Gyümölcsösünkben annak idején, a testvéreimmel együtt évente egy alkalommal a Dióssal is foglalkoznunk kellett. Ez a terület választotta el az akácost a cseresznyék sorától. Fürgén megmásztuk a fákat, jól megcibáltuk az ágakat és a maradék, megszáradt gubókba beburkolózott héjasokat hosszú mogyoró csóragokkal kényszerítettük a mélybe lehullani. Felszedni, megtisztítani és otthon a padlásra felvinni a szemeket már bárkinek is lehetett a dolga. Ott aztán várhattak sorsuk beteljesedésére, a kalapács szétroppantó koppintására és a sütő tésztával összegyúrt melegére.
Rég nem jártam már ott, a fák legtöbbje kiöregedett és elhagyták gyökereiket. Nem sokkal arrébb, egy másik Öreg-hegyen viszont körbe ültettem magam diófákkal. Kicsit sűrűbben talán a kelleténél, de hát olyan sok csemete dugta ki buksiját tavasszal a napfényre. A lelkem meg nem hagyta, hogy találkozzanak a vermelő élével. Jutott belőlük még a temető ravatalozója elé is, hogy egykor majd árnyat adjon a halottjuktól búcsúzóknak, vagy kordában tartsa az égő gyertyát kioltani kész szelet.
A kertem csücskébe négy darabot szándékosan ültettem a javasolt telepítési távolságtól eltérően közelebb egymáshoz, hogy azok majd egymás ágaiba kapaszkodva egy óriási nagy sátrat építsenek, amely alatt a gyerekeim, majd az unokáim felszabadultan rajcsúrozhatnak.
Az idő gyorsan szalad. A fák nőttek úgy, ahogyan egyik a másiknak azt engedte. Szülővé értek a gyerekek is és ma már az unokák szaladgálnak hancúrozva a kertben. Legutóbb a dió levetett apró ágait hordták a kerítés mellé, befoltozva azzal a vaddisznók szaggatta lyukakat.
Most október végén, ezen a napsütötte szombaton együtt a szűk család. Az öreg dió árnyékot alig ad már,levelei száraz-barnán zörögnek a gyerekek talpai alatt, akik most fényképezkedésre gyülekeznek a fa törzsénél. Kissé megilletődöttnek látom őket, ahogyan várják a felnőtt eligazító szavait a lencsevégre kerülésük előtt.
A legöregebb diófa pedig kinyújtja óriás két karját és megöleli őket.
