A negyedik generáció

    Amikor világra jön egy újszülött és hangosan felsír, abban a pillanatban megszületik egy édesanya, egy nagymama és egy dédmama is. Persze csak akkor, ha ennek adottak a személyi feltételei. A mi nagy családunkban a testvéreim közül elsőként Ili nővérem örülhetett dédszülői előléptetésének. A lánytestvéreim, mind az öten, igen szép hajadonok voltak és szép asszonyok ma is. Annak idején gyorsan elkapkodták őket. Fiatalon házasodtak és adtak életet gyermekeiknek, mind a tizennégynek. Éppen ideje hát, hogy 70-éves korára  egyikük dédi legyen.

    -Ili a legszebb! -mondtam hangosan a telefonba, hogy a többiek is hallják.  -  Csakis azért, mert mi ketten hasonlítunk egymásra. - tettem hozzá sietve. Tudták ők, hogy ezt nem is gondoltam komolyan. De az is lehet, hogy a dédunoka tovább szépítette és most ragyogva fürdőzik az örömben és boldogságban. Márpedig ebben az esetben nem is állítottam valótlant, nővérkém szépségének eddig csak vélt eltúlzásakor.

     A kilenc gyermekük sok-sok unokával örvendeztette meg anyut és aput. Többségüknek még személyesen is örülhettek, de  dédszülők sajnos nem lehettek már.  Késői házasságuk és korai haláluk akadályozták meg Őket abban, hogy a következő generáció igen népes csoportjából az elsőként megszületett kicsiny gyermeket magukhoz öleljék. Van már közülünk, sajnos, aki ugyanígy nem teheti meg ezt.

     Azzal, hogy megpillanthatta Fanni kisfiát, Ili már gazdagabb a szüleinél. És ezzel a pillantással vált igazán dédnagyivá, határozta meg számunkra a dédszülővé válás feladatát. Nem kezdek el sakkozni a lehetőségekkel, mindannyiunknak más-más az az időpont, amikor egy-egy újszülött eljövetele, majd magasabb osztályba enged lépni bennünket.

Akárhogyan is számolom, nagyobbacska unokáim, Eszter és Emese bármennyire igyekszik is, nekem legalább tizenöt évre  lesz még szükségem. Addig elfoglalom magam, velük.

     A nyári, kerek születésnapjára, Ili tulajdonképpen ezt az óriási ajándékot kapta. Az ősz gazdagságát a kis Beni képében. Mondhatnánk azt is, hogy semmi különleges dolog nem történik, hiszen unokái közül a legfiatalabb, a kicsi Lili túl van már a negyedik születésnapján. Dehogynem történik! Rendkívüli az esemény, Fanni unokájának megvalósult álma, édesanyává válása.

 -Nagy kár, hogy dédpapa nem örülhet velem együtt! -sóhajtja csak úgy maga elé. -Ezt a kisfiút is, majd helyette is szeretem.

     Alig múlik az idő és lesz, aki követi Ilit. Marika ő, a nővére. Most még tele van féltéssel és aggodalommal. Ám karácsony előtt, amikor dédunokája nagy szemekkel rácsodálkozik erre a világra, már nagy örömmel, büszkén dicsekedhet vele: dédnagymama lettem! Baba, ha jól időzít, a kicsi névnapján kapja meg az édesanya címet.

Gabriella Mária, ő az! Dédipapa nevét  -még ha azt királyok is viselték- mégsem kaphatja, hiszen kisleány készül a csodára.

A Manó hozza

     Hallgattam én az életemben sok zenét, de egy flancosabb koncerten még soha nem jártam. A minap Mága Zoltán muzsikált Pécsett, a Kodályban. Stílusosan Háry János Intermezzójának dallama csendült fel elsőként és követte azt a sok szép, mindenki igényét kielégíteni törekvő zene. Gábor tudja, hogy a hegedű testéből kireppenő hangokat szeretem, hát meghívott és elvitt ebbe a csodálatos akusztikájú épületbe. Nem sokat, de a kelleténél néha mégis többet beszélt a művész, nekem nem is tetszőn. Ezt azonban feledtette a felcsendülő dallamok tarkasága és sokszínűsége.

     De én nem is a koncertről akarok beszélni, nem is arról, hogy a gyermekem elvitt oda. Bevallom őszintén, hogy ez utóbbi azért nagyon  jólesett. Azt akarom elmondani, mi történt otthon a távollétemben.

Anya és Mama természetesen gond nélkül tették a dolgukat, foglalkoztak a három gyermekkel. Emese tett olyat, ami szót érdemel, mondatainak megőrzésére.

Amikor az esti fürdéshez készülődve valamennyien felmentek az emeletre, Emi azt tette elsőként,  amit szokott. A tükör elé helyezett órácska fiókjait nyitotta ki és megnézte, van-e bennük valami. Azokból most két szív alakú gumicukrot halászott elő és egyiket, széles mosoly kíséretében Eszternek nyújtotta át.

Én vagyok az, aki ezeket az apró meglepetéseket belopom az órába, eltérő időpontokban, rendszertelenül, mégis rendszeresen. Vagy egy kevéske csokis drazsé, vagy gumicukorka várja, hogy a kis kezek simogatásával együtt szabadulhassanak a sötét börtönükből, hogy a lányok kicsi szájában gyorsan bevégezhessék. Legtöbbször páros a szám. Ha mégsem, akkor valaki más is kap belőle. Előfordult már, hogy nekem jutott az ötödik drazsé. Nem akarom csokira rászoktatni az unokáimat és ezek a gumicukorkák sem a legegészségesebbek, tehát csínján bánok velük. Így a szülők is elfogadják a Manó ajándékait.

  -Látod Eszter! Mégiscsak a Manó hozhatja a gumicukrot? -A Papa nincs is otthon, és itt van, látod? -nyújtotta az egyik kis szívecskét, kétségeit jól kifejező arcocskával a nővére felé. Külön elmondta ugyanezt Mamának és Anyának is.

     De szép is ez a mesébe vetett hit. Rejtegetem még a Manó helyett egy jó ideig, hátha megmarad akkor is, ha már nem hajókázhatunk gondtalanul a Balatonon, ha nem nyitom már ki az óra ajtaját!

Soha nem hagy el a rossz

    A szirénázó tűzoltóautó a kék lámpáját is villogtatva robogott a város főutcáján nyugat felé. A lámpával irányított, jól belátható, széles útkereszteződést száz méteren belül egy másik követte. A forgalom irányítását itt is a fények vezényelték azzal a különbséggel, hogy a szűk utcát jobbról lehetetlen volt belátni, csak az utak találkozásának a közvetlen közelében. Nem volt még nagy a forgalom. Harminc évvel ezelőtt a kora reggeli órákban egyébként sem türelmetlenkedett hosszú kocsisor a lámpáknál. A gépjármű vezetője senkitől sem zavartatva haladt át az első kereszteződésen, miközben a sárga pirosra váltott. Az autó másodpercek alatt a következő lámpához ért. A szabad útról személygépjármű érkezett és a két jármű összecsattant. Személyi sérülés nem történt. A káresethez másik autó indult el a laktanyából.

     Lajos egy csendes,  társait és elöljáróit tisztelő tűzoltó volt. A rábízott speciális technikát ismerte és jól kezelte, vezette. Már a baleset napján elismerte, hogy nem jól tett valamit. Mentségére annyit mondott el, hogy a személyautó túl gyorsan és bömbölő rádióval érkezett a helyszínre. Bírósági per lett az ügyből. Jöttek a szakértők pro és kontra. A kérdések és a vélemények a lámpák állapota, a sziréna és rádió hallhatósághoz való viszonya, a járművek sebessége köré összpontosultak. Szolgálati baleset volt, a tűzoltó mégsem kapott a munkáltatója által megbízott és fizetett jogi képviselőt, nem volt az divat akkoriban.  Pedig hát egy tűzügyet képviselt, amikor valakinek a segítségére sietett.

Kettős felelősséggel, pénzbüntetésekkel zárult le az ügy.

     Az élet ment tovább a maga kerékvágásában, Az autó megjavítva, vezetője a műhelyben sokat dolgozott rajta. Múltak a hónapok. Egyszer csak utasítás érkezett a tanácsi apparátusi pártbizottságtól, miszerint a helyi alapszervezet indítson pártfegyelmi eljárást a balesetet okozó tűzoltóval szemben. Kettős irányítású tanácsi intézmény volt már akkor a tűzoltóság, így fordulhatott ez elő. A parancsnok mindössze a bíróság döntését kívánta elfogadni. Lajos nem állt szeszes ital befolyása alatt a balesetkor, egyébként sem ivott soha egy kortyot szolgálatban. Az alapszervezet taggyűlése a kérdést megtárgyalta. Megállapította, hogy nem ez az a közúti balesetokozás, amit a szervezeti szabályzat büntetni kíván. Határozatában kijelentette, hogy nem indít eljárást. Ezzel egyetértett a szakmai vezetés is. A szavazás egyhangú volt.

Hónapok múlva az irányító pártszervezet utasítására ismét összehívták a gyűlést a baleset okozása ügyében. Szolgálati helyem megváltozott, így ezen már nem vettem részt. Igazából nem is hívtak, nem is tudtam a folytatásról,  pedig a korábbi határozat meghozatalában  jelentős mértékben működtem közre. Az újabb döntés elszomorító és elgondolkodtató volt. A jogerős bírósági döntést megfejelte a tűzoltóság MSZMP alapszervezetének taggyűlése, a hibázó gépjárművezetőt  a határozatában elmarasztalta.

     Csepp volt ez a pohárban, az utolsó, ehetetlen hab a tortán. Lajos elhagyta a tűzoltóságot, kérelmére leszerelt.

Azóta nem láttam, ám az idén egy egészségügyi intézmény népes várótermében összefutottunk. Amikor belépett az ajtón, tekintetünk találkozott és annyi sok év után kedves ismerősként adtunk kezet egymásnak.

-Akkor, ott, azon a taggyűlésen, valami nagyon-nagyon csúf dolog történt velem, ami tönkretette az egész életemet. Azóta engem soha nem hagy el a rossz. - mondta csendesen. Amiről még beszélgettünk, az már nem is volt olyan fontos.

Egy csupor méz

     Az étkező asztalon, a viaszos vászon közepén érdekes csomagolású üvegcsék fürdőznek a délelőtti nap függönyön alig átható bágyadt, őszi sugaraiban. A felületes szemlélő gyógyszernek, vagy étrend kiegészítőnek hinné, ám a felette himbálódzó maci figura mosolya elárulja, hogy méz van azokban.

Méz, nem is akármilyen! A termelő első kísérletének gyümölcse.

     15-éve már annak, több is talán, hogy egy falumhoz kötődő, tűzoltó szolgálatra jelentkező fiatalt felvettem az állomány soraiba. A legényt csak felületesen ismertem, garanciát számomra a szülők jelentettek. Ügyesen és gyorsan sajátította el a tűzoltó fogásokat, jó kedvvel és vidámsággal illeszkedett be a tűzoltók társadalmába. Magam nem igazán foglalkoztam vele, de örömmel láttam az életében a boldogulást. Házasság, gyerekek, szakmai iskola, előmenetel. Eszembe jutottak a kezdő tűzoltó éveim azonos eseményei.

 

      Hetedik éve már annak, hogy nem koptatom a tűzoltóság lépcsőit. Nem csoda hát, hogy meglepődtem, amikor ez a fiatal, egy nyári délután, mosolygós feleségével együtt meglátogatott. Köszöntek, hoztak valamit és már mentek is volna, ha nem marasztalom őket kellő kitartással. Mézet tettek le az asztalomra, az egyetlen kaptár első terméséből. És a terasz félárnyékában beszélgettünk vagy fél órát, de az én gondolataim egyre csak a kis asztalkára letett szép színű mézen, az ajándékon járt. Miért ez a meglepetés? Nem kapott tőlem semmi olyat, amit ne kapott volna meg mindenki más, a munkáját becsülettel elvégző tűzoltó. A kérdésemre röpke pillanatok után meg is találtam a választ. Érdek nélkül, szeretetből adtak nekem örömet. Csak azért, hogy kellemes percekben legyen részem. Igaz ez  még akkor is, ha az ajándékozás az ő szívüket is melegséggel tölthette el. Arra talán nem is gondoltak, hogy  cselekedetükkel sokéves élményt dugtak el, jó mélyre a lelkemben.

      Később beszélgettem István édesanyjával. Elmondta -és ezzel megerősített engem-, hogy gyermeke ilyen, az ő legnagyobb örömére. Amit ad, azt önzetlenül adja, legyen az csupán egy jó szó, vagy tárgyiasult ajándék. Amit tesz, az nem feltétlenül spontán, az ajándékozásra gyakran felkészül, annak lehetőségét keresi.

      De szép is ez, majd meseszerű. Engem biztosan megfogott. Hónapok teltek el és az üvegcséket nem nyitottam ki, pedig a méhecskék gyűjtötte édességnek rendszeres fogyasztója vagyok. Talán egy jeles ünnepi alkalomra várok. Vagy hagyjam még? Hadd őrizze a kis maci is ezt az emléket várakozón és féltve tovább?