Öregkori? gondolatok

  Érdekes dolog jutott az eszembe. Hogyan pattanhatott ki ilyen furaság a tekervényeimből? Nem tudom. Talán az életkorom a szülője, vagy egy felvillanó régi emlék, esetleg egy baráthoz kötődő tárgy? Arra lettem ugyanis kíváncsi, hány ember él az emlékezetemben olyan, akit tisztelek, nagyra becsülök és   szeretettel emlékezem rá ma is, aki valamiért érdekesebb, kedvesebb a többieknél, akivel ezekről az érzéseimről már soha nem tudok beszélni. Bennük egyetlen a közös, mindannyian békés álmukat alusszák a temetőkben.  

   Először az egészet sutba akartam dobni. Hogyan is tudnék kiválogatni a rengeteg ismert személy közül valahányat, milyen rendező elvek alapján? Iskoláim, lakó-és munkahelyeim az átlagosnál sokkal több ember megismerésére kínáltak nekem lehetőséget. Miként tudom majd eldönteni, hogy a tisztelet, becsület és szeretet erős kapoccsal kötött-e valakihez? Mégis nekiláttam és gyermekkoromtól kezdve forgatni kezdtem az esztendőket. Közeli rokon lett volna az első, de rögvest elhessegettem ennek a gondolatát. Kihagyom a családot és a széles rokonságot. Nem egyformán, de mindannyian a szívemhez közeliek. Folytattam hát ezt a fura keresgélést, értékelést.

   Csúzlival a zsebemben gyakran csatangoltam pajtásommal együtt az utcákon. Amikor Pali bácsival találkoztunk, neki mindig volt néhány nevelő szándékú mondata. Őt ma füvesembernek neveznék. Mindig hosszú köpenyt viselt és a vállára vetve elmaradhatatlanul ott volt egy óriási zsák, hol üresen, hol az éppen begyűjtött gyógynövénnyel telítve. Sok dioptriás szemüvege mögül pajkosan mosolygott ránk akkor is, ha szó nélkül ment el mellettünk. 

  László a katolikus egyház hozzánk vezérelt vikáriusa. Konkrét feladata a templom felújításának vezénylése volt, de mégis sokat foglalkozott velünk, általános iskolás gyerekekkel. Hittan óráit "folytatásos" történetekkel fejezte be, nem csoda hát, hogy alig vártuk a következőt. A jó és a szép irányába kalauzolt bennünket akkor is, ha rossz fát tettünk a tűzre. Az elsőáldozási emléklapomat még Ő írta alá, azután tovább küldték, vélhetően  más, konkrét faladatok teljesítésére. 

   Dombóvárról jött zenét tanítani a suliba Károly bácsi. Az a heti egy óra elég volt ahhoz, hogy a hegedű játékom valamilyen mértékben fejlődjön. Otthon nem igazán gyakoroltam, szüleimnek legkisebb gondjuk is jóval nagyobb lehetett annál, hogy velem emiatt foglalkozzanak. Hegedű tanárom jól látta az én helyzetemet. Arról gondoskodott, hogy iskolai rendezvényeken jól tartsam a hegedűt és húzzam a vonót, de komolyabb erőfeszítéseknek nem tett ki. Meg is mondta nekem, hogy nem leszek soha egy virtuóz. Az órákat azért folytattuk, a felét játékos bokszolással kitöltve. 

   Amolyan mindenes voltam a termelőszövetkezetben. Amikor kellett, toll és papír volt a kezemben, máskor a lapát nyele tette próbára a tenyereimet. Feri bácsit ismerhettem meg itt, aki mindig odafigyelt a munkámra és szükség szerint látott el tanácsaival. A rövid néhány hónap alatt -amíg a felügyelete mellett dolgoztam- úgy érezhettem, otthon is, munkahelyemen is szülő vár az érkezésemre. 

   Irénke nénivel gimnazista koromban találkoztam. Egy nyáron a postát hordtam a férje helyett, annak szabadsága idején. A három  falu kézbesítési munkái naponta náluk fejeződött be. Soha nem engedett haza üres gyomorral. Amikor a Tsz. kukoricását kapáltuk, a végtelennek tűnő soromba bele-bele kapált, hogy nagyon ne maradjak el az asszonyok brigádjától. Sásdon az új temetőben búcsúzhattam el tőle, ahol messziről láthattam sok szép közül azt a lányát, akinek legalább részben köszönhettem édesanyja kedvességét és szeretetét.

   A tornaórákat Mihály tartotta nekünk a tűzoltótiszti iskolán. Apró termete ellenére erős hangján igazított el bennünket egy-egy feladat kapcsán. Az óra végére mindig előkerült a labda és focizgattunk. Bemelegített, velünk együtt rúgta a bőrt, nem is akárhogyan. Megcsodáltuk a játékát az egykori bajnok Újpesti Dózsa játékosának, a magyar válogatott tagjának. Semmi különöset nem csinált, csak jókor és jó helyen lopott egy kis színt a gyakran fagyos szürkeségbe. 

   Szépkorú születésnapján találkoztam utoljára János bácsival egy kisvendéglőben. Három évtized közös munkája kötött össze bennünket. A hadifogságot is megjárt kovácsmester önkéntes tűzoltóként vigyázott falujának biztonságára, irányította és nevelte a fiataljait. Szakmai szempontból ismeretségünk kezdete óta az elöljárója voltam, ám én ezt éppen fordítva éreztem. Tőle a fegyelmet és az elhivatottságot tanulhattam. Neki köszönhető, hogy unokájának munkája egy Szent Flórián gobelin formájában ma a tűzoltóság muzeális gyűjteményeit díszíti. 

   Feri bácsi messzi megyéből költözött ide közénk. A kiváló asztalos mester nem sokáig maradt idegen minálunk. Idősebbekkel és fiatalokkal egyaránt szívesen ült le beszélgetni az akkor még gyakran szervezett falusi rendezvényeken. A magyar nóták szeretete baráti szálakkal kötött össze bennünket. Jó hangja volt, szépen is énekelt. Hegedűvel én mindig szolidan, a háttérbe húzódva kísértem. Sok volt a közösen ismert dal és ez hamar össze is hangolt bennünket. 

   Mártonnal a tűzoltói pályafutásom derekán ismerkedtem meg. A munkám során akkor alakult ki közöttünk szakmai kapcsolat. Elöljáróm lett, akinek szüleiben anyát és apát helyettesítőket ismerhettem meg. Beosztási különbségek ellenére barátokká váltunk. Egy alkalommal tinta-és írószer tartó ajándék tárggyal ajándékozott meg, ismerve írogató vénámat. Még jobban meglepett azzal, hogy verset is faragott. Igazán sajnáltam, hogy nem folytathatta.

Gyula falusi srác, akit városba csal a bánya, a jól fizető munka. A fiai kapcsán ismertem meg a bohókás embert. "Szállóigéit" nagyon sokan ismerték. Közvetlen, egyenes, őszinte ember volt. Gombapörköltjei nem ízlettek neki, ha nem oszthatta azt meg másokkal. Egy ideig félve tartott közöttünk távolságot, talán mert főnöke voltam fiának. Azután oldódott a feszültség, jóbarátként köszöntünk egymásnak. Megtisztelve érezhettem magam, amikor több-száz ember előtt mondhattam el a búcsú szavait.

 Van egy rajzom, amit Józsi bátyám rólam készített. Kissé meghajlott derékkal és fővel, hegedűt a kezemben tartva állok a meg nem rajzolt közönségem előtt. Ő volt az a nyugdíjas bányász, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy a baráti társasága tagjainak sajátkezűleg készített emlékeket adjon. Így lettem én birtokosa egy -csak a gondolatok világában megszólaltatható- fából és furnérból megfaragott hegedűnek is. Többször is muzsikáltam együtt vele. Harmonikáján a basszus gombjait hibák nélkül érintette, a billentyűkön néha még brillírozott is. Dalait -azok szerzőit tisztelve- a kottákba fektetett hangokkal kezdte, rákényszerítve engem arra, hogy karom mozgatásával váltogassam a fekvéseket. Örömmel tettem, edzésnek, gyakorlásnak, frissítésnek is jól jöttek ezek a közös, zenés események. Szívesen  hallgattam egyedüli játékát is. 

   Náci bácsi rendszeresen muzsikált egy kiskocsmában. A megegyező hangszer és a zene szeretete ismertetett meg egymással bennünket. Amikor együtt játszottunk, ő volt a prímás és én olyan szabadon kísérhettem, ahogyan csak akartam. A spontán kitalált, a vezető hangokhoz illesztett altom tetszett is neki. Igazodtam hozzá, a prímet akkor szólaltattam meg, ha ő erre felszólított. Ilyenkor hagyományos kontrával kísért. Amikor a névnapján hegedűm nélkül ajándékba három nótát vittem, hazament, hozta a hegedűjét, átadta nekem és megkért, játsszam le azokat. Én is és a jelenlevők is rácsodálkoztak erre. Nem látták még, hogy valaki más szólaltatta volna meg ennek a hegedűnek a hangjait. Megilletődtem jómagam is, de elfogadható minőséggel debütáltam.

  Egy kis csapat együtt ünnepelte meg Árpi bátyám nyolcvanadik születésnapját. A mecseki kirándulásról nem hiányozhatott az ének sem. Előkerültek a hangszerek is. Az ünnepelt -többfélét is meg tudott szólaltatni- ma a szintetizátort részesítette előnyben. Én csak néha-néha csatlakoztam hozzá a száraz fával, inkább énekelgettem a dalos brigáddal együtt. Ha kértem, szívesen jött segíteni egy-egy fontosabb eseményünk megörökítésében. Egy különös ajándékkal lepett meg, amikor számítógépemre ezernyi fotót küldött városunk történéseiről.

  Teri nénit nagyon megviselte élete párjának elvesztése. Gyakran találkoztam vele és jól láttam szemeiben a fájdalmat. Enyhítésére úgy adtam lehetőséget, hogy leültem mellé és csak hallgattam. Elmesélte férjével való megismerkedésük történetét. Láttam, hogy hallgatásommal jót teszek vele, hát kitaláltam még valamit. Megírtam a történetet és megajándékoztam vele. Legközelebb papír nélkül, szó szerint idézve mesélt nekem a pirospozsgás lányról. Amikor befejezte, megköszönte nekem és szeme sarkából kibuggyant egy könnycsepp. 

   Ellent mondok önmagamnak és a sor végén mégis csak megemlékezek  egy rokonról, unokabátyámról. Miklós egy csendes ember volt. Bármit is csinált, azt kitartóan és fáradhatatlanul tette. Előfordult az életemben olyan -számomra kedvező- esemény, amit csak az ő közreműködésével tudok megmagyarázni. Amikor munkahelyi gondjaim voltak, ő segített azokat megoldani, életemet pozitív irányba terelni. Ha kellett, figyelmeztetett magatartásomat helyes irányba terelte. Akkor és ott jelent meg, ahol éppen kellett, de leginkább védőangyalként őrködött felettem. Ennyi idő után legalább ilyennek tudom értékelni.

   Miután befejeztem a felsorolást, újra kezdtem, találok-e még valakit, sorba illeszthetőt. Legnagyobb megrökönyödésemre senki más nem jutott az eszembe. Zavarba jöttem. Mindössze csak ennyien lennének azok, akikkel kapcsolatban a bevezető soraimban felvázoltakat ma is változatlanul megerősíthetem? Akkor én tulajdonképpen egy nagyon szegény ember lennék? Nem hiszem, talán csak zárkózott, ott legbelül. Képmutató vagyok, kifelé másképp adom el magam? Ezt se hiszem, talán csak ilyen az én szűrőm. A rostán fennmaradó kevesek számomra a legegyszerűbb emberek, többségük szereti és műveli a zenét, de minden bizonnyal a kevesebbek is megpendítették bennem a húrokat. Blogom írásaiban egytől egyig pozitív szereplőként vannak jelen. Eszembe se jutott, hogy közülük miért és hányat mutassak be önállóan az írásaimban. Többükről ez mégis elmondható. 

 

   Ismét átgondolom az emlékeimben felvillanó és pár sorokban most életre keltett emberek számát. Nem is olyan kevés ez! Még az is lehet, hogy én egy sokkal gazdagabb ember vagyok, mint amilyennek eddig gondoltam magam.

Koptasd bátran a tenyered!

    Amikor köszönök valakinek, akkor tudomására hozom annak a másiknak, hogy itt vagyok! Ha kell figyelek és hallgatom! Kiválasztom a megfelelő üdvözlést és ki is mondom azt, amikor embertársammal elkerülhetetlenül egy levegőt kell szívnom. Persze nem a forgalmas utcán az ismeretlen közlekedőkre gondolok. Ám buszmegállóban egyedül várakozó vadidegen mellé, ha lépek, kötelességemnek tartom az udvarias, jól érthető szavak kimondását.

A köszönési szokások nagyban függenek a kultúrától, de mindegyikben megtalálhatóak. Hanggal, mozdulattal, vagy együtt mindkettővel is megvalósítható, de elég lehet hozzá egyetlen mosoly is. Az ókori rabszolgának -fejfedőjét megemelve- "Alázatos szolga vagyok" köszöntéssel kellett kötelezően üdvözölnie a szemből érkező szabad embert. Majd a magasabb rangú polgártárs az "Alázatos szolgája vagyok" köszönést hallhatta az alacsonyabb rangútól. 

 

   Szervusz, jó napot kívánok és mellette sok-sok lehetőség egymás üdvözlésére a találkozáskor. Vajon kinyitjuk a szánkat és kimondjuk valamelyiket az illedelmesség szabályai szerint? Az az érzésem, hogy fukarkodunk ezzel, hogy egyre kevesebb emberrel kerülünk köszönő viszonyba. 

Amikor én gyerek voltam, a szüleim megtanítottak arra, hogy a köszönéssel meg kell tisztelni a másikat, csak így érhető el az, hogy engem is megbecsüljenek. De erre nevelt a tanító és  hittan órán a vikárius is. Most panaszkodik egy pedagógus ismerős, hogy az iskola ajtaján belépve nem köszön neki a diák. Rácsodálkozok. Te legalább tanítod arra? A kérdésemre csak kesernyés mosoly a válasz.

 

    Az orvosi szakrendelők előterében ülök a Tröszt épület első emeletén. Félreértés miatt egy órával korábban érkezek, mint a velem majd törődő szakemberek. Nem csoda hát, hogy egyedül vagyok. Több helyen is azért folyik a munka. Ajtók, folyosók, a második emelet is szép lassan nyelik el az érkező embereket. Mindegyikük lát engem, amikor a lépcsősoron felérkeznek. Látják, hogy feléjük fordítom a fejem és rájuk szegezem a tekintetemet. Nem kihívóan, talán érdeklődön és barátságosan. Nem hozzám jöttek, ők mégis az érkezők, nekik illene előre köszönni kortól és nemtől függetlenül. De nem teszik azt és én már csak játékból is folytatom, nem felejtek el feltekinteni az újonnan felbukkanó arcokra. Végre jön egy "öreg", velem egykorú lehet, "Jó napot" -üdvözöl, körülnéz és tovább halad. Kedves, régtől ismerős hölgy követi, aki int felém, mosolyog és már el is tűnik a folyosó félhomályában.

Fiatal asszisztens érkezik, aki ajtót nyit nekem, gyorsan végzek. A főbejáratnál elhelyezett padon ülve várom a haza vívő  kocsit, amikor valahonnan bentről új ismerős jön oda hozzám, köszön nekem vidáman mosolyogva. Kérdez és felelek, mondja és mondom, jó egy perc és elsiet. Pótolta ez a rövid idő az összes elmaradt köszönést. Elfelejtettem megmondani neki, hogy a szeme még mindig a lány-korabeli.

 

   Szülőfalumban az emberek többségét megismerni az iskola, a barátok és munkahelyeim segítettek. Gyermekként és ifjú emberként is tudtam, mi a dolgom az egymás üdvözlése tekintetében. Felnőttként kerültem egy olyan kis faluba, ahol mindenki köszönt mindenkinek és ez jóleső érzéssel töltött fel engem. Azóta elment egy generáció és a helyükre költöző újak közül bizony vannak, akik az illedelmesség tantárgy óráit nem látogatták. Nem bántom őket, nem ők tehetnek róla, a világ változott meg ilyenre körülöttünk. Szomorúan veszem én ezt tudomásul. Én, akiről egy egész oldalon annyi szépet és jót írt hasábjain a Komlói Újság 2000 év augusztusában. "A buszmegállóban köszönő ember vagyok" című -a helyi sajtóban megjelent- írás a szépben és a jóban való hitet erősítette meg bennem és az életemet is ez irányba terelgette.

 

    William Shakespeare mondja: "De minden első jöttment cimbora üdvözletén ne koptasd tenyered." Messze nem értek vele egyet. Hogy ne jöhessenek zavarba a köszönni akarók, meg kell velük ismertetni e magatartás fontos szabályait. Tanítsuk meg rá gyermekeinket és környezetünket. Mert lehet, hogy az első jöttment cimbora éppen azért fog majd tisztelni és becsülni téged, mert az üdvözletén bátran koptattad a tenyered.

 

  

Pándy-fürtös-cigánymeggy?

    Van nekem egy olyan dossziém, amelyben nemes rendetlenségben elfér egymás mellett a meggyűrt fecni, az igényesen gépelt A/4-es és a hevenyészett kézírással megtöltött kockás papíros is. Bent van a szekrény fiókjában. jó hátul, talán ezért is ritkán akad a kezembe. A napokban eszembe jutott és kiszabadítottam a többiek árnyékából. Ezt miért is őrzöm, az pedig régóta megérdemelt volna egy tisztességesebb helyet. Így lapozgatva került a kezem ügyébe egy vaskosabb, összefűzött csomagocska. Fellapozva rögvest rájöhettem arra, hogy ez a dokumentum illetlen kezekben van nálam. 

Mecsekfalu krónikását kellene megkeresnem és neki átadni. De vajon létezik-e ma ilyen személy? Szopok-Mecsekfalu történetét Páll Lajos úr a legnagyobb örömünkre feldolgozta és könyvek alakjában nekünk is adta azt. Tanár úr foglalkozik ma is a város kicsi gyöngyszemének életével, rögzítődnek valahol a gyorsan elszaladó évtizedek történései? 

   Elárulom, hogy a faluban megtartott meggybor-versenyek megközelítően teljes dokumentumába botlottam a sok-sok papír között. A hagyományos borversenyek kapcsán nagyon röviden megemlítettem már, hogy szőlő nélkül is készíthető jóféle bor, miért is ne adnék számot erről kicsit részletesebben? Első alkalommal 2007. augusztus 31-én kóstolgattuk egymás borait. Erre az eseményre mindössze a saját emléklapom emlékeztet. Azután szépen jött a többi (2008. szeptember 13., 2009. szeptember 19., 2010. szeptember 18., 2011.szeptember 17., 2013. október 12.) és ezzel be is fejeződött ez a kedves, bohókás, mégis igen komolyan vett vetélkedés.

Az eltérő fajtájú gyümölcsökből készített italok nyilván más aromákat rejtettek magukban. A különbözőségeket növelte a gazdák szaktudása vagy éppen rafinériája. Nemcsak a nedűk elkészítését, de azok megítélését is igyekeztünk komolyan venni. Ez utóbbiban mindannyian részt vettünk, valamennyien helyet foglaltunk a zsűri székeiben. Csak igazolt távolmaradás létezhetett. 

A palackok bontására minden alkalommal a Gumó-kocsmában került sor. A poharakba öntött kevéske mintát mind megittuk és a munka után jóízűen fogyasztottuk el a szendvicseket, vagy az alkalomra készített meleg vacsorát. Amikorra a tányérjaink megüresedtek, befejeződött az értékelés, megtalálhatta gazdáját mindegyik emléklap. Nem volt más hátra, csak vidáman eltölteni közösen az estét, kóstolgatni -most már eredményét és gazdiját is megismerve- a meggyfák piros vérét. Gyümölcs, élesztő, citromsav, víz, cukor, borkén és még ki tudja milyen összetevők, kezelési technikák? Őszintén beszélgettünk ezekről a dolgokról, nem tartva attól, hogy a következő évben a saját borunk eredménye látja kárát.

 

   Amint már említettem, az első versenyünkről nincsenek részletes információim. A másik ötről viszont teljes képet alkothatok. Az évek során összesen 47 nevező 48 borát kóstoltuk. Kilenc bor kapott arany minősítést. Egy alkalommal a faluhoz nem kötődő ember kérte borának megítélését, versenyen kívül. Ezüstről szóló emléklapot vihetett haza. Egy másik esetben egy "kívül álló" színesítette a zsűrit, Bettina személyében. Apjának bora aznap aranyat ért. Felismerhette az otthoni aromát, de a legnemesebb fémhez kellett a többiek véleménye is. Nem is gondoltunk az elfogultságára, örültünk annak, hogy egy fiatal, kedves, szép leányka ül közöttünk, beszél és mosolyog.  

Arany, ezüst, bronz emléklapok, mindenkinek jutott valamelyikből. Ezeket én készítettem és tettem színesebbé unokáim évente változó fotóival, amelyeken a hordó tetejéről, vagy éppen a homokozóból mondják el borkészítéshez a "jó tanácsaikat", aláhúzva mindenben a játék fontosságát..

   Felsorolhatnám a tizennyolc meggybort készítő és azt a versenyre benevező ember nevét? Nem tudom, nincs rá felhatalmazásom, közülük páran már nem olvashatják soraimat. Azzal valamennyien egyetértenének, hogy mind a hat meggybor verseny a mi kis közösségünk javát szolgálta. Nem konkurálva a nemes borokkal, azok megmérettetésével, mégis színt loptunk a mi falusi életünkbe, legyen az akármilyen halovány. Fogalmam sincs arról, készítenek-e még meggyborokat a faluban. A játékos, mégis nagyon komolyan vett vetélkedések elmaradtak, csak néhány fejben bukkan elő, ahogyan most az enyémben.

Kár, hogy nem folytatódtak! Azért emléknek megmaradtak, nem is a rosszak közé tartozóknak. Hosszú évek után végre a fiókomat is elhagyhatták.