Tavaszvárás

Vírus és tiltás, már elegem van ebből az egészből! Az én koromban egy esztendő nagyon hosszú és drága időnek számíthat. Covid ide, vagy oda, fel kell már állnom a székemből és kimozdulni végre! Nagy szerencsémre mások is gondolkodnak így, sőt vannak emberek, akik ebben az ínséges időben olyan programmal szolgálnak, amit elfelejteni, de méltóan megköszönni se tudok.

Így történhetett meg az a gazdag élménnyel megajándékozó csoda, részt vehettem egy zongora hangversenyen. Az előadók mindegyike nagyon fiatal. Eszükbe se jut még a művek szerzőinek fejével gondolkodni, csak arra ügyelnek, hogy az ujjaikkal leütött billentyűk ott és annyi ideig szólaltassák meg a hangokat, ahogy azok a kottákban szerepelnek. És még arra, hogy a játékuk a széksorokban ülőknek felszabadultságot és örömet okozzon. Egy pillanatig nem jutott az eszembe az egyébként mindenkit fenyegető, fertőzéses világ. Csak ültem szótlanul és lubickoltam a felcsendülő dallamok hullámaiban. 

Elsőként hófehér ruhában, csipkés blúzában egy copfos szőke lányka mutatkozott be. A komoly és érzelmeket felkavaró zene után felállt és mély meghajlással köszönte meg a közönség tapsát. A következő előadó termetében és korában hasonlít az előzőhöz, akár testvérek is lehetnek. Kontyszerűen összefogott hajából egy tincs makrancosan elszabadulva, játékosan illeszkedik a felcsendülő muzsikához. A rózsaszín blúz a szőke haját vöröskésre festi. Schumann "A hazatérő vidám földműves" című darabja jókedvvel telítette meg a termet. Az illedelmes meghajlás, de a taps sem maradhatott el. A harmadik zongorista egy fénylő-kék szemű, frissen rövidre nyírt hajú kis srác. A kék- kockás rövid ujjú ingében, komoly arcával megjelenő fiú meghódította a közönséget, mielőtt a székére leült volna. Sötét nyakkendője árulta csak el, hogy egy újabb művész bemutatkozásáról van szó. Iskola-játékát befejezve ő sem mulasztotta el az udvarias elbúcsúzást. A tapsnak a két lány újbóli váratlan, a műsorfüzetben nem szereplő együttes megjelenése vetett véget. Kottára eddig sem volt szükség, a dalokat emlékezetből játszották. A négykezes kezdő akkordjai pillanatok alatt leültette a már szedelődzködni készülődő közönséget. A húsz ujjat megtáncoltató darab a zene lényegét fejezte ki. Minden jelenlevő  számára azt mondta el, amit leginkább hallani akart. Tévedtem, amikor mindössze a kottához hű játékról beszéltem. Mindhárman nyitogatták a lelkük  kapuit is. A meghajlásokat ki se várva, viharos tapssal hálálta meg a nagyérdemű ezt a szép estét.

Már javában elindultak a kijárati ajtó felé az emberek, de én még mindig mozdulatlanul ültem a helyemen. A koncert ötletének megszületése és megszervezése körül jártak a gondolataim. Mozart Tavaszvárás c. dalát is eszembe juttatta ez az este, pedig nem is csendült fel. Miért? Hálás vagyok és szerencsés, hogy itt lehettem és a három fiatal játékát végighallgathattam. A terem lassan kiürült, szájkendőjét túlzott gondossággal igazítgató néhány ember is kint van már az utcán. Magamra maradtam a csenddel, kint újra szállingózni kezdett a hó. Fel is álltam gyorsan az étkezőnkben lévő számítógép mellől, amelyen keresztül unokáim nagyon szépre sikeredett otthoni zongora koncertjét néztem- és hallgattam végig. Köszönöm szépen, Kedvesek, szépek és aranyosak vagytok! Ügyesen belemarkoltatok a papa szívébe.

Megörökített pillanatok

A nagyszoba szekrényének egyik üvegezett ajtaja mögött eltérő nagyságú albumok sorakoznak. Több már nem fér oda, a polcok így is szépséghibásak a zsúfoltságuk miatt. Vannak a lakásunkban a szemek előtt eldugottan még több helyen is a családunk történelmét megörökítő fénykép-csomagok. A felvételek számát nem ismerem, biztosan több ezer van már a birtokunkban. Ezt az amúgy is óriási mennyiséget növelik azok a lencsevégre kapott pillanatok, amelyeket csak a számítógép mappái őriznek.

Az időben száznál is több esztendőt utazunk vissza, 1901. augusztus 8-án készült az a felvétel, amelyen nagyapámat ismerhetem fel. A csoport tagjai Bécsben, a monarchia hadseregében teljesítettek szolgálatot lovas huszárként. A század első harmadában láthatom anyai és apai nagyszüleimet családjaik körében. 1936-évben egy pécsi farsangi bál résztvevői, zenekarral együtt mosolyognak a szemembe, lehetnek vagy százan. Középen édesanyám, még hajadon korában. 1938. november 20-án szüleim állnak leendő közös otthonuk széles bejárati ajtaja előtt az objektív elé, eljövendő közös életük szépségében bizakodva. A menyasszonyi fátyollal jól harmonizál a vőlegény bal kezében tartott fehér kesztyűpár.  Harminchat évvel később mi a fényképészt látogattuk meg, de nekem nem volt díszes fehér kesztyűm. A kezeimet a fotográfus elfelejtette megszínezni, azok feketék maradtak. Az ifjú ara hófehér öltözete talán elvakított, mert a hibát jóval később vettem csak észre. Az időben előbbre haladva feleségem szüleit és nagy családját nézhetem a fotó papíron. Azután már mi gyerekként, majd gyermekeink és unokáink következnek a sorban. És ahogyan haladtak előbbre az évek, az albumokban úgy szaporodtak a képek. Ha azokat időrendben egymás mellé helyezném, sok lépésnyi utat tehetnék meg mellettük. Sétám közben meg-megállva, emlékeimbe burkolózva újra élném hetvenkét évemet. A rám mosolygó szemeket elnézve azt hihetném, hogy minden nagyon szép volt. Az is igaz, hogy a rosszkedv általában nem adta kezünkbe a fényképezőgépet.                                                                                     

A fotózás technikai feltételei óriásit fejlődtek és a mi családunk lépést tartott azzal. Ennek köszönhető, hogy ma már színes formában örökítjük meg életünk apró-cseprő, vagy jelentősebb eseményeit. Az okostelefonok világában-ha nem is művészi kivitelben-könnyűszerrel készíthetők a jövőnek a rögzítésre érdemesek. Évente úgy karácsony előtt aztán pendrive-ba kerülnek a másolandók, így jutnak el a nyomtatást végzőhöz. Végül a kicsi adattároló dobozkából előbújt képek a zöld fenyő alatt borítékba helyezett ajándékként jelennek meg, mint a négy család éves foto-dokumentumai. És villoghatnak a vakuk, kezdődhet a következő esztendő.

A régi fényképek közül a legtöbbje egyféle "öröklés" során került a birtokomba. Annál inkább vigyáznom és őriznem illik azokat. Mi lesz a sorsuk, nem tudom. Bízok abban, hogy a családom tagjai értékként kezelik valamennyit és tisztességgel meg is őrzik azokat. Ehhez a pár sorhoz nem teszek személyeket ábrázoló felvételt. Blogos írásomat kísérje  egy olyan kép, amit én készítettem. Soha nem láttam élőben még ilyen természeti jelenséget, amit a tetőtéri ablakból őriztem meg másoknak is a késői őszben.

 

Jubileumra készülődve

Jövő évben a 100-éves jubileumi ünnepségét tarthatja meg a Komlói Bányász SK. Ennek apropójaként hadd szóljak ismét a fociról!1923-évben már labdarúgó csapattal büszkélkedhetett a bányász falu. Az évszázad alatt ennek a labdajátéknak minden lépcsőfokára ráléphetett a zöld gyep tizenegy harcosa. A kerek évfordulót ünnepélyes formában biztosan meg fogják tartani. A különböző sportágakat képviselő szakosztályok meglétéről és működéséről felületes a tudásom. Szurkolhattam a szabadtéren felállított ringben bokszolóknak, meccseit a kemény betonon lejátszó kéziseknek. Az SZTK-val szemközti medence vizébe csobbanva Karcsiék gyűjtögették a pontjaikat, de ezt tették a kaucsuk labdát ügyesen nyeső, pörgető asztaliteniszezők is. Láttam a tekéseket, tudok az élvonalban táblához ülő sakkozókról és ennyi idő alatt biztosan voltak mások is. A legtöbb érdeklődőt mégis a focisták csalogatták ki otthonaikból, különösen abban az időben, amikor első osztályban szerepelhettek. Gimnazista koromban a Kökönyös-i lelátón többször is szemtanúja voltam dicsőséget hozó győzelemnek, vagy éppen jókedvünket lelohasztó vereségnek.

Évtizedek után kerültem ismét foci-közelbe. Gábor fiam igazolt játékosként gurította a labdát. A hátvéd előre húzódott, egy beívelt labdára a legmagasabbra ugrott fel. Csattant a fején a labda és óriási gólként a hálóban kötött ki. Gyermekem gólja a magasabb osztályba kerülést eredményezte. Akkor sokan gratuláltak nekem, pedig a gólhoz ugyebár semmi közöm nem volt. Hacsak az nem, hogy javasolt pedagógusi tiltás ellenére örömmel hagytam sportolni Gábort. A matek érettségije így is jeles lett. Tanulmányai a fővárosba szólították, ott rúgta tovább a bőrt. Még a századforduló előtt újra Halász gyermek futhatott ki a pályára az ifi csapat tagjaként. Bálint stabil hátvédje volt a csapatának. Kár, hogy azok a fiatalok nem maradtak együtt, mert belőlük ismét egy nagyon eredményes felnőtt gárda nevelődhetett volna. Apósom és Matyi nagybátyám nélkül a bíró nem tudta volna megfújni a sípját a kezdőrúgáshoz. Középső fiam Tibor, igazolt játékosa ma is egy Balaton-parti község labdarúgó csapatának. Szükség esetén pályára lép és bő negyven évvel a háta mögött, jó kedvvel, felszabadultan gurítja a labdát. 

Szeretem a labdarúgást. Szívesen megnézek egy jónak ígérkező mérkőzést. Sajnálom, hogy ebben a világot megjárt sportágban túl nagy szerepet tölt be a pénz. Mégis örülök Levente unokám foci iránti rajongásának, általa még fel sem ismert elkötelezettségének. Majd egyszer dicsekedve mondom el neki, hogy én is fociztam. Szabadidős programként, iskolás bulis meccseken, baráti találkozásokkor. A fénykép is ezt igazolja, ami 1982-ben készülhetett Pécs-Kertváros Nevelési Központ tornatermében. Senkit nem akartam megbántani azzal, hogy kihagyom, ezért lettem én látható szereplője ennek a pársoros írásnak.

A centenárium ünnepére készülődő KBSK sokaknak adott lehetőséget az egészséges versengésre. Én a nevelés egyik fontosabbak közé tartozó eszközének tartom a sportot. Elkötelezettség, fegyelem, tisztelet, célkitűzés, rendszeresség, hovatartozás és még sorolhatnám azokat a fogalmakat, amelyek eszembe jutottak a jubileumára készülődő Komlói Bányásszal kapcsolatban. 

Szemet szúró szemét

Egy csapatnyi komlói fiatal fogta magát, felszerelkezett a szemétgyűjtés minden eszközével és elindult a várost övező zöldbe. Nem kutakodtak, néhány pillanat és már az útjuk kezdetén munkára késztette őket a sok-sok rakásnyi hulladék. A számítógép bekapcsolásakor villant fel előttem ez a hír és nem tagadom, nagy örömmel fogadtam. Az internet hullámain gyorsan körbe is szaladtam Komló dombjait, de a kapott kép elrontotta a korábbi örömömet.

Külföldről hordják nagy szorgalommal hazánkba a szennyvíz-iszapot, ennek "rendezettségéről" nem olvashattam sehol. Több tonnányi  üzemi maradékot kapott "ajándékba" Határtető, máig sem kaptunk egyetlen sor tájékoztatást sem az elrendelt nyomozás eredményéről. Az erdőszéli kisebb, odahordott, ott felejtett, laza mozdulattal elejtett szeméttel érdemes egyáltalán foglalkozni? Nagyon is! Ezt erősíti meg az a vélemény, amit most szó szerint idézek: " Te aki szemetelsz! Mit képzelsz magadról? Vedd tudomásul! Vendég vagy e földön. Mire jó ez? Miért nem tudod elvinni a következő kukáig? Annyira nehéz? Szégyellhetnéd magad, bár nem te olvasod sajnos, hanem olyan, aki nem csinálja ezt. Felháborító, hogy már magánszemélyek teszik meg helyetted, hogy nem bírják elnézni a mocskot amit te csinálsz és az összes többi, aki így viselkedik mint te. Nincs jogod hozzá. Nem csodálkoznék ha tényleg vége lenne egyszer annak, hogy itt élhetünk e csodás földön. Köszönet és hála annak aki más szemetét felszedi."

Jogos az aggodalom, jogos a szemrehányás, a gondolatok megfogalmazójával mindössze egy kérdésben nem értek egyet. Az internet használója éppúgy szemetelhet, mint bárki más. A természet tiszteletben tartása leginkább nevelés kérdése. Krőzus király és a koldus is elszórhatja hulladékát, ha a rendre és a tisztaságra nem tanították meg. Ebben elsődleges szerepe van a családnak, de az iskola se engedheti meg, hogy  diákja a plafonra ragassza a rágógumit, vagy ledobja a földre megüresedett energiás dobozát, palackját. Valamikor plakátokon olvashattuk: "A tisztaság fél egészség!" Ezt a jelmondatot nem látom már sehol, de nem is tudom, hova tehetném ki. Az egyház által is felszentelt miniszterelnöki iroda-, vagy egy elhanyagolt kórházi mosdó -falára? Mindkettő nevetségessé tenné az ügyet.

Nem először foglalkoztat a szemet szúró szemét kérdése. Nem is lehet elégszer panaszkodni, vagy éppen dicsérni. A felelőtlen emberi magatartás -amennyiben nem hagyunk fel vele- lassan és biztosan élhetetlenné teszi a világunkat. Flóránk és faunánk ezer sebtől vérzik, védekezésre képtelenek. Sorsuk majd a biztos kipusztulás és azzal együtt jön el majd az ember halálának órája is. Jó lesz tehát felébrednünk és sokat dolgoznunk a tisztaságért. Nekem, neked és mindenkinek!

Az a csapat, aki jó példát mutatva élen jár környezetünk megszépítésében, biztos lehet abban, hogy neki fogja kibontani szirmait a vadvirág és a szorgalmas fiatalok körül repdesve énekelnek a dalos pacsirták.                                                                                                                                                      

Abaligettől Zókig

Nem emlékszem arra, hogy ilyen meglepetésszerű ajándékot kaptam volna így év vége felé a napilap hasábjain. Városok és falvak polgármesterei fogalmazták meg jókívánságaikat a lakosság felé. Áldott karácsonyt és boldog új évet kívántak az embereknek. Sorban a nagyobb, majd kisebb városok, őket követve a falvak megválasztott vezetőinek neveit olvashattam egy teljes oldalnyi területen. A négy nagyobbat kilenc kisebb követi, majd zárja a sort negyvenkettő. Az együtt ötvenöt. Hol van a többi? 

Baranya megyében 300-nál is több saját önkormányzattal és polgármesterrel bíró település van. Nagyon sok az 500 fő alatti apró falucska, méretük ellenére mégis egyenlő részei az egésznek. A polgármesteri  többség tehát nem köszöntötte volna az ott élőket? Nem hinném, talán más utat kerestek, nem a közvetítő megyei sajtót. 

Szívesen megkérdezném az ötvenöt polgármestert, hogyan került a neve a nyomdába. Ha nem is ugyanannyi, de legalább tucatnyi, egymással köszönő viszonyban sem álló választ kellene végig hallgatnom. Néhány sor megjelenítése is pénz kérdése, hát még egy teljes oldal elfoglalása. Azt megkérdezni, hogy ki és mennyit fizetett érte már nem merem bevállalni, mert a rám tekintő csodálkozó szemektől, a nyitva felejtett szájaktól és a sután kimondott válaszoktól a nevetés görcse törne ki belőlem. Akadna közöttük vélhetően olyan is, akinek halvány fogalma sincs a Dunántúli Napló ezen oldaláról. A központi nyilvántartás szerint "kormányhű" polgármesterek listáját megkaphatta a szerkesztő a feladat végrehajtása céljából. Az elvégzett munka ellenértékéről számlát nem láttam, azon a szereplőket nem ismerhetem.

Pista bácsinak a kis faluban jár a napló. Meg is kérdezi a polgármesterét csak úgy kíváncsiságból:   -Mondjad már meg nekem, te Gyuri! Több mint húsz éve vagy az első emberünk, miért maradtunk ki ebből? -lobogtatva csontos, vénülő kezében az újságot. Ezen aztán mindketten jót nevettek.

Mit szól hozzá a meg sem kérdezett megyei főváros, a természet csodáival megáldott első és a Pécsi-víz mellett nyújtózkodó utolsó? Nekem örülnöm kellene, hogy a polgármesterem köszöntött, mégsem teszem, hiszen ezt ő se gondolta komolyan. Ilyen megosztottan üdvözölni egy megye lakósságát nem szabad. Akik ezt így elintézték, szégyellhetik magukat! Még szerencse, hogy nem ettől függött a karácsonyunk békés szeretete és nem ez befolyásolja az új esztendőnk történelmét. Abaliget és Zók között élő embereknek -önkormányzatuk és polgármesterük politikai hovatartozásától függetlenül- legyen szerencsés, sikerekkel tarkított ez az idei esztendeje! Ja, hogy ez nem jelenik meg kinyomtatva, igazán sajnálom!