2010. július 15., csütörtök

Azonos hullámhosszon



     Eredeti szakmámban olyan gyenge volt a fizetésem, hogy más után kellett néznem, de egyébként is valakinek már elígérték a helyem. Miklós unokabátyám -aki máskor is istápolt- azt mondta nekem, hogy próbáljak szerencsét a tűzoltóságnál, az egy igen jó csapat. Hát megpróbáltam egy olyan helyen, ahol a felvételre várók nem igen gyakran adogatták egymás kezébe a kilincset. Így lettem egy szép tavaszi napon 24-24-órás időrendben szolgálatot teljesítő állami tűzoltó.

    Első szolgálati napomon az őrségparancsnokom azt mondta, hogyha riasztás van, a jobboldali hátsó ülésen nagyon gyorsan foglaljak helyet, a többi majd alakul és ezzel rámutatott a szertárban levő egyik piros autóra. No, vélekedtem magamban, hát ennyi az egész, kész minden oktatás és eligazítás? Ez a néhány mondat olyan természetesen és egyszerűen zajlott le, mégis, amikor magamra maradtam az ismeretlentől való félelem villódzott bennem. Csak néztem azt a fecskendőt –CSD-344-es volt- és benne azt a sokféle felszerelést és nagyon egyedül éreztem magam. Szerintem szándékosan hagytak együtt a sok tarka technikával és biztos voltam abban, hogy titkon figyelnek.

    Nem sokáig kellett bizonytalanságban léteznem, mert egy csengő a vártnál hamarabb szólalt meg. A kocsi ajtajához én voltam a legközelebb, mégis utoljára ugrottam be. Pillanatok alatt telt meg furcsa zajosan élettel a szertár és minden technikája. A sisakomat még a fejembe se húztam, máris szirénázva fordult ki velünk a főútra az autó. Egy útszéli szénaboglya égett vagy 15 km-re a laktanyától. Az a tiszt, aki nemrég tartott nekem rövid eligazítást, most derűs arccal fordult hátra és szólt:
Nyugalom, a helyet jól ismerem, a boglya pontosan tudom, hol van, azt már nem kell oltanunk, a közelében meg sehol semmi.
Azért siessünk, de ne rohanjunk!

    Két évtized múltán az engedélyemmel nem oltott el egy kazaltüzet a vonuló egység a boglyával megegyező körülmények miatt. A tűzoltók is örültek, a gazda is örült, mert nagy munkától szabadítottam meg, mégis megfenyítettek. Az eset komolyságát az húzta alá, hogy írásban kaptam szóbeli figyelmeztetést. A személyi anyagomba viszont keményen betették. Tudtam én jól, hogy mit hibáztam, az esetet az éter hullámain nyilvánosságra hoztam az utasításom kiadásakor. A százados viszont a boglyatüzet, annak „oltásával” együtt tökéletesen leadminisztrálta.

    Tucatnyi szolgálat után már tudtam, hogy riasztáskor, a lámpa felkapcsolódásakor az égő halk kattanására is fel lehet ébredni, bár ez nekem ritkán sikerült, mert jó alvókával voltam megáldva. Még jó, hogy a fürgeségem biztosította nekem a járművekhez a többiekkel való együttérkezést annak ellenére, hogy én csak a később megszólaló rosszhangú csengő szavára ébredtem fel. Szerintem voltak öreg rókák, akik arra ébredtek fel éjszaka, hogy a híradó ügyeletes mindjárt fel fogja kapcsolni a vészt jelző lámpát. Ezt a legkomolyabban gondolom, hisz ők azok a tűzoltók, akik egy-egy vonulás közben részletes információt tudtak adni a leendő helyszínről, a tűzoltás vízellátásáról, a várható veszélyforrásokról és néha még a keletkezési okról is.
Ezek az öregek- persze csak hozzám viszonyítva – engem is vigyáztak. Egyre több és egyre nehezebb feladat lett az enyém is, aztán egy év múlva egy alapvizsga sikeres letétele után szakképzett tűzoltó lettem. Közben pedig megismertem munkatársaimat, elöljáróimat. Ahányan voltak, annyifélék. Valamiben mégiscsak egyformák, egyek, de miben, azt én akkor még nem tudtam.

     Már sok dologban járatos, de még mindig csak kezdő tűzoltócska voltam, amikor egy szolgálati napom kora délutánján számomra rendkívüli esemény történt.
A nap úgy kezdődött, mint a többi. Talán a nyári nap melegebb volt egy kicsit a szokottnál, de az is lehet, hogy a szerparancsnok többször gyakoroltatta el velünk a habárboc szerelését, mint amennyi abból nekünk tetszett volna. A foglalkozás végét azért is vártuk már, mert utána engedélyezett volt a sportfoglalkozás, amire lehetőséget a poros, salakos röplabda pályánk adott. Már néhány labdaérintés után úgy néztünk ki, mint a vett malacok, ehhez a mozgáshoz mégis ragaszkodtunk, mert fényes nappal követhette őt a fürdő ilyen esetekben nem tiltott használata. De a labdajáték elmaradt.
A csengőszó ugyanazokat az autókat hívta harcba, amelyeket elsőként mindig is szokta. A gyakorlatozást abbahagyva egy pillanatra megálltunk és futás mindenki a megszokott, jól ismert helyére. Ha erre a riasztásra gondolok, több évtized után is megborzongok. A csengőnek ronda volt a hangja és az egész valahogy beszorult a felső udvarba. A riasztási jelek elnyújtottan, sikongva, visítozva szálltak és nekiütközve az udvar sokszögű falainak, megrészegülve, össze-vissza rohangálva hagyták el erőiket.
Csapódtak az ajtók, megszólaltak a szirénák.

  -Jobbra!- hangzott az őrségparancsnok kemény utasítása.
  -De most aztán rohanjunk! - szólalt meg ismét és gyorsan meghatározta útvonalunkat, mondta el  utunk célját.
Híradósunk a szabályoknak megfelelően próbahívást tartott a rádión, kapcsolatunk a központtal rendben volt. Ez az öreg R-108-as világháborút is kiszolgált, néhány beárnyékolt hely kivételével, tisztességgel segítette a munkánkat teljes működési területünkön. Kristályai érzékeny öreg cimborák, gyakran kellett őket cirógatni, fütty-mélypontjukat keresgetni és a vezető rádióállomással egy hullámhosszra hangolni.
Hosszúnak tűnt az a röpke percnyi idő, amíg a százados hangját újra hallottuk. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Feszülten vártuk a szavait. Éreztük, hogy ez nem egy szokványos vonulás, nagyobb a baj, amihez bennünket várnak.
   -Tíz év körüli kislány egy mély kútba esett, Őt mentjük!
Ezt úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb eseményét közölte volna velünk.
Hogyan lehet ezt megcsinálni, mikor és milyen felszerelést kell használni, azt mindannyian jól tudtuk, bár hasonlót se tett meg legtöbbünk soha még életében. Azt hittem mindenki arra gondol, amire én, a kérdésre, hogy ki hozza fel a kislányt, de ezt a kérdést senki nem tette fel és a jobb első ülésről sem történt meg a kijelölés.
Körülpillantottam és azt láttam, hogy mindenki a Jóskát nézi.
A parancsnok pedig csak a műveletben közreműködők nevét és konkrét tennivalóit sorolta el. A Shermanunk nagyon hangos autó volt, de ez a tulajdonsága most nem okozott gondot, mivel a néhány határozott mondat után néma csönd telepedett közénk, nem volt mit meghallani.

    A közlekedési helyzeteknek megfelelően gyakran megszólalt a sziréna, gépkocsivezetőnk autójával együtt tudásuk javát adták, falták a kilométereket, ha lehetett, a szárnyukat eresztették volna. Így repültek a mi gondolataink is. Az út hosszú. Város közeli a falu, mégis kellett legalább 25 perc. Átgondoltuk már többször is tennivalóinkat, csendben voltunk és vártunk. Közben elhagytuk a főutat, döcögtünk, rázkódtunk, csökkent a sebességünk is. Parancsnokunk néha balra fordult és beszélt rövid mondatokban, egyébként feszesen előre figyelt. Sisakja nem adott neki árnyékot, homlokán apró izzadtság cseppek táncoltak. A nap még magasan járt, a nagy  melegben mi is kínlódtunk, parancsnokunkat lehet, a rossz dereka is kínozta. Tudtuk a célt, fogyott az út is, de a külső világot most nem láttuk. El voltunk foglalva saját apró gondolatainkkal. Vajon kinek mi járhatott a fejében? Már rég nem a dolog, hanem az otthon, a szeretett, egy kicsit a félsz az elképzelt várható tragédiától. És a féltés. Egy ismeretlen kislány iránt érzett aggodalom. Van ez a súly akkora, hogy a batyut a baj talán mégsem tudja megemelni és vele elindulni.

    Jóska egy lyukkal beljebb csatolva megfeszítette testén a mászóővét és az oxigénes légzőkészülék álarcán kezdett el matatni.
Arca nyugodt volt, tekintetünk találkozott, elmosolyodott, én is. Egyikünk mosolyának sem tudom igazán még ma sem a miértjét, csak vélekedem róla, egészen egyszerűen a bajtársi szeretetből dobhatott egy darabot a felszínre a szívünk.
Jóska zömök, csupaizom, széle-hossza egy ember volt. Gyermekes családapa, nálam nem több tíz évvel. Kívülről olyan igazi kemény legény, még a neve is ezt tükrözi, nem úgy a szeme, mint a mélyvízű tó. Őt csak tisztességgel és az őszinteséggel lehetett megközelíteni, de arra mély, baráti érzésekkel tudott válaszolni.

    Ebben a 20-25 percben, ami eltelt a csengőtől a kiérkezésig nem volt őrségparancsnok, gépjárművezető, különböző korú és beosztású tűzoltó, hanem helyette egy csapat, amely együtt lélegzik és egyet gondol és mint a rádiónk, azonos hullámhosszon csendül.

     A baleset helyszínén zokogni már alig tudó édesanya és néhány bámész tekintetű ember várt bennünket. A kocsiról szétspricceltünk és mindenki tette azt, amire felkészült.
Ezután filmszerű gyorsasággal peregtek az események. Jóska már el is tűnt a szemünk elől. A kislány a családi ház udvarában lévő mély kútba esett, amit szeméttárolásra használtak. A gyermek felügyelet nélkül az udvaron játszott és az elkorhadt fedőlécekre lépve a mélybe zuhant.
Az a néhány perc még most is soknak tűnt, mert még mindig velünk volt a bizonytalanság és a félelem. Félelem az értelmetlen és el nem fogadható haláltól.
Az édesanya most csendben várt, mindenki arcán jól láttam a pattanás körüli feszültséget. Végre felbugyogott mélyről egy kiáltás:
   -Indulok! Segítsetek!
A megránduló kötél ugyanezt a parancsot adta. Hosszú, akár 10 méteres is lehetett a visszaút. A tűzoltósisak búbja az, amit először megpillantottunk, aztán Jóska álarcos fejét.
Bal vállán egy kislány könnytől áztatott maszatos arca hunyorgó szemekkel, vézna kis karjaival a tűzoltó nyakát szorította. Adtuk volna a közben érkezett orvosnak, de kicsi kezeivel erősen kapaszkodott.

    Oldódott a görcs, érezhetően mindenki megkönnyebbült, még a százados dereka is javulni látszott. Szívünk ezt lassan, normálissá váló ritmusban adta tudtunkra. A csöppség nem akart engedni, pedig az álarc csúffá tette viselőjét. Végül ellazult, mégis erővel tört fel belőle a visszafojtott sírás.

Úgy tűnik, hogy a kislány a szemétkupacra zuhanva néhány karcolással és nagy-nagy ijedtséggel megúszta.
   -Lássunk munkához, szereljünk vissza! – hangzott el az utasítás.
De a Jóska még mindig ott állt a kútgödör szélén, teljes harci díszben. Feléje indultunk, levetette sisakját, majd az álarcot. A nap már kicsit oldalról tűzte.

Ránk nézett és patakként eredtek el csillogó könnyei.

2010. július 2., péntek

Amikor balga jószág az ember

     Az Öreghegy túlsó oldaláról jött a gazda. Egerszegen ő volt a kákán is csomót kereső, örök elégedetlen paraszt. Amikor Újmajorban mázsáltam a harmados kukoricát, emlékszem, még le sem kászálódott nagy hasával a szekérről, már fújta is a magáét. Rosszallotta az időjárást, kevesellte a termést, sokallta a leadandó kétharmadot. Szidta a téeszt, mint a bokrot, egészen addig, amíg Feri bácsit nem látta közeledni, akiről mindnyájan tudtuk, hogy ő a rend. Nem lett nyájas, de tartotta a száját. Sosem láttam dolgozni. Most is csak állt a két szép lova mellett és elnézte, ahogyan asszonya szó nélkül, könnyű labdaként dobálja az ötven kilós zsákokat. Erős volt, férfiasan kemény vonásokkal. Tekintete mégis csupa jóság. Úgy hiszem ő volt az úr a házban.
A gyümiben dolgoztam lenn a kút mellett, a cementkádat javítgattam. Nagy hangon köszönt, ingének hosszú ujjával megtörölte verejtékező homlokát és kiselőadást tartott az átkozottul magas hőmérsékletről és a hiányzó eső várható kedvezőtlen következményeiről.
   -Ilyenkor igazán  legjobb  a hűvös  pincében  borozgatni! - állapította  meg  nagy  bölcsen. Jöjjön és
kóstolja meg!
    - Miért is ne? - szóltam. - A melóval úgyis készen vagyok.
Három fajta, három pohár. Nem is ízlett. Jobb lett volna fröccsként meginni, de egy pincében ez hogy nézne ki? Amikor a leadott kukoricája mennyiségéről és a hozzá tartozó terület nagyságáról és minőségéről kezdtem el beszélni, már nyugodtan el is köszönhettem.

Két órát lehettem távol. A legszélső cseresznyéhez érve hangokat hallottam. Lesiettem a szaletlihoz, látom, hogy a bátyám a kút vödréből vizet locsol magára. Mellette öcsém áll.
   -Mit csináltok? - kiáltottam le.
A testvér félrerúgta a vödröt, felrohant hozzám, megállt előttem szikrázó szemekkel, artikulátlan hangokat buggyantott ki magából, aztán üvöltve, ordenáré hangon a legvagányabb kocsisokat is maga mögé utasítva káromkodott.
Majd csend lett. Hozzám lépett, átölelt és percekig zokogott.

Már mindent megértettem. A nyitva hagyott kút a leeresztett vödörrel, a zenélő táskarádió, a szanaszét heverő szerszámok, a présház kitárt ajtói. A motorral kiérkező bátyámat ez a kép fogadta. Vissza a faluba segítségért, hogy együttes erővel, a reményt egyre veszítve keressenek a kút mélyén.
Legutóbbi bejegyzésemben egy kutyáról írtam, aki emberként viselkedett, most pedig egy emberről, amely balga jószágként cselekedett. Az esetnek legalább negyven éve. Bátyám ma 65 éves. Az Isten éltesse!