Jelentéktelen kis madár

     Már a felsősök padjait koptattuk az általános iskolában, még mindig nem érdekeltek bennünket a lányok, annál inkább a csavargás, lófrálás az utcán. Igazából nem loptuk mi a napot, mindig akadt valami fontos dolgunk, legalább nekünk fontos. Zsebünk elmaradhatatlan tartozéka volt a csúzli a válogatott, kerekded kavicskákkal együtt. Alkatrészeit gyakran cserélgettük a pontosabb találatok reményében. A felnőttek, ha látták is kezünkben a veszélyes fegyvert, soha nem szóltak ránk. Nem fegyelmeztek bennünket azért, ha egy-egy madár halálát okozta a mi játékszerünk gyerekes használata.

Leginkább a verebekre lövöldöztünk, azokból ugyanis rengeteg volt. Kedvenc helyeiket gyakran meglátogattuk. Százával rebbentek szét és repültek föl a fára, amikor megláttak bennünket a vasút melletti takarmány keverőben, Erzsébet utca végén a malomban, vagy Náci bácsi daráló műhelyénél. Annyi volt belőlük, hogy célzás nélkül is prédát találhatott közülük a süvítő sebességgel feléjük száguldó kődarab. Így aztán mindig jutott a macskának különlegesség. Volt olyan idő is, amikor az öreg Lakatos papa egy gombócnyi fagyi 50 fillérét adta nekünk darabjáért. Szorgalmasan hordtuk hát az elejtett kismadarakat a Pozsonyi utcába.

A sarok kocsma udvarán a kocsiszín kúpcserepei alá rendre befészkeltek a verebek. Nem szégyelltük  tavasszal - felmászva a tetőre - megrabolni őket. A tojását kereső madárka riadtan csiripelt, jól tudta mit veszített, tavaszi szerelméből sarjadzó életet.

     Nagyon régen volt ez már, mégis, ha eszembe jut, belemar a lelkembe. Talán ezért is etetem a madarakat télen, amikor hófehér ruhát ölt magára a föld? Elnézem őket, ahogyan egymásnak helyet adva, szépen, sorban felcsípnek egy-egy magot és azonnal tovább állnak, csak kicsit messzebbre ahol senkitől se zavartatva elfogyasztják a frissen szerzett elemózsiát.

Sokfélék. Egyszerűek, tarkák, mind színesek. Szürkésbarna verebet régóta nem látok már közöttük. Igazán sajnálom! Vagy én vagyok már az veréb, aki az ablak mögül csendesen szemléli a lakmározókat?

Várakozási idő

     A dédmamával folytat megbeszélést az unoka. Egy játék felől kérdez a kicsi, kezeivel karmesterként hadonászik, amikor a kis szobába belépek. Csillogó barna szemein hancúrozik a mosolya. Mindig ilyennek látom. Gyakran látogatja testvérével a mamát, papát, dédit. Én a friss tojást hordom innen hetente. A dédmama  nem csak a gyerekekkel foglalatoskodik. Kiveszi részét a ház körüli teendőkből is. Most éppen fokhagymát pucol, holnap disznóölés lesz.

    Régóta ismerem. Mesélt nekem a sásdi cselédlányról, a Felsőegerszeg-pusztai legényről, akihez életét kötötte, szüleimről, kiket akkor ismert, amikor én még nem is léteztem. Elmondta, hogy 1,35 kg-os puffancs gombát talált a szőlőben, 1985. szeptember 15-én pénteken, 13 órakor.  

Három gyereket nevelt fel tisztességgel. Nem láttam még semmit tenni. A szorgalmat, ha mintázni akarja valaki, hát itt van  Ő.

     Eldicsekszik azzal, hogy újra be tudja fűzni tűbe a cérnát és amíg mesél nekem, szaporán öltöget.

Hályog homályosítja el a szeme világát hosszú évek óta. A közelmúltban megoperálták az egyik szemét, sikerrel. Örömmel ment kontroll vizsgálatra, ahol megnyugtatták. A másik szemét is műteni fogják, kapott is már időpontot. A művi beavatkozásra 2015. december 4.-én kerülhet sor. Két esztendő, nem sok ez egy kicsit? Igaz, újra látja már hófehérnek a felhőket, ezért türelmesen vár.

Az is igaz, hogy Aranka néni még csak 87-éves.

Öreg hegyi cseresznyés

     Január van, de a kerti cseresznye rügyei pattanásig feszültek. A nap egyre lassabban éri el a nyugati horizontot, a fácskát egész nap dédelgeti. Félő, hogy az a kis bohó túl korán köszönti a tavaszt kinyíló szirmokkal. Az öreg Nap cirógatni továbbra is fogja, neki is jólesik, de elnézést azért nem fog kérni, ha a mégis beköszönő tél csonttá fagyasztja a korán ébredő lelkét.

     Sok évre emlékezhetek már vissza. Gyermekként alig vártuk, hogy a korai cseresznyétől megszabadítsuk az óriás fát. Ehettünk annyit, amennyi belénk fért, de szedni is kellett kosárba, amit este kis csomókba, vacsora után összekötöztünk. A madárcseresznyénél nagyobb volt, ám ahhoz, hogy kinézzen valahogy, jócskán kellett belőlük a piros gömböcskéket egymáshoz szorítani. Másnap reggel apu, anyu, vagy mi gyerekek is - az utcai ablakon keresztül, a kapualjban eladtuk a munkába igyekvőknek, az iskolás gyerekeknek. A főutcában laktunk, májusban a gombóc fagyi helyett mindenki szívesen vásárolta az egyébként ízekkel gazdagon meg nem áldott csemegét. A hónap végi germersdorfit már kilóra mértük.

A gyümölcsösünk keleti oldalán még sokáig teremtek az öreg fák. Ügyesen másztam, felnőttként is akadt velük dolgom.

Gyalog jártunk ki az Öreg hegyre, no nem a mozgás kedvéért. Egy kosárnyi termést a vállunkon is haza tudtunk cipelni, de szekér se, kocsi se volt. Egy alkalommal már jó messziről dézsmáló gyerekek csivitelését hallom. Arra gondoltam, elkapom őket és nagy kerülővel a hátuk mögül érkeztem. Volt is meglepetés! Három kicsi fönt a fán én meg a nagy, ott állok alattuk, minden menekülési lehetőségüktől megfosztva őket.

Ők szedték helyettem ügyesen, gyorsan, szárasan, ahogy mondtam. Megnyugtattam őket és a végén már ők is mosolyogtak, amikor útjukra indultak Vázsnok irányába.

     Én is loptam pajtásokkal együtt cseresznyét, előfordult, hogy kesztyűs kézzel bántak el velünk, de az már egy másik történet. A gyerekek eltűntek már az akácos mögött, én pedig vállamra emelve a kosár frissiben szedett cseresznyét, jókedvűen indultam hazafelé.

Tűz és tövis

     Akármilyen beosztás ellátására kaptam kinevezést a tűzoltóság állományában, eltérő mértékben, de mindegyikre jellemző volt az elérhetőség igénye.
 Amikor 24-24-órás időrendben teljesítettem szolgálatot, a szabadnapjaimat a különböző sportos rendezvényeink ritkították, amelyeken örömmel vettem részt.  Legényember voltam, jutott idő mindenre.
 Amikor a járás önkéntes tűzoltóságainak szakmai felügyeletét bízták rám, a tavaszi vizes támadási gyakorlatok kötelező ellenőrzései miatt nem igazán voltak áprilisi-májusi zavartalan hétvégéim. Amíg Péter bácsi Ófalun, a mise után elrendelte a technika próbáját, a szertár nagytakarítását, addig feleségem egymaga ügyelt a két kicsi gyermekünkre és ügyesen elkészítette az asztalra kerülő ebédet is. 24-48-órás tűzvizsgálóként ráértem a szabadidőmet a vizsgálati anyagokra fordítani, mert otthon nem várt senki. Reggel kirepült a család, ki-ki a maga helyére. Az édesanya a gyerekekkel gyakran érezhette magát egyedül, ha nem is gondolt rá, ez az érzés kölcsönös volt. Kicsi még harmadik gyermekünk, amikor megyei parancsnoki ügyeleti szolgálat is színesítette a távollétek palettáját. Ilyenkor nem láttam a családomat péntek reggeltől hétfő délutánig. Azután pedig, a parancsnoki beosztásból adódóan fordult elő gyakori ki-elmaradás. A sokféle elvárásnak eleget téve ma úgy mondanám egyszerűen, hogy nyüzsögtem. Közben pedig tanfolyamokon vettem részt, kilenc éven át iskolákat látogattam.

     Nagyon sok és sokféle embert ismertem meg. A sok csavargás majd életmóddá alakult. Természetesnek tartottam, hogy a gyerekekkel ott van a biztonság az édesanyjuk személyében. Nem is csináltam hát ügyet abból, hogy késve, fáradtan, akár fröccsökkel tele érkezek haza. Ráfoghatnám az egészet a tűzoltóságra, de az csak félig lenne igaz, így nem teszem azt.

    Majd 33 év szolgálatom során azért egy dolog mindig vezérelt, a tűzoltó sorsának alakítása. Hogy jól érezze magát, amikor belép a laktanyába, egyre szépülő környezetben, fejlődő technikával láthassa el feladatát, hogy családja biztonságáért, boldogulásáért elfogadható körülményeket teremthessen, hogy ismerje meg az őt körülvevő világ, hogy róla az emberek dicsérő és megbecsülő szavakkal szóljanak.

Még ma is tele vagyok ezek megvalósítását szolgáló elképzelésekkel. Annyira azért bennem a hiúság, hogy többszöri kopogás után ne dörömböljek az ajtón.

Valamikor naponta recsegett a kárhelyrádió, később a vonalas, majd a mobil. De ma már nem szólal meg a telefon. Nagyot változott a tűzoltó világa. Huszadrangúvá vált sok minden, amiért fáradoztam. 

    Gyakran gondolkodom el az egészről. Megérte?

Hazaárulás?

     A Dráva partját többször is becserkészte, hogy biztos legyen a dolgában. Alaposan körülnézett, hol tudja majd átlépni legbiztonságosabban a határt. Helyesebben szólva, átúszni a folyót, hogy kimászva abból, a lába Jugoszlávia földjét tapossa. Meg is tanult víz alatt közlekedni. Az őrzők nem láthatták, a folyó mélyében is akadály nélkül juthatott tüdejébe a friss oxigén. Rövid idő múlva egy olasz gyűjtő táborban kötött ki, majd hosszú hónapok várakozása után irány a hőn áhított, nagy Amerika.

     Akkoriban volt minden dolgozni vágyónak munkahelye, neki is. Asszonyával együtt a házgyári lakásukban nevelték gyermeküket. Élhettek volna úgy, - korlátok között ugyan - mint "Marci hevesen", akár a szocializmust építő ország családjainak döntő többsége.

De ő nem szerette a korlátokat, hogy reggelente sittre szólítja a vekker. Főnökei voltak, akik feladatokat is kiróttak rá, ezt se tudta igazán elfogadni. Semmi se tetszett neki, csak a rendszert szidta, pedig annak köszönhette a lehetőséget lakása vásárlására, rendszeres jövedelmére, rendezett családi környezetének megszületésére. Kádár katonái a határon őt célozzák, mondta ezt gyakran. Úgy érezte, hogy a hadsereg is ellene fordul, pedig abban sorkatonai szolgálatot is teljesített. Ebben a nagy börtönben nem szívesen élt. Így aztán sebtében elköszönve társától, kicsi gyermekétől, hűtlenül elhagyott mindenkit, megcsalta házát és hazáját.

Igaz, korábban tett kísérletet arra is, hogy szabályosan, útlevéllel hagyja el az országot és látogassa meg a már kint élő pajtását. Ám a hatóságok nemet mondtak, indokolás nélkül, pedig akkor már javában szú rágta a szocializmus építésének oszlopait.

     A nagy Amerika nem tartotta be az ígéretét. Munkát adott, segédmunkát, amivel betevő falatját előteremthette, de az elképzelt színes jövőről csak álmodozhatott. És itt is voltak főnökök, akik miatt csörgött reggel az óra.

Nem is gondolta ő, hogy hosszú időt tölt majd Amerikában, talán az egész "csakazértis" történt. Gyorsan hazakérezkedett.

 .-Mindegy mi vár rám, csak intézzétek, hogy hazajöhessek! - jól emlékszem a szavaira.

Katonai ügyészség, ítélet, börtön. A hatalom teljesen feleslegesen fitogtatta az erejét egy megtévedt, egyszerű melóssal szemben. Istápot csak szűk családjától kap, aki a szabadulása után újra befogadja, pedig az árulása ezt a kört érintette. Második gyermek születik, de az elszakított éveket egybeforrasztani nem tudja ő sem.

Harminc évnyi messzeségre visszatekinteni miért? Nincsenek már határok. Kádár katonái leszereltek. Fiatalok százai, ezrei, százezrei hagyják el otthonaikat senkitől se - vagy a kényszertől - zavartatva. Akkor ez ugye nem is hazaárulás?

      Az a fiatal akkor túl sokat kapott a kiruccanásért és az is lehet, hogy az ítélte el, aki most egészen másképpen árulja - ki, vagy el - hazáját.