1942.VIII.9. (Nincs adat

Hogyan is gondolhattam volna arra, hogy egyszer majd a számítógép billentyűit nyomkodva nagybátyám nevét olvashatom a II. világháborúban meghalt magyar katonákról szóló hosszú-hosszú sorokban. Pedig ez történt. Az asztalfiókok mélyéről előszedték ezeket a gyászos adatokat, rendszerbe foglalták és közreadták.

A családot érintő olyan eseményekről szeretnék beszélni, amelyekről tudhatnak a következő generációk, elolvashatják kötelezettségek nélkül a soraimat. Igaz, hogy korábban már írtam erről, de úgy hiszem, hogy a megismételt mondataim teljesebbé teszik nagybátyám értelmetlen halállal végződő rövid történetét.

 

   Az I. világháború apai nagyapámat és két gyermekét kötelezte katonai szolgálat teljesítésére. Az édesapa Hohmann Antal, Dezső és Gyula fiaival együtt harcolhatott a fronton. Hazaérkezésük után Dezső Svájcba távozott és ott élte le teljes életét. Gyula felköltözött Pestre, ahol rövid idő múlva, a háborúban szerzett tüdőbaja elvitte. 

A II. világháborúban édesapámat -már túl a negyvenen- besorozták, de a családi állapotára való tekintettel még a laktanyából haza mehetett. Édesanyám három gyermekkel -szíve alatt a negyedikkel- várta otthon. Apu öccse Rudolf nagybátyám nem volt ilyen szerencsés. Az orosz fronton robbant közelében egy akna, az vette el az életét 1942. augusztus 9-én. Felesége Jolán, két leánya, Mária és Erzsébet hiába várta.

Anyai nagyszüleim három fiúért aggódhattak. Ernő és Béla bátyáim kisebb sérülésekkel láthatták meg újra otthonukat. József nagybátyám örömmel mesélt Felvidéki élményeiről. Édesapját ő sem láthatta már. A háború vége előtt kísérték ki a Magyarlukafa-i temetőbe.

Budapest bombázásakor egy óvóhelyként használt alagsori helyiségben vesztette életét édesapám húga, Matild nagynéném, férjével Vilmossal és Gabriella kislányukkal együtt. A sors iróniája, hogy nem egy repeszgránát, hanem a megáradt Duna okozta tragédiájukat. 1944 áprilisában a folyó nagy erővel hömpölygő vize elöntötte a család bombázásoktól biztosnak vélt helyét és -mindegyikük értelmetlen halálát okozva- lehetetlenné tette a menekülésüket.

   Wágner Mihály nagyapám huszárként teljesített katonai szolgálatot a monarchia hadseregében. Mindössze egy fényképem van erről, amit Bécsben kaptak lencsevégre 1901. augusztus 8-án. Harmincadik évében járt akkor, nagy bajusszal, komolyan. Jómagam a tüzérek ezredében voltam sorkatona. Kár, hogy nem tudhattuk ezt egyidőben, egymásról. 

 

   Én vagyok az, aki családunkban második keresztnévként Rudolf nagybátyám nevét viselhetem. Biztosan ez az oka annak, hogy ismeretlenül is tisztelem, szeretem őt. Háborús tetteiről nem tudok sokat, híradós katona volt. Úgy hiszem, azok közé tartozott, akik nem akarták vérüket adni magyar hazájukért idegen, orosz földön. Az Ő sorsa a háborúkért felelősöket egyáltalán nem érdekelte, nem őket hajtották idegen célok eléréséért a vágóhídra. És ahogyan én látom, nem változott ez azóta egy szemernyit sem. Valahol mindig dörögnek a fegyverek.

Az idén -blog bejegyzésem megírásának napján- nyolcvan éve lesz már annak, hogy egy sásdi születésű honvéd, valahol a Don folyó környékén végleg letette a fegyverét.

Hohmann Rudolf

Rendfokozat:honv.

Csapattest: 38/I.zlj.

Alosztály:(Nincs adat)

Születési adatok

Születési hely: Sásd

Születési idő: 1907

Anyja neve: Horváth Rozália

Azonossági szám: 0172070075

Veszteségi eset

Jellege: elesett

Helyszine:(Nincs

                  adat)

Időpontja: 1942.

                  VIII.

                  9.

Megjegyzés: (Nincs

                      adat                 

Játék a betűkkel

 Soha nem kételkedtem abban, hogy a mi nyelvünk a legszínesebb. A legérdekesebb és a legszebb. Ez utóbbi jelzőket persze szülheti az én elfogultságom is édes anyanyelvünk iránt. Virtuozitását kívánja bemutatni egy, az internet hálóján a napokban megjelent írás. Egy történetet regél el úgy, hogy az abban szereplő szavak mindegyikét h-betűvel kezdi.                                                                                   Zöngétlen glottális réshang, mondja róla a tudomány. Én csak kimondani tudom, vagy elhallgatni, mikor hogyan  kell.  

Az oldalnyi szöveg a szerző játékos kedvét hirdeti. Az olvasó számára az élményt, a h-betűk egymásutánisága, azok csendes sokszínűsége adja. A tartalom sokat ugyan nem mond, de bohókás, benne a mosoly.  

 

   Karinthy Ferenc Epepe című könyvét végigszenvedtem. Nem igazán értettem, mit akart mondani a kitalált világgal. Nálamnál hozzáértőbbek feltételezik, hogy a mű kiadásától másfél évtized távolságban lezajlott 56-os események hozták ki belőle a furcsaságokat. Ha így van, Budai professzor azért ezt jól eltitkolta. Én inkább annak hiszek, -egy pillanatig nem bántva a kitüntetett írót- aki a megjelenéskor a zsebre tett gázsi fontosságát helyezi előtérbe.

A könyv címének csupa e betűje olyan magánhangzó, amely aláhúzza nyelvünk igaz tarkaságát. Kicsi mozgás a torkunkban vele komoly változást tehet. Lehet ezzel a betűvel is úgy játszani, mint ahogyan azt tették a h-val. Megpróbáltam ezt én is, de mert profi nem vagyok, közé loptam az é-t is.

 

Barátok,munkatársak, kedves ismerősök szűk körében nem felejtettünk el egymásnak néhány jó szót szólni a név-és születésnapokon. Gyakran hangzottak el ilyenkor rövidebb-hosszabb "méltatások". Hatvantól a kerek évfordulók ünnepeltjei már egyféle kiértékelést is kénytelenek voltak meghallgatni. Galibát ez soha nem okozott, mert a rosszat, vagy a kevésbé jót mindig sikerült színes ruhába öltöztetni. Az ötletet bő két évtizeddel ezelőtt az életkor, a negyvennégy esztendő adta. Az üdvözlő sorok  meg is születtek, a versike az ünnepelt életéről regél. Személyes érintettség miatt csak ollózhatok belőle, mert az egésznek a közreadására már nincs kitől az engedélyt kérnem. A névelők hiánya talán itt kevésbé érződik, de én és a h-betűs társam biztosan igyekszünk fogalmazásainkban és beszédünkben az "a" és "az" névelőket az elvárásoknak és nyelvünknek megfelelő formában használni.

 

Negyvennégy, életed készenlét.

Szegényen, szerényen, de ebbe még

Beférne szemérmes szerelem,

Ezerszer szemtelen érzelem.

 

Nejednek meséled, Kedvesem...

 

...Férgekért ezresed elvered,

Teheted, seftelhetsz, perelhetsz.

Kénezed, kevered, évezred

Nedvének versenyét megnyered...

 

...Felesedet le nem nyelheted,

Ételedet meg nem eheted.

Epéd vezetéke még rendben,

Epekedhetsz gyenge jércére...

 

...Negyvennégy, lesz egyszer hetvenhét.

Kedvesed ekképpen becézne,

Emberem, vérem, fejedelmem...

   Amikor a kezembe kerül egy-egy ilyen "fontos" dokumentum, jóleső érzéssel emlékszem vissza az egykori tűzoltó bajtársakra, kedves cimborákra. Az elmúlt évtizedek változásait messziről figyelhetem  csak. Azért bízom abban, hogy a tűzoltók -ha verseket nem is faragnak- név-és születésnapokon kezet nyújtanak egymásnak és őszintén kívánják a másik jó egészségét és boldogulását. Ahogyan annak idején tettük mi a befejező versszak elhangzása után, az asztalra helyezett, fotóval is feldíszített  A/4-esre mutatva.

E verset hevenyészve tették e helyre nem kevés szeretettel, megjelenésed emlékére...

 

Előre, vagy hátra?

Amikor felszereltem a tűzoltóság állományába, 1550 Ft. beosztási illetményt határoztak meg fizetésem részeként. Ez a havi bérnek, a borítékba tett forintoknak túlnyomó többségét alkotta. Kaptam még a rendfokozatra és a már munkával eltöltött évekre pótlékot is. A személygépjármű vezetése, valamint az évek során elismerésként kapott címek ugyancsak megemelték a havi járandóságomat. Tűzoltói pályafutásom során hét alkalommal készült parancs a magasabb beosztásba helyezésemről. A nekem adható alezredesi rendfokozat és az elfutó évek pótlékai növelték ugyan a béremet, de a meghatározó mindig a beosztásra számfejtett pénz maradt. Ahogy az idő múlt, úgy vált természetessé az is, hogy a fizetésem emelkedik. Negyven év után, városi parancsnokként mégse lehetett köztem és a tegnap felszerelt újonc között tátongó szakadék a havi keresetet illetően.

    Megőriztem és kíváncsiságból most áttekintettem fizus papírjaimat. Bizonyítják-e, hogy mikor és milyen mértékben szabadult meg korlátaitól a pénzünk romlásának folyamata, mennyiben követte a tűzoltók illetményének rendezése az inflálódást? Igazán pontos adatok hiányában találok-e választ a  saját magam által feltett kérdésekre, a valóságnak közel megfelelőt?

 

   Amiről korábban említést tettem, a hét növekvő beosztás 13 év alatt történt meg. Ez idő alatt a beosztási illetményem négyszer nagyobb lett. Nem gondolnám, hogy mögötte a forintunk említésre érdemes gyengülése állna. 1987-től 1999-ig viszont tizenhétszeresére nőtt. Aztán ez is megduplázódott a visszalévő hat esztendőmben. Ez már igazán pénzünk romlása volt. Az állam törekvését láttam, igyekezett tenni azért, hogy a tűzoltók életkörülményei ne változzanak kedvezőtlen irányba. Az akkor feltételezett gondoskodás mintha hiányozna. Az életét ha kell, ma is kockára tevő "kis" tűzoltó fizetése  szégyenletesen kevés. Nem gondolom, hogy az országos vezető, a felügyeletet gyakorló miniszter, a szakszervezet igaz szívvel harcolna a bérek emeléséért. Meg is vannak a következményei, jól láthatóak. A szolgálat zavartalan ellátását már-már veszélyeztető létszámhiányról van szó. 

 

   Tizenhat civil évet már magam mögött tudhatok. Ennyi idő alatt a nyugdíjam majd forintra pontosan megkétszereződött. A mindenkinek egyforma százalékos értékű emelés azt eredményezi, hogy a nyugdíjak közötti különbségek egyre csak növekednek. De a piacon mindenkinek egyazon áron kínálja gyümölcseit a kofa, frissen sült hófehér kenyerét a pék. A szabályok alkotóinak biztosan van annyi sütnivalójuk, hogy ezt látják. Akkor miért nem változtatnak, miért nem tesznek rendet végre? Azért, mert nemtörődöm emberek, hozzá még buták is! Ha komolyan gondolják, hogy az éhező embereket jóllakathatja a hat élelmiszer árának megvalósított befagyasztása, akkor nincsenek kétségeim. Nemcsak buták, végtelenül gondatlanok is.

A saját nyugdíjam értéke is kevesebbet érő lett. Még szerencse, hogy a munkáltatóm annak idején nem játszadozhatott az illetményemmel kénye-kedvére, ezért ma könnyebben élem meg pénzem elértéktelenedését. Nagyon sokan köszönhetik annak az alacsony nyugdíjukat, hogy a munkáltató becsapta az államot. Adócsalás ez a javából, él is ezzel a vállalkozói világ, mert egy normális kontrollnak talán még a szándéka is hiányzik.

Azért ha így romlik tovább a forintunk, jobban járhat a gyors fagyhalállal a hajléktalan, mint a kuckójában didergő ember a lassú éhhalállal? Szörnyű dolog még leírni is ilyet, hát még megélni, meghalni! Közben szaporodnak a milliárdosok, megy az ország előre, nem hátra! Vagy fordítva? Hogy is van ez?

 

Hauff meséi azért jobbak

Oltás felvételére nyilatkozat, oltási igazolás, átesettségen alapuló védettségi igazolvány, antitest vizsgálat, gyógyszertári teszt, oltakozás, ellenanyag, védettségi kártya, felmentő papír, halálrendelet, kenyéradó lefelé, megfelelési kényszer, embernek ember a farkasa, orvosi érdektelenség, érthetetlen szelektálás, szakmai szempontok elhagyása, magyarázatra szoruló  megkülönböztetés.                                                                                        ...Hol élünk? Kinek vagyunk eladva? Hogyan lehet ebből kitörni? Kiben bízhat meg az ember? Ki tud segítséget, nyújtani? Ki nem fél kiállni és a gyökerét kipusztítani ennek a gennyes világnak?

   Újszerű fogalmak, elgondolkodtató emberi magatartások ezek. Félelmet keltő kérdések. A fentieket egy olyan írásból ollóztam ki, amelynek elolvasását a szerző csak erős idegzetűeknek ajánlja. Azoknak a nevében fogott tollat, akik munkahelyüket veszítik el, vagy már állástalanok egy oltás hiánya miatt. Akiknek megélhetése éppen ezért került veszélybe, akiket elvtelen kompromisszumok megkötésére kényszerítenek. Az írás azok helyett is megszólalt akik elveszítették családtagjukat eskühöz méltatlan orvosi magatartások miatt. 

   Két éve már annak, hogy elindult "világhódító" útjára a vírus. Minden ország teszi ellene a dolgát pénztárcája és legjobb tudása szerint. A kivétel talán csak mi vagyunk, magyarok. Nem a "szürke" emberek -őket megkérdezni se szokás-, hanem a hatalom aktuális gyakorlói. Titkolózással kezdték, tervszerűtlenséggel és következetlenséggel folytatták. Komolytalansággal nem lehet illetni a szabályok alkotóit, annál inkább felelőtlenséggel. Hogyan fordulhatott elő az, hogy egy általuk is veszélyesebbnek minősített időben telt-házas foci mérkőzésre, százezreket megmozgató békemenetre adtak engedélyt?  Ja, hogy azokon részt is vettek, akkor a helyzet egészen más! Akkor ez példamutatás a rosszabbik fajtájából. Így aztán megértem azt is, hogy összevissza hozzák meg a szabályokat. Előírják, hogy az egyik iskolában a tanár oltassa be magát, míg a másikban oktatót nem kell, hogy vakcina érintse. Megértem én ezt is, ha hiszem Istent. Munkahelyek is vannak már, ahol kötelező. Nem mindegyikben. Okosabb lettem, de soha nem hittem volna, hogy a parlamenti képviselő nem egy jeles munkahely dolgozója.

   A televízió képernyőjén gyakran találkozhatunk covidos hírekkel. Azokat velünk egy állandó csapat osztja meg. A feladatukhoz fűződő képzettségüket tekintve vannak hiányérzeteim. Biztosan megkérdeznek speciális tudással bíró személyeket is, ám erről nem beszélnek. Rendszeres üléseikről készített írásos dokumentumokat évtizedre titkosították. Valamit megint eldugtak az állampolgárok orra elől. Nem jól van ez így! Komolytalanná teszi a vírus elleni küzdelem ügyét, sok egyéb más mellett.

A migránsok mozgását megakadályozó drótháló a helyén marad, függetlenül attól, hogy Európa ehhez hozzájárul, vagy sem. Ezzel kapcsolatban most nem fejtem ki a véleményemet. Mindössze azt nem értem, hogy miért kell akkor az ország határain belül is az embereket egymástól elválasztó kerítéseket építeni. Kemény fémből, emberi gondolatokból egyaránt.

    A koronavírus pedig felhagy a lopakodással, mosolyog és kivont karddal támad. Abba kellene végre hagyni a saját pecsenyék sütögetését! De nem, ez utóbbi folytatódik a maga megszokott módján, a húsos fazékhoz nem engednek mást. Titok leple takarja a sok százmilliárdos, nem sürgős és talán nem is fontos beruházás terveit. Visszavásárlunk lelakott erőművet, más országoknak Krőzusként ajándékozunk pénzt és paripát. Fegyvert azt nem. Abból most itthon tömjük meg a spájzainkat,miért?

Növeljük a haderőt, fitogtatjuk az utcáinkon, katonai vezetőket nevezünk ki az intézményeink élére. Mire készülünk, hová vezet ez az út? De nincs az egészségügyben elegendő szájkendő, lélegeztető gép, ápolóról és orvosról nem is beszélve! Bevételi forrásoktól fosztják meg az önkormányzatokat. Sokakból hiányzik az a belső fékrendszer, amit úgy hívunk, alázat. A koronavírus meg csak kajánul vigyorog!

    A politikai csatározások folytatódnak. Mit is beszélek, politikai? Ezt a jelzőt akasztottam volna a civakodások nyakába? Nem jól tettem. A parlamentben nem a politika tudományával felvértezett képviselők ülnek, a hatalom intézmény-rendszerében pedig egyszerű szolgák dolgoznak állásukat féltve, önálló gondolkodásra felvértezetlenül.

Hosszúnak tűntek azok a hetek, mire a miniszterelnök bejelentette javaslatait a vírus elleni harccal összefüggésben. Meghallgattam, nem tisztem minősíteni. Szavai nyomán sok kérdés vetődött fel a házban, ám a kormányfőnk ott nem jelent meg. Udvariatlan, de még inkább tisztességtelen magatartás ez, legyen bárki is az elkövető. Én nem csalódtam ebben az emberben, már régen elveszítettem a belé helyezett hitemet. Annál is inkább, mert soha nem tette lehetővé számomra, hogy azt elvessem valamelyik bugyromban-

    Köztársasági elnökünk tavaly nagyon megkésve, húsvét kapcsán szólt a nemzethez koronavírus ügyben. Nagy pátosszal beszélt, konkrétumokat ügyesen kerülve. Őt is meghallgattam, nem kellett volna. Még előttem van az a kép, amikor megjelenik a parlamentben a rabszolgatörvény "felejthetetlen" megszavazásakor. Rosszabb emlék csak az arca, ugyanakkor, eltávozóban.

    A vírus meg csak randalírozik és röhög. Röhög azon a hanyag mozdulatán, amellyel leverte az asztalról a jól-rosszul bejáratott mindennapjainkat és törte össze a biztonságérzetünket. Közben pedig azon tépelődik, mikor és kinek a fejéről vegye le a koronát? 

   Leemeltem a polcról egy könyvet, benne Wilhelm Hauff meséi. Az írót huszonöt évesen nem a vírus, hanem rokona, a tífuszt okozó baktérium rabolta el az olvasóitól. Csak azért lapoztam bele, hogy megtudjam, unokámnak olvashatom-e már. Amikor Bagdadban Harun al Rasid orvosának éppen aranyat nyomott kezébe a patikus azzal a kéréssel, hogy az ő drága gyógyszerét írja fel...Akkor ezt talán még nem kell megismernie. Vagy csak azért is! Különb ez mégis, mint a kormányunk faragta nehezen követhető, ködös magyar covid história.

Egy vagyok csak a "jöttek" közül

  Írásaimban természetesen én magam is előfordulok. Blogos bejegyzéseimnek nem titkoltan egyik célja, hogy azokat olvasva megismerhessék világomat az emberek. Valaki mégis szóvá tette, hogy kevéske rólam az információja. Nem igazán tudom, mire kíváncsi, becsukott és nyitott könyv egyaránt lehet az én életem. 

   Kedves olvasóimnak most hadd ragadjak ki sorokat a "Mecsekfalui életutak, életképek a 20. században" című könyvből, amelyben Páll Lajos a falu lakósságáról beszél. Bemutatja az őslakó svábokat, magyarországi magyarokat, felvidéki magyarokat, jötteket.  2006-ban a szerző kérésére én magam is írtam néhány oldalt, mutatkozhattam be, mint a jöttek egyike. A soraim hosszúra sikeredtek, hát kihagyok belőlük. No nem azért, hogy az olvasót kíméljem, de azért, hogy "helyet szorítsak" azóta eltelt tizenöt esztendőnek.   

   Megszülethettem hát én is 1948. december 4-én Sásdon (Mindnyájan ebben a faluban születtünk a bába segítségével). A Jenő nevet kaptam keresztapám után, míg a második nevem Rudolf lett a háborúban elesett nagybátyám emlékére. Keresztapa bonyhádi takácsmester édesanyám nővérét, Máriát vette feleségül, nem volt gyermekük. Így hát hosszú éveken keresztül természetes volt az, hogy felváltva, turnusokra osztva, kilencen nyaraltunk náluk. Suttyó kölyökként kezelhettem felügyelet mellett a komoly szövőgépeket, amíg keresztmama a torta nagyságúra megnőtt rakott palacsintát készítette. Élmény volt Hidastól Bonyhádig a Mukival vonatozni. Keresztszüleim nemcsak engem, de nyolc testvéremet is a szentelt víz alá tartották...

...A testvéreimhez és unokatestvéreimhez kötődő rokonok számát pontosan nem ismerem, az óriási. Annyit mégis elmondok, hogy szüleim legidősebb unokája 1963-ban született és vannak huszonegyen. Szerencsére sokuknak még örülhettek.

   1974-ig éltem szülőfalumban, Sásdon, amikor megházasodtam és feleségem szüleihez költöztem. 1977-től 1983-ig Pécs volt a családom lakóhelye, majd családi ház építése után ismét Mecsekfalut választottuk, de már negyedmagammal. Így lettem hát úgy gondolom, most már végleg "gyüttmentje" Komló város kis ékességének.

   Gyermekkorom olyan volt, mint egy átlagos falusi srácé. Jó is voltam, meg csibész is, tettem a dolgomat. Nem válogattam -nem is tehettem- semmiben. Mindent jó étvággyal megettem, a kajában nem szűkölködtünk. A vasárnapi gazdag húslevesek ízére és előtte apu által szertartásosan tálalt velőskenyérre szeretettel gondolok vissza. Ilyenkor mindig együtt volt a nagycsalád. Emlékszem egy kordbársony ruhára, ami a legidősebb testvéré volt, még az öcsém is viselte, és ez természetes volt, vigyáztunk is rá, csak ünnep-vagy jeles napokon vehettük fel. Így voltak ezzel a lánytestvéreim is. Lovas szánnal szánkózhattam a főutcán, fürdőt duzzaszthattam a patakban és a haverokkal bizony elég sokat csavarogtam, de meghatározott időre pontosan otthon kellett lennem.

Gyakran keltem hajnalban, mert feladatom volt a ministrálás a rorátén és a testvéreimmel együtt sokat dolgoztam a szőlőben és a gyümölcsösben. Zenét tanultam, énekversenyt nyertem az iskolában és hamar gimnazista lettem a Kun Bélában Komlón. Minden lében kanál, de tanulni lusta diák voltam. Érettségi előtt munkaviszonyom volt már a termelőszövetkezettel. Kellett, hogy helyettem néhány hétig a már nyugdíjas édesapám tegye a dolgomat.

   Szakmát tanultam, röntgenasszisztens lettem, és három évet dolgoztam is ezen a területen. 1973-ban Pécs város állami tűzoltóságához szegődtem hivatásos tűzoltónak. Talán eddig tartott a szülői házhoz való szoros kötődés. Érzelmekben, ismeretekben és környezetben gazdagon lettem huszonöt éves.

 

   Feleségemmel, Wunderlich Erzsébettel véletlenszerűen ismerkedtem meg 1973. december végén, munkahelyén, a komlói OTP-ben. Együtt búcsúztattuk el az óévet. Kapcsolatunk erősödött, megismertük, megszerettük egymást. 1974. július 27-én a mecsekfalui templomban és a komlói tanácson örök hűséget esküdtünk egymásnak, összeházasodtunk. Ez az időpont "gyüttmentségem" kezdete...

 

...kétéves bentlakásos tiszti iskola... született Gábor fiam...Négyéves főiskola, levelezős Budapesten 1985-től...született Bálint a harmadik gyermekünk... Nem múlt el iskola nélkül középső gyermekem, Tibor fiam születésének esztendeje sem...

   Az iskoláknak a szakmai előremenetel tekintetében meglett az eredménye. A vonulós tűzoltót hét, egyre magasabb fokozatú beosztás váltotta fel. Komló város tűzoltóparancsnoka lettem, amit közel húsz évig, 2005 decemberi nyugdíjazásomig töltöttem be...

... Mecsekfalutól nemcsak kitartó és hűséges feleséget, három klassz srácot, hanem egy megismerni és tisztelni érdemes közösséget is kaptam. A szülőfalutól "távol" itt lettek nagyapáim, nagymamáim és szüleim halála után újra szüleim, új sógorok és sógornők, öcskösök és hugicák. Harminchárom év után most már egy másik nagycsaládhoz is tartozom, talán már nem is jöttként, Wunderlich József családjához.

 

   A könyvben az oldalaimat fotók díszítik. 1955-ben Sásdon a kilenc testvér, 1975-ben szüleim az unokáikkal, három gyermekünkkel mosolygunk a kamerába 2005 karácsonyakor és egy tavaszi kerti fotó a Mecsekfalu-i nagy családról 2006-ból. Azóta mi történt? Hát nagyon sok minden. De csak nagyon röviden. Fiaim megtalálták életük párját, szorgalmasan dolgoznak. Boldogulnak, gyermekeiket nevelik. Erzsivel együtt hét unokánk zsivajának és szeretetének örülhetünk.

(A faluról már tettem fel képet írásaim valamelyikéhez, most mégis újra megteszem, van ez annyira szép. Meg aztán ez máskor, magasabbról, más égtáj felől készült. Bocsátkozhattam ismétlésekbe a magam történetét illetően is,de ez itt egy másmilyen csokor.)

Hétköznap is vasárnap

   Arra gondoltam, hogy ma papír nélkül a kezemben fogom elmondani a gondolataimat. Mégsem így történik. Ismerem már magamat annyira, hogy hosszú időt töltenék el itt veletek szemben, háttal az oltárnak.

   Megtiszteltetésnek tartom, hogy Mecsekfalu "Mindenki karácsonyfájáról" ismét én szólhatok. Nagyon egyszerű ez a feladat. Ádventról, karácsonyról kell megemlékezni, Krisztusról és a szeretetről. Tenni mindezt úgy, hogy az öregebbeknek, de a kicsiknek is tessék.

    Könnyű az élettel együtt kapott ajándékkal az ének hangjával üdvözölni ezt a decemberi nagy ünnepet. A zene valahonnan fentről jövő és mindenkit elkápráztató, ennek éppen most lehettünk tanúi. Legalább ennyire könnyű megérteni Jézus tanítását is. Nem azt mondta, hogy higgyünk, hanem azt, hogy szeressünk! A hit változásaival szemben a szeretet állandó és örök. Ez az, amit meg kell tanítani a  legkisebb gyermeknek, a rakoncátlan kamasznak de akár a felnőttnek is.

   Ha nem is érezzük, mi mindannyian tanári diplomával rendelkezünk ennek a nemes feladatnak a gyakorlására. Egyetlen eszköz szükséges csak ehhez, a példamutatás. Ez pedig mindannyiunk birtokában van, csak bátran elő kell vennünk a tarsolyunkból és jól láthatóvá tenni azt. Ha ezt megcselekedjük -ha akarjuk, ha nem- a bennünk levő szeretet melege alkalmassá válik másokban is a szeretet melegét kelteni.

   Segítség adásának is mondhatjuk ezt, amelyben nem feltétlenül kell megnéznünk, ki az, akinek adjuk, legyen elég annyi, hogy egy ember. Egy ember, akinek utam során köszönök és visszaköszönök, adok neki és engedem, hogy ő is adjon nekem, példamutatás mellett szót is fogadok, tanítok és tanulok, örülök és bánkódok. Ápolom és tisztelem a természetet, megmentem a fürge gyíkot a kertemben futkorászó kutyusom játékos fogaitól. Ilyen egyszerű ez az egész. Csak mindenkinek el kell kezdeni!

   Az emberek többségének az elkövetkező három nap azt a lehetőséget adja, hogy megpróbáljon szeretni. Pedig hát ott van még az esztendők bármelyik napja, amikor két ember szíve szeretettel, tisztelettel tud egymáshoz érni. Lehet az egy februári hétfő, vagy egy augusztusi csütörtök, karácsonyi nap lesz az a javából.

   Ha akartuk is az ünnepi hétköznapokat, alaposan megnehezítette találkozásainkat a lassan két éve közöttünk bujkáló, erejét és alakját folyton változtató vírus. Mi akik most mégis itt vagyunk, hallgassuk a legszebbeket, a gyerekeket. Majd menjünk a feldíszített fánkhoz. Gyújtsuk meg ott Krisztus, vagy a mi magunk szeretetének gyertyáit. Vigyük azt otthonunkba, de hazafelé nyugodtan álljunk meg a szomszédoknál -ha most nincsenek itt- és osszuk meg velük -szeretetünk lángját.

   Ígéretemtől eltérően Krisztusról keveset, ádventnek pedig csak egyik gyertyájáról, a szeretetről beszéltem. Így is elég hosszú ideig igényeltem a figyelmeteket.

   Minden jelenlévőnek és kedves családjának, Mecsekfalu közösségének örömökben és igaz szeretetben gazdag, kellemes ünnepeket kívánok! 

Befejezésül elmondok egy rövidke verset Aranyosi Ervintől:

A szeretet legyen mindennapos!

Legyen a karácsony éjjel,
első lépés az úton.
A szeretet angyala,
meleg szívünkbe bújjon.
A hétköznapok súlyát,
könnyítse szeretet,
s naponta tapasztald meg,
kívánom teneked!

 

   Ennyit mondtam el a megtelt padsorokban ülő és a mögöttük álló embereknek, Mecsekfalun élőknek és kedves ismerősöknek 2021. december 23-án kora-este. A karácsony ünnepének templomi köszöntése után -ahogyan  azt máskor tettük- most is találkoztunk egymással az ünnepi ruhát magára öltött fenyőnk körül. Apró süteményeket kóstolgattunk, üdítővel, vagy zamatos forralt borral azt leöblíthettük. Közben pedig beszélgethettünk és a régebben nem látottak szemeibe is nézhettünk. 

Január van és a zöld fenyők ágait megfosztottuk díszeiktől. Rövid idő telt el a szeretet ünnepétől. Újra bántjuk egymást, megengedjük, hogy az intrika beszője lelkünket és abban gyűlöletté érjen. Még szerencse, hogy az emberek többsége el van foglalva becsületes munkájával, családja harmóniájának ápolásával. A többieknek ismételem meg a templomban elmondottakat, miszerint lehet egy sima hétfő, vagy csütörtök is vasárnap.

Várható átlag

   Év vége felé bevett szokása az embereknek, hogy értékelnek. A hónapok eseményeit, eredményeket és hiányokat, sikereket és kudarcokat. Nem vagyok kivétel, magam is megteszem ezt. No nem olyan részletesen, de nem is hányaveti módon. Nem kapkodok, kerülöm a felületességet és válogatok a körülöttem, vagy magamban lezajlott történések közül. A naptárba nem csak azt írom be, mikor van a szelektív hulladék elszállításának ideje, hanem azt is, hogy mikor kell a háziorvosomat felhívni. Ezek egyike se fontos, mégsem felejtendő. A kuka idő előtt megtelhet, a vényköteles kemikália elfogyhat. Természetes, hogy minden egyéb ezeknél érdekesebb lehet, ezért az adott napra-napokra bejegyzésre kerülhet. Év elején az arra érdemes tavalyiak átmásolandók a naplóba, amelyet 46-esztendeje vezetek. Ennek oldalait lapozgatni számomra már most élményt jelentenek. Vajon mit szólnak hozzá felnőtté érő unokáim, vagy egy későbbi generáció tagjai, ha megőrzik számukra a dokumentumot?

 

   Egyértelmű vezető híre a tavalyi esztendőnek, amit vastag betűkkel jegyeztünk fel. Gazdagabbak lettünk! A kora-tavasz forintban ki sem fejezhető értékkel lepte meg a családot. Megszületett Máté, a hetedik unoka. A kevésbé fontos feljegyezettek mellett vannak még azok a dolgok, amik évfordulókkor csak az én fejemben születnek meg. Ezek közül egyik-másik elgondolkodtat és ha tetszik, értékelés tárgyát képezheti. Decemberben -ha hinni lehet a statisztikának- annyi éves lettem, amennyi a várható élettartama egy Baranyában élő férfiembernek. Megér ez annyit nekem, hogy néhány mondatot szóljak is róla. Tulajdonképpen mindenben volt már részem, amiért megszületik az ember. Volt jó és rossz, amiket én adtam és kaptam. Igyekeztem a voksomat a jó mellé letenni, nem mindig sikerült. Kicsúszhatott az a kezeim közül, mielőtt a címzetthez megérkezett volna. A szándékos rossz majdnem ismeretlen előttem és ha mégis megtettem, nekem fájt az leginkább. Nem is tudok emlékeiktől szabadulni. Még akkor sem, ha a cselekedet mások javát szolgálta.

 

   Szóval egy mindennapos, átlagos emberi értéket képviselek. Jól szimbolizálja életkoromat -a várható átlagot- e sorokhoz kiválasztott fényképfelvétel. A gólyák lassan hosszú útra kelnek, fészkük árnyéka a szemközti ház falán ágaskodik felfelé, miközben én az úton a játékos felhők díszes kíséretével követem a nap lenyugvó sugarait. Az idő most már ajándék, ezután ennek tudatában lépek rá évente az új esztendők küszöbére. De eszem ágában sincs bármit is újra kezdeni, magamat ilyen lehetőséggel áltatni.