Elmélkedés

A fiú II.a. osztályos tanulója a Bonyhádi Evangélikus Gimnáziumnak. Iskolai feladatként elkészített elmélkedését olvasom. Hosszú oldalakon, különböző történeteket ír le, amelyek két dologban feltétlenül megegyeznek. Az emberi rosszban és Isten jelenlétében. Azt olvasom ki a sorokból, hogy ez a diák nemcsak hiszi őszintén az Istent, de fél is tőle. És ezt az  érzést vélem felfedezni az embertársainak címzett mondataiban is. Az ördög csábító gonoszsága nagyon is emberi, míg az Úr rendteremtése nélkülözi a közvetlenséget. Gyakran hiányolom az emberi szeretet természetes megjelenését. Az elmélkedő kisdiák szemében nem látom az örömet, nincs egy mosoly, egy nevetés, csak a magány.

Ezt a gyöngybetűkkel megírt dolgozatot az arra hivatott nevelő derekasan megdicsérte és jelentkezésre szólította fel a fiút. Én nem tartom helyesnek a nevelési módszereit, ha az ő elbeszéléseiből ilyen szikrák pattanhattak ki a buksi fejekből. 1915-ben történt mindez. Aki pedig ezt az elmélkedést leírta, az én Édesapám volt. Ha én kaptam volna ilyen feladatot tizennégy évesen, egészen másokat írtam volna. Az én vikáriusom nagyon szép történetű regényeket olvasott nekünk a hittan órákon. Vajon hogyan fogalmazná meg mondatait Istenről egy mai tizenéves? Rácsodálkoznék, hisz eltelt ismét bő félszáz  esztendő.

Édesapámat tisztelték és szerették az emberek. Az ő lelkéből áradó szeretetből adott is rendesen másoknak. Mi gyerekek és a megélt unokák igazán érezhettük ezt. Elmúlt hetven éves és rímeket faragott. Kis unoka kérése is kötelezte vers megírására. De tollat adott a kezébe Vietnám népének -nagyhatalmak támogatta- öldöklő, szűnni nem akaró véres háborúja is. Kedves pár sorokban többször is felemlegeti idejének gyors múlását. Ilyen előzmények után nem is csodálkozok azon, hogy nyugdíjas éveimben poéta -akármilyen is- lett belőlem. És ahogyan fut az én időm is, örömmel látom, hogy lesz talán, aki folytatja.

Ildikómnak

 

Verset kértél kis unokám?

              Szomorúság szakadt most rám.

Siófokon van a Mama,

Egy hét múlva jön csak haza.

De ha kértél, mégis írok,

Ne hidd azért, hogy én sírok.

Nevetni is tudok éppen,

Ha úgy jön a kedvem nékem.

 

       

Mit is írjak? Csendben élünk,

A Mamával terefélünk.

Hogyha hangos szókat hallok,

Kis kertembe kiballagok.

 

Régi nóták visszatérnek,

Mindenhova elkísérnek.

Dalolgatok halkan, csendben,

Néha könny gyűl a szememben.

 

Úgy-e látod, hogy nevetek?

Lelkem ott van most veletek.

Átöleli gyenge ágát,

Mind a tíz kis unokáját.   

                                                                   Sásd, 1973. XI.14.-én Szeretettel  Papától