Nálunk a palacsinta is a kommersz kaják közé tartozott még akkor is, ha édesanyám a "Ki tud többet megenni belőle" házi vetélkedést is bevállalta. Már kevesebben ültük körbe az asztalt, mégis a két serpenyő jó sokáig táncolhatott a forró platnin. És a palacsinta sem volt csalafinta, a vékony tészta egy hangyányival sem szívott fel többet a magát tányérkából kínáló forró zsírból. Húsosat a Marika, rakottat a Keresztmama sütött emlékezetest, mégis Anyué volt a legfinomabb, akár a lekváros, a kakaós, akár a tölteléket nélkülöző üres.
A hosszú évek alatt, amíg mi tizenegyen ültük körbe a nagy asztalt, azon mindig volt ennivaló elég. Ha a háború utáni húsz évre gondolok, nem is lehetett ez olyan egyszerű feladat még akkor sem, ha házunkban apu működtette a húsboltot. Az előszoba - ma étkezőnek mondanánk - levegője minden vasárnap a gőzölgő húsleves illatával telt meg. Mi apró gyerekek hadarva ejtettük ki az asztali áldás imájának szavait. Siettünk, mint az örökké éhesek, nyeldestük felgyülemlő nyálunkat egészen addig, amíg az első falatok értelmet is adtak türelmetlen emésztő szerveink működésének.
Anyu jól főzött, ízletesen és egyszerűen. A kályháról levettek közül többnek ma is emlékszem az aromájára. Lányait megtanította a finom házi kosztok elkészítésére, de azt hiszem, mi fiúk is gond nélkül húztunk fel képzeletben egy kötényt és készítettünk el valóságosan is egyszerűbb ételeket. Helytállni a konyhában megtanulhattunk Édesapánktól is, mert amikor a szükség hozta, a főszakács szerepét is ellátta.
Legtöbben már kirepültek, néhányan örültünk csak egymásnak a délre megterített asztalnál. Édesanyám egy alkalommal kísérletbe fogott. Ahogyan szoktam, farkas-éhesen értem haza az ebédszünetben. Még a levest kanalaztam, amikor megérkezett a második fogás. A szokásos duruzsolás, csendes eszmecsere néhány másodpercig csenddé süketült. Jobban megnéztem a középre helyezett, jókora tálat. Abban hegymagasan, piszkos-fehéren kellette magát valamilyen tésztaféleség. Rajta túró, amiben apró sültszalonna darabkák bujkáltak szégyenkezve, sápadtan. Kandi szemeinkkel láttuk, hogy ez valami új, de bátran merítettünk és az ebéd a megszokott medrében folytatódott. Az ételnek szokatlan íze volt, talán száraz a túró, kevés a szalonna, talán sótalan. Finnyás soha nem voltam, hát lapátoltam befelé és ezt tették a többiek is, váltakozó sebességgel. Anyu látta, hogy valami nincs rendjén, kihasználva pillanatnyi csendet, megszólalt:
-Sztrapacska! - csak ennyit mondott.
Kisvártatva Édesapám köszörülte meg a torkát és mi kíváncsian vártuk, mit is fog szólni erről a - számunkra első ízben tálalt - szlovák ételkülönlegességről.
-Mama! Nagyon finom ebédet főztél! La pom de terre,ala kvaccs! - dicsérte egyre szélesedő mosollyal, majd folytatta:
-Csak egy kicsit meleg, a párkányra kellene tenni, hűlni. Azután egy ujjal, egy nagyon picikét, nagyon óvatosan lökni rajta. - és folytatta az evést, mintha mi sem történt volna.
Mindannyian megettük a részünket, Apu felállt, Anyuhoz ment, átölelte és puszit nyomott az arcára. Az alig érezhető feszültség csirájában meghalt, minden folyt tovább a megszokott medrében.
Ili nővérem említette nemrég, hogy a Mama csirkepaprikását soha nem tudta utolérni, pedig úgy tesz mindent, ahogy tőle tanulta egykoron.
Mit is szólhatnék, milyen tanácsot adhatnék? Mitől származhat a ma is emlékeket adó íz? És eszembe jutott. Anyu mindig a nyakát és fejét merte a tányérjába, Apu meg a püspökfalatokkal bajlódott, merthogy ők azokat szeretik. Legalább ezt mondták, mi pedig bátran kotorászhattunk a tálban maradó java húsok között. Biztos vagyok abban, hogy ez volt a recept titka, a szülők szerető szíve. Érdekes, nálunk is mindig az én gyomromban köt ki az a püspökfalat, de eszek hozzá néhány combot is.
Ilinek nem ecseteltem a hús elosztásának emlékét. Tudva, hogy nem tart aprójószágot, édesanyánk ízes főztjének feltálalását a következők szerint képzelem el:
-Menj ki a kertbe, kapj el egy kapirgáló tyúkot, vágd, forrázd, pucold...és olyan fog lenni. -mondtam és ezen mindketten jóízűt nevettünk.
