Érted megérte!

     A Papp erdőben csattogtak a fejszék, sírtak a fűrészek, zavartan repkedtek ágról-ágra a tél felriasztott madarai.   Felsőmindszent gazdái fát termeltek ki, építkezésre valót és gyűjtötték az apraját is téli melegedőnek. Német ajkúak, svábok mindannyian, akiknek ősei együtt érkeztek ide, itt találtak új hazára. Ahogy teltek a szekerek, úgy fáradtak az izmok és egyre gyakrabban ülték körül a tüzet és beszélgettek életük dolgairól.

 -Te Mihály! Eladó sorba került már a lányod, mikor kötik be a fejét? -kérdezte a korban legidősebb, miközben jóízűt kortyolt a hazai főzésű pálinkából.

 -Talán már jövőre hívhatja három harangunk a násznépet az esküvőre! -válaszolta bizonytalanul.

Felcihelődött, folytatta a munkát, gondolatai egyre vissza-visszatértek érett lányára. Tizennyolc éves lesz a nyáron, igaza van az öregnek, nem kell a fejére már a párta, amit olyan nagy örömmel tűz a hajába a búcsúk táncos mulatságain. Olyan szép, mint az anyja, örülhet, aki viheti!

     Mária a falu legszebb hajadonjai sorába tartozott. Kitűnő tanulója volt az elemi iskolának, Istennek is tetsző hangon énekelt a szentmisén. Mindent ismert és tudott, amit a gazdaságban, a háztartásban kellett az asszonyoknak. Forgatta a szénát, szedte a markot, ügyesen fejte meg a tehenet. A konyhában ha a szükség úgy hozta, ő volt a főszakács.

Csak a szerelemben nem volt jártas. Az a fiú, akit szeretett, éppen olyan ügyetlen és félénk, mint ő maga. Hogy a szívét elöntse a forróság, elég volt a legény pillantása, tánc közben a kezének gyengéd érintése. Így volt ezzel a legény is. Jól látta ezt az asszonyok körében ülő édesanya, aki bálba kísérte a lányát.

  -Te Maris! Beszélnünk kellene Máriánkról! - szólt az ember csendesen, amikor késő este fáradtan jött fel az istállóból.

Elmondta, hogy újból beszélt erről Tekeres legmódosabb gazdájával, legutóbb a havi vásárban, ahol találkoztak. Az Orfű-i völgy patakjainak partján van zsíros földje és gazdag legelője. Fia erős kötésű, az apja nyomdokaiba lépő, svábul is, magyarul is jól beszélő gyerek.

 -Megbeszéltem, hogy eljönnek az ősszel, ha a nagy munkákkal készen vagyunk már. Ismerje meg egymást a két fiatal. A templomunkat most újítják fel, jövő nyáron, Szent István ünnepe körül lakodalmat is ülhetnénk. Kisebbik lányunk addigra talán beleszokik a nővére helyébe.

    Az asszony talán bólintott, közben leszedte az asztalt, majd különös alapossággal készült a lefekvéshez, játékosan bújt oda urához. Tartósabb és jobb volt ez, mint máskor. Miközben embere arcát simogatta, Maris halkan beszélni kezdett.

  -Hol adják össze a gyerekeket, hol tartunk lakodalmat, itthon, vagy Tekeresen? -Jól ismered a leendő nászékat, a fiút, akit rokonnak fogadunk? -Emlékszel még arra, hogy annak idején mást szántak neked is és nekem is? -A lányunk és egy falubeli legény kölcsönösen szeretik egymást, tudod ezt? -Ugye beszélünk erről Marikánkkal is?

Válaszra nem igazán adódott lehetőség, mert az asszony - az elalvás előtti megszokott mozdulatok helyett - erős karjaival ismét magához vonta emberét.

     Vasárnap az ebéd után az édesanya szólalt meg. Az asztalfőn ülő édesapa és a lányok is figyelmesen hallgattak. Elmondta apjának terveit, lassan, tárgyilagosan, mint az élethez természetesen tartozót. Az édesanya beszélt, a lány az ő szemébe nézve szólalt meg.

  -Édesanyám! Szépen kérlek, hogy ne takard el előlem a napot! - közben arca mindkét oldalán leszaladt egy-egy könnycsepp.

     1938 augusztusában a felújított templomban mondtak ünnepi szentmisét és ha a Mindenszenteket ábrázoló oltárkép befejezetlen is maradt, nem sokkal később itt esküdhetett örök hűséget egymásnak az a két fiatal, akik ott, azon a bálon olyan nagyon egymás szemébe néztek. Úgy éltek, mint annyi mások, sikerekkel, döccenőkkel. Az egymásnak fogadott örök hűségük valósággá vált. Hajlott korukban bátran nézhettek egymás szemébe és mondhatták: Ez az élet, érted megérte.

A tétova Hold

      November 14-én szuperholdat csodálhatunk az égbolton, írták és mondták a tájékoztatásunkért felelős eszközök. Nem kell ebből ekkora felhajtást csinálni, nincsen ebben semmi különleges, szóltak így a szakemberek. Olyan ritkán fordul elő hű társunk látványos közelsége, hát kicsit miért ne gyönyörködnék benne én is? Olvastam arról, hogy a hold fénye ilyenkor 30 %-al, mérete 14 %-al növekszik, ennyivel csapja be érzékeinket. Akkor hát rajta, 68 év után lessük meg Őkelmét! Előkészítettem a fényképezőgépet és vártam, hogy leszálljon az est. Ám az időjárás nem kedvezett, a felhők a napot, de a holdat se hagyták érvényesülni. Seszínű volt a nappal és csillagtalan az éjszaka. 50 000 kilométerrel közelebb merészkedik hozzánk, csak azért is meglesem. Annál is inkább, mert köszönettel tartozom neki. Igaz, nem várt meg, de miért is ne hinném azt, hogy az utamat ragyogta be. Azt az ösvényt szórta tele fényes csillagokkal, amelyre én léptem újszülöttként, nem sokkal a távozása után.

      Mit is láthatott akkor a fordulat évében? Azt, hogy a háború sebeit lassan gyógyítgató, újból megcsonkított magyar földön a végéhez közeledik lakósságcsere címen az emberek ki-betelepítése. Kormányok közötti szégyenteljes megállapodások szolgáltak jogalapul arra, hogy a békét lassan merészen elképzelő, becsülettel és szorgalommal dolgozó sok ezer magyar családot kisemmizzék, szétszakítsák és őket idegen földre taszítsák. Az öreg hold tágra nyíló szemekkel figyelte, hogyan készül a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt egy újat, a Magyar Dolgozók Pártját megalapítani, amelyből ragadozó csápokat növesztve kiteljesedhet majd egy sötét, félelmet és gyűlöletet keltő önkényuralom. Elolvasta gyorsan a Hamu és gyémántot, a Meztelenek és holtakat, bepillantott az Ének a búzamezők című film forgatásába, de ezek a szikrányi jók nem tudták maradásra bírni.

      Majd hét évtized után nagyobb és fényesebb ragyogást ígérve újból előmerészkedett. Mégsem mutatta meg magát, legalább köszönt volna! Egész éjszaka a felhők párnáival takarózott. Itt maradt volna régről a félelem és a gyűlölködés? Kitelepítés helyett a kényszer miatt hagyják el százezrek a hazájukat? Nem nevelik féltő hozzáértéssel a demokrácia gyenge hajtásait? Lehet, hogy mindezt tudja, sima hétköznapjain látja és erre még közelebbről nem is kíváncsi? Pontosan ezért kellett volna most égi pajtásunknak, minden portáját a Kárpátunk medencéjének, a napot megszégyenítve elvarázsolni. Hogy tisztán láthassuk egymást, hogy acsarkodás helyett mosolyogva köszönhessünk a szomszédnak, hogy megtalálhassuk a helyes, közös utunkat.

      Nem igazán tudtam aludni. Három esélyt kaptam a sorstól arra, hogy találkozzak a szuperholddal? A születésem évében kapkodott, sietett. Most szégyenlősen elbújt. Nagy ajándék lenne, ha 18 év múlva végre megláthatnám! Bizonytalan ez a hosszú várakozás. Méltatlankodtam is magamban, kútba esett randevú Hold Anyával. Hajnal felé végre elálmosodtam. Arra gondoltam, ha nem is látom, azért búcsút intek neki. Ott kell lennie valahol a nyugati égbolton, a horizont közelében. Felkeltem, kinyitottam az ablakot és akkor egy kicsi csoda történt. A sötét felhőket valamilyen erő szétfeszítette és a tisztáson megjelent a távozni készülő hold. Fénysugarai bizakodást loptak a szívembe. Néhány másodpercig tartott csupán. Reggel 6 óra 6 percet mutatott az óra.

Teljes, tervezett megosztottság

     Nagykorúvá válásommal a mindenkor érvényes szabályok szerint kötelességemmé vált a választásokon és szavazásokon való részvétel. A közösség amelyben éltem, tulajdonképpen elvárta, hogy megjelenjek az urnák előtt. Elmentem akkor is, amikor a Hazafias Népfront jelöltje egyedül árválkodott a fehér papíron a jelölt pozíció várományosaként. Igaz, ezek a mustrák - csak a választási lehetőség miatt - elég komolytalanok, de a borítéktól való szabadulás után mindig volt valaki, akivel a szomszédos kocsmában kellemesen el lehetett beszélgetni a világ dolgairól, nem szólva egy szót sem arról a személyről, akire percekkel korábban a voksunkat adtuk.

      Egy alkalommal, helyi tárgyú népszavazáskor szöges ellentétben nyilvánítottam véleményt kedves ismerősömmel. Az idős embert becsültem, korholására mosollyal válaszoltam és asztalhoz ültettem. Fertály órák múltán, hazafelé menet, nagy békességgel nyújtottunk kezet egymásnak.

     Majd a rendszerben váltás, változás történt. Használják mindkét fogalmat, pedig jelentésükben az eltérések jókorák. Tény azonban az, hogy választásokkor, úgy a helyi, mint az országos szintű politikai munkához sokan akartak hozzáférni. Legtöbbjük a politika tudományának birtoklása nélkül. Ha ismertük a jelölteket, akkor sem volt egyszerű a döntés. Azért megbirkóztunk a feladattal és győztünk, vagy elbuktunk. Népszavazáson dönthettük el, hogy tagjai lehessünk az Európai Uniónak. A többség igent mondott. Tizenharmadik éve, hogy befogadtak bennünket. Befogadtak azok, akik két világháborúba is ügyesen ugrasztottak minket, akik közreműködtek hazánk megcsonkításában, akik hatályos jogszabályukban ma is utálják a magyart, akik azonnal hozták a tőkét és csalárd módon, uzsora kamataikkal, testben és lélekben nyomorítottak meg százezernyi adóst. Akik munkáltatókként gyakran csak alamizsnát fizetnek és a tisztességtelen hasznukkal zavartalanul tömik meg otthoni trezorjaikat. Ez az Európa osztja most a pénzt és az észt. A politikai csatározások helyszínévé változott Brüsszel most olyat kíván, kér, követel tőlünk is, amit nem igazán szeretnénk teljesíteni.

      Köztársasági Elnökünk ki is írt egy népszavazást, feltéve egy kérdést, döntsünk mi magyarok. Senki fia nem akarja, hogy Brüsszelben kitalált tervek szerint migránsokat telepítsenek Magyarországra. A válaszra váró kérdő mondat kicsikét körmönfont. Egy demokratikus úton megválasztott parlament azért van az Országházban, hogy döntsön helyettem, érdekeimet szolgálva. Alkotmányt módosítanak, törvényeket szülnek,szabályozók százait léptetik hatályba, mind bennünket érintőn. Kérdezni egyszer sem kérdeztek, akkor most miért? Nagy ritkán előfordult, hogy én kérdeztem, azokra pedig választ soha nem kaptam.

     Jól van, menjünk és szavazzunk! De helyes az, hogy határunkon túl élő kettős állampolgárokat hozunk döntési helyzetbe? Jól van az, hogy őket előnyben részesítjük a külföldön dolgozó "csak" magyar állampolgárokkal szemben? Vagy a hazánkba érkező migránsokból majd adunk Erdélynek, Csallóköznek, küldünk Kanadának, Ausztráliának? Ez az elképzelés butácska, de nem logikus? A jó megoldás reményében vergődünk és egymást marjuk, miközben az óriási nagy hatalmak és a pénz azt csinálnak, amit akarnak. Eszük ágába se jut a mi fejünkkel gondolkodni.

     Nem tudom, hány milliárd forintot visz el a kampány, kik gazdagodnak a hatalmas, ízléstelen tablók kihelyezésével. Kíváncsi lennék a rádióban, televízióban, sajtó orgánumokban folyamatosan szajkózott, fizetett hirdetések számláira is. Amit ezek művelnek a választópolgárral, akár zaklatásnak is nevezhető. Az én Naplóm egyik héten minden nap egész oldalas, színes eligazítást küldött. Azt hittem akkor, hogy ezzel vége. Nem lett igazam, folytatta és mindenki rákezdett. Ahogy a nyitva felejtett csapból dől a víz és folyik el értelmetlenül.

    Október 2-án négy lehetőség nyílik meg mindenki számára:

  -Elmegy szavazni és igennel párosítja az X-et.

  -Az urnába a nemmel jelölt választ ejti be.

  -Érvénytelenné teszi a szavazatát.

  -Nem nyomja le a szavazó helység bejárati kilincsét.

Bármelyik megoldás, ha ismertté válik a szavazó személyével együtt, sok más ember felháborodását, már-már gyűlöletét váltja ki. Elmúlt az az idő, amikor a vélemények különbözőségét a normális emberi beszélgetés útján egyenlítjük ki.

Lehet, hogy tévedek, tegyünk egy próbát. Vasárnap feltétlenül mosolyogjunk, jó nagyokat sétáljunk és barátsággal köszönjünk egymásnak népszavazástól és hovatartozástól függetlenül. Hétfőn pedig folytassuk ezt még akkor is, ha a cirógató őszi napsugár rövid ideig nem látogat meg bennünket. 

Aladin

    Rákérdeztem, így írták a nevét, csak egy dé betűvel. Valami rokonság mégis lehetett közte és Aladdin, a lámpását dörzsölgető srác között, mert mindketten a csodák világában éltek. Az ismert mesehős könnyen varázsolt, szolgája segítette, a jólelkű dzsinn. Aladin viszont mesébe illő istáp nélkül is tudott megmagyarázhatatlan örömet adni az embereknek. Csak azt a ragaszkodást és hűséget adta vissza környezetének, amit az emberektől kapott.A szűk kis istálló ablakán még beköszönt a lebukó nap, amikor Határtetőn a kanca világra hozta csikóját. Pej volt az a javából, olyan seszínűen fekete. Alig tanulta meg a nevét, amikor Hosszúhetényben új lakást kapott. Nagyon nem tetszhetett neki, ezért az első adandó alkalommal nagy ugrással átlendült a karám deszkáin és hazáig szaladt. Végül Jánosiban, Hoffmannéknál kinőhette fiús nyugtalanságát, válhatott szófogadó felnőtté.

     Kilenc évesen egy jókora kaptatón ficánkolva ért fel arra a tetőre, ahonnan megláthatta új tanyáját. A csordogáló kis patakkal szabdalt, dombokkal ölelkező falucskába ért, ahol az emberek szeretetével megrakott kocsiját büszkén húzhatta élete végéig.

Aladin ajándékként érkezett ide Zsuzsi számára. A kislány hű barátja, gondos gazdája lett a lónak. És pajtása is, akit meglovagolt s csutakolt is, ahogy kellett. Tavaszonként örömmel szabadította meg téli bundájától és erős kefével cirógatva varázsolta hollófeketére a pej szőrét.

     Aladin ott volt mindenütt, ahova hívták. Sok-sok rendezvényt festett színesebbre. Leginkább a gyerekek öröme tetszett neki. Télapó ünnepen szaladt is velük a friss decemberi széllel, piros rózsát varázsolt az apróságok arcára. Egy ünnepi alkalommal nemzeti színű szalagot kötött a nyakára gazdája. Csikó korára visszaemlékezve úgy viháncolt, szellőcske nélkül is megtáncoltatta a trikolórt. Egy kisfiú nézte vágyakozva, oda is oldalazott mellé.

  -Nem engedem meg, hogy felülj rá, ez a ló párthoz tartozó! -visítozott egy felnőtt.

Aladin öregedő korában is eleget tett minden hívásnak, hallotta a változásokat, de nem foglalkozott azokkal. Csupán azt nem értette, hogyan beszélhet így gyermekével egy szülő, akit nemrég még szánkózva repített.

  -Óh, te balga jószág! -szólt csendesen a pej és fejével a pityergő gyerekhez simult.

     Zsuzsi felnőtt, Aladin megöregedett. Kopott fogaival egyre nehezebben viseli napjait, meg aztán kór is rágja már a testét. Elhatározása szilárd, nem várja már az idén korán érkező tavaszt.

És hiába gazda-gondosság, a pityergő lány könnyeinek melege, huszonhat év után az idei márciusi friss széllel táltosként emelkedik fel a magasba. Helyette fiatal pajtásai várják fickándozva a gyerekeket.

Születésnap augusztusban

"Ha tested fázik, lelkem Rád adom,

Két vállad bársonnyal betakarom."

József Attila  korán felnőtté vált. Kamaszkora végén írt szerelmes verse minden nagy tollforgatóval bátran veszi fel a versenyt. Ezt választottam az ünnepélyes alkalomra.

A kosárlabda pálya zöld gyepén egymagam állok. Előttem és alattam vendégek serege vár türelemmel arra, hogy mondókámat elkezdjem. Még a népes apróság is csendben várakozik, utánozva a nagyokat. Egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy engem, a legidősebbet szerettek volna megtisztelni azzal, hogy  beburkolóztak a csend palástjába. A költeményt többször is elolvastam, hangosan fel is mondtam, most hát bátran, papírral a kezemben, szavalni kezdtem.

     A kora délutáni nap is segített. Azt a néhány szemtelen bárányfelhőt elhessegette, így minden erejével az én szívemet fűtötte, nem is eredménytelenül. Nézek előre, itt van mindenki, de csak Őt látom, akiről szól ez a mai nap. Hirtelen elakadok. Nem a szöveggel, nem a közelben csácsogó madárral, a hangommal van a baj. A "bársony" a torkomat is betakarta, mert abban néhány másodpercig semmi nem volt képes megrezegtetni a szalagjaimat. 

 -Nem ittál eleget! - kiáltott fel a sógor és ezzel helyre is billentett.

Már nem zavar semmi, nincs - hazudom magamnak - elérzékenyülés, folytatom és gond nélkül be is fejezem Attila sorait. Lefelé menet Eszti a kezembe adja a hat vörös rózsa alkotta csokrot, amelynek átadásával elsőként köszönthetem a feleségemet, Erzsit.

     A pályát most három nagylány veszi birtokba és perdülnek táncra. Lili, Eszti és Emi elkápráztatnak bennünket. A váltakozó zenék mindegyikére, szemet és szívet egyaránt gyönyörködtető mozdulatok következnek. Azután behangolódik a csapat, több-kevesebb sikerrel énekelgeti már a "Nem csak a húsz éveseké a világ"-ot. És a lányok, akik az előbb még szórakoztattak bennünket, most széles mozdulatokkal terelnek fel mindenkit a pódiumra.
Velük szemben nézőként és hallgatóként, egymás mellett ülve, csak ketten maradtunk. A pillanatnyi, zavartnak tűnő csendet Halász Judit dala űzi el a szomszédos kis erdőbe, énekszóval, jó tüdővel, Jutkához mindenki örömmel csatlakozik.
"Ajándékul fogadd el vidám kis dalunk! Boldog születésnapot!" Majd jöhettek is az ajándékok, puszik és ölelések, hogy azokat az együttlét öröme követhesse.
Kedvesen kerek és megható volt az egész délután, ha volt fő szervezője, hát illesse őt dicséret.

     Ez a nap valóban más volt, mint a többi és a strófákat, amíg énekelték, vajon milyen gondolatok szaladgáltak Erzsi fejében? Talán az, hogy nagyon szép ajándékot kapott születésnapjára, a szeretetet, az együttlétet. Én halkan énekeltem a többiekkel együtt és eszembe jutott két sor:

        Mégis, ha álmodok, fáradó karomon a kezemet, gyengéden megfogod.                                         (De ez már egy másik vers)

Határ

     Eddig és ne tovább! A cím szaváról elsőként ez jut az eszembe. A mi édes anyanyelvünk azért sokkal színesebb ennél. Határ a bennünket közvetlenül körülvevő környezet és ennek vége, amit még látunk, az a látóhatár. A gyerek ne nézhessen akármit a mozikban, ezért kitalálták a korhatárt. Határnak mondhatjuk a nagy rakást is, amit a szerencsétlenséggel párosítva jelzőként akaszthatunk sikertelen embertársaink nyakába.  Határ még a csillagos ég is, pedig éppen azt jelenti, hogy itt nincs már határ. Határ minden kerítés és rézsű, valamennyi kapu, ablak és ajtó. Határ minden ember, valakinek, valamiért, valahogyan.

     Valaki arról tudósította az újságot hogy a lakossági fórumok a Határ út elnevezést támogatták a tervezendő börtön utcáját illetően. Körtvélyesben nem tudom, hogyan történtek a dolgok, de Mecsekalun ott voltam, ahol a fórum az önkormányzat hozott tarisznyájából kivett elnevezéssel kapcsolatban - mintha az ördögtől való lett volna - nem mondott se igent, se nemet, sőt attól eltérő javaslat megtételének lehetőségével sem élt. A falu részönkormányzatának egyetlen tagja szavazáskor semmiképpen nem győzhetett az ügyesen kitalált központi többséggel szemben.

Ha a tervezett utcanév nem nyerte volna el a lakók tetszését, találtak volna helyette szebbet, jobbat, akár többet is. A polgármester kitáblázott fogadása jól mutatta, hogy itt nem erről van szó.

     Ki volt, kinek az utasításait követte az, aki a sajtót az eseményről tájékoztatta? Annyi civakodás, erőszakos könyöklés után még mindig félre kell vezetni az embereket, alakítani tisztességtelenül a közvéleményt?

Nem örültem, de nem elleneztem soha Komlón a börtön megépítését. Az nem tetszik ma sem, hogy a börtön elhelyezésére alkalmas, üresen tátongó épületek hasznosítása helyett a város talán legszebb zöld húsába vájja karmait egy elhamarkodott, a demokratikus elvek csíráitól is mentes, jól irányított képviselőtestületi döntés.

Véleményemet formálgatom, nem hajolok se jobbra, se balra, keresem az egyenes utat. Börtönös gondjaimat megosztom igazgatóval, miniszerrel, miniszterelnökkel. Kicsi dolog ez, nem jut a kezükig s ha igen, legyinteni tudhatnak. Legfeljebb visszaintek, észre úgy sem veszik, mert kicsi vagyok én, mint az a pár ezer ember, akiknek lelkébe cipők hagytak mostanában lábnyomot.

     E kell ismernem, hogy ma már - helyszínétől függetlenül - a börtön építése ellen tiltakozók táborának létszámát növelem. E kijelentésemre születő kaján vigyorok hervasztására elmondom, miért.

Évek óta arról folyik a szó, hogy nő a bűnüldözési munka eredményessége és jelentős mértékben csökken az ismertté vált bűncselekmények száma. Amennyiben ez igaz, - miért is ne hinném el - nem képzelhető el az az optimális állapot miszerint a bv. intézetek építése okafogyottá vált?

Jól van hát, tudom, gyanítom, hogy az építkezések elmaradása érdekeket sérthet, mégis, nem lehetne újragondolni az egészet? Valaki mondta, hogy a sikondai elágazásnál a volt benzinkút már az építkezés felvonulási területe,csak nem?

     Falgyülésen a polgármester megnyugtatott bennünket a leendő börtön beüzemelésével kapcsolatban. Elmondta, hogy szükség esetén vezényléssel töltik fel a állományt, akár Győrből jönnek ide dolgozni. Ennek biztosan nem fognak majd örülni az érintett családok, de van, akit ez érdekel?

Talán még mindig nem döngetik az ajtókat a speciális képzésre vállalkozók, a börtönben szolgálat teljesítésre vágyók hadserege?

Ez esetben ideje lenne végre, a börtönöktől függetlenül is levetni minden szemellenzőt, mert mindegyike egy kemény fal, akár egy határ.

No, megállj csak!

     Van a városban egy igen rafinált útkereszteződés. Azért bátorkodok ilyen jelzőt adni neki, mert elbizonytalanodni ott gyakran látom a forgalomban résztvevőket. A főútvonal és az egyik alárendelt út a kereszteződéstől egyirányú. A két alárendelt úton stop tábla, illetve elsőbbségadás kötelező tábla van elhelyezve. Az előzőből egyenesen és jobbra, míg az utóbbitól jobbra és  balra is haladhatunk tovább. A főútvonalon lévő csak egyenesen és jobbra hagyhatja el az útkereszteződést.

      Még sokan vannak vezetők, akik nem ismerik a stop táblánál a kötelező megállás szabályának változását. A táblától függetlenül csak egy helyen kell megállni, mégpedig ott, ahonnan a kereszteződés forgalma már jól belátható. A regulát a sok rossz helyre ültetett stop miatt változtathatták meg. Az egyirányú út lejtőjén érkezve a kereszteződésbe a személyautónak bizony jól bele kell dugni a főútvonalba az orrát, hogy a jobbról érkezőt észlelhessük egy faragatlan, tavasztól zölddel is borított rézsű miatt. Amikor végre látunk és senkit nem zavarunk, bizony gázt adunk és útnak indulunk.

A két alárendelt útvonalról a kereszteződésbe érkezők leggyakrabban forgalmi viszonyba is kerülnek egymással. Normális esetben közöttük a kanyarodás szabálya dönt, azaz a jobbra kis ívben kanyarodónak van elsőbbsége, ő juthat hamarabb a Kutyakaparóhoz, ha úticéljuk megegyező. Jól van ez így? Biztosan nem egyértelmű, hiszen hallom, hogy az építőanyag kereskedés felől balra kanyarodó, megállás nélküli nagy sebessége gyakran csalja ki az abroncsok csikorgó csatáját.

Kíváncsivá tett a helyes megoldás. Kutakodni kezdtem jogszabályban, tankönyvekben, de egyértelmű megoldást nem találtam. Nincs ilyen kereszteződés a könyvekben, márpedig nálunk van. Ebben az esetben előfordulhat az is, hogy nem jó a helyi szabályozás? Elképzelhető. Én nem tudom, nem is akarom a kérdést megoldani. Dehogynem tudom! Háromszögtől, illetve hatszögtől függetlenül a kanyarodás szabályai a mérvadók.

     Van azonban ennek az útkereszteződésnek még egy pikantériája. Amikor araszolok lefelé, a stop tábla és a magas földhalom miatt annyira lelassítok, hogy azt hiszem meg is álltam egy pillanatra, de nem! Ezt egy szirénázó rendőrautó hozza tudomásomra. A szolgáltatóház előtt csendben parkoló kékcsíkos olyan riasztó hanggal és akkora sebességgel ér utol és int le, hogy a frász kerülget. Sok vita nem lehet, mert a fiatal törzsőrmester felvilágosít arról, hogy felvétel készült, ha csak lépésben is érkeztem a kereszteződésbe. A szabálysértés miatt 10.000 Ft-os csekket nyom a kezembe és látom, hogy elnézően mosolyog. Nem is tudok haragudni rá. Gyanítom, hogy feladatul határozzák meg számára a nagyobb számú büntetés kiszabását és ennek teljesítéséhez ez egy jó felállítási hely. Ahogy az innen Mecsekfalura induló lanka vége is, ahová 50 felett becsorogni nem feltétlenül szándékos, inkább tudatosan gondatlan magatartás következménye.

Nem sikerült rendet tennem a kereszteződésben előfordulható forgalmi viszonyokat illetően. Joggal mondhatja bárki, hogy adjam le a jogosítványomat. Lehet, hogy igaza van, meg aztán nagy kár már amúgy sem érne ezzel. Mégis úgy gondolom, hogy tisztább lenne a szabályozás két egyforma, hatszögletű tábla elhelyezésével, beláthatóbb a kereszteződés a magas földkupac  megfaragásával. Addig csak lassíts és ha kell - bárhonnan is érkezel -, állj meg, mielőtt behajtasz az útkereszteződésbe!

Hírek

      Kinyílt a világ, híreivel naponta tömik tele a fejünket. Ha nem vagy rá kíváncsi, akkor is rád erőltetik. Válogathatsz közülük, melyiket hiszed el és melyiket fogadod fenntartásokkal, melyikről mondod rögvest, hogy nagy kacsa. Bajba akkor keveredsz, amikor valakiről, vagy valamiről a hír megduplázódik és azok szöges ellentétben állnak egymással. Még rosszabb helyzet születik meg a feltételes mód gyakori használatával. Ez ellen úgy védekezhetsz, hogy lekapcsolod a készüléket, összehajtogatod az újságot. Ha szerencsés vagy és van kivel beszélgetned, tedd azt. Témául válaszd a színeset és a szépet. Társalkodó hiányában fogj egy neked értékes könyvet vagy hallgass zenét.

    Az én helyi sajtóm a Dunántúli Napló. A minap ígértek egy egész oldallal több közeli hírt. Azt hittem, hogy ezzel szaporodhat a pozitív gondolatok száma és elmaradoznak a kedvünket előnytelenül befolyásoló tudósítások. Előttem a legfrissebb, olvasom: csecsemők fulladtak a tengerbe, mezítláb menekül a csempész, hét év börtön halálos késelésért, vádemelés szurkálásért, barátja ölhette meg, próbára bocsátás náci jelkép miatt, százötvenezres leépítés várható, 300 ezres büntetés is jöhet, szeméthegyre panaszkodnak a szomszédok, hangosítót loptak, bűnszövetségben elkövetett vesztegetés, tisztességtelen forgalmazói magatartás.

Most bekapcsolom a televíziót, híreket mondanak, folytatják az előbbi sort. Kikapcsolom.

     Európában legújabb-kori népvándorlás van. A sokféle okból útra kelő emberek száma kezd félelmessé, elviselhetetlenné válni. A folyamatot törvényszerűen követi az erőszakos cselekedetek, bűncselekmények ugrásszerű emelkedése. Ad elég alapanyagot a hírszerkesztőknek. Nekünk még sincs rá szükségünk, mert van azért itthon is elég baj. Itt van mindjárt a legutóbbi. A buliból induló fiatal lány soha nem érkezik haza. Holtan találják az erdőben, bűncselekmény áldozatává vált. Ilyen hír egy egész hétre elég, megdöbbenti, sokkolja az embert. Kicsit megnyugtatni talán csak azzal lehetne az olvasót, hallgatót, ha fel is sorolnák pl. a tisztességtelen forgalmazókat. Ez viszont nem divat, hivatkozva a csibészek személyiségi jogaira.

      Ahol a Mecsek már rég elfelejtett magasabbra nyújtózni, a Völgység szelíd lankái között történt meg az eset. A lány egyik faluból a másikba, iskolától iskoláig, gyalogosan járta a határt. Calmette védőnő, aki a gyerekek tuberkulózis elleni védőoltását végzi az egész járás területén. Érettségi után kezdte és fél évszázadnyi időt töltött el a tbc. elleni, váltakozó sikerű harc területén. Sötétbarna, dús fürtjeit finoman emelgette a kora tavaszi szél, ügyelve arra, hogy az összhangban legyen a sudár test csípőjének ringásával, amit a formás lábak mozgása a legtermészetesebb módon varázsoltak látvánnyá. A fürkésző kék szemek a hosszú pilláikkal, a telt ajkak mosolya igaz elégedettséggel tölthette el a rápillantót. A vállon himbálózó táska és egy-egy csendben eldúdolt dallam mindehhez még hozzátett és a kép tökéletesen alkalmassá vált férfi szemek, szívek legeltetésére, meghódítására. De akkor, az 1960-as évek elején a két falu közötti út csendjét dologidőben nem nagyon háborgatta senki és semmi. A lánynak még tetszett is, hogy útitársa néhány kikeletet köszöntő madárka volt csupán.

     Aztán csak egy pillanat és ez a kép darabokra tört, cserepei ijedten hullottak az útszél porába. Még a madár is hirtelen rebbent fel és gyors csapások után már a távolabbi vadcseresznye virágtengerében bújt meg. Az árok mentén a sűrű bokros már felhúzta tavaszi, zöld ruháját. Mögüle a gyalogútról hirtelen bukkant elő és fordult a lány felé egy jól megtermett alak. Bozontos haja, rendezetlen bajusza és szakálla éppen úgy festettek, mint széles mosolya, ijesztően. Hosszú kabátját hirtelen mozdulattal széttárta, majd úgy állt meg a lány előtt, mint ahogy az anyja őt világra hozta. Összes ruhája a háta mögött laffogott a szélben.

A megriadt pillanatot a gyors cselekvés követte. Szív a torokba, cipők a kézbe és usgyí! A lány nagy ívben kikerülte a magamutogatót és versenyt futva a friss szellővel, a tervezettnél korábban érkezett meg a következő iskolába. Ott azután a védőnő megnyugtatta, hogy az úton az a szerencsétlen flótás teljesen ártatlan, soha még nem bántott senkit. Majd csendben elnézést kért a még pihegő kolleginától, mert időben szólni, elfelejtett.

     Néha így kellene kinézni egy-egy rossz hírnek azokban az eszközökben, amelyek akár formálni is hivatottak bennünket. Megkeresni a cseppnyi jót, humorral spékelve orrunkra kötni azt. Ha pedig ilyenek nincsenek bennük, tegyék azokat egy nagy lyukú rostába. Rázzák meg jól és a fennmaradók közül csak a mellettem történtekről adjanak tudósítást. Az üres oldalakat pedig töltsék meg örömteli, mosolyt fakasztó hírekkel. Meg kell ezeket keresni, ha munkával jár is! Nem sikerül? Vékonyka lesz a sajtó, rövidül a híradó. Jut is majd időnk könyvek olvasására, zenék hallgatására.

Dúdold, dalold, kicsit bátrabban!

     Többet akar a Teremtő attól az embertől, aki megfelelő sorrendben és füleknek is tetsző magasságokban képes a torkából hangokat szabadon kibocsájtani. Az ilyen ember énekel. Emlékezetből, vagy kottát olvasva, hangszeres kísérettel, vagy a nélkül, egyedül, vagy többedmagával, másoknak szórakoztatására, saját örömére, vagy csak úgy. Bonyolult dolog ez, tele felelősséggel! Tudni kell, hogy mikor és hol, kiknek, hogyan és miért pengetjük meg lelkünk egyedi és utánozhatatlan hangszerének húrjait! Könnyű egy Giglinek megszólaltatni a virág áriát, hiszen tudja, hogy tehetségével az aktuális Carmen szemeibe nézve kell egy időben közvetítenie a kétségbeesés és a szerelem szövevényes érzéseit.

     De mit szóljak én? Sok száz melódia ismerője vagyok és a dalszövegek többsége már megtalálható a gyűjteményemben, csak Carmen késlekedik. Valamikor énekeltem otthon a családban, kardalosként az általános iskolában. Később csak ritkán a testvéreim társaságában vagy szűk baráti körben a hegedűm mellett, ha valakit irányítani, segíteni kellett a helyes szövegre és hangra. Néhány éve csak, amikor egy kiránduláson Árpi Bátyám szintetizátoron az O sole mio-t játszotta. Államról leemeltem a hegedűt, odaléptem egy csokor asszonyhoz, akik mintha dúdoltak volna a napsugárról. A billentyűkön szaladgáló kezekre néztem és azok újra nekifutottak a dalnak. A hangerőre ügyelve elénekeltem ezt a kedves Capua szerzeményt. Senki nem tartott velem, engem figyeltek. Még jobban koncentrálva, eredeti nyelvén szólaltattam meg az olasz dalocskát, Che bella cosa.

 -Ügyesen titkoltad eddig előlünk! - szólt egy mosolygós, szemüveges asszony, aki pályakezdő pedagógus volt gimnazista koromban, a kollégiumban. Ennyi hát a története a sok bennem rekedt hangnak. De mégse! Tavaly meglátogattam egy bajtársamat egy sima hétköznapon, előzetes bejelentkezés nélkül. Annak idején arra kért a nyugdíjas búcsúztatóján, hogy segítsek neki elénekelni egy magyar nótát, amivel feleségének szeretne köszönetet mondani. Ő nem tudta, vagy nem merte előadni, én nem ismertem, hát elmaradt az előadás. Most én kértem őt és asszonyát, hogy üljenek le a kerti padra és fogják meg egymás kezét. Láttam rajtuk a tanácstalanságot, gyorsan felelevenítettem búcsúzás napján a nóta elmaradásának okát és azt pótlandó, Marika szemeibe nézve, ügyelve a dallam tisztaságára, megszólaltattam a "Te vagy nekem az az asszony" című műdalt. A végén a hirtelen nagy csendet a köszönetet kifejező mosolyok törték meg. Pistának ezen a napon volt a 70. születésnapja.

     Ismerek valakit, aki nálam talán szerencsésebb volt, még ha maradt is benne kiénekeletlen. A Nagy Lajos Gimnázium szólóhegedűséről beszélek, Lajos bátyámról. A jóvágású negyedikes fiú osztálya teadélutánon, színes műsorral kedveskedik a Leőwey Klára  Gimnázium másodikos leányainak. Lali egy olyan dalt választott, amiről fontosnak érzem egy kicsit többet is szólni.

Huszka Jenő Gül Baba című operettjének 50-éves születésnapját Kalmár László úgy ünnepli meg, hogy megfilmesíti azt, Gábor diák címmel. Az ekkor már Kossuth díjas rendező következő filmjét betiltják, hamarosan nyugdíjazzák, magányosan és elfeledetten hal meg. A kritikusok bántják a Gábor diákot, mert csak a szórakozás kedvéért csinálunk filmet? Az tény, hogy óriási volt a nézettsége. Biztos az is, hogy a fiatal és kedvelt színészek mellett az öreg, rózsáit sírva leszakító Gül Baba maradt  meg főszereplőnek, a nézőket tanító mesternek.

A film dalait sokan dúdolták, azokat magam is jól ismerem. Amikor a népköztársaság bírósága a csepeli forradalmárokat halálra ítélte, ők felálltak és elénekelték: "Az utolsó kívánságom, halljátok meg emberek!" Bátyámat nagy valószínűséggel nem ez motiválta, inkább a szép fruskák szédítése, szerelmes pillantásuk elnyerése. Minden bizonnyal erőteljes és vágyakozó hangon adta a lányok tudomására, hogy: "Ott túl a rácson tündérek élnek, oda kívánok menni én, oda!"

     A fruska Leilák közül többen is azonnal, fülig szerelmesek lettek. A fiú hangját hallhatták már egy évvel korábban is a Pécsi Rádióban. Akkor Schubert Szerenádját énekelte a szerző nyelvén. Ám az én testvérem a szíveket markoló dallal elhintett magokat már nem nevelhette dús kalászokká, talán nem is akarta. Még aratás előtt érettségizett és talált másik iskolát. Akkor régen, a teadélutánon zavartalanul szórakozó fiatalok nem tudták, hogy 1956-os halálra ítéltek énekelték ugyanezt a vérpadról. Arról, hogy kivégezték őket, végképp nem hallhatott egyikük sem, mert az csak ősszel, már egy új tanév kezdetén történt meg, 1958-ban.

     Volt ebben a filmben még egy dal. Azt a többet, amit a Teremtő az énekszótól kíván meg, itt rejthette el? Elképzelhető, ha az én egyik galambom a hazám. Énekeljünk hát bátran, adjunk munkát a postásnak, aki darumadár, fenn az égen! S ha végképp nem érünk már haza, fejünket édes hazánk hattyúfehér keblére lehajtani, akkor még mindig rázendíthetünk búfelejtőként arra, hogy "Borban az igazság, borban a tavasz."

Ha egyszer minden doboz hazatér

      Ahogy múlik az idő, egyre körülményesebbé válik a konyhaszekrény alsó- és felső polcairól kivenni bármit is. Kész tornamutatvány hozzájutni a belső sarokban csendben meglapuló serpenyőhöz, térdeplő állás és mély meghajlás nélkül nem is megy. Csimpaszkodás és gerincünk megnyújtása szükséges a mosogató feletti műanyag edénykék levételéhez. Ennek a fióknak az ajtaja jobbra nyílik, mégis a bal oldalamnak áll kézre, mert ez utóbbi irány felé már nem léphetek. Szerencse, hogy az én suta kezem ma már ügyesebb az egykori kézilabdás jobbosnál. Tény az, hogy egy ki-bepakolás után felüdítő élményt jelenthet egy kis laza állásban elvégzett apróbb mosogatás.

     Az úgy történt, hogy ezek a jól záródó műanyag edények egyszer csak kezdtek elszaporodni. Nem olyan nagy számban, mint a nyulak, de annál sokkal gyakrabban. Nem fordult elő, hogy a bevásárló kocsinkba ne landolt volna közülük egy. Hamar ki is nőtték a helyüket, szorítottunk hát másutt is egy kis zugot, amit hamar be is népesítettek.

      Szerencsés emberek vagyunk, gyakran húzhatjuk ki az étkező asztalát. Ilyenkor több a fazék és nagyobb is. Könnyen előfordulhat - mindig így történik - az is, hogy marad egy kevéske a levesből, a köretekből és húsokból. A sütemények már úgy készülnek, hogy abból küldeni is lehessen. Ilyenkor az anyu a gyerekeknek, a mama az unokáknak csomagol. Mindkettő ugyanaz a személy, a lényeg, hogy megcsappan a dobozok száma.

      A rendszeres testmozgásnak azért vannak korlátai. Nagyon valószínű, hogy még egyszer átalakítjuk a konyha bútorzatát és korunkhoz igazodva kezelhetőbbé tesszük azt. A hosszú évek során megőrzött eszközökből néhányat akár selejtezhetünk is. A színtelen, kék csíkos tetős műanyag edényekre féltően vigyázunk és nagy számuk ellenére, azoknak férőhelyet biztosítunk. Mert mi van akkor, ha fabatkát sem érve beporosodnak a spájz egyik eldugott sarkában?

Jaj, akkor már az asztalt se kell kihúzni!

Postás,vidd a levelet!

     Pénteken két információ jutott a tudomásomra. Mindkettő ugyanarról fizetésről szól. 2015 februárjában, Magyarországon egyhavi jövedelemről, bérből-fizetésből élő emberekről.

Az egyik személy a Magyar Posta frissen megválasztott Elnök-Vezérigazgatója. Nem ismerem, középkorúnak gondolom, bír a fontos beosztásához szükséges iskolai végzettséggel.

A másik egy kedves ismerős fiatal, aki orvos és most rezidensként dolgozik egy klinikán.

A postai első embert, korábbi tevékenysége leginkább az OTP-hez kötötte. Családját, életkörülményeit nem mutatták meg az olvasónak, amikor leírták, hogy havi keresete 5.600 000 bruttó forintra emelkedett. Képzeletem szerint saját tulajdonú tető van a feje felett, lakásában a nyolcórai munka után tárt karokkal fogadják őt felesége és gyermekei.

Az egyetemet végzett orvos komoly munkát végez, igaz, nem teljes felelősséggel. Szüleivel él, önálló lakása nincsen. Gyakorló orvosként a havi jövedelme 140 000 forint, természetesen bruttóban.

      Mindkét személy havi illetményét valaki, vagy valakik megállapították, teljes felelősséggel. A vezért nem kellett gyomrozni, hogy elfogadja, a rezidensnek szemlesütve adták át a havi illetményt igazoló iratot. Mindkét emberrel szemben társadalmi elvárások fogalmazzák meg az igényeket. A postai- és egészségügyi szakterületeken mi állampolgárok is sok mindent látunk javítanivalókat a szolgáltatásaikban. Mindkettőben dolgoztam is. Sok olyan levelet kézbesítettem, amelyek a határokon belül legfeljebb néhány napot töltöttek el feladótól a címzettig. Kár, hogy annak a néhány évi nyári, hónapos munkáimnak nem találták a nyomát, amikor nyugállományba vonultam. Nem is keresték volna? Nos, ez a kiemelt nagysággal fizetett ember rendet tesz, sőt, fáradhatatlanul serénykedik majd azon is, hogy beosztottjainak bére tisztességgel közeledjen a sajátja felé. Röntgen asszisztensként 30 % veszélyességi pótlékkal volt jobb a fizetésem a hasonló cipőkben szorgoskodókénál, néhány év után mégis elhagytam ezt az egyébként szeretett szakmát. Miért? Mert ebből a pénzből nem gondolhattam megtakarításokra, családalapításra.

      Mi lesz az elkövetkező években az ismerős orvos feladata? Tanuljon és dolgozzon! Betegként látom is, hogy ezt teszi valamennyi a szakorvosi címek megszerzése érdekében. Ám azt is látom, hogy egyre csökkenő felügyelettel, mind komolyabb feladatokkal látják el őket és teszik a betegekkel együtt egyféle kiszolgáltatottá.

Az én kedves ismerősömnek még más gondja is lehet. Neki ajánlotta fel az állam a CSOK-ot sőt annak extra változatát, amelyek igénybe vételére szülnie kellene - lévén egy szép hölgyről van szó - gyermekeket. Ha talál egy társat, mondjuk egy másik rezisztenst. Az ötlet halva születettnek tűnik, a bérük megduplázása ellenére is, mert hiteltörlesztésre, pelenkára már biztosan nem futná.

      Vajon a postai vezér a mostani beosztásához mekkora fizetéssel végezte a begyakorló munkát? Hogyan tudja elfogadni azt a tényt, hogy egy embernek, aki történetesen egy pályakezdő orvos, negyven hónapig kell szolgálatot teljesítenie ahhoz, hogy az ő egyhavi illetményét magáénak mondhassa. Biztosan nem tetszik neki sem, nyel egyet-kettőt, aztán másra fogja.

Igaza van, nem is az övé a felelősség. A kérdésben sáros embereket a kormányban, a parlamentben kell keresni. Ott vannak sokan, akik saját havi apanázsukat túl magasra emelték, ezért szemérmetlenül hunyják be szemüket - emelik fel kezüket, vagy nyomják meg a gombot - a sok kiugró előtt.

      Az emberi élet anyagi feltételeiben ekkora különbséget tenni rosszabb magatartás, mint a legsötétebb kizsákmányolás. Az utóbbi érthető, az előbbi nem. Ha mégis, hát akkor az a legszörnyűbb! Nincs már akkor becsület és haldoklik a remény is.

Jól áll ez a patikamérleg?

     Tucatnyi éve tagja vagyok a Patika Egészségpénztárnak. A belépési nyilatkozatot egyik kollégám tolhatta az orrom alá azzal, hogy ez nagyon is jó lesz majd nekem. Odakanyarítottam különösebb meggyőződés nélkül a nevem a lap aljára. Teltek-múltak az évek és az egyszeri, tízezer forint körüli befizetés nem igazán változott. Új összeget nem utaltam és felhasználni sem jutott eszembe egyetlen krajcárt se.

      Jöttek a tájékoztatók, az egyre fényesebbre glancolt kártyák. Nem múlt el esztendő kártyaforgalmi kimutatás nélkül. Kezdtem restelkedni. Olyan pontosak és precízek, én meg eléggé el nem ítélhető módom elhanyagolom őket. A pénzt kamatoztatni a családban nem az én dolgom és a patikába se én járok. Talán meg kellene szüntetni a patika-pénztári tagságomat.

2013-évben a 12315 forintom fialt 502-őt. A következő évben egy huncut petákkal se nőtt a vagyonom. Úgy gondoltam, hogy elköltöm a pénzt és ezzel mindenki jól fog járni. Töredelmesen bevallom, hogy tévedtem. Mindhiába kértem, a patikában nem sikerült pontosan felhasználni a 12817 forintot. Maradt még 142, amit nem csaphattak a számlához. Így aztán újabb 0 Ft. hozammal gazdagodtam.

Írásban kerestem meg a Patika Egészségpénztárat a tagsági viszonyom megszüntetése céljából:

"Tisztelt Patikapénztár! Elnézés kérek, hogy indokolás nélkül kérem tagságom törlését. Záró egyenlegem 142 Ft, amely összeget nem kívánom felhasználni, azzal belátásuk szerint tegyenek bármit."

Leírtam még a főkártyaszámot, tagazonosítót, dátumot, nevemet és lakcímemet.

Nagyon rövid idő múlva megérkezett a válasz: "Ezúton tájékoztatjuk, hogy a tagsági viszony megszüntetéséhez kérünk egy megszüntetést igénylő levelet, mely tartalmazza a személyes adatokat és a lakossági folyószámla számot, illetve a tag birtokában lévő patikakártyát / kártyákat. Ezeket postai úton kell elküldeni a Patika Egészségpénztár 1022 Budapest Bimbó út 18. címre. Kérjük, csatolja a személyi igazolvány és az Adó kártya fénymásolatát is a pontos azonosítás céljából.

A pénztártag patikakártyáján lévő egyenlegből levonunk 4000 Ft-os kilépési díjat / amennyiben van ekkora összeg az egyenlegén, ha nincs, természetesen nem kell befizetni.

Tájékoztatjuk, hogy a kifizetés a hatályos jogszabályi előírások szerint adóköteles: személyi jövedelemadó (15%) és egészségügyi hozzájárulás (EHO 27%) terheli.

Pénztárunk az adóelőleget levonja és a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) felé elutalja. Az egészségügyi hozzájárulást Önnek kell megfizetni a NAV felé a tárgyévi személyi jövedelemadó bevallásakor."

Tájékoztattak még a telefonos és számítógépes kapcsolat lehetséges módjairól és időpontjairól.

     Miután elolvastam, mélységes szomorúság ülte meg a lelkemet. Sajnálatot éreztem a hölgy iránt, akinek ezt a válaszlevelet meg kellett írni. Sajnáltam a Patika Egészségpénztárat, akit az érvényes jogszabályok ilyen kemény korlátok közé szorítanak. Bánkódok azon, hogy a NAV-nak, bokros teendői mellett még ilyen ügyekkel is kell foglalkoznia. Féltem ezt az országot, az én kicsi hazámat, mert hozzá méltatlannak tartom, hogy rám ez ügyben időt pazaroljon.

Én egy csúf, önző dög vagyok, mert leginkább magamat sajnálom. Miért is? Mert kell írnom még egy levelet, nem tudom milyen részletes személyi adataimmal ellátva. Ha van, ha nincs, közölnöm kell a lakossági folyószámla számomat, el kell küldenem a patikakártyát, akár a régebbieket is. Fénymásoltatni dokumentumokat, postán ajánlott küldeményként Budapestre eljuttatni. 36 forintot a NAV-nak feladni adóbevalláskor, amit nem teszek már egy évtizede. A maradék 85 Ft-ot megkaphatnám végre. Ez utóbbiak végrehajtása mennyi időmbe, energiámba, pénzembe kerülne, arról fogalmam sincs.

     Ember nincs ebben az országban rajtam kívül, aki a pénztárból való kilépésemet megoldhatná. Óriási és egész embert igénylő feladat ez. És én egy pillanat alatt rendezem is. Ezen gigantikus összeg változatlanságával hű maradok a Patika Egészségpénztárhoz.

Hol van a titok?

      Akkor csendre intettem mindenkit, mert titkokról beszéltem. Olyanokról, amit csak egy ember ismer, vagy már korábban megosztott valakivel. Komolytalannak tűnő, hétpecsétes államtitkokról. Ígéretet is tettem arra, hogy egyszer majd a saját, óvatosan betakart gondolataimról seprem le a port. Kerek számú írás volt az is, ez is az.

Akkor hát lássunk hozzá, nézzük meg, miről is van szó! És addig csűrtem-csavartan a "titok" főnevünket, amíg az utolsó csepp is kifolyt belőle, üresen maradt a markom. Most panaszkodhatnék, hogy milyen csóró-szegény ember vagyok. Nincs az életemben egyetlen féltve őrzött esemény, meg nem történt, hőn kívánt álom, fejemben kavargó gondolat, amik rácsok között őrizve csak az enyémek? Amelyeket megőrizni bármilyen okból is, igazán fontosnak érzem? Nem tudok ilyenekről annak ellenére sem, hogy a jó és a rossz, a szép és a csúf nem került engem el soha. Közülük volt, amiért szégyenkeznem kellett, vagy éppen a szívemet bizsergetve   dicsekedhettem. Egyikük sem ugrotta meg a fogalom számára általam feltett lécet.

      Most bárki mondhatja, hogy így könnyű, hát tessék, lehet engem kérdezni! Nyitott ember vagyok, őszintén fogok válaszolni. De azért amit elmondok, legyen az a kíváncsiskodó felelőssége!

Ennyi lett csak a beígért titkomból, magam is meglepődtem és egy kicsit rosszkedvű lettem. Át is fogom értékelni ezt az egészet és titokká minősítek kedves meglevő és születő emlékeket. Mégis csak szebb úgy az élet, nem igaz? Ám továbbra is foglalkoztatott az igazi titok kérdése. A szavakhoz értők közül egyet Radnóti soraiban találtam meg: "mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más,-a rettentő szavak tudósa, Ésaiás." A próféta nem a titok fogalmát magyarázta meg, inkább azokról lefejtette a fátylat. Az Ószövetség leghosszabb terjedelmű könyvében Isten dicsérete mellett megfenyegeti a pogány népeket. Próféciáiban sorra szakítja a titkok láncait, Megmondja, hogy milyen istenítélet vár a bálványokat imádókra, az erkölcstelen életűekre, a formális vallásosságiakra, a szociális igazságtalanságokat okozókra. A nemzeti összeomlás. Ez lenne hát a titok? Nem valószínű, mert egy ilyen folyamatot - a megvalósulásában eltérően - bárki el tud képzelni.

      A tudomány naponta kapargat le kicsi kérgeket ismeretlenekről. Mögöttük nem a titok, hanem a tudás rejtőzködik. Ma már természetes, hogy egy napfogyatkozásról percre pontos megmondják, hogy mikor, hol, milyen mértékben, meddig látható. Egy ilyet fotóztam le a kertemből. A felvétel minőségéről a Hold is tehet, mert szégyenlősen, alig-alig bántotta a Nap sugarait. Előhívás után nézegettem a képet és elmosolyodtam azon, hogy mennyre picikék vagyunk, mi emberek. Odafent az égen és az mögött mi van? Talán a titok? Nem lehet, mert az csak a felfedezetlen. Akkor igazán nincs is titok, csak elhallgatott, eltusolt, eldugott, ki nem mondott szavak és mondatok vannak. Nem csoda hát az sem, hogy ígéretemet tartani, titkaim közül egy érdekeset leírni nem tudtam.

     Vélekedésem helyességéről győzött meg az idegesen szikrázó nap is. Amikor hunyorogva, sugaraitól fázósan exponáltam, derűsen mondta:

A hold kicsit most bezavar,

szűri földre futó fényem.

Hagyom, nekem is lehet bajom.

De meglásd, holnap egy új hajnalon

megújult erővel lángra lobbanok!

     A Holdtól kapott vörös koronáját azonban elfelejtette megköszönni, pedig abban az ajándékban ott rejtőzködhetett valahol egy titok.

Látogatás a sűrgősségin

     Annyi sok rosszat mondanak mostanában az egészségügyről. A bajok forrásául a kormányt, a minisztériumot, az egészségügy dolgozóit és a betegeket jelölik meg. Hibás tehát mindenki, vagy aki nem, az majd lesz. Betegként én sem vagyok igazán megelégedett. Nem panaszkodásként, de elmesélem egy randevúmat azokkal a katonákkal, akik Hippokratész századában teljesítenek szolgálatot.

     Délután négy körül furcsán éreztem magam. Dolgoztam az egészségügyben, iskolát is végeztem ahhoz, ám ettől még nem tudhattam eldönteni azt, hogy mi bajom lehet. Agyi vérellátási probléma, vagy csak egy sima shub? Hőemelkedésem is volt, ettől aztán bármi bajom is lehet. Gyorsan a neurológián kötöttem ki, mert főorvosom azzal biztatott, ha komoly változást vélek, bármikor jöhetek. A fiatal doki, akivel telefonon beszéltem, sűrű elnézések közepette arról tájékoztatott, hogy a sürgősségit nem hagyhatom ki, de az ő javaslatukra azonnal fogad engem. Pizsamás szatyrok vissza a kocsiba, irány a 400-ágyas.

      Feleségem és fiam kint leül, engem elnyel az ismeretlen. 17 óra 30 perc van, kicsit fáradtnak érzem magam. Fiatal hölgy jön, bekísér, lefektet. Ekg. kanül, fonendoszkóp, vérnyomás-, lázmérés és közben válaszolok a másik fiatal asszisztens kérdéseire. Kitolnak a belső folyosóra két ember közé. Negyed hét körül lehet az idő. Tőlem balra egy középkorú hölgy ül és olvas. Infúziós palackja félig üres, ez már a harmadik. Az üvegcse, ha levegővel telik, haza mehet. Jobbra egy fiatalember, ugyancsak infúzióval. Túlette magát töltött káposztával és görcsöl. A receptet már jókedvűen mondta el. A hölgy becsukja a könyvet, kanült kiszedik, elindulhat haza. Doktornő jön, visszatolnak, mellkasomat végighallgatja. És jönnek a kérdései, ugyanazok, amelyekre korábban már válaszoltam. Emlékezetem vizsgájaként teszi, vagy csak évődik velem? Fel is vetettem az ismétlődést. A hölgy nem folytatta, a kérdésem láthatóan nem tetszett neki. Az osztályról kell megvárnom a neurológus orvost, tájékoztatott és ismét az előbbi helyemen ültem a tolószékben.

Egy óra múlva ugyanaz a doktornő érkezik. Felállok, lépek felé, odajön hozzám.

 -Tessék mondani, a neurológus mikor fog megvizsgálni? -kérdeztem udvariasan, csendesen, kicsit talán félénken is.

 -Az osztályára strokes beteget hoztak a mentők, őt kellett ellátnia. Magát váltás után már egy másik orvos fogja megnézni! - meglehetős ingerültséggel hagyták el ezek a szavak, az amúgy formás fészküket.

A külső váróba mentem, ahol a népes hozzátartozói csapat foglalt helyet. Nemtetszésemet a kelleténél erőteljesebb hanghordozással hozhattam feleségem tudtára, aki rendre, csendre utasított, nagyon helyesen. Visszaballagtam a helyemre és a szélütéses ember jutott az eszembe. Remélem ennyi idő alatt sikerült az állapotát stabilizálni!

Fél kilenc körül a hangtalan magányomat egy fiatal szőke hölgy zavarta meg. Egy eddig nem látott helyiségbe gurított és bemutatkozott. Megvizsgált és megnyugtatott, nincs semmi jele hirtelen idegrendszeri rosszabbodásnak. Intézkedett, hogy készítsenek tüdőmről röntgenfelvételeket. Oda már gyalog mehettem egy asszonnyal együtt, akit a betegkísérő gumikerekeken mozgatott mellettem. A fotók gyorsan elkészültek, azonnal láthattam is régtől ismert, fokozott rajzolatú hilusaimat.

      Ezután nagyon hosszú ideig nem történt semmi, az idő múlását szándékosan nem ellenőriztem. Mivel is tölthetném el okosan, ha felkészülten érkezek. Egy jó könyvvel, vagy keresztrejtvénnyel, esetleg másokkal meg nem osztott zenehallgatással. Egyik sem állt rendelkezésemre, maradtak a kusza gondolatok. Érdekes, hogy egyik sem a testem-lelkem bajaival foglalkozott.

23 óra körül megjelent egy új ember. Papírt tartott a kezében és a néhányunk közül engem szólított.  -Nincs különösebb baja, valami gyulladásos folyamat lehet a szervezetében. - Felírok egy antibiotikumot, azt mind szedje be és jelentkezzen a körzeti orvosánál. - Ja, egy kis vért is találtunk a vizeletében. - A papírjait ott kint kapja meg. - mutatott a bentről is jól látható pultra.

Én türelmesen végighallgattam, de egy mondata azért megijesztett.

 -Doktor úr! - Nem zavarja önt, hogy tőlem nem kértek és én nem is adtam vizelet mintát?

A doki rám nézett, láttam rajta, hogy most ő ijedt meg. Mégis szó nélkül, együtt mentünk ki az elbocsájtó helyhez.

Az adminisztrátor a hozzátartozók felé irányított, ott foglaljak helyet. Majd szól, ha sorra kerülök. Én nem mozdultam és elhatározásomat tudomására is hoztam. Látta, hogy a kanült piszkálom, figyelmeztetett arra, hogy azt én nem távolíthatom el. Öt percen belül jött valaki és megtette helyettem. Addigra a papírom is a kezembe került. Éjfélre már ajtót is nyithattam, az otthonit.

     A felújított klinikában a sürgősségi betegellátás intézményét október elején állították üzembe. Én alig három hónap múlva keveredtem oda. A sajtó szerint az egység Európa szintűen teszi a dolgát. Ezt a minősítést nem ismerem, nem tudom, hogy mit takar, hiszen Európa olyan nagy és sokféle nemzetek keverékéből van összegyúrva.

Akkor ott szombaton, az volt az érzésem, hogy az ellátottak többségét a napközben működő, aktuális egészségügyi intézményeknek kellett volna fogadni és bajukat orvosolni. Láttam, hogy a gyógyító apparátus szorgalmasan teszi a dolgát a sürgősségin és egy időben a klinika osztályain is. Betanuló időszak volt ez a maga hibáival együtt. Engem megnyugtattak és meg is gyógyítottak, köszönettel tartozok ezért. Remélem, hogy a véres vizelet gazdáját is megkeresték.

      Köszönettel tartozik mindenki ezeknek az embereknek! A tisztes megélhetés reményében lehet, hogy túlvállalják magukat. Sokan közülük fáradtak és törődöttek. Mégis ők azok, akik itthon maradtak és többségük, erejükhöz és belátásukhoz mérten teljesíti a kötelességét.

A mosolygó lángos

     A tűzoltók magukénak érezték a várost és ez fordítva is így lehetett. A komoly értékeket teremtő munkától a káreseteknek már nem is minősíthető apró kis segítségig, szinte minden belefért, beleférhetett a ma olyan divatosan lánglovagoknak titulált csapat napi elfoglaltságai közé. A szomszédos kenyérgyár piaccá alakításakor, forintban is kifejezhetően jelentős támogatást nyújtottak a beruházónak.

Én gyakran mentem át oda csak körülnézni, beszélgetni, vásárolni és nem titkoltan meginni egy fröccsöt, vagy egy sört. Megvettem néha a kertjének terméseit árusító mama motyójából megmaradt kilónyi krumplit, hadd indulhasson haza. Reggeliztem frissen sült hurkát, mert nem állt ott sorba senki. Vitáztam és véleményt cseréltem a soha nem hiányzó földimmel, Anti bácsival, de nem hagytam ki a lángossütőt sem, ha ettem a kerek csodájából, ha nem. Az igazság az, hogy Zsuzsánál napi tennivalókat, holnapi terveket beszélgettünk meg és mindig volt közöttünk, aki a frissen készült lángos elfogyasztása mellett döntött.

      Rég volt mindez. Sok éve már, hogy a nyugdíjasok kenyerét eszem, messze esik tőlem a piac. Nemrég meglátogattam azt, mert arra jártam. Sima hétköznapon, már dél-közeli időpontban, merő nosztalgiából. Rögtön a főbejáratnál, nem vásárlási szándékkal nyomtam le az egyik kilincset. Az asszonyok a régiek, változatlanul fiatalosak és kedvesek. Bő választékban az illatozó hentesáruk és egyre növekvő számban a fenti polcokon sorakozó mókás figurák.

     Zsuzsa egyedül, ilyenkor már ritkán látogatja vásárló a fehér csempékkel kirakott pavilonját. Látom, hogy az olaj forró, sütnivaló van még, kérek hát tőle egyet, így ebéd előtt. Készítse azt a jobbikból, a kevésbé zsírosból, az egészségre alig ártalmasból. Mindig így élcelődtem, nem haragudott érte. Amíg az olajban rotyogott a lángos, és amíg kevés sóval megfűszerezve elfogyasztottam azt, a nagylányáról és az emberéről beszélgettünk. Őket ismerem a családjából. Sok munka és boldogulás, jó volt ezt hallani.

Nem egy leányálom ez a meló. Télen-nyáron korán kelni, sok-sok órát talpon állni, fűtve is fázni, egész napos tömény illat, estére is érezhető. Zsuzsa fáradtan is mosolyogni tudott és ezt a derűt még a lángosába is belesütötte, úgy adta tovább nekünk. Tette ezt még akkor is, ha minden egyes lángosa eladása után számlát írt és annak összegét a pénztárgépbe ütötte.

      Ha én lennék az adóhatóság, minden lángossütőnek - legalább a mosolyuk megtartása miatt - egyszerűsíteném az adóztatását. Ismerem, látom, hogy hol, mit és mennyit tesz, megalkudnék vele. Szolgáltatásának változatlansága mellett éves x forint adó megfizetésére kötelezném. Az ismeretlen összeg megegyezhetne az eddig befizetettekkel, vagy valamivel több is lehetne, erre kötnék vele megállapodást. Cserébe nincs kötelező számlaadás, pénztárgép használat, nem kell adót bevallani, hozzá szakértőt megfizetni. Azért még ellenőrizgetném, de nekem is egyszerűbb lenne és én is megtanulhatnék mosolyogni még akkor is, ha a lángost  a nyári szünetben csak úgy beugró nagylánya adná a kezembe.

     Magamról és családomról én is beszéltem, közben a lángos is elfogyott. Zsuzsa nem adott számlát, csak mosolygott. De nem is engedte meg, hogy fizessek.

Nyilvántartási száma: HJ1204

     A kertvárosi lakásunk cseréje leginkább a megnövekedett négyzetméter igényünket tudta kielégíteni. A korábbi másfél szoba csendesnek mondható, rendezett, tiszta környezetét hangoskodó szomszédok piszkos lépcsőházai váltották fel. Nem csoda hát, hogy az első adandó alkalommal menekültünk onnan. Szilváskertet vásároltuk meg Mecsekfalu bejáratánál  és építési területté nyilváníttattuk azt. A város gyorsan módosította rendezési tervét és környezetünkben családi házas beépítést tett lehetővé. A beépítési telkek szűkössége ellenére a temető közelsége miatt nem születhettek ide építési engedélyek.

Harminchárom éve már annak, hogy Pécs városát elhagyva itt építkeztünk és beköltöztünk. A függetlenségét 1954-évben elveszítő falu terjeszkedésének akadálya azért elhárult, amikor az időközben felépített Körtvélyes városrész felőli oldalon új házak nőhettek ki a földből. Arról volt akkor szó, hogy a sokszintes panel épületek egykor majd harmonikusan összeolvadnak a szélső óvodától a szélső családi házig. Meghagyva jókora parknak a középütt futó úttesttel határolt földeket.

      Három évtizede látom erkélyemről a változásokat. Az elültetett és kettétört fácskát, a patak szabályozását az eltüntetett nyárfákkal, az önállóságra való törekvést, az emberek győzködését és a népszavazás megbukását. Tisztán tartott bokros ligetek helyett a kínosan nyírt kopasz domboldalt, a legelésző lovak mellett az erőltetetten betelepített ipari objektumokat. És most jön az eddigi legrosszabb! Sikonda gyönyörű völgye, a végre szépülő Körtvélyes tömbje és Mecsekfalu pihentető csendje közepébe belerikkantani terveznek egy börtönt.

     Európa azt mondja, hogy zsúfoltak a börtöneink, a rabok emberhez méltatlan körülmények között élnek azokban. Hága bírósága már több millió forintos nagyságú, az elítéltek kárpótlására kötelezi a magyar államot. Sokan vannak, sajnos ez igaz. Többségük dolgozhat, televíziót nézhet, szentmisét hallgathat. Naponta háromszor étkezhet, meleg vízben is fürödhet és biztos reggelre hajtja álomra a fejét. Egyiküket sem fenyegeti a kilátástalanság, vagy a fagyhalál. Európának talán a bűnök megelőzésére kellene nagyobb figyelmet fordítani és nem privilegizált helyzetbe hozni a visszaeső, a téli hideg elől rácsok mögé kívánkozó csibészeket. De jó, hát legyen több börtön, ha már ilyen sokan vagyunk azokban. A fogvatartottak emberi méltóságát óvjuk, de előbb a sértettekkel való törődés legyen a fontosabb.

      A belügyminiszter ki is írta börtönös pályázatát. Több hektár területet és teljes mértékben közművesített, önkormányzati tulajdonú ingatlant igényelt. Tele van a város a szénbányák egykori építményeivel. Egyik sem a város tulajdona, talán az államé sem. Nem jöhettek számításba, tovább romolhat az állaguk. Rendben tartásukra senki nem kötelez senkit. Azért az tény, hogy a kiszemelt földrész az egyetlen olyan, ami kertvárosi jellegű, családi házas lakóterület kialakítására alkalmas, Vagy erre már soha nem lehet szükség? Én nem tudhatom. A nyilvánosság előtt elhangzott, hogy 2015-ben az üdülőterület szomszédságába, városrész, annak óvodája és falu közé beszorítani egy büntetés végrehajtási intézetet, enyhén szólva, nem európai megoldás. Akkor milyen, ázsiai? Távol áll tőlem, hogy ezt a földrészt bántsam.

A testületi döntés előtt az érintett városrészekben a polgármester tájékoztatókat tartott. Elképzeléseit mindkét helyen keményen elutasították. A faluban én is ott voltam. Tiltakozásunk hatására a polgármester Dombóvárt és Kaposvárt hozta fel példaképpen, mint pályázót.

  -Hiszen ott nem hülyék élnek! - mondta és ezzel a vele szemben ülő választópolgárokat nem akárhogyan leminősítette.

Eljött a terület képviselője is, aki a feltett kérdésre így válaszolt:

  -Nekem a város érdekeit előbbre kell sorolnom, ezért a pályázat benyújtására igennel fogok szavazni.

Egy megígért tartózkodást megértettem- és szó nélkül elfogadtam volna.

Ott volt még a rendőrkapitány, aki megnyugtatni szándékozott bennünket, miszerint a börtön jelenléte nem eredményez kedvezőtlen változást a közrendben, közbiztonságban. Maga se gondolhatta komolyan, vagy csak a meggyőző erő hiányzott?

BV-s vezető a börtön életéről, a foglalkoztatottak előírt szakmai végzettségéről beszélt. Amit mondott, az nem tükrözte egyértelműen az érintett jogszabályi előírásokat.

Volt a sorainkból olyan hozzászóló is, aki nagyon is otthon van a pályázattal kapcsolatban felmerülő jogi kérdésekkel. Mondta is a magáét, azóta új beosztásban dolgozik?

A polgármester 250, később már csak 150 biztos komlói munkahelyről szólt a börtön kapcsán. Nem tett említést arról, hogy a rabok munkája érint-e, és ha igen, hányat a komlói munkavállalók sorából. Ahogy itt se és sehol másutt nem mondott számokat arról, van-e már jelentkező komlói ember, aki az ugyancsak sajátos, leendő intézményben szeretne dolgozni.

  -Már legalább ötvenen törték rám az ajtót! -ha ilyeneket mondott volna, de nem, talán nem is kopogtattak.

     Mecsekfalut és Körtvélyest képviselték azok az emberek, akik a Városház téren demonstráltak. A transzparensek tőmondatainak szellemében, kulturáltan zajlott a tiltakozás. Kár, hogy elmosta az eső. A rendezvényen bicegő lábakkal magam is részt vettem. Sokan ismernek a városban, szerettem volna, hogy tudják, ellenzem a két városrész börtönnel való feldíszítését. Az egyre erősödő zivatarban láttam, hogy egy-egy ablakban meglibben a függöny. Talán épp a pályázatot tárgyalta a testület. Még szerencse, hogy szép számú rendőr - igaz, kocsikban ülve - vigyázott ránk.

      Országos hírű eseménnyé nőtte ki magát a komlói börtönügy. Elismert kriminológus szólalt meg a megyei sajtóban. Hallgattam őt korábban többször is. Meggyőződésem, hogy egyenes, tiszta lelkű, becsületes ember. Biztos vagyok abban is, hogy a helyi körülményekről nem kapott részletes tájékoztatást. A börtön mellett érvelt az országgyűlési képviselő is, neki talán meghatározottan az volt a dolga.

     Valamit kellene tenni, gondolkodhatott így a polgármester. Szavazatokat gyűjtetett be, jó sokat, ellenőrizetlen módon. Igazolva ezzel azt, hogy Komló akarja a börtön városba telepítését. Akcióját reprezentatív felmérésnek hívja. Teszi ezt annak ellenére, hogy a háttérben embereket fenyegettek meg munkahelyeik elvesztésével. Tudom, ez komoly vád, de valóságáról a szememben hiteles és érintett ismerősök győztek meg.

Népszavazás megtarthatóságára gyűjtik az aláírásokat az ellenzők aktivistái. A határidő végére igazán kevéssel tér el a szükségestől a hitelesek száma. Már csak a pályázatot elbírálókban bízhatnak ők.

     Levelet írtam a büntetés végrehajtás országos vezetőjének: Tisztelt Parancsnok Úr! A börtön tervezett helyén élő lakosság egyértelműen tiltakozik a megvalósítás ellen. Erről a lakógyűléseken meggyőződhetett a bv. pécsi egységének képviselője is. Az érintett, mintegy 3500 ember érdekeit a polgármester nem támogatja, sőt, érthetetlen módon ad hangot, vélt, vagy valós érdekeinek. Körtvélyes és Mecsekfalu városrészek ezért népszavazást kezdeményező aláírások gyűjtésébe kezdtek. Megfélemlített és közömbös emberekkel én személy szerint is találkoztam, a kezdeményezők hitét azonban ez nem csorbította. A hét közepén lejár az aláírások gyűjtésének ideje, annak eredményessége ma még nem ismeretes. A héten választják ki a pályázatok közül a megvalósítandó létesítmények helyét. Tisztelettel kérem, hogy a döntésük meghozatalakor vegyék figyelembe az általam leírtakat, ha már azt polgármester és képviselő testület nem tette meg. Komló, 2015. május 26. Halász Jenő

A vezérőrnagynak írt levelemnek természetesen  megadtam a tisztességes formáját, de egyáltalán nem bíztam abban, hogy a leírtakat komolyan veszi, veheti. Már másnap választ kaptam, miszerint a pályázati anyaghoz csatolják a levelemet. Megmosolyogtam.

      A városban azért történtek más események is. Az V. Bányász találkozón a polgármester is beszélt. Nem átallotta - az eseményhez egyáltalán nem illően - lekicsinylő modorral felemlegetni a börtönt ellenzőket. A járdán elhelyezett azon széken ülve hallgattam, amelyet Ernő barátom kedvesen hozott ki a nagy házból. A beszéd végén felháborodottan, emelt hangon ágálva jött felém egy cimbora.

 -Szólj hozzá! Hogy lehet ennyire hülye valaki? Képes az egész ünnepet elrontani!

Láttam az egykori bányászon a jogos felháborodást, igyekeztem megnyugtatni.

 -Képzeld azt, hogy egy buta ember beszélt, egész másképp fogod megítélni.

Rám nézett, morcos ábrázata egyre derűsebbé vált, aztán széles mosollyal intett még egyet, majd szó nélkül eltávozott.

A pályázatokat elbírálták. A polgármester jól lobbizott. Komló a nyertesek között van minden történés és tiltakozás ellenére. Ez akár a hatalom arroganciája, írtam annak idején.

     A PécsMa.hu riportját nézem és hallgatom. Mecsekfalun élők nyilvánítják ki véleményüket az ügyről. Új dolgokat nem mondanak számomra, Hanghordozásukból, szavaikból a megszokott őszinteség mellett már a kiszolgáltatottság és a szomorúság is kicseng. Olyanok, mint akiktől ellopták a jókedvet és a szabadságot.

A riporter megszólítja a polgármestert is. Megszokottan akadozó válaszaiban a reményeiről beszél. Reméli, hogy a kérdéses terület közművesítése nem a pályázatot elnyerő önkormányzat költségvetését fogja terhelni.

A többgyerekes családok lakáshoz jutását a kormány támogatja. Lehet, hogy a börtön éppen ezt a területet lopja el? Vagy nincs már ilyen fiatal a városunkban? De akkor kinek a számára akar munkahelyet teremteni a polgármester?

      December végén találkoztam a polgármesterrel Mecsekfalun a hagyományos Mindenki Karácsonyfája ünnepen. A képviselő asszony is ott volt, velünk parolázott. Tanulja a római jogot. Talán kapisgálja már, mi is az a demokrácia. Városunk első embere azonban egy fa árnyékában, sarokban meghúzódva figyelhette, hogyan örülünk egymásnak, Jézus születésének. Jobban tette volna, ha nem jön el  a kis ünnepünkre. Neki is, nekünk is, talán a másnap megszülető Megváltónak is tetszőbb lett volna.

      Keresek egy valós okot, amiért a polgármester erőltetetten, a döntéshozatalban résztvevőket is meggyőzve kiharcolta Komló városának a börtönt. Csak engem és még néhány ezer választópolgárt "köpött szembe". Magatartására nem találok, csak feltételezek magyarázatokat, de ezek gondolatként megmaradnak a fejemben. Vállalom a rizikót, talán nem idéznek elő ott kóros elváltozásokat.

Nem hinném, hogy a város lakósságának megosztottságát kívánta, de elérte azt. Az emberek kígyót és békát kiabáltak egymásra és eszükbe sem jutott körtvélyesi-falusi fejjel gondolkodni.

Mi bajotok vele? És ha te kapod meg szomszédnak? Ja, akkor én is veletek vagyok! Bizony elhangzottak ilyen mondatok, csak nem elég gyakran és nem elég hangosan. Így fordulhatott elő, hogy a hét dombra épült város lakóssága az önállóságuktól megfosztott falucskákkal együtt megfojtotta a Körtvélyesben és Mecsekfalun élő embereket. Ehhez asszisztált a város polgármestere és képviselőinek többsége.

     Törekedtem arra, hogy a polgármester szót minél többször leírjam. Nem sikerült annyiszor, ahányszor a Komlói Újságot helyettesítendő lapocskában e név megjelenik.(Elnézést kérek az egykori Komlói Újságtól az összehasonlítás miatt.) Róla fényképet ide nem tehetek. Elégedjünk meg azzal, hogy láthatjuk őt a Télapóval, a sportoló fiúkkal, a kolbászt töltő csapatokkal, stb., stb., stb... A számítógép óva intett a "hülye" szó használatától, de mindkét alkalommal elhangzott, sajnos. Az olvasótól elnézést kérek!

Kicsi, hamar felejthető emberkék magamutogatása ez? A nagy emberek, egész éves jövedelmüket teszik le a haza oltárára, annak boldogulására. Róluk időt állóan nevezhetünk el utcákat és tereket. Ma már ilyenek nincsenek. Egyre több viszont az a sok, rossz ember, akik kinőtték a börtön falait.

Három évtizede figyelem erkélyemről a változásokat. Nem tudom miért, de bízom abban, hogy a lenyugvó nap soha nem fogja  sugarával a képbe nem illő börtön falait cirógatni.

Három Üdvözlégy...

     Gyimesi László plébános helyettes kívül és belül egyaránt elhanyagolt templomban celebrálta miséit, amikor 1955-évben a sásdi plébániára megérkezett. Sokat fáradozott azon, hogy a római katolikus templom új ruhát ölthessen magára. Gyűjtötte a lakosság adományait, szervezte és összehangolta a felújításban résztvevő hívők és szakemberek munkáját. Mi gyerekek szerettük ezt az embert. Örömmel koptattuk utolsó órákon az iskola padjait, amikor hittan óráját tartotta, érdekes történetekkel fűszerezve azt. Finoman még rajcsúrozhattunk is a templomkertben a ministráns ruhák levetése után a Szentháromság-szobor és Nepomuki Szent János kőbe vésett alakja között.

     100 forintos családonkénti adományokból, perselypénzből megteremtődött a felújítás anyagi háttere. A tetőszerkezet bontásával kezdődött el a munka. Gratzl plébánost helyettesítő pap fáradhatatlanul rótta a köröket a műemlék felügyelőség, tanács, építési hatóság körül. Kereste és harmadjára meg is találta a festőművészt, aki azonnal neki is látott a festmények megtervezéséhez. Püspöki konzultáció után közös nevező és a belső falakon egyre-másra kirajzolódhattak a freskók.    

A templom hajójában az első képen Anna és Joachim mondják el gyermekük felajánlására tett fogadalmukat. Idős korukban áldotta meg őket az ég Máriával, Jézus édesanyjával. A háttérben egymás mellett álló házaspár előtt Mária díszes gyertyatartóval a kezében, fehér fátyollal borított égszínkék köntösben  megy fel a lépcsőn. Karját kinyújtva a főpap felé halad, aki Isten templomának szolgálatára szenteli fel a gyermek Máriát.

     A főpap megfestésére Gratzl Gyula esperes plébános állt modellt. A pályakezdő káplán Hosszúhetény község után több kitérővel, 1935-től szolgálta a sásdi hívőket és élte itt aggkorát. Állítólag előszeretettel jártak hozzá gyónni a kikapós asszonyok, a  bűnösebb lelkek. Nem látott már igazán és három Miatyánknál és három Üdvözlénynél soha nem kért többet vezeklésül. Elvesztette látását, de nővérei közül egyik mindig átsegítette a gyóntató székig. 1963 tavaszán én is ott voltam a temetésén. Soha annyi embert még nem láttam halottat kikísérni a temetőbe. Istennek sok szolgája a színes ruháikkal még emlékezetesebbé tették ezt a szomorúan szép eseményt.

     A kertben megtartott misék után kíváncsiskodó emberek bujkáltak az állványok között és csodálták meg az egyre szaporodó freskókat. A hajón láthatjuk még, ahogyan édesanyja neveli Máriát és Józsefet a templomnak nevet adó szűzzel. Végül elkészült mind, jöhetett a bontás és takarítás. 1957. augusztus 11-én aztán az ünnepi nagymisén résztvevők adhattak hálát Istennek és embernek egyaránt templomuk felújításáért.

    Akárhányszor is néztem Máriát, nem ismertem fel benne a hetediket éppen befejező nővéremet. Ezt a képet a Mária életét ismerők meghatódottan, mosolygó arccal nézik. Vera büszke, mégis alázatos főtartását legfeljebb oldalról pillanthatja meg, kicsit irigykedve egy angyal. Merthogy nem ő, hanem osztálytársa került a főhelyre.  

Vajon mi járhat a fejében ma a négygyermekes, sokunokás édesanyának, nagymamának, amikor a freskón a gyermek Máriában önmagát meglátja?

Szánalom

     Az elmúlt napokban a 2. Magyar Hadsereget megsemmisítő ütközetben hősi halált halt katonáinkról országszerte megemlékezéseket tartottak. Tanultam erről történelem órákon, olvasgattam is hozzá. Elnagyolták abban az időben, nem igazán részletezték az eseményeket, mégiscsak egy Szovjetuniót támadtunk meg! Százezernyi embert semmiképp sem nevezhettünk hősnek. Vagy mégis csak azok? Hosszú hónapok óta, már kényszerből idegen földön, rosszul öltözve és felszerelve, kemény fagyoktól szenvedve, csak a szabadság reménye tartotta bennük a lelket. Mészárszékre kicsapott, szerencsétlen édesapák és legények voltak ők, akik lidérces álmaikban látták, hogyan alussza igazak álmát az Isten! S ha szerencsésen hozzáálmodták, hát ölelték asszonyaikat, gyermekeiket, szívüknek kedves lányokat. Nem a hősi címet adó haza, mások áldozták fel akkor ott a sok katona életét. Mások, akik soha nem jártak a Don folyó kanyarulatánál.

Egy Trianonnal megcsonkított és becsapott ország előtt elhúzták a mézesmadzagot és besétáltunk a II. világháborúba. De mit kerestünk a Donnál, kinek az érdekeit szolgálva öltük a családjaikat, házaikat, hazájukat védő katonákat? A szívem fáj a meghaltakért, mélységesen együtt érzek azokkal, akik a mai napig nem tudják mi lett a sorsa az évtizedekig hazavárt embereknek.

73-éve történt, semmi kerek évforduló, gyanúsan túl sok a fellengzős, erőltetett képekkel teli beszéd. Tavaly miért volt kevesebb, jövőre lesz megemlékezés? Mitől függ ez? Mire figyeljek? Mire ne figyeljek?

      Nagyapám két fiával együtt harcolt az I. világháborúban. A háború nem szolgálta sem az ő, sem a gyermekei érdekeit. Az idősebb, Dezső a háború után külföldön keresett és talált munkát magának. Elhagyta és elveszítette hazáját, amiért nemrég még fegyvert fogott. A fiatalabb, Gyula tüdőbajjal ért haza a frontról. Ez a kór hamar el is vitte. Papa második házasságából a legidősebb Lajos bevonult katonának, de az ezred parancsnoka - miután megnézte a személyi anyagát - a frontra kivonulás helyett hazazavarta. Felesége három gyermeket nevelt és a negyediket hordta a szíve alatt. A fiatalabb, Rudolf örökre ott maradt a Don folyó partjainál. A kertész Nagy Pista bácsi mondta el, hogyan ölte meg őt egy mellette felrobbant repeszgránát. Nevét szülőfalujában, a II. világháborús emlékmű őrzi. Testvérük Matild, Gabriella kislányával és férjével együtt halt meg egy óvóhelyen, Budapest bombázásakor.

Másik nagyapám fia Ernő, szerencsésen hazaérkezett a Szovjetunióból. Partizán harapott ki egy darabot a megfagyott füléből, de akkor ott ő volt az erősebb. A légynek ártani nem tudó ember ölni kényszerült. Nem tartotta hősi cselekedetnek, csak a Teremtőnek nem tetsző önvédelemnek. Öccse, Béla bolgár fogságba került, onnan ügyeskedve szabadult és jött haza kicsi fejsérüléssel.

Rudolf nagybátyám feleségétől és két leányától vett búcsút bevonulásakor, nem hitte, hogy örökre. Harmincöt év, ennyi jutott neki. Ma hősi halottnak mondják, de soha senki, se ember, se hatalom nem pirult el azok közül szégyenében, akiknek köszönhetően vágóhídra küldtek és hajtottak több százezer magyart. Katonákat, kortalan férfiakat és nőket, nyiladozó szívű gyerekeket, karon ülő kisdedeket.

Ellenkezőleg! Európa nagy közösségében a bennünket félrevezető, galád módon becsapó országok a mai napig elfelejtettek bocsánatot kérni. Szabadna jó szót hallani a tengeren túlról is. Igaz, élnek kis hazánkban ma is kétes hírű emberekről szobrot faragni vágyók, elegen.

     A család hősi halottjának nevét, sajátomban másodikként én viselem. A sorkatonai szolgálatot becsülettel teljesítettem, emlékének csak ennyire felelhettem meg. Háborúban sehol nem vettem részt, koromnál fogva már nem is fogok. De a földünk nem forog normálisan, valamelyik pontján mindig ropognak a fegyverek. És a fészkek csak terjednek tovább, mert mindig van az a pénz, amivel olajat önthetnek a tűzre.

     Én pedig csak aggódok gyermekeimért és unokáimért, függetlenül attól, hogy melyik országban hajtják álomra a fejüket.