"Nem kell kérned, hogy Téged szeresselek."

A napokban kezembe került egy régi fotó. Hátoldalán -követendő példaként- a felvétel készítésének napja olvasható. 1939. április 10-én kapták lencsevégre József nagybátyám esküvőjére egybegyűlteket. Nem sokszor találkoztam az itt még ifjú párral, utoljára a nyugdíjas, idős pedagógust,Vili tántit volt szerencsém felkeresni Drávafokon. Bevallom, véletlen volt, egy tűzvizsgálat során jártam arra. Nagymamát, Nagypapát és keresztszüleimet kapásból felismertem, a többieken törhetem a fejem, kik is lehetnek az  ünneplőbe öltözöttek.

Nem jól beszélek, mert a jobboldali, elegáns ruhába öltözött hölgyet és a fehér kesztyűt viselő urat igenis jól ismerem. Édesanyám és édesapám állnak ott kalaposan, ígéretükhöz hűen a karjukat egymásba fonva.

Wagner és Hohmann vezetéknevük ellenére színmagyarok voltak ők a javából. 1901/14-től 1978/81-ig múltak el dolgos esztendeik, Isten ennyit adott számukra, mondanák. Édesapám idősebb, korábban is búcsúztunk el tőle. Édesanyám pedig nem igazán akart élni nélküle.

Baranyában születtek, amikor a megyének még nem húzott határt a Dráva folyó. Tanúi voltak hazánk gyakori alakváltozásának. Történelmünket jól ismerték, ahogy a XX. század valamennyi, zajosan változó politikai berendezkedéseit is. Véleményt  alkottak azokról,bennünket mégis csak a szeretetükkel, áldozatos munkájukkal irányítgattak a felnőtt kor felé. Dolgoztak és nyugdíjasok lettek, közben felneveltek kilenc gyermeket.

Szép írásukat ma is csodálom. Sok verset ismertek, dalos kedvű emberek voltak. A szépre és a jóra tanítottak bennünket, nem is eredménytelenül. Tulajdonságaikat gyakran fedezhettem fel testvéreim életében.

1938 nyárelőn találkoztak először. A gyorsan elfutó néhány hónap után - édes Bözsémnek, édes Lajosomnak szólítva meg a másikat- örök hűséget esküdtek egymásnak Isten és Ember előtt. Vasárnap volt, november 20.-a. Ma éppen nyolcvan esztendeje. Igazán kár, hogy ennek csak a felét tölthették el együtt közöttünk. Arról gondoskodtunk, hogy az a négy évtized eseménydús legyen, ebben segített még az udvaron hancúrozó unokák zsibongó siserehada is.  Nyolcvan évet házasságban együtt eltölteni, fizikai határokba ütközik. Még inkább lehetetlen az, ha az érintettek később találják meg párjukat. Édesanyám huszonnégy, édesapám harminchét éves volt, amikor megígérték a másiknak, hogy igen, együtt, örökké szeretni foglak. Házasságkötésük 80-éves évfordulójáról miért is beszélek akkor? Mert eszembe jutottak, mert ma is tisztelettel adózok nekik és szeretettel gondolok rájuk.

 

Anyu kicsit elfordítja a fejét, hogy a nap ne süssön a szemébe, úgy áll a kamerával szembe. Apu a koszorús lánykát nézi gondolatai között elmerengve. "Nem kell kérned, hogy Téged szeresselek."-idézek egyik leveléből. Lehet, hogy ez a mondata kószál a fejében. Most még csak a kettőjük titka, hogy édesanyám szíve alatt egy új, kicsi szív dobog.

                                                                                                                                                           n