek miatt- igencsak korlátozott.

Néhány hete betértem városunk újra megnyitott patikájába. Kedves fiatal hölgy fogadott, mosolyogva. Hosszú, szőke haja, sugárzó barna szemei, selymes hangja azokat a "patikus" lányokat juttatta az eszembe, akik azóta fehéredő hajú -szívemben fiatalnak megmaradó- nagymamák. Jutott idő néhány gyógyszerektől független mondatra is. Végül sajnálattal közölte, hogy egyvalamiből csak kettő van a négy helyett, vissza kell másnap menjek. Nem először fordult velem ilyen elő, az okát is tudom ennek, most mégsem morgolódtam. Valit -mert a kedves hölgyet így hívják- legalább ismét láthatom, a többiek, a régiek felidézésével együtt.

A fiatal, végre itthon munkára találó anyuka miért juttatja eszembe az időm múlását is? Kérdezzem meg kezelőorvosomat vagy gyógyszerészemet?