Merj nagyokat álmodni!

Philip Aestleynek tulajdonítják a modern cirkusz megszületését. Egy lovaglóistállóban kezdte erőművészekkel, kötéltáncosokkal, lovas gyakorlatok bemutatásával. A fedett lovarda terét székekkel övezte, ahová a nézőket leültette. A megmaradó kör-alakú területen aztán bemutathatták tudásukat a cirkusz művészei. Londonban történt mindez, 1769-évben az Amphietator of Arts porondján.

Egy bő évtizede minden évben megtartják a Cirkusz Világnapját, április hónap harmadik szombatján.Ezen a napon a Fővárosi Nagycirkusz épülete előtt lehetőséget kapnak a vállalkozó kedvűek -akár a legkisebbek is-, hogy szabályozott keretek között láttassák produkcióikat a Városligetben összegyűlt emberek előtt. Közülük az ügyesebbek meghívót kapnak a cirkusztól, tudásukat bemutathatják a nagyközönség előtt is.

A cirkuszi mutatványok gyakorlása jó hatással van az iskolai teljesítményre, az írás-olvasás tanulásában és a finom motorikus mozgást kívánó feladatok elvégzésében is segít -mondja a cirkuszpedagógus. A gyerekek profi artisták segítségével gyakorolhatják a cirkuszi attrakciókat, növelve ezzel egyensúlyérzéküket, koncentrációs-és koordinációs képességüket.

Bevallom őszintén, hogy Joó Emese fentebb leírt mondatait még nem hallottam, sőt a kapcsolódó gondolatai sem foglalkoztattak. Igen ám, de a cirkusz világnapjától eltérő időpontban, a nyár derekán történt valami. A waldorf iskolába járó, hetedik osztályt befejező unokám egyik hőn óhajtott vágya teljesült. Cirkusz táborban tölthetett el egy röpke hetet Gödöllőn. Itt a diákok mindegyike felvállalhatott egy-két  -a "kis" buksijában megszületett- mutatványt, azok elsajátítását és közönség előtti bemutatását. Szakemberek segítségével el is kezdődött a munka. Csak néhány nap áll rendelkezésre és szombaton máris jöhet az előadás!

A manézs nem a cirkuszokban megszokott. A kupola magasságából piros, a padozatig leérő selyem szalagokat mozgat a nyitott ajtókon besurranó szellőcske. Csendes, visszafogott gyerekhangok. A megszólaló zene köszönti az érkező lányokat, akik fiatalok, hosszú hajjal szőkék, szépek. Indul az akrobata show! A légtornászok fürge kis maciként kapaszkodnak a selyem szálakon egyre feljebb, emeletnyi magasságba. Lábaikra ügyesen tekeredik a szalag. Felülnek és körültekintenek. A zene feszültséget gerjesztő, megszólalnak a dobok is. Pergő hangjukon kívül ütemesen biztató taps és valahol háttérben csak a csend. A légtornászok a magasba nyújtott kezükkel elengedik a biztonságot adó selymeket és előre bukva zuhannak lefelé az alattuk tátongó mélységbe. De a szaltó után a lábakra csavarodott selyem megálljt parancsol és a testek -fejjel lefelé- egy hirtelen rántással legyőzik a gravitációt. Felszabadult kiáltások, keveredő tetszésnyilvánítás.

Mindössze két és fél perc. Mégis milyen nagy dolog ez! Eszti mert egy nagyot álmodni és azt meg is valósította! Életében olyan esemény ez, amelyet nagymama korában is büszkén mesélhet majd el az unokáinak. A monitor előtt itthon örülhettem én is. Egy pillanatig nem munkálkodott bennem a félsz, még így utólag sem, ez bizalom kérdése. Egyszerűen csak névnapi ajándékként könyveltem el magamban, július 13.-án történt mindez. És még el nem felejtem, az egykerekes biciklizés is a teljesített vállalkozások számát szaporítja.

  

Tartalékos katona

Amikor a Magyar Néphadsereg állományából honvédként leszereltem, néhány hét után megkaptam a tartalékos katonáknak járó öltözetemet. Ez a zsáknyi ruha négy évig egy szekrény belső sarkában, bontatlanul hevert. Nem volt esemény, amiért magamra kellett volna öltenem. Amikor a tűzoltóság állományába felvételt nyertem, a ruházatot automatikusan bevonták és fiatalon obsitos katona lettem. Nyilván azért, mert a rendvédelmi szerveknek is adottak a speciális feladatai különböző hadi helyzetekben.

A tűzoltó nehéz szívvel vált meg a vonulós csoportjától, amikor őt szolgálatra alkalmatlannak minősítették a belügyi orvosi bizottság tagjai. Kicsit szégyellte is magát ha a nyugdíjazásáról beszélt. Azon sokak közé tartozott, akik nem akarták elfogadni a felülről jövő, kérdezés nélküli erőszakos -a tűzoltó szakmától egyre idegenebb- változásokat. Élt a szolgálati törvényben megfogalmazott lehetőséggel és elköszönt. A megállapított nyugdíját csak rövid ideig folyósították, mert egy "ügyes" húzással -valamennyi pajtásával együtt- érzékeny mértékben lecsökkentették azt.

Megmaradhatott viszont egészében az eredeti összege annak, aki tartalékos katonai szolgálatra jelentkezett, illetőleg a vele járó kötelezettségeket elvállalta Az én kedves ismerősöm ezt a megoldást választotta és máris a korábbi forintokat számolhatta kezébe a postás.

Mostanában többször nyilatkozik a honvédelmi miniszter a haderő és haditechnika szükségessé váló növeléséről és fejlesztéséről. Egyfajta külső fenyegetettség érződik ki a szavaiból. Ami igaz, az igaz. Szítjuk a tüzet rendesen, de szerencsénkre kicsi a tüdőnk kapacitása, nem tudunk elég oxigént fújni a lángok feléledéséhez. A folyamatos fejlesztést, költségvetésünk meghatározott százalékának felhasználását egyébként is a NATO-hoz tartozásunk teszi kötelezővé. Többre nincs és ne is legyen szükség. A sorkatonai szolgálat újraindításáról is beszélnek. Való igaz, nem ártana a fiatalságnak egy kis rend és fegyelem, de csak ezért igazán felesleges a katonáink számát megnövelni. A családokat és az iskolákat kell a nevelésre alkalmassá tenni, leginkább a közszereplőink, politikusaink példamutató magatartásával ezt megsegíteni.

Röviddel a bevonulásom után megesküdtem, hogy a hazámat  megvédem, akár életem árán is. Visszagondolva erre az ünnepélyes eseményre, legtöbben őszintének is gondoltuk a nagy nyilvánosság előtt tett fogadalmunkat. Ebben biztosan közrejátszott az is, hogy az eskünket a nagy magyarról, Széchenyi Istvánról elnevezett téren, a törökverő Hunyadi János lovas szobrának árnyékában harsogtuk világgá.
Ma sorkatonai szolgálat nélküli tartalékosok is ropogtatják a puskáikat a falu melletti lőtéren. Ez zavarja a lakósságot, pedig hát valamilyen képzésben csak kell részesülniük azoknak az embereknek, akiknek többsége csupán anyagi érdekből vállalta ezt. Milyen hadsereg válik majd ebből, ki tudhatja? Mindenesetre a kormányunk napirenden tartja és egyre többet foglalkozik katonáink ütőerejének növelésével.

Én nem tartom szükségesnek, csak folyamatos karbantartását a katonaságunknak. Felvetődik bennem ennek kapcsán az a kérdés, ki lehet ma tartalékos katona? Önkéntes alapon, a haza iránt érzett tiszteletből és szeretetből ma ez nálunk nem működik, mert azok  a korosztályok kiöregedtek. A felnövő új generációkat pedig senki nem tanította meg erre. Jogszabályi kötelezéssel megoldható ez a probléma és ebben -a szabályozók előzetes egyeztetés nélküli alkotásában- mi profik vagyunk. Milyen lehet majd a végeredmény? Feladat elől menekülők és indokolások nélkül felmentéseket kapók mellett a megmaradók többsége a kötelesség érzése nélkül teszi a dolgát. Biztosan ilyen rossz a helyzet? Lehet, hogy nem tudjuk már lassan azt sem, merre fordítsuk a puskák csövét?  Egyre gyakrabban már egymásra  tartjuk azokat,  az utcára kényszerülőkre, vagy oda kidobottakra, velünk eltérő véleményt nyilvánítókra. Tesszük ezt úgy, hogy a kísérletéig sem jutunk el a magunk felelősségének vizsgálatára. Az emberek tudatos megosztása helyett végre ki kellene cserélni a gondolatainkat, őszintén beszélni egymással és célokat együtt kitűzve közösen teljesíteni a feladatokat. Megtanulni és megtanítani másokat is békében és barátságban élni a szomszédokkal .

Ameddig erre nem érzünk késztetést, adjuk át másoknak a sor- és tényleges katonai szolgálat teljesítését. Kapják meg ezt a feladatot azok a kettős magyar állampolgárok, akikkel talán közvetlenebb viszonyban él a kormányunk, mint a határunkon belüliekkel. Akik szavazataikkal alakítgatják az életünket anélkül, hogy egyetlen fillért is tennének a közös asztalunkra, hogy velünk őszinte szót váltanának. Akik elől a hatalom nem bújik elsötétített, magas kerítések mögé. A kettős életet élők, magyar hazájuk iránt érzett szeretetüket így mutathatnák ki leginkább. Megtennék ezt? Másik hazájuk, vagy házuk engedné ezt? Botor felvetésem és a kérdésem is. Tudom a választ.

A szobor talapzatán  Czuczor Gergely verséből az idézet:..."S míg nem győz, nincs nyugalma." Páczay Pál művészi alkotása a Hunyadi c. vers tartalmával együtt ma is példaértékű. Csakhogy a nagy törökverő sem a régi már, gyalogosan jár. Acélt ragadni, lóra kapni, csatázni éj és nap, miért és kiért? Most még érdemes, ha végre megtaláljuk az igaz ellent. Hát akkor rajta! Ti katonák, csak sorfalat álljatok és tisztelegjetek fővetéssel, amikor a szabadságunkért folytatott harcot mi emberek végre megnyerjük, nektek is! Cserébe tudjátok mi a dolgotok, bennünket szolgálni hivatásosként, vagy tartalékosként!

Az ötödik

A három lányt végre ismét fiú követte. Lehet, hogy ez a szüleim fejében gyorsan múló gondolatként megjelent, de nagy valószínűséggel hamar el is hessegették ezt és Bélát "csak" megkülönböztetés nélküli szeretettel ölelték a többiekkel együtt. Középső lett, mert követtük mi még négyen. Srác koromban sok mindent csináltunk együtt és ez legtöbbször csak a munka volt. Ritkaság számba ment, de azért  amikor a bajuszom serkenni kezdett, vele és a barátaival mehettem egy-egy környező falusi bálba. És segíthettem nekik májusfát állítani az általuk legszebbnek tartott fiatal, falusi asszonykának lent, az Erzsébet és Zöldfa utca találkozásában. Vezér volt a paci neve, amit olyan nagy szeretettel gondozott és ápolt. Futottunk is a paripa után, amikor a takarmánnyal már megrakott kocsival világgá futott egy kiégett fűzfa nagy robajjal leszakadó ága miatt.

Minden, amit csinált, azt nagy szeretettel  tette. Fúrómesterként dolgozva járta az országot, mielőtt nyugállományba került. Szeretjük mi mindannyian ma is. Akkor miért érzem én azt, hogy Ő más, középre született és mégis kilóg a sorból? Talán azért, mert felette az iskolákba és az életbe gyorsan kirepülő "nagyok", alatta pedig a saját tennivalójukkal elfoglalt "kicsik" foglaltak helyet. Elképzelhető, hogy ott középen magányosnak érezte magát és sokunk között mégis egyedül maradt? Ez nagyon is lehetséges, gondolom én most, amikor már magam is hetven felett járok.

Július a 75. nyara. Évek óta nem vagyok vele kapcsolatban. Amikor egy puszit küldök neki, vagy egy üdvözlő lapot, mosolyog és könnybe lábadnak a szemei, amikor azokat nővérem átadja neki. Egy korábbi, kerek születésnapján versecskémmel köszöntöttem. Annak egy szava se mond ellent a fenti pár soromnak. Kedves Bátyám, most csak úgy -különösebb okot adó esemény nélkül- köszöntelek sok szeretettel!

 

 

Az ötödik 

Tegnap égett még a világ,                        

a félelemtől újra beszélni                                        

tanuló emberek suttogása                                        

már formálódik, szájukat                                        

egyre hangosabb üdvözléssel már                           

értelmes, világos szavak hagyják el.                        

 

Feszültség és nyugalom, árnyék és fény,                

szenvedések és apró örömök.                                 

Az érthetetlen összevisszaságban                          
egyszerre győztes lesz az élet.                                 

Ünnepét megkoronázva belerobbant                      

az ifjú nyárba egy új szívet.                                     

 

Csipáit nyitogatva fel-fel sír,                                   

Ő a mienk, nálunk született.                                    

Rácsodálkozik fölötte fürkészve                            

erősebb és nagyobb négy szív.                                 

Mögöttük a biztonság és szeretet,                            

két mosolygó, féltő szempár.                                    

 

Ismerkedik az új világgal,                                        

rajta kapaszkodót keres.                                          

Növekszik a szívek száma,                                     

s az ő dobogása heves.                                             

Középen él s ki látja,                                                

ez aranyszív, kincsesbánya.                                        

                        

                        Koszorúcskáival keres, kutat,

                                       apró csillagokra mutat.

                                       Körben a szívekre virágként kitárul,

                                        de azok csak nagyok, kicsik.

                           A csillagokat nem látják,s a

                        feléjük hintett aranyport nem tudják.

 

               Szerencsét próbálni körön kívül jár

                                  s a szívet eszi többségben csak vélt barát.

                            Közben hatvanat verővé válik,

                                keresi mindenben önmagát is.  

                       Túl sok a jó és én csak a rossz,

                                     magában hinni lesz fontos. 

 

                                   Lüktet és feszül, izmait kemény

                                    munkára készteti folyton a szív.

                              Két kézzel szórja magáról

                                 porából összeállt fénylő rögöket.

                           Dobálja szerteszét mindenét,

                                 belül mégis gazdagabb és egész.   

 

                                       Amit kért, amit adott és kapott,

                                           Szerető sugárzás az, örök és aránytalan,

                                      ám lelkének szabadsága határtalan.

                                             Önzetlen szív, óceánnyi vért keringtet,

                                                ezért és ilyennek született meg,

                                      de a világ ezt ma nem érti meg.   

 

                                                 Színarany ragyogás, kétmilliárd dobogás,

                                                 száguld az idő, de pihenni várj még!

                                                 Ki alkotott, húsodba vájja karmait,

                                                 irigylőn s hatalma int.

                                                 Kis szívecske, oda se figyelj,

                                                 szórjad az aranyad szaporán tovább!   

 

Béla bátyám 60. születésnapjára

2005. július 2.                             

Chopint hallgatom

   Chopint hallgatom, az A-moll keringőt. Néhány perc szikrázó napsütés, hulló csillagok, ragyogó gyöngyfüzér, megszakadó szív, ismeretlen bánat. Bachnak és Mozartnak is tetszhetne,  improvizációkból megszülető, varázslatos muzsika.

    A kamaszodó lányka hirtelen felindulásból, gyermekhez igazán nem illő jelzővel illeti édesapját. Nem az első eset, a szülő meg is határozza a feladatot:
   -Indokold meg, miért gondolod azt, amit mondasz!
   -Miért gondolom? Hát nem gondolom csak mérgemben szokott kicsúszni a számon. Komolyan nem is gondolhatom, csak idegesít a nevem mellé biggyesztett "kicsi" jelző, amikor megszólítasz. Igazad is lehet, viselkedek néha pici gyermekedként, de majd megpróbálok változtatni rajta. Kívülről én nem láthatom magam, jó, majd kevesebbet hisztizek és - beszélek vissza. Az lehet velem a baj, hogy sajna a legtöbbször előbb cselekszek, mint gondolkodom. A végén mindig megbánom, hogy milyen gyerekes voltam. Dehát én még gyerek vagyok!? -fejezi be szepegve és mosolyogva válaszait a kiskamasz.

    Vallomások, stilizált jellemdarabok, szabadon előadható fantáziák, gyengéd elegancia, varázslatosan változó harmóniák, olvashatom ezeket Chopin keringőiről. Csiszolta, faragta, a legkisebbekkel is heteket dolgozott. Javított, átírt, újra komponált, hogy megszülethessen a tiszta gyémánt.

    Lelkében való eligazodásában segíti az édesapa a gyermekét, amikor kérdőre vonja őt, akinek válaszában minden rejtőzködés nélkül már benne van a felnőtté válás csírája és a feltételek nélküli szeretet. Házi feladat az egész családnak és a lecke írását csak megkönnyítik a zongorához ülő leány billentyűket érintő ujjai. Keringőt játszik, Chopint, az A-mollt.

A mosolyuk változatlan

A gimnázium, ahol érettségiztem, az idén jubileumi ünnepséget szervezett fennállása évfordulója kapcsán. A neve Kún Bélából Nagy László lett, Kökönyös helyett ma Szilvásban üzemel. Végig böngészve az iskola internetes oldalára feltett tablókat, sok-sok emlékkép táncolt a fejemben. Sógorom a legelőször végzettek közül, két testvérem, két gyermekem, kedves osztálytársaim és millió ismerős. Az évfolyam négy osztálya közül mi cések bevállaltuk a szeretett Beatlest és tablónkat gitár formájúra alakítottuk. A hangolás helyén az igazgató és az osztályfőnök. A pengethető húrokon a pedagógusok és őket körbefogjuk mi tanulók a hangszer testére felragasztva.

Szomorúan vehettem észre, hogy a sok-sok elballagó osztály képei között csak a miénk néz ki kopottnak, elhanyagoltnak, alapos javításra szorulónak. A Diri csálé, Zsuzsa Fönökünk a tabló alján eltakarja a C betűt, nem messze tőle ugyanonnan, lentről mosolyog ránk Iván a történelem tanár. Hányatott sorsával osztozik mellette két kolleginája és Bori is a tabló aljára pottyant.

Napokig tartott, amíg elhatározásra jutottam. Telefonon kértem a tabló kiadását, szépítgetése céljából. Igenlő választ kaptam, de hetek múltak, amíg tettekre került a sor. A tabló időközben átesett  egy javításon. Első ránézésre azt hittem, csak a keretet festem le, az üveget törlöm meg és készen is vagyok. Sajnos nem így történt. Kiderült, hogy Marika helyét Borika bitorolja, vagy csak a nevük cserélődött fel és ez miatt biztosan szét kell szednem az osztályunk emlékét. Így is tettem. A frissen bekalapált szegecskéket eltávolítva, óvatosan emeltem le furnér lemezzel együtt az arra erősített tablót, majd az üveget. A vártnál sokkal rosszabb kép fogadott. A rajzot és a feliratokat befogadó papír a keret alatt mindenütt, attól befelé pedig eltérő mélységben a tartós nedvesség okozta elváltozásokat mutatja. Ez a tabló sajnos hosszú éveken keresztül nedves, dohos helyen élte az életét, nem véletlen a szineváltozása. A foltokra még ráfoghatom, hogy azok új díszítő elemek, de a papíron látható repedések, apró szakadások igazán nem hiányoztak.

Kiszárítottam a szétszedett darabokat. A képeket, a gitárt és az üveget óvatosan megmostam, letörölgettem, megszabadítottam őket a vastagon lerakódott portól, piszoktól. Kerestem egy semleges színű konzerváló anyagot és elfogadhatóan begyógyítottam a keret sebeit. Új szegekkel felcicomázva, 52-évesen újra együtt a tabló, várja visszaszállítását abban a reményben, hogy így foltosan ugyan, de a többiekkel együtt megbecsült darabja lesz a gimnázium emlékgyűjteményének.

Műhelyecskémben az asztalon áll és én nem felejtem el egyszer se, hogy rácsodálkozzak. Ötvenkét év futott el és én bennük ma is azokat a kedves, szeretni-való fiatalokat látom, akikkel a gimista négy évemet örömmel osztottam meg. Igaz, hogy a fiúk homlokán már ott van egy-egy redő, de a lányoknak akár nagymamaként sem szükségeltetik egyetlen esztendő letagadása sem. Mert szemükben ma is az érettségiző diáklányok mosolya csillog.