Nyomot hagyni

Thália szentélyeit leginkább csak hivatalból látogattam, közülük is csak keveset. Nem mentegetőzni akarok, biztosan volt helyette más elfoglaltságom. Elmaradásomat e téren a televízió igyekezett pótolni és én elé is ültem egy-egy darab megtekintése céljából. Így aztán tudtam is, hogy az általam felépített lépcső fokain melyik aktor hol helyezkedik el. Ez a rangsor a bántás szándéka nélküli és csak az enyém. Hiányos ismereteim miatt ma meg se kísérelnék ilyet összeállítani.

Nemrég egy velem egyidős, közismert férfi színész arról beszélt az őt kérdezőnek, mit is szeretne tenni a jövőben. Azon kíván még dolgozni, hogy nyomot hagyjon maga után. Elgondolkodtam ezen a mondatán. A középszerű ember közel a hetvenhez így gondolkodik? Nem adott számára elég örömet egy-egy jól sikerült este, egy hosszabban elnyúló taps, egy színpadi társ elismerő mosolya? Hogy gondolja a jövőjét, mit akar, mennyit akar? Nem irigylem őt!

Az élettől csak kevesen kapnak lehetőséget olyan maradandó megalkotására, amelyre néhány emberöltő után még emlékezünk. Előnyben vannak azok, akik mögött restaurálható, ma is megcsodálható tárgyak maradtak, akiknek zenéje akár Istennek is tetszők, akik írásaikkal a könyvekhez ragasztanak bennünket. A jó, vagy rossz ügyért híres harcolók, a feltalálók egészen a Holdra utazókig. És folytathatnám. De Johann Sebastian Bach vajon elégedett volt-e magával a D-moll toccata és fúga utolsó akkordjainak megkomponálásakor. És ma tudjuk, hogy a szénszálas izzólámpát -többszáznyi felfedezése közül - Thomas Alva Edison fedezte fel? Hozzájuk képest mit is akar az én színészem? Talán csak magának megfelelni.

Valamilyen mértékben biztosan él minden emberben az a vágy, hogy nyomot hagyjon maga után. Milyent és mekkorát? Mi szürke, kisemberek elégedjünk meg azzal, hogy ismerőseink majd tisztességgel elbúcsúznak tőlünk, ám a temető kapujában már a holnapi feladatokról beszélnek.Így is van ez jól. A gyermekeink, unokáink még sokáig emlékezhetnek ránk. És ehhez nincs feltétlenül szükség még több tapsot ígérő előadásokra. Elég hozzá egy csipetnyi "só", maroknyi szeretet.

Mindez azon a szombaton jutott az eszembe,  amikor hiába hozta aprócska csokoládéit a Manó, nem voltak itt a fiókot kihúzó kezecskék.