Kint az udvaron a homokozónak árnyat adó almafa levelei nehezen akarják elveszíteni nyári színüket. A piros gyümölcsöktől már rég megszabadítottuk az ágakat, azok többségét már el is fogyasztottuk, leginkább pite töltelékként. A szokottnál több volt a termés, de a mennyiség meg sem közelítette a többi fa idei rekordjait. Vélhetően kihagytam egy permetezést és ezzel a mulasztásommal megteremtettem feltételét a héj alatti pöttyök elszaporodásának. Szeptember első hetében a szüret után a fát megmetszettem, amely az idén derekasan sok vízhajtást nevelt, feltehetően az Öreg hegyről irányítatlanul érkező, nagy mennyiségű csapadék miatt.
A környező erdő fái már felöltötték magukra színpompás őszi ruhájukat, ám az én jonatánom levelei továbbra is dacolnak és nem halandók végrehajtani októberi tennivalójukat. Kipirulni, elsápadni, elgyengülve, megfáradva a földre lehullani. Sőt, ezek a tavasszal született kis oxigén-gyártók most újra virágokat ölelnek körül. Mintha abban reménykednének, hogy nem jön zord idő, elmarad a hideg tél és másodjára is felnevelik a piros almát.
Kis botor levelek! A rügyből kipattanva azonnal megtalálják a párjukat és kiteljesedve nemcsak látják, de segítő széllel érintik is egymást. A bohók közben arra gondolnak, hogy az egyre növekvő gyümölcs csak az ő gyermekük. Nem csoda hát, hogy a késői virág nagy izgalomba tartja őket. Teszik a dolgukat, rozsdálló foltokkal is maradnak és vigyáznak. Nagy-nagy örömükben észre sem veszik, hogy az új szirmokat aprócska, frissen zöldellő levelecskék karolják át, tehát nekik itt már semmi keresnivalójuk nincsen. Időzhetnének még a fák koronáján, mint ezernyi színben pompázó levelek mindegyike. Fürdőzhetnének még a napsugárban a kikeletet hirdető friss szirmok közelében!
Hogy merészeli a természet azt, hogy egyszer mégis meghozza a dermesztő hideget? Mentségére csak annyit mondhatok, hogy a virágocska halálát az a két megöregedett levél már nem fogja látni, mert korábban szakadnak el ők az éltető ágtól. És amikor fenn még arról álmodoztak, hogy az életük egymás mellett örök, egy váratlan szellő huss, felemelte őket.
A furcsa, meglepő utazásnak, a szabad szárnyalás eddig ismeretlen örömének csak akkor lett vége,amikor rádöbbentek, hogy külön-külön, egymástól elérhetetlenül messzire ejtette földre őket az engem simogató, számukra a halált hozó, kegyetlenül cirógató őszi szellő.
A furcsa, meglepő utazásnak, a szabad szárnyalás eddig ismeretlen örömének csak akkor lett vége,amikor rádöbbentek, hogy külön-külön, egymástól elérhetetlenül messzire ejtette földre őket az engem simogató, számukra a halált hozó, kegyetlenül cirógató őszi szellő.
