A tűzoltó furcsa és sajátos teremtménye a világnak. Abban különbözik egy átlagembertől, hogy sokkal nagyobb a szíve. Ezért hát sokkal több fér bele a szeretetből, a féltésből és a mások iránt érzett felelősségből. Legalábbis szerintem ilyen az igazi tűzoltó. Nem annak születik, de olyanná lesz. És ehhez nem kell más, csak egy kis szülői örökség, hozzá még tanulás, a szakma alapos és mély megismerése. Ezeket mondják hivatástudatnak és hivatásszeretetnek. Biztosan kellenek hozzá a jó barátok is és az utakat kijelölő és egyengető jó vezetők is. Legfontosabb talán mégis az a biztos háttér, amit a család ad. Megadatott nekem az, hogy ilyen ízig-vérig tűzoltót többet is megismerhettem. Amikor a felső korhatár elérésével nyugállományba vonultam, pontosan a születésnapomon tudtam igazán meghatódottan elbúcsúzni tűzoltó barátaimtól. Beosztásom miatt természetesen voltak ott, olyan kötelezően meghívandó személyek is. Belőlük nem túl sokan, mert a listát én állítottam össze. Barátias környezetben, virslis-sörös összejövetel volt ez a javából. És másnap, egy sima hóközi napon már nyugdíjas is voltam. Ezt akartam is, mert utolsó szolgálati éveim már nem egészen arról szóltak, amire annak idején felesküdtem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kissé meg is fáradtam. Ugyanakkor nagypapa is lettem és így jelentős értékűvé válhattak a felszabadult napjaim.
Igaz tűzoltó bajtársaim közül egyikük ma születésnapos, úgy gondolom, ő is nyugállományba vonul. A napokban majd elbúcsúznak tőle, eddig ez nem történt meg. Legalább nem tudok róla. Elképzelem hát, hogyan fog megtörténni?
Most jól láthatóan elérzékenyül. Ha sírással nem is, de azzal, hogy könnyeinek egy cseppje se gördüljön, hát küszködik. Aztán mégis csak befátyolosodik a szemüvege, rövid ideig nem is lát tisztán. Kell egyáltalán most látnia valamit? Akik itt vannak körülötte, azokat mind jól ismeri. Mielőtt szóra emelkedik, körülnéz és lám, foltokként is tudja, hogy vele szemben melyikük hol ül és miért ott ül. Oldalvást pedig nem tekintget, nem is szokása, mégis, akár egy jó kutya szimatával beazonosítva érzi a pulpituson ülőket. Kevés választja csak el a zsebkendőtől, de jól jön ki belőle. Csak rövid ideig kétséges, hogy a tőle szokatlan, elérzékenyült hangot határozottan kimondott szavak váltsák fel és az esemény tartalmának megfelelően, logikusan felépített mondatok sokaságával ragadja magával hallgatóit. Úgy szól, ahogy kell, ahogy a hely, a megye egyik ragyogó palotája megkívánja, ahogy a jelenlevők előtt illik.
Kik rendezték, szervezték ezt az előadást és kinek? Kik ezek az emberek? Vannak majd százan.Hja, a néhány közvetlen munkatárs, a társszervek és a hivatal apparátusának képviselői, az elöljárók.
Akkor ez bizony a "pont" napja.
1969-2007 az a két pont, amelyek között az egyenes nagyon hosszú és Márton esetében töretlen, tiszta. Tudom én, hogy az évszámok sírra valók,de így kívülről nézve egyre az az érzésem, hogy ez a rendezvény egy jól megkonstruált temetése az én tűzoltó cimborámnak, bajtársamnak, barátomnak. Tulajdonképpen örülnöm kellene, végül is korának megfelelő egészségi állapotban módja lesz majd még többet foglalkoznia szőlőskertjével, szeretteivel a kis unokától az édesanyáig. Mert az én barátom szerencsés ember, él még az édesanyja. Mosolyognom kellene, de sokkal inkább letört és melankolikus, mondhatnám azt, hogy szomorú vagyok és fáj bennem valami. Valami, ami a barátnak is fáj.
Születésnapját könnyen megjegyeztem, mert ez az őszi nap Aradon tizenhárom -hazáját és népét örök példaként szerető- szabadságharcos hőst emelt a csillagokig. Mivel ezt a napot ismertem, azt is tudnom illett, hogy ez évben barátom 57-éve őszülő fejére potyognak a présház előtti diófa barnuló levelei.
A mai szabályok szerint ötvenhét évesen a tűzoltó -vadásznyelven szólva- golyó-érett, kilőhető. Furcsa és ellentmondásos ez az egész. Néhány éve zajlik a "Menekülés a nyugdíjba" című történet nemcsak a tűzoltók, de a szolgálati törvény hatálya alá tartozók mindegyikénél. A hatalomnak sajnos nem volt annyi ideje, vagy esze, hogy a szolgálatot teljesítőket megnyugtassa és számukra továbbra is biztos életteret adjon a szervezetekben. Az ebből eredő kiábrándultság, a bizonytalanságból fakadó félelem érzése együttesen adtak nyugállományba helyezést kérő tollat azoknak az embereknek a kezébe, akiknek -ha igaz tűzoltók- még nagyon sokáig összeszorul a torkuk és abban dobog a szívük is, ha egy szirénázó fecskendőt meglátnak, meghallanak.
Nem maradt el az eredmény. A rendvédelmi szervek tapasztalatlan fiatalsága mellett szakmai károkat okoz a kellően meg nem becsült és eltávozott, rutinos szakemberek hiánya. Nagy szükség lett volna rájuk, no nem az 57-éves korukig, mert aki azt hiszi, hogy a piros autón ilyen korban még számításba vehetők, azok nem ismerik, vagy nem akarják megismerni a tűzoltók munkáját, nem olvassák a halálozási híreket, de ami a legrosszabb, nem becsülik az élet- és vagyonbiztonságot, az embert.
Vannak ugyanakkor a szolgálatot teljesítők között olyanok is, akik a hivatali munkaidő rendjében dolgoznak, ha tetszik ők a speciális hivatalnokok, akik ha tehetik, becsülettel szolgálatot teljesítenek a felső korhatár elérése után is. Ez a dolog ebben az országban, többségében nem jól, sőt nagyon rosszul működik. A speciális hivatalnokokról beszélek. Közülük a jó összeköttetésűek korral, vagy inkább korábban nyugállományba vonulnak, majd ugyanott, vagy egy polccal feljebb szaktanácsadóként, főszaktanácsadóként, vagy fő-fő akármiként tovább dolgoznak, így áll rendelkezésükre egy maximális nyugdíj és egy magas fizetés. Állam bácsi adja mindkettőt akkor, amikor a fiataljainak nincsen munkája.
Keresgetnek már valamiféle megoldást, de nehezen találják, mert őket érinti elsősorban. Talán olyan ez, mint a parlamenti létszám csökkentése, feldobjuk, aztán senki se kapja el, elfelejtjük, aztán már a nemek arányával foglalkozunk és így tovább, ahelyett, hogy minden ülésnap kezdetén reggeli helyett József Attilát olvasnának, mondjuk a Levegőt.
Most aztán jól kisírtam magam, de ezt tettem azért, hogy megértsetek. Előttem van egy kép. Kisiskolás nebuló feszít rajta egy tűzoltó röplabda csapat társaságában. Megtehette ezt gyakran, mert testvérével és szüleivel a laktanyában élt. Édesapja a családjával messzi alföldi tájról költözött a hegyes vidékre már tűzoltóként. És a kisebbik gyerek, -mert ő a fiú- természetesen tűzoltó lesz. Nem is akárhogyan. Ez élete eddigi és egyetlen munkahelye.
Felszerelni és ugyanott leszolgálni a teljes értékű nyugdíjhoz szükséges esztendőt, ez nem semmi! A rossznyelvűek ma azt mondják, hogy ez butaság. Én meg azt, hogy ez patriotizmus és a szakma feltételek nélküli, becsületes szolgálata. Állandó képzés és egyre magasabb mérce, magasabb beosztás, feladatváltozás és azokhoz való korrekt igazodás. Változó környezet, örökölt munkatársak és még mennyi minden! Ilyesmiről beszélhettünk egy vasárnapi munka után, amikor szülei társaságában fönt a hegyen a druszám frissen kifőzött hurkáját falatoztuk.
Jól ismerem őt? Talán igen, talán nem. Elképzelem, mik járhatnak, milyen gondolatok cikázhatnak a fejében az idő alatt, amíg beszél. "Itt van mindenki, aki nektek számít. Vajon közületek mindenki őszinte szívvel kívánja nekem a jót? Tudjátok mind, hogy dolgozni és alkotni szerettem volna még? Miért nincs itt a családom? Istenem, ha édesapám most itt lehetne! Ezek közül néhányukkal még jópofizva ebédelnem kell? Ez most itt túl hivatalos. Kissé fázom, kevés körülöttem az őszinteség.
Szép volt ez a közel négy évtized. Mennyi munka, mennyi lehetőség! És az alkotás öröme! Örökös készenlét és hány fizetetlen, bevállalt túlóra. A jó barátok, a vezető és beosztott igaz munkatársak. És a kudarcok is a nem kívánt emberi kapcsolatokkal együtt. Mindez most már a múlté? De jó, hogy volt, van és marad is a család. Klárinak sok virággal tartozom, egy csokornyit ma ne felejtsek el!"
A születésnap az idén szombatra esett. Az ünnepelt -röviddel előtte- hivatalos értesítést kapott, miszerint a törvény erejénél fogva, 57. születés napjával őt nyugállományba helyezik. Ennyi, meg a szokásos rövid, hivatalos szöveg. Ja és még az, hogy pár nap múlva ezt szóban is közlik egy rövid kis ünnepség keretein belül, amit már lerendeztek, mint ahogy a követő ebéd helyét és lényegesen csökkentett számú résztvevőit is
A tűzoltó mérnök ezredes, megyei tűzoltóparancsnok, majd katasztrófavédelmi igazgató úgy érzem, hogy szívesen teljesített volna még szolgálatot elsősorban a szakmája szeretete miatt. Azt viszont nem tudom, hogy kérte-e, vagy kérhette-e szolgálati idejének meghosszabbítását. Igaz, hogy a személyzeti munka rendje szerint ennek már réges-régen megbeszélt kérdésnek kellene lennie, de végig az a benyomásom, hogy ezt vele senki nem egyeztette, sőt, talán folyamatosan ámították, hiszen amíg beszélt és búcsúzkodott, végig a meglepetést és a szolgálati viszony változásra a felkészületlenséget láthattam valahonnan mélyről kisugározni belőle. Persze csak akkor, ha a meghívottak zárt gyűrűjén belülre kerülhettem volna.
Az igazgató 38 év után biztosan kapott valamilyen tárgyjutalmat, talán még pénzjutalmat is, de megkérdezte tőle valaki, hogy milyen virágot szeret az édesanyja, felesége, leánya?
Nem. Milyen kár!
