Bocsáss meg!

   - Élj tisztán,mint a hegyi farkasok! - mondhatja a szülő a gyermekének, ha igazán jóra akarja tanítani.

Morfondíroztam egy kicsit ezen a kijelentésen, nagy igazságot takarhat. Rövid idő alatt annyi és olyan fogalom gyűlt össze, amelyeket minden zavar nélkül azonosíthattam ezzel az emlőssel. Néhány ismert irodalmi mű nagy valószínűséggel befolyásolt a tulajdonságok csokorba gyűjtésénél, de a gondolatok inkább az érzelmekért felelős agyféltekémből bújtak elő.

A farkas őszinte és nyílt, hűséges és kitartó. Szabad szelleme, családközpontúsága tiszteletet és harmóniát ébreszt, áraszt. Sugárzik belőle az energia, a játék és az erő, az életöröm.

Nálamnál okosabb emberek a farkasnak tulajdonítják az emberek egy csoportjában a megnövekedett tudatosságot és a magasabb intelligenciát. Ők azok, akiknek sikerül mindig a legjobb és a legbékésebb megoldásokat valóra váltaniuk.

Ők is, ahogyan a farkasok, territoriálisak. Ezzel sincs semmi baj, csak tisztelettel kopogj, ha be szeretnél lépni hozzájuk.

     Könnyű a farkasoknak a tiszta élet, de mi "sajnos" emberek vagyunk! Bűnök között és bűnökben élünk. Közülük egyre gyakrabban és egyre többet törvényben fogalmaznak meg. Isten iránti engedetlenségünk egy másik csoportját alkotja bűneinknek. Az egyiket rendezi a botladozó igazságszolgáltatás, a másikat meg a pap, amikor feloldozva a bűnbánat szentségében részesít és ajándékként neked adja az oltári szentséget is.

És akkor nekünk még itt van az a milliónyi erkölcsi szabály, óriási lehetőségként a hivatalból nem üldözendő - mégis gyakran embertelenebb (farkastalanabb) - bűnök elkövetésére.

Vess magadra, ha ezeket saját magaddal szemben követed el, de igyekezz mihamarabb megváltozni!

Egészen más a helyzet, ha a jó erkölcsbe ütköző magatartásoddal embertársadat bántod meg. Ekkor jön az elnézést kérek, a ne haragudj, a - súlyosabb esetben - bocsánatot kérek.

Bocsánatot kérek! Miért olyan nehéz ezt a két szót kimondani?

    A testvérem a lábaimba kapaszkodva harapott és karmolt, én pedig igyekeztem megszabadulni tőle. A félreérthető, rugdosódó mozdulatok a konyhába belépő édesapámat könnyen megtéveszthették. Elém lépett és egy szó nélkül, jókora fülest akasztott le. Rossz gyerekként el-el tángálta a fenekemet, de arcul sosem ütött. Már kereső felnőttként kaptam az első és egyetlen pofont. A lelkem sajdult belé,világgá mentem.

Két nap múlva, amikor hazaérkeztem, édesapám elém állt és kimondta azt a két szót. Összeölelkeztünk és én szó nélkül sírva fakadtam.

     Így tanultam meg azt, ha megbántanak, nem várok napokig, azonnal, jó hangosan, kérés nélkül is megbocsátok. Ezzel egyrészt meglepődést váltok ki és megelőzését a bűnöcske ismételt elkövetésének, másrészt azonnal jól érezhetem magam a bőrömben.

Nem jellemző rám, hogy másoknak rosszat tegyek és így az esedezés szavait nekem kelljen hangoztatni, mégis...

    Elmegyek tanulni, meglátogatom a farkasokat.

Akkor kellett volna

    A magyar katonai elitképzéshez kapcsolódó Ludovika Fesztivált tartottak a fővárosban, az Orczy - parkban. Csapatzászló adományozás, hadi kultúrát is bemutató színes programok szórakoztatták a megjelenteket.

A helyszínt - valamikori állapotában - jól ismertem. Egy évig éltem a háború óta gondozatlan, lelakott, vastagon a mocsokban hentergő épületben. 1974 augusztus közepétől a belügyi tárca a Ludovika legfelső szintjén jelölt ki számunkra helyet, tekintettel arra, hogy a hallgatóknak addig szállást adó épületet a Tass Vezér utcában éppen felújították.

    A főbejáraton belépve a lépcsőházat csak az ott lévő számítástechnikai cég nagy rakásokba ömlesztett papír szemetét megtaposva tudtuk legyőzni. Ahogy felfelé haladtunk, mintha egy barlangba hatoltunk volna be, ahol egyre csak nőtt a csend és azt a bőrcipőink ütemtelen kopogása sem oldotta. Elbizonytalanodva, kicsit talán kétségbe is esve méregettük egymást és - felérve a legfelső szintre - a majdani körletünket.

     Késő este hagytuk abba a nagytakarítást, amikorra a vaságyaink is olyan állapotba kerültek, hogy azokra egyáltalán lefekhettünk. Az Üllői útra néző, másfél méteres vastagságú falakba épített ablakok másnapra maradtak. Kitekintve azokon, hát nem a "szagos, virágos fergeteg" jutott az eszünkbe.Ismerkedtünk egymással is és a környezetünkkel is. Reggelente a villamos, a Deák téren a Metró, a Batthyány téren a HÉV, az Árpád hídtól rövid gyaloglás után a Laktanya utca 33. Áldatlan állapotunkkal kapcsolatos felvetéseinkre, kérdéseinkre a főtanár elvtársak tobbsége, de az iskola parancsnoka is csak széttárt karokkal, idétlennek is érzett mosollyal, nem válaszoltak. Egész tanévben pengeélen táncoltunk, a megaláztatás határán. Nem csoda, hogy a Ludovikához csak késő este értünk, hogy a fejünket csak le kelljen tenni és az egész országot behálózó álmainkkal útnak indulni. Volt a közelben büdös-füstös kocsma éppen elég. A Kis -Duna, meg a Tisza, talán a Sobieski és a Lenhossék utcákban, teljesen alkalmasak voltak az olcsó tartózkodásra, a tiltott helyek listáján se szerepeltek. Eltekintve attól, hogy néhány feslett nőszemély néha belénk kötött - nem voltunk mi csúnya fiúk a kötelezően viselt egyenruhánkban sem - jól kijöttünk a törzsközönséggel. Néha betértünk az Alfába egy filmre, de a zenés Művész presszót nem látogattuk.

     A következő esztendőt már a Duna- parti laktanyában töltöttük, akár tisztesnek is mondhatón. Ám a gárda, amelyik tűzoltó tisztté képzett bennünket, nem igazán változott. Apatin ruházat viselését rendelte el, bízva abban, hogy nem szégyenkezünk benne a Postakocsi kocsma körül, de mi annál már dörzsöltebbé, ugyanakkor blazírtabbá váltunk. A ruha és a marhabőr csizma együttesét jól megcsodálta Óbuda. Rendületlenül, tervezetten, minden este elhagyta valaki a körletet ebben az egyenruhák között is igen ódivatú öltözékben. Egészen addig, amíg a viseletet elrendelők rá nem döbbentek arra, hogy nem mi vagyunk azok, akiket megmosolyognak az emberek. Meg kell mondanom, elég gyorsan eszméltek. Akkor jöttek a hazafelé tartó vonatok indulása előtti, rendkívüli szemlék. A vonatok pedig nem indultak elég gyakran. Ilyen övön aluli ütéseket valószínűleg nem vittek be soha az 1872-évtől induló katonai képzésbe az egykori Ludovikán. Volt olyan cimbora, aki nem bírta ki és leszerelt, volt, akinek a családja nem bírta ki és elhagyta. Én, aki közvetlenül a nászutam után vonultam a Ludovikára, mindig akkor voltam a legelkeseredettebb, amikor gyalogosan indultam a Dávidföldről induló utolsó autóbuszhoz, hogy elérjem a 23.10-es vonatot, Dombóváron felszállhassak a pesti személyre. A vonaton a daróc köpenyem fűtött és a nyitva felejtett ajtók szellőztették ki - vagy csak megkeverték - az egymás hegyén-hátán összemelegedett emberek szagát. A fél öt órai érkezéskor egy csomó csöndes, lehajtott fejjel közlekedő, szerencsétlennek vélt embert köszönthetett az üzemelni beinduló Déli pályaudvar.

    Mégis gyorsan elszaladt a két év. Sok mindent tanultunk és viseltünk el ez idő alatt. Megdolgoztunk és meg is szenvedtünk az alhadnagyi csillagjainkért. Előbbre jutásunknak akkor ez volt a kötelező gyakorlata. A létrán való haladásnak a tűzoltóságnál ma sokkal szélesebb és kifinomultabb eszközei vannak. Jók is és rosszak is ezek. Biztos vagyok abban sajnos, hogy a rosszabbak esetében ma ismét az én régi iskolám köszön vissza.

    30 év után egy országos rendezvényen, tiszti iskolás bajtársammal együtt az egykori iskola egy igen prominens személyével találkoztunk. Ránk ismert, álltunk eleget a szőnyege szélén. Nevetgélt, jópofáskodott. Az örökké hunyorgó zöldes-sárgás szemei most is csak egy torz lelket tükröztek vissza. A kicsire zsugorodott ember közeledni próbált hozzánk.

  -Akkor kellett volna - szólt a cimbora. És minden további nélkül faképnél hagytuk.

Üzenet volt, vagy ajándék?

    A nagyszombat az ünnephez igazán méltó, gyönyörű napsütést hozott. Vétek lett volna nem a kertben tenni-venni, pihengetni. A madárkák dalocskáival tarkított csendet egyszerre paták erősödő dobogásának zaja némította el. A szilváskert mögül előbukkanó lovak sebessége egyre csak nőtt, mozgásukat a rajtuk ülő gyerek-lányok már nem igazán uralták. A patkók egyenetlenül váltakozva, hol a vízmosások kövezetéhez, hol pedig a salakkal kevert földhöz csapódtak, egyszer-egyszer a kiálló nagy kövekbe botlottak. A tini kislány riadt szemekkel, mozdulatok nélkül várt egy nem létező segítségre és a következő pillanatban már zuhant. Barátnője, amikor ezt látta, tudatos mozdulatokkal szabadította ki magát a kötelékeiből és ugrott. A két almásderes már vad vágtával ekkor ért az én vonalamba, néhány pillanat múlva patáik a sárrázó kemény aszfaltján dörögtek tovább.

    Rémítő volt az a hang, amelyik a segítséget kérte és szívszorító az a látvány, ahogy a mozdulatlan test az út közepén hevert. Igazán nem is volt mozdulatlan, rajta apró rángások futottak végig, a reszkető,  félig  nyitott vibráló  szemek arról  árulkodtak, hogy gazdájuk  nem tudja,  mi történik körülötte. Ritmusos légzés, üres szájüreg, stabil oldalfekvés és várakozás a nagyon lassúnak tűnő mentőre. Mindannyiunknak jutott feladat, a mentők riasztása, a lóról leugró, majd sokkos állapotban lévő kislány nyugtatása, az alélt gyermek fölötti őrködés.

Én meg csak idegesen totyogtam jobbra és balra, végül az útkereszteződéshez mentem, hogy az érkező mentőt irányítsam.

    Ahogy később elmondták, a lovak a főúton vágtáztak hazafelé, miközben egyikük elvágódott, a másik személyautóval ütközött, de kis sérülésekkel elérték a tanyájukat.

Amíg beszélgettünk az esetről, megtudtam azt is, hogy a lovagoló kislány szülője, a lovak gazdája és a sérült autó vezetője három különböző személy ugyan, de közeli rokonok. Micsoda véletlen!?

Majd gyorsan jött az örömteli hír is a kórházból, a megsérült kislány jól van, nincsen komolyabb baja.

    Fellélegezhettünk és elgondolkodhattunk az eseten. Volt, aki a feltámadott Krisztus ajándékaként kezelte a vágtató lóról lezuhant kislány életét, más pedig ugyanonnan érkező üzenetként.