Antigoné egy kicsit másképp

Unokám kötelező olvasmánya volt nemrég az Antigoné. A polcról leemeltem és gyorsan átfutottam a sorokon. Felfrissítve fejemben a tragédiát, nyugodtan adtam a kezébe, most már akár kérdezhet is. Szophoklészt helyére tenni az irodalomban általános műveltségi kérdés még lehet. A temetni, vagy nem temetni körüli emberi érzések részleteiben megfogalmazott ismerete talán már nem igazán fontos a ma emberének.

Milyen előrelátó voltam, jött a kisdiák, segítséget kért a dolgozatának elkészítéséhez. Igen ám, de a feladat számomra újszerű volt, rendesen elgondolkodtatott, alkalmas vagyok-erre? 

Papa, majd este megírjuk, jó? - mondta, majd elsietett számítógépéhez a következő órájára. Távozóban még szólt, pontosította a feladatot, az ókori tragédia megrendezését. Vissza nem fordult, nem láthatta a meglepődést az arcomon. Majd megbeszéljük, nem igazán törtem a fejem, folytattam valami megkezdett mást. Csak este a vacsora után ültünk le az étkező asztalához a lecke megírása céljából.

Beszélgettünk, többnyire én fejtettem ki a gondolataimat. Kicsi faluban élünk, kultúrházunk gátat szab a rendezői elképzeléseknek. És ahogy haladtunk előre, úgy terveztük meg az egyszerű színpadi díszleteket, a szereplők ruháit. Antigonénak hófehér ruhát kölcsönzött a tisztasága, Iszménét a félénksége rózsaszín ruhába bújtatta. Ahogyan haladtunk előre, úgy terveztük meg Kreónt is, ügyelve arra, hogy megjelenése tükrözze vissza határozottságát, erősségét és zsarnokságát. A kar csak egy ember volt, megtermett, erős hangú. A mi kis színházunkban minden széknek akadt gazdája, a sarokban még álltak is néhányan. Az előadás idejére a söntés is becsukott, vendégei csendben hallgatták az előadást. Antigoné, de még inkább Teiresziasz a jós a közönség felé fordulva tolmácsolták a szerző gondolatait. A félhomályban sejtelmesen világított a színpad felének hátteret adó -a női szereplőket befogadó- hófehér vászon. Másik felének Kreón-i sötétje elkerülhetetlenné tette a tragédiák végkifejletét.

A gimis diák meg-megállított, azután gépelt. Újra kezdtük a beszélgetést, ismét rögzített belőle valamit. Így ment ez háromnegyed tízig, amikor az unokám  befejezettnek nyilvánította a dolgozatot. Éppen ideje volt, mert ahogyan később megtudtam, este tíz óra volt a beadási határidő. Néhány nap múlva a szerző  huncut mosollyal dicsekedett el az ötösével, amelynek megszerzésében valami-féle részt én is vállaltam.

A dolgozatot azóta se láttam, nem is vagyok rá kíváncsi, örültem annak, hogy segíthettem. Csak magamnak jegyzem meg: Egy kicsit még dagadt is a mellem.

 

Hála Istennek!

Nagyon ügyesen rajzol az iskolába járni készülődő kislány. Ha megfeledkezik a környezetéről még énekel is. Leülök a zongorához és pötyögtetem az ismert gyerekdalokat. Hamar bekapcsolódik és az éppen keze ügyében lévő baba öltöztetése mellett csendben énekel. Szolmizálni kezdek, dó,re,mi,fá,szó,lá,ti,dó és vissza. Átveszi a feladat egy részét, ő ütögeti a billentyűket. 

Unokáim előtt nem ismeretlen hangszer a zongora. Egyikük elkezdte, a többinek mi sem volt természetesebb, mint kipróbálni. Hogyan szabadulnak ki a hangok a dobozból, ha az én ujjaim adják rá a parancsot? -kérdezhették maguktól az első nekifutáskor.   Örömmel látom és hallgatom bármelyikük játékát, legyen az egy sima c-dúr skála vagy egy Chopin keringő. Mindegyik kedvre derít. A Balaton-parti lányokkal ritkábban találkozok. Megelégedéssel tölt el már a látványa is annak, hogy zenélnek. Képzelőerőm van akkora, hogy a síkban is hallom őket.

 

Elfogadom a zongorát a zenét szolgáltató ember-alkotta eszközök királynőjének, még ha meg is kell osztania nagyságát az orgonával. Hangszerek királya pedig -az összes többi leértékelése és bántása nélkül- a hegedű. Persze ez csak az én véleményem és csak azért mondom, hogy dicsekedjek, mert közülük kettő is pihen a szekrényemben. Nem mondok le arról, hogy a gyerekek közül bárki is megtréfál, leemeli a polcról és fülembe húz egy dalt. Lehet az akármilyen darabos és fals, a legszebbként fog szólni, az már biztos!

 

Dominus, rerum, miraculum, familis planetárium, solis, lactae via, iderae. Így is szólíthatjuk nevükön a fehér billentyűket. Isten, anyag, csoda, bolygók családja, nap, tejút, égbolt. Ókori benczés szerzetes adta ezeket a neveket a szolmizációs rendszer tagjainak. Megöregedtem már, amikor D' Arezzo nevével találkoztam. Nem beszélt róla amatőr és profi zenetanáraim egyike se, az ének órák is eltitkolták előttem. Pedig hát egy oktávban benne van az egész világ! Arról nem is szólva, hogy abból több is van a legtöbb hangszer lelkében. A félhangokkal együtt  képesek ünnepi ruhát adni a teljes Univerzumra. 

 

Legközelebb, ha leülünk a zongora elé, mesélni fogok a billentyűkről. Világunk minden dolgáról, a csodákról, tejútról és énekelünk is. Sokáig varázsolhatja még széppé a napjaimat egy-egy ilyen "zongora" óra, hisz a tanulni vágyó legkisebb most született. A legnagyobbak már visszanevelnek,  éppen ma leptek meg a kérésükkel. Ebéd után ejtőztek a nagyszobában és betakarózva arra kértek, hogy meséljek. Micsoda emlék született! Remélem, hogy ezt soha nem falja fel a falánk sclerosis! És egyikük már hozta is az olvasnivalót. Megnyugodhattam, van még mit tennem. Meddig? Addig!

Fálá Bog! -mondaná így az én nagymamám!

                                                                                                                                                              

Kötelező olvasmányok

Cselszövés, rút viszály, esküszegés! Folyton változó alakban, mindig kísérője volt -és az ma is- a magyarság történelmének. Mintha nem is érezhetnénk jól magunkat a másik frusztrálása nélkül. A sok kicsi sokra megy és a végén egy egész nemzet érzi rosszul magát.

Tóth Lőrinc Két László című drámája alapján Egressy Béni írt szövegkönyvet Erkel Ferenc Hunyadi László c. operájához. A bemutatón a híres francia énekesnő, Anne de la Grange játszotta Szilágyi Erzsébet szerepét. El is énekelhette a La Grange Áriát, merthogy ennek az anya lelkéből megszületett dallamnak ő lett a névadója. Kegyelmet kér László fiának, kinek a lakodalmán nem is olyan rég a csárdást táncolva mulattak. Palotás lett a csárdás neve. Ez a zene és tánc együtt sok-sok rendezvényt tett megkomponálása után díszesebbé, ünnepélyesebbé. Hallgatva ezt a szép muzsikát, könnyen nyílhat meg a szívünk és adhat utat magyarságunknak.

Amikor arról szól a vita, hogy kötelező olvasmányként a jövőben kezükbe vehetik-e a diákok Jókai Mór arany emberét, nekem miért a palotás jutott az eszembe? Azért, mert hajlamos vagyok történeteket, felvillanó képeket azonnal egy bennem felcsendülő zene nyelvére lefordítani. Azért, mert Erkel és Jókai között nagyságuk és magyarságuk között nem látok semmi különbséget. És azért is, mert Tibor fiam évfolyama díszesen aranyló magyarba öltözve erre a zenére ropta a táncot a városi sportcsarnokban. Az okot erre a ballagó fiatalok szalagavató bálja adta. Tömött sorok, felszabadult mosolyok és vastaps. A nagyérdemű ezzel köszönte meg a táncoló fiataloknak és az ő tanáraiknak az iskolai években elvégzett munkát.                                                                                                          Mégis hogyan merészeltek az emberek tapsolni tudván, hogy a táncot a lefejezés követi? A hitszegő László királyra nem is gondoltak? Aggódni is elfelejtettek volna a börtönben sínylődő Mátyásért? Csak úgy, hogy a tetszésüket akarták kifejezni és fel sem villant fejükben az esküvőt követő drámai események egyike sem. Én jelen voltam ezen a szalagavatón. Szülőként feldobva éreztem magam. Nem gondoltam se Katona, se Erkel, se a Hunyadiak, se a király, vagy az őt körülvevők egyikére sem. Elnéztem viszont a sok szülő örömmel megtöltött arcát és láttam magam mellett feleségem lelkéből a táncoló gyermeke felé áradó szeretetet.

Jókai műveiben mindenütt ott van a dicséretes és a gyarló emberi tulajdonság. A világirodalom elismerten nagy alkotói egy szemernyit sem különbek ennél. Kiragadni közülük a rosszat és amiatt nem javasolni a mű elolvasását, egyszerűen szólva az egy buta emberi magatartás. Márpedig a vita most erről szól, ettől hangos a média. A főszereplő Tímár Mihály egy okos, ravasz, ügyeskedő ember. A véletlen hozta kincseket jól forgatva ismert és elismert tagja lett társadalmának. Eredményesen harcolt a Brazovics-félék ellen. A boldogulását és a boldogságát kereste. A regény végén meg is találta azt a Duna kis szigetén és eszébe se jutott onnan visszafordulni egyetlen arany forintért sem. 

Kinek fájhat ez a máig kötelező olvasmány, Brazovicséknak? Jóllehet ők itt élnek ma is közöttünk megerősödve, nagy hanggal megáldottan. Ők mondanák, hogy ne nyissam ki az aranyember könyvének fedelét? Meghatároznák azt is, kinek és melyik művét olvashatom? Rosszabb lenne ez minden könyvégetésnél! Átvennék a pedagógus és a szülő szerepét? Megmondanák a gyerekeknek, hogy ezt és semmi mást? Mi van, ha a rakoncátlan nebuló mégis kíváncsi Noémi sorsának alakulására és szeretné megismerni a part homokjában futkorászó kutyust és fehér cicát? Jobb nem is belegondolni ebbe! Mi lesz azokkal a tanulókkal, akik sok-sok regényt és verset elolvasnak? Hát nem ők fogják megmondani a kötelező olvasmányok címét és azok számát. Többre lesznek hivatottak! Megtanítják a fiatalokat úgy olvasni, hogy felismerjék a jót s rosszat, bármilyen könyv is legyen előttük, amit lapozgatnak. 

Eljöhet még egy olyan világ, amikor nem lesz ajánlatos Erkel zenéjére a palotást táncolni? Mert mögötte ott a cselszövés, rút viszály és esküszegés? Mert ezek a dallamok a felszabadultság érzését váltják ki belőlünk? Bizony előfordulhat, ha Jókait a könyvespolcokon felejteni rendelik.  Meghatározhatják azt is, mikor és mire emeljük fel táncos lábainkat.