A dicsérő szó értéke

     A madárka életében először használta a szárnyait, csapkodott is össze-vissza a szobában, azután egy merész elhatározással huss, kirepült a nyitott ablak és a tarka mintás függöny közötti szűk résen. Az óriás tér nem igazán érdekelte, mert nyílegyenesen a ház előtti nyírfát célozta meg és a szabadító ablak magasságában lévő felső ágacskák egyikére telepedett. Nem is mozdult onnan, csak toporgott idegesen, egyre csak a kalitját kereste, ahonnan most kitáruló kezekkel a gazdija szólt riadtan, kérve őt a visszatérésre.

A kelő nap nem húzott már barázdákat a horizonton lustán pöffeszkedő felhőkön, de a madarát csalogató néni szemét jól elvakította, még könnyeket is csalt oda. Vagy ezt a szíve tette talán?

A friss reggeli szél egy kicsit elidőzött, pajkosan meghajolt a fiatal nyírfa előtt és táncra kérte fel. Csúcsában a kis papagáj már annak is örült, hogy jól megkapaszkodhatott és egyáltalán nem érdekelte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből, amikor a folyton mozgó és napfénytől villódzó levelek mögött fel-fel tűntek a feléje kinyúló ismerős karok. Mozdulni nem mert, megbénította a frissen szerzett szabadság ijesztő súlya.

     Ma tűzoltó autó járt a faluban, mindjárt kettő is. Valaki a tűzhelyen felejtett valamit, a lángok meg vérszemet kapva, majd elharapództak. Egy arra járó ember meg is jegyezte, miszerint mindenki járt már így, ha pedig nem, hát fog. Az eset szerencsésnek is nevezhető. A sérülés csak hólyag az ujjbegyen, a tűz nyaka kitekerve a lambérián, a büdös füst kiszellőztetése után egy gyors mosással, meszeléssel minden újra a régi. A falu egykori önkéntes tűzoltóparancsnoka, ha élne még, a vasárnapi mise után - okulásul - a kocsmában beszélne a történtekről, önkéntes tűzoltóit pedig a soron következő gyakorlaton kioktatná a lehetséges feladatokról és a megelőzés fontosságáról.

     Ezen a friss nyári reggelen, alig a hivatali munka kezdete után a híradó ügyeletes egy panaszos, sírással küszködő hangot kapcsolt be az irodámba.

  -Parancsnok Úr! Az én drága papagájom kirepült az utcára! -mondta izgatottan és határozottan.

Nagybetűvel írom az Ú-t, mert a mondatból kicsendült a megtiszteltetés is. Aztán csönd lett, minden bizonnyal arra várt a telefonáló, hogy szóljak, de én csak a fejemet törtem azon, mit is mondjak neki. Egy elrepült szárnyas befogása hogyan is lehetne a mi dolgunk? Mit is tehetnénk? De az biztos, hogy ennek a nőnek nagyon fontos ez a madár.

  -Én a fiúknak már megmondtam a címemet. - szólt újra, határozatlanul.

  -Rendben van! A fiúk elindulnak, kérem, várja őket! -és köszönés helyett talán csak motyogtam valamit, mielőtt a kagylót visszatettem volna a helyére.

A fiúk nem vállalták föl, rám bízták a döntést. A bejelentés két mondatából azt éreztem ki, hogy ez a megszökött papagáj nagyon fontos madár, talán barát, vagy több is, társ. Végül is a statisztikában van olyan is, hogy állatmentés! És sziréna nélkül elküldtem Kökönyösbe a legényeket.

Aznap Karcsi volt a szolgálatparancsnok. Kiérkezéskor maga köré gyűjtötte a tűzoltókat, összedugták a fejüket, hogyan is lehetnének eredményesek? Szereltek egy sugarat és porlasztott vízcseppekkel hirtelen mozdulattal "leverték" őkelmét a fa tetejéről. Az aláhulló, tehetetlen kedvencet az egyik tűzoltó ügyesen elkapta és a várakozó idős hölgy kezébe adta.

A tűzoltók közül az éretlenebb fiatalabbja is - amennyiben a jelenetet jól látta - a néni szeméből kiolvashatta azt a hálát és szeretetet, azt a megbecsülést, amivel az ő segítő munkájukat rendre megfizetik.

     Gyakran utasítják ma a legényeket olyan munkákra, amikhez semmi közük nincsen, amiknek vannak más, fizetett gazdáik. Ám a parancs, az parancs. Ahogy akkor én is utasítottam a csoportot a madár lehetséges befogására. Csakhogy ez jó parancs volt, amelyet örömmel végzett "munka" követett! Mint ahogy a mai tűzesetnél is. Na, nem azért, mert csekély volt, a közös örömet az adta, hogy a baj megállt a családi ház küszöbénél.

     Az egyedül - azaz a papagájával - élő idős néni aznap még egyszer felhívott. A beszélgetés valamivel hosszabb volt, mint reggel.

Nem emlékszem pontosan a mondataira, de megerősítette bennem azt, hogy a dicsérő szó gyakran minden fizetségnél többet ér!

És aznap talán meghűlt a tűzoltók levese, amikor ebéd előtt tolmácsoltam a nekem is elmondott hálálkodó, köszönő szavakat.

Felvettek?

     Közel másfél százezer - a felsőoktatásban tanulni vágyó - fiatal várja feszült figyelemmel a ma esti híreket. Pontban 20.00-órakor közzéteszik az idei felvételi ponthatárokat. Bizonyára lesznek jó sokan, akikkel verebet lehet fogatni, akiknek a lába nem érinti a földet, mert éppen a fellegekben táncol. Lesznek jó sokan olyanok is, akik csendben gubbasztanak a sarokban és azon törik a buksijukat, hova tovább, hogyan tovább.

Ajtó ez az életünk útján, ami kitárul előttünk, vagy nagy dörrenéssel az orrunk előtt csapják azt be.

      Én szerettem volna jó mezőgazdász lenni, már biztos volt a munkahelyem is a "Búzakalász" MGTSZ-ben, amikor az iskolába felvételizni utaztam. Meglepetésemre ott találkoztam két gimis évfolyamtárssal, akiket a szövetkezet elnöke kísért személyesen. Mi tagadás, egyedül éreztem magam. Elbeszélgetés kötetlenül, lazán, később írásos értesítés. Nekem nem sikerült. A két pajtás semmivel nem volt eredményesebb tanuló nálam, őket felvették. Aktív életüket egy közeli szövetkezetben élték meg. Soha nem irigyeltem őket. A privatizáció egyiküknek túl nagy feladatot adott, nem bírta, családja korán temette, a másikat nagy pofonnal az utcára penderítette. Ma nevelő szülőként kínlódik vásott, mégis aranyos, a családból folyton kiöregedő és őt elhagyó gyerekekkel.

Az én elnököm megígérte, hogy jövőre elkísér az elbeszélgetésre, de a szavát nem tartotta.

Sikeresen felvételiztem viszont a magyar néphadsereghez.

  -Álljon egyenesen! Tegye szét a lábát és hajoljon le! Húzza előre! - ennyi volt csak és megfeleltem.

Pécsi egyetem volt a következő megmérettetés, oda édesapám unszolására mentem el. Írásbelim egyik része egészen jóra sikeredhetett, annál gyatrább lett a másik fele. Nem kaptam szóbelire meghívót, nem is csodálkoztam rajta. Akadtak a nyertesek között olyan ismerősök, akiket - a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül - nem tartottam okosabbnál magamnál, mégis diplomát szereztek, ha néhány évvel többe is került nekik.

Meglátogattam Veszprém várát is, a Piri dumált meg. Erre egy kicsit készülgettem, nem akartam nagyon leégni. El is jutottam Budapestre, ha jól emlékszem, a Székesfehérvár utcába. A közlekedést nem ismertem, taxira igazán nem volt pénzem, a jókora utat a térkép segítségével gyalog tettem meg. Az ajtó előtt, ahol az én nevem szerepelt, nem várakozott már senki. Bekopogtam és benyitottam. Három ember nyúzott egy diákot, de a bizottság tagjai jól láthatóan menőfélben voltak. Egy szimpatikus hölgy a terem sarkába hívott, hellyel kínált, közben Adyról beszélt, az őszről és Párizsról. A kérése az volt, hogy beszéljek a versről, de csak azt mondjam, amit nekem üzen a költő. Én meg csak beszéltem, elég sokat. Rosszul nem is felelhettem, hiszen a szívemet kellett adnom, nem pedig az irodalom történészek betonban megkötött mondatait ismételni (Nem fordult elő velem ilyen még soha, egyetlen magyar vagy másmilyen órán.).

Azután jött a bizottság másik két tagja és minden áron egy szakszervezeti kormányról, annak tevékenységéről akart bővebben hallani, hallgatni. Elkezdtem hebegni-habogni, végül megkértem őket, hogy ne kínozzanak, kiváltképpen,ha a történelem írásbelim is gyenge. Mosolyogtak és nem faggattak többet. Nem is lettem az államigazgatás harcosa, pedig a későbbiekben találkoztam vele.

Piroskát felvették, szorgalmas rabszolgája volt nyugdíjazásáig az államnak.

      Sikertelen próbálkozásaim ellenére mérlegelés nélkül kaptam helyet több iskola padjába is. Koptatásukat az aktuális munkáltatóim tették lehetővé, illetve ők köteleztek a bizonyítványok megszerzésére.

Tanfolyam elvégzéséről állított ki papírt számomra az Egészségügyi Szaktanfolyamok Irodája Budapesten, igazolta, hogy minimális mértékben tudója vagyok a tüdő röntgenezésének. Szakmát adott a kezembe az Egészségügyi Központi Továbbképző és Szakosító Intézet . A Tűzoltó Tisztképző Iskola után Tűzvizsgáló tanfolyamon vettem részt, Építész Tűzvédelmi Szakértő-i vizsgát tettem. Főiskolai végzettségűvé a Vörös Csillag Érdemrenddel Kitüntetett Rendőrtiszti Főiskola nyilvánított. A Magyar Szocialista Munkáspárt Baranya Megyei Bizottsága Oktatási Igazgatósága 3-éves esti egyetem sikeres befejezése után adta a kezembe a beosztásomhoz rendelt középfokú politikai végzettségről szóló okiratot.

     Bárhogyan is számolom a gimnázium után ez 2 év nappali és 10 év munka melletti tanulás. Így aztán vittem is valamire. No, nem olyan sokra. Nem lettem jó nevű ügyvéd, akinek jogszabály biztosítja a magas munkadíjat, közjegyző se, aki egy irat ismertetését követő aláírásával laposra képes vasalni az ügyfél amúgy is vékony pénztárcáját. Orvos se lettem, aki a mindig is gyenge fizetéséből nálamnál előbb tudta megvenni a gépkocsiját és felépíteni a nyaralóját. Nem kaptam olyan állás lehetőségeket sem, ahol busás megjutalmazásom ellenében szemet hunyok, engedek, hagyom, másképpen értelmezek, kötelezettségeket szegek, becstelenné válhatok. Nem voltam ügyeskedő sem, a vagyon megszerzésében sosem voltam jókor, jó helyen, nem is akartam.

Helyette megmásztam a szamárlétrát, a családunk megélt a fizetésünkből, így aztán esténként ezek a kérdések nem nyugtalanítanak, miattuk békésen alhatok.

     Remélem, hogy ma este nem a továbbtanulásba menekülő lett a nyerő, az győzött, aki elhivatottságot is érez a választott pálya iránt, aki abban egész életében értékes, alkotó munkát akar és képes letenni a maga és környezete nagy örömére. Ne a tanév feszített munkarendjét nyomják a kezébe, sokkal többet érdemel meg ő annál! Számára a diploma ünnepélyes átvételekor szó nélkül nyíljon meg a boldoguláshoz vezető ajtó!

Egyedül is megy?

    Ma reggel szép csöndesen hagyhattak egymagamra. Jó fél kilenc lehetett, amikor a visszaalvások után felébredtem és felkelni alkalmasnak minősítettem magam.

  -A leveshez tészta kell, a kapros mártást hagyd a Bálintnak, neked csináltam fokhagymásat! - szólt még az este Erzsi egyfajta eligazításként.

Mondta ezt azért, hogy a megszokott kerékvágásban menjenek a dolgok akkor is, ha Ő nincs otthon. Márpedig ma reggel elutazott az unokáihoz.

     Nem szeretek egyedül lenni annak ellenére, hogy a rövid idejű magány gyakran lazább és kényelmesebb. Heverek negyed órát a matracon, megpezsdítem a keringésem, így gyomrom felajzva várja a reggeli falatokat és a májam csak az evés gondolatára kezdi kiválasztani az epét. Megnézem a postát, beletekintek a sajtóba és egy napok óta befejezetlen levél végére akarok pontot tenni.

Váratlanul megjön Gábor, leül az étkezőbe és dolgozik. Hamar menni kíván, levest melegítek, amit együtt fogyasztunk el. Második fogásként húsos tésztát tettem elébe, amire pikáns feltétként sült, vegyes zöldséget hintettem. Jókora adag volt a tányérján, de mind megette, mondván, az én érdekemben. Ne kelljen nekem letisztítani a tányérjáról a számomra egészségtelennek kikiáltott tésztaféleséget. Valóban nem szeretem, ha a tányérokon étel marad, az előttem mindig érték, amit menteni kell.

Már megy is, a Bálint kezébe adja a kilincset.

Újra leves kerül az asztalra, de én már a fokhagyma szószt eszem főtt hússal és rizsával. Bálint a tányérját önállóan telíti újra, abban sült csirke combot is látok a rizs és az édesanyja javasolta mártás mellett. Közben néhány mondat váltása, amíg a desszertet az asztalra teszem, amiből csak én eszek. Az apró csontokat rásózom, vigye a kutyának és már megy is.

     Megint egyedül vagyok. Milyen jó lett volna, ha a Tibor most megjelenik és én az ananászt kóstolgatom, amíg Ő a levesét kanalazza. Most jut eszembe, a Gábornak nem is tettem desszertet az asztalára!

Hiába! Ezt még gyakorolni kell! Ennyi idő után se megy Erzsi nélkül!

Bütyi

     Igazi kánikula volt azon a napon, amikor estefelé a Tibi talán egy hónapos kiskutyát hozott haza az ölében. Korcs volt a javából és szép, mint amilyenek lenni szoktak a szerelemgyerekek. A Kanász-domb aljában született, legalább ott találtak rá tesójával együtt a bunkit építő falusi gyerekek egy faágra akasztott műanyag zacskóban. A gyengébb hamar elpusztult, az erősebbre hagyva a szünidős iskolások összes szeretetét.

Bütyi - mert ezt a nevet adták neki - élt is az őt körülvevők simogató pátyolgatásával. Elfogadta cumisüvegből a tejet, amit Anikó hordott szorgalmasan és hamar rákapott azokra a finomságokra, amikkel a leányok és fiúk az otthoni éléskamrát lopták meg. A kiskutya egészséges étrendjének biztonságáért Endre naponta megfejte - gazdája tudta nélkül - az oldalba legelni kicsapott kecskét.
     Abban az évben a Kanász-domb tövében csordogáló patakocska kövérre és erősre hizlalta szúnyogék hadseregét. Martak is rendesen. A gyerekek úgy-ahogy védekeztek a nőstények folyton megújuló támadásai ellen, tüzet raktak, füstölögtek s idejekorán haza jöttek. Éjszakákra a vacokba tett kis kutya hiába kapta a szebbnél szebb takarókat, reggelekre mindig új bejegyzés született az önkéntes véradói könyvecskéjébe. És mert ez így nem mehetett tovább, kamaszodó fiam kutyával ajándékozta meg a családját. Talán azért, mert nekünk nem volt, vagy mert ő kérte a leghatározottabban, vagy talán csak az ő szívébe férkőzött be leginkább és szó se lehetett arról, hogy bárki másnak eszébe jusson igényelő gazdiként a sorba állni? Fogalmam sincs hogyan történt, de azon a meleg nyári napon egy fővel megszaporodott a családunk.
Azután gyorsan elfutott bő 11 esztendő, ennyit élt velünk. Kapott szép házikót, lánc nélkül élhetett benne, de a piros palatetős mesterművem küszöbét nagyon gyakran nem lépte át. Ott élt mellettünk, közöttünk, velünk. Mindenhová elkísért bennünket, ragaszkodott hozzánk és jólesett nekünk is, ha a lábunkra hajtotta le pihenésre a fejét. A lakásba csak a szigorú tél szorította be, ilyenkor kért és kapott engedélyt a kazán melege mellé heveredni. Szófogadó volt, jól őrizte a házat.

     Csak a tűz ne égette volna olyan gyakran! Nem mondom, formás kis szuka volt, de ennyire? Ha úgy akarta, a falu összes kutyafia ott hevert a lába előtt, a kutyafáját! Ám legtöbbször csak a házunk előtt acsarkodtak, a garázs ajtón dörömböltek, annak túlsó oldalára rejtett, remélt örömökért. Igazán válogathatott volna, mégis a közeli, csúf Csupasz hódította meg a szívét a leggyakrabban. Sohasem fogom megtudni, -nem is akarom - hogy a helyzeti előny, vagy a kutyaszerelem győzedelmeskedett, de az tény, hogy a kölykök atyjának a leforrázott farkú korcs volt mindig a leginkább valószínűsíthető. A kis kutyusoknak gazdit keresni nem volt egyszerű feladat. Volt, amikor ez nem is sikerült. Ilyenkor szomorú voltam és szégyelltem magam. A további gondokat megelőzendő, Bütyi átesett a műtéten. Az orvos asszisztense Tibi volt, aki annak idején hozta haza a gyerek ebet.

     Múltak az évek és a mi kis pajtásunk megvénült. Nem akartuk, hogy az emlékéhez nem illő, tisztességtelen életet éljen, ugyanazt az állatorvost kértük meg, hogy altassa el. Álmos szemeivel már csak engem látott. Belőlük a szeretet és a hála sugárzott felém, meg az ijedtség. Már besötétedett, Erzsi elemlámpával világított, hogy a kert végében megásott sírjába temethessem. Bebugyoláltuk, betakargattuk, helyét a nevét viselő beton lapocskával megjelöltük.
Az iskolából hazaérkező Bálint - a képen a kis kutyákat ő tartja - igen csak morgott velünk, mert így cselekedtünk, mert el sem búcsúzhatott a vele együtt felnövő pajtásától.

     Ebben az évben korán emelte meg a kalapját az ősz. Balatoni kirándulásról megérkezve a terasz sárguló szőlőlevelei árnyékában egy kutyus pihen, rajta póráz. Nem titkolja, hogy örül nekünk. Napok óta itt van és jól érzi magát. Tibi látta vendégül.
Csak egy árnyalattal nagyobb a Bütyinél és úgy viselkedik, hogy természetesen simul bele elődje életébe és szinte észrevétlenül folytatja azt. Ahogy hancúrozik a ruhájukat levetni készülődő fák között, olyan, mint maga a pillanatokként változó kert. Bundájának alapszíne valamilyen barna, azt én nem tudom meghatározni, sárgás is, meg vöröses is. De az biztos, hogy rajta a nagy fehér foltok hófehérek. Lógó fülecskéin a hógolyócskák aszimmetrikusak, mégis egységes keretet adnak buksijának és mintegy köteleznek arra, hogy a mosolygó szemecskékbe nézzek. Lábain cipőcskék, azok is fehérek. Farkát büszkén tartja magasan, akár egy címeres zászló.
Hiányozhat valakinek ez a jószág. A szomszédos városrész látogatott közintézményeihez cetliket hordok és tudatom, hogy az elveszett kis kutya nálunk van. Napokig nem jelentkezik senki, aztán szólok a sintérnek és az elviszi. 

     Én egy címeres hatökör vagyok! Későn eszméltem fel! Ez a kutyus a jó öreg Bütyi volt.

Psssszt, ez titok

     A máskülönben pontosan záródó ajtók rejtett hasadékain hol pici, azután egy nagyobbacska, majd óriási nagy titok lopakodik ki a folyosóra. Ott találkoznak a többiekkel és együtt várják a kijárati ajtó nyitását, a nagy portás bácsi bólintó beleegyezését a szabadulásra. A portás bácsi pediglen nagy úr! Ha jobbra áll sapkájának sildje, akkor a baloldali fiókokból előkerülő titkoknak van nagyobb esélye meglátni a napvilágot, ha pedig balra, akkor meg fordítva. Amikor nagyon szigorúan tekint le az ellenző mögül, akkor a féltve őrzöttek - mindegy, hogy eddig melyik fiókban hevertek - egyikének sincs esélye a kijáratnál tolongó mikrofonok bármelyikébe is szólni.  Úgy látom, hogy mostanában ezek az egyszínűvé váló hangátalakító készülékek az őket tartó tarka kezeket kezdik khaki színűre festeni.

Minap az egyik óriásinak sikerült. Hosszú hetek óta várt a napfényre és a tiszta levegőre, unta már a lassú takarítás miatt felgyülemlők társaságát. Érezte az esélyének növekedését, mert a portás fején a sapka már elég régóta áll csáléra, jobbra. Végre! Kinyílt az ajtó és élvezettel harapott a friss levegőbe. Már-már kipattant, ám gyors és szorgos kezek sűrű fátylat szőttek köré. Annyit változott csupán az élete, hogy több helyen büdös már a levegője. A rabsága régi, keserűbbé teszi, hogy érzi, ideje száz évnyi.

     Nekem van egymagamnak egy titkom. Mást nem érint, ezért ahhoz senkinek semmi köze! Ha valakivel együtt van egy közös titkunk és harmadiktól független, akkor az a mi kettőnk ügye és miénk a közös megőrzés felelőssége is. Amikor a titkom, vagy a kettőnk titka mögött más, vagy mások is rejtőzködnek, vigyázni arra lehet, bár feltehető, hogy tisztességtelen, ezért megosztásra vár.

Amikor egy állam - magam választotta, demokratikus - rejti véka alá viselt dolgait, az aktuális hatalmat gyakorló biztosan a móres megtanulására szorul és én, mint választó a legtöbb esetben megkérdőjelezem a rejtegető jogosítványát, de még a felelősségérzetét is.

Valaki azt mondta, ha a legutóbbi, kémkedési ügyet hirtelen megismernénk, ötmillió ember röhögne, a másik fele meg sírna. Legalább csinálnánk valamit! Honnan találta ki egy okos bizottság - valószínűleg nem teljes ismeretében a tényeknek -, hogy negyven éves ükunokám ismerheti meg elsőként ezt az ügyet? Remélem fogalma sem lesz arról, miről is van ma szó, ha mégis elmondja neki valaki, hát kacag egy nagyot.

     Van az emberek között olyan titok, amit meg lehet - talán meg is kell - osztani másokkal. Elmondok egyet. Barátommal a Szentendre- i Duna-parton egy-egy kavicsot emeltünk fel és adtuk oda egymásnak. Azzal a szándékkal tettük zsebre, hogy jussunk egymásnak eszébe, ha a kis kődarab a kezünk ügyébe kerül. A szerelési gyakorlaton sebtiben eltett kövecske mára összekeveredett a kis unokák gyűjtötte darabokkal, mert nem volt könnyen felismerhető.

Lassan negyven éve ennek, mégis,amikor egy zsebkendőért nyúlok a zsebembe, vagy csak felveszem a kabátomat, vagy csak meglátom azt a szekrényben lógni, eszembe jut néha a messzi barát.

     Olyan titok is van, ami egy életen keresztül testünk és lelkünk rabja. Nem feltétlenül azért, mert félünk kiadni, talán csak a birtoklási vágy az, ami erős. Egy élmény, ami megmaradt kusza fejünkben jóként, vagy rosszként, egy csók a gazdájával együtt, vissza-vissza térő emlékek. Vagy a vágy, ami ésszel talán soha be nem teljesül, de kis eszetlen koboldként mindig ott ugrándozik körülötted. És ezek a miriádból, csak a tiéid.

     Amikor ezt a bejegyzést írni kezdtem, tudtam, hogy a századik. Jók ezek is,meg rosszak is? Nem az én dolgom erre a válasz megfogalmazása, azért azt merem állítani, hogy a legtöbbje a másoknak való öröm szerzésének igényével íródott. Tegnap egy fiatalember elmondta nekem, hogy mind a kilencvenkilencet elolvasta. Nem tagadom, ez a megtisztelés jólesett, a figyelmemet a bejegyzéseim minden vonatkozású, körültekintőbb megírására irányította.

Arra gondoltam, hogy a századik alkalmából egyet, a saját titkaim közül elmondok. Nem sikerült, mert a másokéról annyit fecsegtem, hogy a sajátomra már nem jutott hely. Talán a kétszázadikban elárulok egyet?

A tolvaj csend

     Július 4-én mindenféle cifraságok mellőzésével a kezembe adták az érettségi bizonyítványomat. Az utolsó megmérettetés az orosz volt. Amikor a vizsga nyelvén elköszöntem és kiléptem a sötét folyosóra, napfényes világ fogadott. Tudtam, hogy sikerült és ez nem volt akármi, ha őszintén kiértékelem a felkészülésemet.

A válogatások utáni maradék osztálya voltunk. Soha nem lepődtünk meg, ha a katedrán új arc jelent meg előttünk, ez nagyon gyakran fordult elő velünk. A matekot legalább öten igyekeztek beleverni a fejembe, az a kevés, ami bejutott mégis,  osztálytársnak köszönheti. Osztályfőnökünk - beleszámítva a megbízottakat is - éppen fél tucat volt s a sorban az utolsó egy kedves, szőke, tapasztalatlan, pályakezdő fiatal tanárnő.

      A negyedik évben az érdemjegyeim átlagán 0,5 tizedet javítottam és lettem 3,7-es. Ez a javítás minden bizonnyal az ingázás helyetti kollégiumi elhelyezésnek volt köszönhető. Így hát egy kicsit mérgelődtem magamban a színhármas érettségin, de ez nem tartott tovább öt percnél.

Én úgy éreztem, hogy magyarból és oroszból többet érdemelnék. A vers elemzésénél hibaként rótták fel azt, hogy túl sok saját véleményt közöltem. Az elégedetlenkedő orosz tanárral a szlávok óriás nyelvén vitatkozgattam a hozzá nem értő elnök füle hallatára.

A matek hármasra meg földhöz csapkodtam a fenekemet, mert a tételek felével nagy valószínűséggel nem tudtam volna egy bizottság előtt megbirkózni. Az írásbelijénél egy bennünket csendre intő és a tábla sarkán hosszasan eltűnődő felügyelő tanár minden bizonnyal segített, aki mintha rámutatott volna a szóbeli egyik cetlijére? Sokkal később találkoztam egy pedagógussal és eldicsekedhettem neki. Ő volt az, aki elsőben megmondta, hogy matekból nem fogok leérettségizni és az is, aki egy másik tantárgyból, énekből nem volt hajlandó hármasnál jobbat adni, "csak" indokolással magyarázva. (Egyszer lerajzoltam, észrevette, megmutattam.)

A testnevelés még javíthatott volna, de nem sorolták az érettségi tantárgyak közé. Pedig hát nagyon nehéz volt minden óra elején sorba állni a magasságunk szerint. Majd az egész osztály takart el előlem mindig, mindent. Még jó, hogy negyedikre néhányukat megelőztem.

    Az érettségi bizonyítványomat az idők során alig keresték. Az pedig, hogy miből, milyen jegyeket tartalmaz, igazán komolyan soha, senkit nem érdekelt. Eltelt azóta 44 esztendő, három gyermekem is maturált. Miattuk nem igazán idegeskedtem, készültek és teljesítettek. Az eredményeik talán már jobban érdekeltek másokat?

     A statisztika már ontja az adatait, amelyek szerint ebben az évben nem igazán sikerültek az érettségik. Mi lesz, ha a kötelezővé váló 50 óra munka ezt a helyzetet még tovább rontja? Akkor én is meg tudom már magyarázni a hármasaimat, hiszen a négy nyáron az ezer órát is meghaladta a munkával eltöltött időm, ám erre fogni helytelen lenne. Szüleim, idősebb testvéreim noszogathattak volna többet, vagy a tanáraim kényszeríthették volna ki belőlem a komolyabb tanulni akarást? A hármasokat mindenki elfogadta, a jobb jegyek közös öröme elmaradt.

Ahogyan lassan elmaradtak a gyerekek is az öregedő alma mater falai közül és az apró kicsi sírásokat, a kacagást és a zsivajt elrabolta a csend.