Nyilvántartási száma: HJ1204

     A kertvárosi lakásunk cseréje leginkább a megnövekedett négyzetméter igényünket tudta kielégíteni. A korábbi másfél szoba csendesnek mondható, rendezett, tiszta környezetét hangoskodó szomszédok piszkos lépcsőházai váltották fel. Nem csoda hát, hogy az első adandó alkalommal menekültünk onnan. Szilváskertet vásároltuk meg Mecsekfalu bejáratánál  és építési területté nyilváníttattuk azt. A város gyorsan módosította rendezési tervét és környezetünkben családi házas beépítést tett lehetővé. A beépítési telkek szűkössége ellenére a temető közelsége miatt nem születhettek ide építési engedélyek.

Harminchárom éve már annak, hogy Pécs városát elhagyva itt építkeztünk és beköltöztünk. A függetlenségét 1954-évben elveszítő falu terjeszkedésének akadálya azért elhárult, amikor az időközben felépített Körtvélyes városrész felőli oldalon új házak nőhettek ki a földből. Arról volt akkor szó, hogy a sokszintes panel épületek egykor majd harmonikusan összeolvadnak a szélső óvodától a szélső családi házig. Meghagyva jókora parknak a középütt futó úttesttel határolt földeket.

      Három évtizede látom erkélyemről a változásokat. Az elültetett és kettétört fácskát, a patak szabályozását az eltüntetett nyárfákkal, az önállóságra való törekvést, az emberek győzködését és a népszavazás megbukását. Tisztán tartott bokros ligetek helyett a kínosan nyírt kopasz domboldalt, a legelésző lovak mellett az erőltetetten betelepített ipari objektumokat. És most jön az eddigi legrosszabb! Sikonda gyönyörű völgye, a végre szépülő Körtvélyes tömbje és Mecsekfalu pihentető csendje közepébe belerikkantani terveznek egy börtönt.

     Európa azt mondja, hogy zsúfoltak a börtöneink, a rabok emberhez méltatlan körülmények között élnek azokban. Hága bírósága már több millió forintos nagyságú, az elítéltek kárpótlására kötelezi a magyar államot. Sokan vannak, sajnos ez igaz. Többségük dolgozhat, televíziót nézhet, szentmisét hallgathat. Naponta háromszor étkezhet, meleg vízben is fürödhet és biztos reggelre hajtja álomra a fejét. Egyiküket sem fenyegeti a kilátástalanság, vagy a fagyhalál. Európának talán a bűnök megelőzésére kellene nagyobb figyelmet fordítani és nem privilegizált helyzetbe hozni a visszaeső, a téli hideg elől rácsok mögé kívánkozó csibészeket. De jó, hát legyen több börtön, ha már ilyen sokan vagyunk azokban. A fogvatartottak emberi méltóságát óvjuk, de előbb a sértettekkel való törődés legyen a fontosabb.

      A belügyminiszter ki is írta börtönös pályázatát. Több hektár területet és teljes mértékben közművesített, önkormányzati tulajdonú ingatlant igényelt. Tele van a város a szénbányák egykori építményeivel. Egyik sem a város tulajdona, talán az államé sem. Nem jöhettek számításba, tovább romolhat az állaguk. Rendben tartásukra senki nem kötelez senkit. Azért az tény, hogy a kiszemelt földrész az egyetlen olyan, ami kertvárosi jellegű, családi házas lakóterület kialakítására alkalmas, Vagy erre már soha nem lehet szükség? Én nem tudhatom. A nyilvánosság előtt elhangzott, hogy 2015-ben az üdülőterület szomszédságába, városrész, annak óvodája és falu közé beszorítani egy büntetés végrehajtási intézetet, enyhén szólva, nem európai megoldás. Akkor milyen, ázsiai? Távol áll tőlem, hogy ezt a földrészt bántsam.

A testületi döntés előtt az érintett városrészekben a polgármester tájékoztatókat tartott. Elképzeléseit mindkét helyen keményen elutasították. A faluban én is ott voltam. Tiltakozásunk hatására a polgármester Dombóvárt és Kaposvárt hozta fel példaképpen, mint pályázót.

  -Hiszen ott nem hülyék élnek! - mondta és ezzel a vele szemben ülő választópolgárokat nem akárhogyan leminősítette.

Eljött a terület képviselője is, aki a feltett kérdésre így válaszolt:

  -Nekem a város érdekeit előbbre kell sorolnom, ezért a pályázat benyújtására igennel fogok szavazni.

Egy megígért tartózkodást megértettem- és szó nélkül elfogadtam volna.

Ott volt még a rendőrkapitány, aki megnyugtatni szándékozott bennünket, miszerint a börtön jelenléte nem eredményez kedvezőtlen változást a közrendben, közbiztonságban. Maga se gondolhatta komolyan, vagy csak a meggyőző erő hiányzott?

BV-s vezető a börtön életéről, a foglalkoztatottak előírt szakmai végzettségéről beszélt. Amit mondott, az nem tükrözte egyértelműen az érintett jogszabályi előírásokat.

Volt a sorainkból olyan hozzászóló is, aki nagyon is otthon van a pályázattal kapcsolatban felmerülő jogi kérdésekkel. Mondta is a magáét, azóta új beosztásban dolgozik?

A polgármester 250, később már csak 150 biztos komlói munkahelyről szólt a börtön kapcsán. Nem tett említést arról, hogy a rabok munkája érint-e, és ha igen, hányat a komlói munkavállalók sorából. Ahogy itt se és sehol másutt nem mondott számokat arról, van-e már jelentkező komlói ember, aki az ugyancsak sajátos, leendő intézményben szeretne dolgozni.

  -Már legalább ötvenen törték rám az ajtót! -ha ilyeneket mondott volna, de nem, talán nem is kopogtattak.

     Mecsekfalut és Körtvélyest képviselték azok az emberek, akik a Városház téren demonstráltak. A transzparensek tőmondatainak szellemében, kulturáltan zajlott a tiltakozás. Kár, hogy elmosta az eső. A rendezvényen bicegő lábakkal magam is részt vettem. Sokan ismernek a városban, szerettem volna, hogy tudják, ellenzem a két városrész börtönnel való feldíszítését. Az egyre erősödő zivatarban láttam, hogy egy-egy ablakban meglibben a függöny. Talán épp a pályázatot tárgyalta a testület. Még szerencse, hogy szép számú rendőr - igaz, kocsikban ülve - vigyázott ránk.

      Országos hírű eseménnyé nőtte ki magát a komlói börtönügy. Elismert kriminológus szólalt meg a megyei sajtóban. Hallgattam őt korábban többször is. Meggyőződésem, hogy egyenes, tiszta lelkű, becsületes ember. Biztos vagyok abban is, hogy a helyi körülményekről nem kapott részletes tájékoztatást. A börtön mellett érvelt az országgyűlési képviselő is, neki talán meghatározottan az volt a dolga.

     Valamit kellene tenni, gondolkodhatott így a polgármester. Szavazatokat gyűjtetett be, jó sokat, ellenőrizetlen módon. Igazolva ezzel azt, hogy Komló akarja a börtön városba telepítését. Akcióját reprezentatív felmérésnek hívja. Teszi ezt annak ellenére, hogy a háttérben embereket fenyegettek meg munkahelyeik elvesztésével. Tudom, ez komoly vád, de valóságáról a szememben hiteles és érintett ismerősök győztek meg.

Népszavazás megtarthatóságára gyűjtik az aláírásokat az ellenzők aktivistái. A határidő végére igazán kevéssel tér el a szükségestől a hitelesek száma. Már csak a pályázatot elbírálókban bízhatnak ők.

     Levelet írtam a büntetés végrehajtás országos vezetőjének: Tisztelt Parancsnok Úr! A börtön tervezett helyén élő lakosság egyértelműen tiltakozik a megvalósítás ellen. Erről a lakógyűléseken meggyőződhetett a bv. pécsi egységének képviselője is. Az érintett, mintegy 3500 ember érdekeit a polgármester nem támogatja, sőt, érthetetlen módon ad hangot, vélt, vagy valós érdekeinek. Körtvélyes és Mecsekfalu városrészek ezért népszavazást kezdeményező aláírások gyűjtésébe kezdtek. Megfélemlített és közömbös emberekkel én személy szerint is találkoztam, a kezdeményezők hitét azonban ez nem csorbította. A hét közepén lejár az aláírások gyűjtésének ideje, annak eredményessége ma még nem ismeretes. A héten választják ki a pályázatok közül a megvalósítandó létesítmények helyét. Tisztelettel kérem, hogy a döntésük meghozatalakor vegyék figyelembe az általam leírtakat, ha már azt polgármester és képviselő testület nem tette meg. Komló, 2015. május 26. Halász Jenő

A vezérőrnagynak írt levelemnek természetesen  megadtam a tisztességes formáját, de egyáltalán nem bíztam abban, hogy a leírtakat komolyan veszi, veheti. Már másnap választ kaptam, miszerint a pályázati anyaghoz csatolják a levelemet. Megmosolyogtam.

      A városban azért történtek más események is. Az V. Bányász találkozón a polgármester is beszélt. Nem átallotta - az eseményhez egyáltalán nem illően - lekicsinylő modorral felemlegetni a börtönt ellenzőket. A járdán elhelyezett azon széken ülve hallgattam, amelyet Ernő barátom kedvesen hozott ki a nagy házból. A beszéd végén felháborodottan, emelt hangon ágálva jött felém egy cimbora.

 -Szólj hozzá! Hogy lehet ennyire hülye valaki? Képes az egész ünnepet elrontani!

Láttam az egykori bányászon a jogos felháborodást, igyekeztem megnyugtatni.

 -Képzeld azt, hogy egy buta ember beszélt, egész másképp fogod megítélni.

Rám nézett, morcos ábrázata egyre derűsebbé vált, aztán széles mosollyal intett még egyet, majd szó nélkül eltávozott.

A pályázatokat elbírálták. A polgármester jól lobbizott. Komló a nyertesek között van minden történés és tiltakozás ellenére. Ez akár a hatalom arroganciája, írtam annak idején.

     A PécsMa.hu riportját nézem és hallgatom. Mecsekfalun élők nyilvánítják ki véleményüket az ügyről. Új dolgokat nem mondanak számomra, Hanghordozásukból, szavaikból a megszokott őszinteség mellett már a kiszolgáltatottság és a szomorúság is kicseng. Olyanok, mint akiktől ellopták a jókedvet és a szabadságot.

A riporter megszólítja a polgármestert is. Megszokottan akadozó válaszaiban a reményeiről beszél. Reméli, hogy a kérdéses terület közművesítése nem a pályázatot elnyerő önkormányzat költségvetését fogja terhelni.

A többgyerekes családok lakáshoz jutását a kormány támogatja. Lehet, hogy a börtön éppen ezt a területet lopja el? Vagy nincs már ilyen fiatal a városunkban? De akkor kinek a számára akar munkahelyet teremteni a polgármester?

      December végén találkoztam a polgármesterrel Mecsekfalun a hagyományos Mindenki Karácsonyfája ünnepen. A képviselő asszony is ott volt, velünk parolázott. Tanulja a római jogot. Talán kapisgálja már, mi is az a demokrácia. Városunk első embere azonban egy fa árnyékában, sarokban meghúzódva figyelhette, hogyan örülünk egymásnak, Jézus születésének. Jobban tette volna, ha nem jön el  a kis ünnepünkre. Neki is, nekünk is, talán a másnap megszülető Megváltónak is tetszőbb lett volna.

      Keresek egy valós okot, amiért a polgármester erőltetetten, a döntéshozatalban résztvevőket is meggyőzve kiharcolta Komló városának a börtönt. Csak engem és még néhány ezer választópolgárt "köpött szembe". Magatartására nem találok, csak feltételezek magyarázatokat, de ezek gondolatként megmaradnak a fejemben. Vállalom a rizikót, talán nem idéznek elő ott kóros elváltozásokat.

Nem hinném, hogy a város lakósságának megosztottságát kívánta, de elérte azt. Az emberek kígyót és békát kiabáltak egymásra és eszükbe sem jutott körtvélyesi-falusi fejjel gondolkodni.

Mi bajotok vele? És ha te kapod meg szomszédnak? Ja, akkor én is veletek vagyok! Bizony elhangzottak ilyen mondatok, csak nem elég gyakran és nem elég hangosan. Így fordulhatott elő, hogy a hét dombra épült város lakóssága az önállóságuktól megfosztott falucskákkal együtt megfojtotta a Körtvélyesben és Mecsekfalun élő embereket. Ehhez asszisztált a város polgármestere és képviselőinek többsége.

     Törekedtem arra, hogy a polgármester szót minél többször leírjam. Nem sikerült annyiszor, ahányszor a Komlói Újságot helyettesítendő lapocskában e név megjelenik.(Elnézést kérek az egykori Komlói Újságtól az összehasonlítás miatt.) Róla fényképet ide nem tehetek. Elégedjünk meg azzal, hogy láthatjuk őt a Télapóval, a sportoló fiúkkal, a kolbászt töltő csapatokkal, stb., stb., stb... A számítógép óva intett a "hülye" szó használatától, de mindkét alkalommal elhangzott, sajnos. Az olvasótól elnézést kérek!

Kicsi, hamar felejthető emberkék magamutogatása ez? A nagy emberek, egész éves jövedelmüket teszik le a haza oltárára, annak boldogulására. Róluk időt állóan nevezhetünk el utcákat és tereket. Ma már ilyenek nincsenek. Egyre több viszont az a sok, rossz ember, akik kinőtték a börtön falait.

Három évtizede figyelem erkélyemről a változásokat. Nem tudom miért, de bízom abban, hogy a lenyugvó nap soha nem fogja  sugarával a képbe nem illő börtön falait cirógatni.

Három Üdvözlégy...

     Gyimesi László plébános helyettes kívül és belül egyaránt elhanyagolt templomban celebrálta miséit, amikor 1955-évben a sásdi plébániára megérkezett. Sokat fáradozott azon, hogy a római katolikus templom új ruhát ölthessen magára. Gyűjtötte a lakosság adományait, szervezte és összehangolta a felújításban résztvevő hívők és szakemberek munkáját. Mi gyerekek szerettük ezt az embert. Örömmel koptattuk utolsó órákon az iskola padjait, amikor hittan óráját tartotta, érdekes történetekkel fűszerezve azt. Finoman még rajcsúrozhattunk is a templomkertben a ministráns ruhák levetése után a Szentháromság-szobor és Nepomuki Szent János kőbe vésett alakja között.

     100 forintos családonkénti adományokból, perselypénzből megteremtődött a felújítás anyagi háttere. A tetőszerkezet bontásával kezdődött el a munka. Gratzl plébánost helyettesítő pap fáradhatatlanul rótta a köröket a műemlék felügyelőség, tanács, építési hatóság körül. Kereste és harmadjára meg is találta a festőművészt, aki azonnal neki is látott a festmények megtervezéséhez. Püspöki konzultáció után közös nevező és a belső falakon egyre-másra kirajzolódhattak a freskók.    

A templom hajójában az első képen Anna és Joachim mondják el gyermekük felajánlására tett fogadalmukat. Idős korukban áldotta meg őket az ég Máriával, Jézus édesanyjával. A háttérben egymás mellett álló házaspár előtt Mária díszes gyertyatartóval a kezében, fehér fátyollal borított égszínkék köntösben  megy fel a lépcsőn. Karját kinyújtva a főpap felé halad, aki Isten templomának szolgálatára szenteli fel a gyermek Máriát.

     A főpap megfestésére Gratzl Gyula esperes plébános állt modellt. A pályakezdő káplán Hosszúhetény község után több kitérővel, 1935-től szolgálta a sásdi hívőket és élte itt aggkorát. Állítólag előszeretettel jártak hozzá gyónni a kikapós asszonyok, a  bűnösebb lelkek. Nem látott már igazán és három Miatyánknál és három Üdvözlénynél soha nem kért többet vezeklésül. Elvesztette látását, de nővérei közül egyik mindig átsegítette a gyóntató székig. 1963 tavaszán én is ott voltam a temetésén. Soha annyi embert még nem láttam halottat kikísérni a temetőbe. Istennek sok szolgája a színes ruháikkal még emlékezetesebbé tették ezt a szomorúan szép eseményt.

     A kertben megtartott misék után kíváncsiskodó emberek bujkáltak az állványok között és csodálták meg az egyre szaporodó freskókat. A hajón láthatjuk még, ahogyan édesanyja neveli Máriát és Józsefet a templomnak nevet adó szűzzel. Végül elkészült mind, jöhetett a bontás és takarítás. 1957. augusztus 11-én aztán az ünnepi nagymisén résztvevők adhattak hálát Istennek és embernek egyaránt templomuk felújításáért.

    Akárhányszor is néztem Máriát, nem ismertem fel benne a hetediket éppen befejező nővéremet. Ezt a képet a Mária életét ismerők meghatódottan, mosolygó arccal nézik. Vera büszke, mégis alázatos főtartását legfeljebb oldalról pillanthatja meg, kicsit irigykedve egy angyal. Merthogy nem ő, hanem osztálytársa került a főhelyre.  

Vajon mi járhat a fejében ma a négygyermekes, sokunokás édesanyának, nagymamának, amikor a freskón a gyermek Máriában önmagát meglátja?

Szánalom

     Az elmúlt napokban a 2. Magyar Hadsereget megsemmisítő ütközetben hősi halált halt katonáinkról országszerte megemlékezéseket tartottak. Tanultam erről történelem órákon, olvasgattam is hozzá. Elnagyolták abban az időben, nem igazán részletezték az eseményeket, mégiscsak egy Szovjetuniót támadtunk meg! Százezernyi embert semmiképp sem nevezhettünk hősnek. Vagy mégis csak azok? Hosszú hónapok óta, már kényszerből idegen földön, rosszul öltözve és felszerelve, kemény fagyoktól szenvedve, csak a szabadság reménye tartotta bennük a lelket. Mészárszékre kicsapott, szerencsétlen édesapák és legények voltak ők, akik lidérces álmaikban látták, hogyan alussza igazak álmát az Isten! S ha szerencsésen hozzáálmodták, hát ölelték asszonyaikat, gyermekeiket, szívüknek kedves lányokat. Nem a hősi címet adó haza, mások áldozták fel akkor ott a sok katona életét. Mások, akik soha nem jártak a Don folyó kanyarulatánál.

Egy Trianonnal megcsonkított és becsapott ország előtt elhúzták a mézesmadzagot és besétáltunk a II. világháborúba. De mit kerestünk a Donnál, kinek az érdekeit szolgálva öltük a családjaikat, házaikat, hazájukat védő katonákat? A szívem fáj a meghaltakért, mélységesen együtt érzek azokkal, akik a mai napig nem tudják mi lett a sorsa az évtizedekig hazavárt embereknek.

73-éve történt, semmi kerek évforduló, gyanúsan túl sok a fellengzős, erőltetett képekkel teli beszéd. Tavaly miért volt kevesebb, jövőre lesz megemlékezés? Mitől függ ez? Mire figyeljek? Mire ne figyeljek?

      Nagyapám két fiával együtt harcolt az I. világháborúban. A háború nem szolgálta sem az ő, sem a gyermekei érdekeit. Az idősebb, Dezső a háború után külföldön keresett és talált munkát magának. Elhagyta és elveszítette hazáját, amiért nemrég még fegyvert fogott. A fiatalabb, Gyula tüdőbajjal ért haza a frontról. Ez a kór hamar el is vitte. Papa második házasságából a legidősebb Lajos bevonult katonának, de az ezred parancsnoka - miután megnézte a személyi anyagát - a frontra kivonulás helyett hazazavarta. Felesége három gyermeket nevelt és a negyediket hordta a szíve alatt. A fiatalabb, Rudolf örökre ott maradt a Don folyó partjainál. A kertész Nagy Pista bácsi mondta el, hogyan ölte meg őt egy mellette felrobbant repeszgránát. Nevét szülőfalujában, a II. világháborús emlékmű őrzi. Testvérük Matild, Gabriella kislányával és férjével együtt halt meg egy óvóhelyen, Budapest bombázásakor.

Másik nagyapám fia Ernő, szerencsésen hazaérkezett a Szovjetunióból. Partizán harapott ki egy darabot a megfagyott füléből, de akkor ott ő volt az erősebb. A légynek ártani nem tudó ember ölni kényszerült. Nem tartotta hősi cselekedetnek, csak a Teremtőnek nem tetsző önvédelemnek. Öccse, Béla bolgár fogságba került, onnan ügyeskedve szabadult és jött haza kicsi fejsérüléssel.

Rudolf nagybátyám feleségétől és két leányától vett búcsút bevonulásakor, nem hitte, hogy örökre. Harmincöt év, ennyi jutott neki. Ma hősi halottnak mondják, de soha senki, se ember, se hatalom nem pirult el azok közül szégyenében, akiknek köszönhetően vágóhídra küldtek és hajtottak több százezer magyart. Katonákat, kortalan férfiakat és nőket, nyiladozó szívű gyerekeket, karon ülő kisdedeket.

Ellenkezőleg! Európa nagy közösségében a bennünket félrevezető, galád módon becsapó országok a mai napig elfelejtettek bocsánatot kérni. Szabadna jó szót hallani a tengeren túlról is. Igaz, élnek kis hazánkban ma is kétes hírű emberekről szobrot faragni vágyók, elegen.

     A család hősi halottjának nevét, sajátomban másodikként én viselem. A sorkatonai szolgálatot becsülettel teljesítettem, emlékének csak ennyire felelhettem meg. Háborúban sehol nem vettem részt, koromnál fogva már nem is fogok. De a földünk nem forog normálisan, valamelyik pontján mindig ropognak a fegyverek. És a fészkek csak terjednek tovább, mert mindig van az a pénz, amivel olajat önthetnek a tűzre.

     Én pedig csak aggódok gyermekeimért és unokáimért, függetlenül attól, hogy melyik országban hajtják álomra a fejüket.

Egy csokor tojás

     A tolvaj leterítette kabátját a lopott kutyára, ebből ered a mondás: "Eben guba". Ma leginkább a mindegy kifejezés helyettesítésére használjuk. Ugyanerre nyelvünk gazdagsága még számos lehetőséget biztosít nekünk. Nem érdekes, nem számít, nem baj, "az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz". Mindegyik ugyanaz a mindegy. Nem feltétlenül közömbösségről van szó, jelentheti az egyformaságot, megegyezést, de nem a teljes azonosságot. Az egymásra hasonlító, ránézésre meg nem is különböztethető ikrekre az "Olyanok, mint két tojás"-t mondjuk.

Pedig a világon nem létezik két egyforma ember. Lehet tizenkét dühös ember, haragjuk nem egyformán izzik. A hét mesterlövész ugyanazzal a puskával másként találja el a célt. Szépek vagyunk és csúnyák, jók és rosszak, igazak és hamisak. Sorolhatnám a tulajdonságokat, de azok tengernyi sokaságát, finom árnyaltságait figyelembe véve bátran kijelenthetem, csak megtévesztésre alkalmas hasonlóság, ami előfordulhat. A külső megjelenési forma és a tettek hasonlósága mellett mindig ott lesz a gondolatok utánozhatatlan szabadsága.

     Az áruházak polcain sorakozó tojásokra bátran mondhatjuk, egy a tucatból. Egészen addig, amíg valamilyen formában nem tálaljuk az asztalunkra. Csúszóssá teszi a nokedlit, lazábbá a rántotta szalonnáját, díszesebbé a pizzát. Sűríti a leveseinket és megbújik majd mindenik süteményünkben. Mi azért tudjuk, hogy vannak kis tojások, nagy tojások, sőt okos tojások is. Vannak begyakorló tojások is, ezekből egy csokornyit kaptam lencsevégre. Színük, alakjuk és nagyságuk akkor állandósul, amikor a tojó kellő gyakorlatot szerez naponta, másfél naponta egy-egy mony előállítására. A héj színében, formájában és a belső tartalom nagyságában egymástól ennyire elütő tojásokat Marika és Gyula gyűjtötték egybe. Velem együtt korosodó nyugdíjasok ők, akik nem akarnak -talán nem is tudnak - megszabadulni a kiadós munkától. Dolgos kezekkel művelik a patak partjáig nyúló veteményest, hizlalják fel a soha meg nem üresedő hidas jószágait, szedik össze a tojók leguruló tojásait. És ott él még a Dédi, aki éppen olyan szorgos gyerek, mint az unokák, dédunokák, ha velük tölti  idejét.

     Igazából ilyenek vagyunk mi emberek, mint a fotó tojásai, sokfélék és tarkák. Megszületünk, felnőtté válunk. Ha ügyesen gazdálkodunk és egy kis szerencse is állandó pajtásunk, változatlan kilók és centiméterek köszönthetnek bennünket minden hajnalon. Gondolataink se szürkülnek be és lelkünket is fiatalon tartja a nyitottság és a kíváncsiság. Túl korán csak az lett vénember, aki a "Ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel" tanácsot kitalálta.

Egyetlen dolog - és az nem akármi - azonban biztosan különbséget tesz ember és tojás között. A tojó gyakran nem nő fel tyúkká és akkor a tojását sem látta kakas.

Legyen három a kánya!

     A nappaliban nem igazán lehet lépegetni, a gyerekek építkeznek. Az elképzelt lakás helyiségei számban és alapterületben meghaladják az otthonit, itt mindenkinek saját szobája van. Serényen dolgoznak, már a bútorok  is a helyükön vannak. Ágyterítők és párnák kiszabásán  a sor. A fotelben ülök és semmi más dolgom nincs, mint csendben gyönyörködni bennük. A lányok elhelyezik a babáikat, kisebbeket és nagyobbakat, Levi természetesen a jól ismert típusú autóival bíbelődik. Végül a különböző színű, tapadó korongos gumi figurák következnek. Nem tudom, hogyan hívják ezeket, van belőlük több tucat is, ám a nagy szőnyegen alkotók darabonként is igen jól ismerik őket. Ha ki kellene választanom egyet közülük, az nekem olyan feladatot jelentene, mintha tűt keresnék a kazalban.

      Ilyen jelentéktelen figura az is, amelyikhez Emi most éppen ragaszkodik és kéri nővérétől, Esztitől. Nem tárgyalnak, nem alkudoznak, mindkettő köti az ebet a karóhoz. Emese hangja el-elcsuklik, könnybe lábadnak mosolygó szemei, küszködik a sírással. Nem tudom, mi csalogatta elő a cseppecskéket, tehetetlenség, dac, méreg, fájdalom? Csorba érte biztosan, hát közbeléptem, helyesebben közbeültem. Leültettem a lányokat és mesélni kezdtem nekik.

  -Tudjátok, élt nekem egy nagybácsim, Ernő bátya. Harmincnyolc évvel volt idősebb, mint én. A világháborúból hazaérkezve, itthon felsége, Mariska tánti várta. Gyermekük nem volt és később se született, a munka maradt neki. Szorgos kezeivel vetett és aratott, lovakat nevelt és teheneket tartott. Egyszerre elvették tőle mindenét. Egy szekérrel, pár lóval és tehénnel jöttek hozzánk. Nálunk laktak az udvarunk közepén az istálló mellett. Én sok időt töltöttem vele kis srác koromban. Segítettem neki takarmányt hordani, kefével tisztogatni az öregedő lovak hátát, postát kihordani az esti vonathoz.

     Levente szabadon mozgott a szőnyegen és a lányok aggódva figyelték, nem ront-e el valamit. Azért fegyelmezetten tovább hallgattak. Nem éreztem ezt büntetésnek, hát zavartalanul - a tőlem megszokott hosszú lére engedve - folytattam.

      Kilencen rosszalkodtunk körülötte gyerekek, sőt néhány évre még az öccse is hozzánk költözött a családjával. Mindössze egy szoba, kicsit házsártos feleséggel, saját gyermek nélkül. Jól jött volna nekik egy szép, nagy ház, amit ti most ide építettetek. Hangoskodó és néha civakodó apróságokkal. Kotnyeleskedhettem én bármennyit is Játék és Juci, a két almásderes körül, nem pótolhattam testvéreimmel együtt sem azt a hiányt, ami a szívében lakozott. Zárkózott, hallgatag ember volt és maradt. Zsörtölődhetett vele a tánti bármennyit is, csendben viselte el. Már nagyobbacska fiú voltam, amikor egy alkalommal - mintegy magyarázatként - elmondta nekem viselkedésének okát:

"Mindenünk elveszett, hiányossá, értéktelenné vált az életünk, tántid legalább higgye azt, hogy a civódásban övé mindig az igazság, azaz legyen három a kánya." De ettől még egyikük sem tanult meg énekelni és mosolyogni, pedig ezekben mi igazán jó példát mutattunk nekik minden nap.

     Jól megmaradt bennem ez a kifejezés és eszembe is jut akkor, ha mondanivaló ellenére felelet nélkül hagyok fülembe jutó szavakat. Némaságomat a bölcsesség, vagy a lustaság szüli? Vagy egyik sem. Talán nincs is már fontos, megválaszolandó kérdés az életemben és ez így jó is lehet. Igen ám, de az előttem játszadozó és most engem érdeklődéssel hallgató lányoknak hogyan fejezzem be a mesémet? Előttük még millió a kérdés, nem mondhatom, hogy általános szabályként fogadják el Ernő bátyám  kompromisszumait. Mi legyen hát az  történetből a tanítandó tanulság?

   -Tudjátok Eszter, Emi! Az én nagybácsim  igazából soha nem is veszekedett a nagynénimmel. Az  apró civódásokat csak kitalálták azért, hogy így oldják fel a lelkükben felgyülemlő feszültségeket. A ti kicsi életetekben minden  megvan, ami mosolygós felnőttekké nevel majd benneteket. Ne rontsátok hát el a kedveteket - és az enyémet se - azzal, hogy ilyen kicsinységek miatt hajba kaptok. Tegyetek úgy, mint Ernő bácsi, mondjátok ki, vagy csak gondoljátok: "Legyen három a kánya!" Mondjatok le vélt, vagy valós érdeketekről a másik javára, kedvére. Fontos az, hogy ezt felváltva tegyétek, egyszer egyik, másszor másik. Meglátjátok, végül elég lesz egy huncut kacsintás és veszekedés helyett egymás kezét fogva folytatjátok a megkezdett játékot.

A lányok ezután befejezték a lakberendezést. Nem tudom, hogy ki engedett a másiknak, a játék békéssége meglepő gyorsasággal árasztotta el a szobát. Amikor legközelebb találkoztunk, Eszter egy mondattal sejtetni engedte az újonnan tanultak alkalmazását.

  -Kimondtad a legyen három a kányát? - kérdeztem, mire ő csak elmosolyodott.

    A mesém kicsit hosszúra sikeredett, ha a lányok sokkalta rövidebben is hallgathatták. Vajon jól beszéltem, jóra tanítottam őket? Megkésve törtem ezen a fejem. Szabad ebben a hitelességtől szegény világban engedni a másiknak, a magunknak érzett igazat pedig háttérbe szorítani? Csak azért mert jót akarunk tenni másokkal, mert szeretünk? Nem fognak emiatt pofonokat kapni az élettől?

Remélem, nem!