"Hazádnak rendületlenül..."

A százéves háború vége sok embert dobott ki az utcára. A harci feladatok nélkül maradottak keresték a kiutat, a megélhetést adó munkát, nem sok sikerrel. Maradt a kocsma, a bűnözés. Ebbe a világba született bele a franciák kalandos sorsú költője, Francois Villon. Hogy tagja volt-e valamelyik bűnbandának, nem sikerült kideríteni. Párizsból kitiltották, talán ennek köszönhető, hogy elkerülte az akasztófát. A nyakukban Szent Jakabra emlékeztető fésüskagylót viselő betörőket, tolvajokat, rablókat azért féltette: "Kagylósok, tartsátok magatokat távol a bitótól" Mindhiába figyelmeztetett, a dijoni perben egy ügyes vádalkuval sikerült a "Kagyló gyermekei" nyakán megszorítani a kötelet.

116 év után a csaták elmaradtak, az angol és francia emberek ma tisztelik egymást és békés szomszédként élik az életüket. Minden bizonnyal ezt elősegítette az is, hogy történelmük során megtanultak gazdagodni más húsába vájt karmaikkal is.

A mi államalapítónk, István király kemény diktatúrával rendet vágott és ezzel megteremtette feltételét annak, hogy beilleszkedjünk Európa közösségébe. Történelmünk másképpen alakult, sokaknak fájt ránk a foguk.

Európa biztonságát is szolgáló, függetlenségünk kivívását és megőrzését akaró harcainkban ritkán és nem teljes mellszélességgel nyújtottak segítséget nekünk kontinensünk országai. A Tanácsköztársaság bukását követő Trianon nem a hatalom eltévedt gyakorlóit, de az egész magyar nemzetet sújtotta. A békeszerződést megfogalmazóknak ki adott lehetőséget egy nép porig alázására és megcsonkítására? A Pénz volt az, mert mindig az volt és az ma is az Úr!
 
Jött egy Bécsi döntés" majd még egy és ezek kaput nyitottak nekünk egy háborúba. Bátran be is sétáltunk azon. A "kiruccanás" végén ott találtuk magunkat a szocializmust építők táborában. Következett azután negyven év aminek  a végén csak kiderült, hogy ismét rossz lóra tettünk. Hirtelen szabaddá vált az út Európába, felnyíltak a sorompók, másfél évtized kellett ahhoz, hogy ezt írásban is a tudomásunkra hozzák. Ennyi idő viszont éppen elegendőnek bizonyult, hogy a magyar emberek millióinak érdekeit figyelembe se véve kiárusítsák az országunkat az arra ácsingózó Nyugatnak és minden közös vagyonunkat a házon belül is jól helyezkedők nevére írassák.

Egyszerre csak jött -az emberek lelkében a remény gyertyáit felgyújtó- egy fiatalos csapat, kezükben a demokrácia zászlóit lobogtatva.  Velük együtt meneteltek a magukat Isten szolgáinak tartók sokasága. Így együtt minden eszközük meg volt arra, hogy Magyarországot rendbe hozzák és a régóta várt fejlődés útján elindítsák. Ám e helyett folytatódott a rablás és kifosztás. Hatékonyan segít ebben ma már a Kelet világa is.

Tele van ez a földgolyóbis hazugsággal. A sajtó, rádió, televízió megfelelő eszközök azok terjesztésére. A mi kicsi hazánkban rosszabb a helyzet, mert segítenek ebben már a közterületeken elhelyezett táblák is. Még szomorúbb, folyamatosan cserélve vízét a vázáknak, beköltöztették a valótlanságok csokrait az intézményeinkbe is. Már azon se csodálkozunk, hogy az olvasni tanuló gyerekek tankönyveikből ki-kilopják az igazságot és azt a felülről érkező parancs szerint buta álságokkal helyettesítik. 

Mi magyarok talán megérdemeljük a sorsunkat? Miért nem jutottunk el odáig, hogy őszintén beszélünk egymással? Kiknek az érdeke ez a folytonos, egyre csak erősödő megosztottság? Hol van István király megálmodott Magyarországa? Villon világa támadt volna fel itt minálunk? Négysorosát lefordítottam, csak úgy, szabadon, nem Faludy-féleképpen:

Nyakon csípett életem rontója,
 
gallok közé pottyantott a gólya. 

Felettem a bitót kötél nyúzza
 
s nyakamat már seggem súlya húzza.

Nem először idézem a magam gyártotta "Quatrain"-t. Fél napot töltöttem el kísérőként egy -az emberek egészségét szolgáló- intézményben, ott villantak fel előttem saját magam tákolta Villon soraim. A sok írása közül miért nem egy derűt sugárzó, sziporkázó szonettje jut az eszembe? Talán azért, mert több órán keresztül egyet se hallottam a pénzbe se kerülő, gyógyító sugarú, szép szavakból.

50-60-éves emberek véleményét olvastam minap a világhálón a mára kialakult helyzetünkről. "Mi,ötven, hatvan évesek megvoltunk a Kádár rendszerben, de vágytuk a nyugati életet! Mit kaptunk? Posztkommunista, tolvaj csürhét!"

Szent Jakab fésűskagylóját viselő embereket nem ismerek, nincsenek is ilyenek. A tolvaj csürhe mégis létezik, mert tűnnek el a milliárdok, mert a pénzből ugyebár soha nem elég! A gombot akkor és ott parancsszóra megnyomó egy fikarcnyit sem különb, még ha ellopták is a lelkét. Sokkal rosszabb ez, mint egy százéves háború. Ezer esztendő után megkaptuk a lehetőséget arra, hogy egy nagy családban egyenrangú gyermekként nőjünk fel, de mi nem élünk ezzel. Európa anyánk -ha ellenünkre követett is el bűnt- a kezét nyújtotta felénk. De mi a balosunkkal paroláztunk, nem csoda hát, hogy mostohák maradtunk és kiszolgáltatottak.

Négysorosában Villon -ha nem is tehetett róla- nagyon megbánta, hogy franciának született. Ma egyre gyakrabban hallani a bátortalanul kimondott gondolatot: "Szégyellem, hogy magyar vagyok." Az emberek lelkét eltorzító és megfájdító szavak ezek. Miért nem szolgál egyszer már bennünket egy olyan hatalom, amelyik a példamutatásával élen járva megtanít bennünket a tisztességre, a becsületre, az egymás iránti szeretetre? Hogy a büszkeség feszíthesse mellünket, amikor meghalljuk:

"Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar. "

Adj, ha kapni szeretnél!

    Ez alkalommal nem idéztem József Attila Nagy ajándékok tora c. verséből egyetlen sort sem. Közösen elénekeltük -ahogyan tesszük ezt minden születésnapon- "Ez a nap más, mint a többi..." dalocskát. Mindez ebéd után történt, amikor sor került a gyertya lángjának elfújására, az ünnepi torta felszeletelésére és annak jóízű elfogyasztására.

   Augusztusi hétköznap volt, amit vasárnapnak érezhettünk mindannyian. Örömmel nézhettem, ahogy sorra nyújtják át ajándékaikat a kicsik és nagyok egyaránt. Egy csokor virággal megtettem ezt én is. Unokáim mosolygós puszikkal és ölelő karjaikkal azt az arany-igazságot juttatták az eszembe, hogy soha nem veszítheted el azt, amit adsz másoknak. Nem történt semmi különös, csak egy nagymama a születésnapja kapcsán most visszakapott egy kicsikét abból a szeretetből, ami tetteiből és szavaiból régtől kisugárzik.

   Mind a tizenöten itt voltunk, fürdőzhettünk még a nyárvég melegében is. Nekem mégis az a három nap jutott az eszembe, amikor a most ünnepelt néhány napra egyik fiához elutazott. Egyedül maradtam, beborult és esett az eső. Csak akkor tisztult ki az égbolt, zargatta el a szél a felhőket és sütött ki a nap, amikor újra átlépte a házunk kapuját.

Közvetett befolyás százmilliárdokért

   Hatvan esztendeje élek úgy, hogy lehetőségem van leülni a televízió készülék elé. Az évek múlásával az egyetlen csatornával párosult a kettes, majd bemutatkoztak a megszámolni már nem érdemes magyar és idegen műsort sugárzók. Egyszer már kiértékeltem a kommunikációnak ezt a jeles eszközét és sok jót nem igazán tudtam róla mondani. Talán csak annyit, hogy enyhíti a magány nyomasztó világa szülte  fájdalmas érzéseit és gyógyszer nélkül is segíti az embert kiruccanni az álom világába.  

Akkor mégis mi az, ami most kibuggyanni készül belőlem? Mi késztet engem arra, hogy ismét az otthonomba magát befészkelő készülékről beszéljek? Hát a szolgáltatóm viselkedése! Ki az, hát a Vodafone. A nagyszobában elhelyezett TV-hez csatlakoztattak egy kütyüt, ebben a helyiségben minden látható. A teraszra egy nagy képernyőset helyeztünk, ha sokan vagyunk (ehhez a kicsi családom jelenléte is elég), itt nézzük jó időben leginkább a sporteseményeket. A fenti hálóban van egy régi, az alvás előtti esti műsorok korlátozott megtekintésére ad lehetőséget.

A Vodafone gondolt egyet és a sok csatornából csak néhányat meghagyva, az alábbiakat közölte: "Tisztelt ügyfelünk! Szeptemberig minden analóg csatorna-köztük az itt elosztott csatorna-műsorjele kivezetésre kerül. A digitális jel vételezéséhez médiaeszközre van szükség..." hol, hogyan rendelhető meg, végül megköszöni, hogy igénybe veszem a szolgáltatását. Ha tehát a megszokott életvitelemet szeretném folytatni, akkor legalább két eszközt kell megvásárolnom és beszereltetnem. Mennyi plusz kiadást kóstál ez havonta, nem tudom. A tartalékként még létező két darab régi, de üzemképes tévé sorsáról nem tettem említést.

Időközben megerősítették azt, hogy az egészet komolyan gondolják. Már csak azt kellene tudnom, ki gondolja komolyan. Mert nem is olyan régen a Magyar Állam 100 milliárdokat áldozva 49 százalékos közvetett befolyást szerzett a Vodafone Magyarország Zrt-ben. Ez utóbbi mondatot kellene lefordítani magyarra a 800 ezer tévét néző és a 3 millió mobil szolgáltatást igénybe vevő állampolgár számára. Mert ugyebár az Ő adós forintjaik tették lehetővé az üzlet megkötését.

 

   Én személy szerint kíváncsi lennék arra, hogy az állam nevében megkötött üzlet mögött ki áll? Kik dugták össze az okosnak tartott fejüket és döntöttek már sokadszor az érintett milliók megkérdezése nélkül? Miért vásároltak, mit akarnak a megszerzett lehetőségekkel elérni? Mint tulajdonost, beavatnak engem is, válaszolnak nekem? Tartok attól, hogy nem. Pedig lenne ötletem a tömegeket szolgáló eszközök emberformáló erejének kihasználására.

Sokadik érzékem azt sugallja, hogy a megvásárolt közvetett befolyásnak nevezett valamit a parlamenti többségünk az emberek millióinak további lebutítására kívánja felhasználni. Sok-sok éve szorgoskodnak ezen, mert az irányított -füllentésektől se mentes- egyoldalú tájékoztatás, az irdatlanul sok milliókért kiragasztott firkálmányok és óriás plakátok nem hozták meg a kellő eredményt. Még mindig pislákol bennünk némi értelem.  

Ám az is lehetséges, hogy féltve óvnak bennünket a semmitmondó, értéktelen műsorok tömkelegétől és a sok csatorna elrejtésével csak a jót akarják adni nekünk. Gyerekként kezelnek bennünket, de azért nagy kár az, hogy helytelenül, a gondolkodás nélküli cselekvésekre buzdítanak bennünket.

 

   Én még nem vagyok elég hülye, mert nem tervezem további kütyük beszerzését és készülékeimbe építését. Lefaragok inkább asztalaim lábaiból pontosan akkora darabokat, amekkorák a feleslegessé váló készülékeim magasságai. Így kettős siker gazdája lehetek. Nem kell egyiket se kidobnom és valószínűleg leszűkül annak az esélye is, hogy a sugárzott műsort a gyakori reklámok otrombán elrondítsák.

2023. szeptember 19-én beváltották az ígéretüket és elnémították a médiaeszköz nélküli darabokat. Tudtam, hogy ez be fog következni, miért foglalkozok sokadszor velük? Mert köszönettel tartozom a szolgáltatóm tulajdonosainak még akkor is, ha ez a mostani lépésük a kövezeten csattanó csizmákat juttatják eszembe a régmúltból. Ez ijesztő, de talán megnyugtat és kárpótol azt a temérdek szabad idő, amit a nyakamba zúdítottak, amit bármire felhasználhatok, hisz nem kell a  számomra többségében értéktelen műsoraikkal a látásomat és hallásomat rombolni.                                                                                                                                                                              

Lássunk újra hozzá!

    Hét nap híján ötödik hónapja nem növeltem a blogom bejegyzéseinek számát. Azért ez nem azt jelenti, hogy állandóan tétlenül lóbáltam a lábaimat. Többek között megcsodáltam az unokáim idei nyári táborozását, ha nem is kellett a sok-sok feladat végrehajtásához az én istápom.

   A ráérős időmben -és abból van elég- megtanultam szöveget szerkeszteni, azt nyomda-kész állapotba hozni. Így valósulhatott meg az eddigi 500 darab írásom beköttetése és könyv alakban való megjelenése. A kemény borító elülső oldalán Rüszü látható, a kismalac, amely kedves jószág a nevét adta az internet hasábjain olvasható -ruszu. blogspot.com- blogomnak. Az A/4-es nagyságú kötet hátsó borítóján a szerző látható a piros orrdoktoroktól kölcsön vett pamaccsal. A fotót gyermekem készítette majd 15-évvel ezelőtt, a 60. születésnapomon.                                                                                                                                  Augusztus vége felé mind a tizenöten együtt ültünk le ebédhez. Ebben a legszűkebb családi körben egyikünk kerek születésnapját ünnepeltük ezen a szerdai napon. A gyertya elfújása és a szelet torták elfogyasztása után került sor az ajándékok átadására. Ezt kihasználva nyújtottam át gyermekeimnek és feleségemnek -hogy nálunk is legyen belőle egy példány- a nyomda illatát még jól érezhetően hordozó könyvet. Remélem és tudom, hogy megbecsült darabja lesz az a lakásokban fellelhető tárgyak sokaságának. Tréfásan intettem óvva mindenkit a szabályos és körültekintően óvatos használatra, tekintettel a "Rüszü" súlyára. A könyv egy példánya ugyanis 1765 grammot nyom. Az ötödik példányt -mindössze ennyi készült belőle- húgomnak ajándékoztam azzal a kéréssel, hogy testvéreim is lapozhassák, ha nekik úgy tetszik.

   A blogom 500 írása talán meg is érdemelte ezt a díszes csomagolást. És ezzel nem igazán akarom magam tömjénezni. Minden ember, aki 14 év alatt ennyit írt, mutatta meg magát, családját, a környezetében élő embereket, vesézte ki szája íze szerint pici hazáját és a világot, megérdemli, hogy kezében tartva, mosolyogva olvashassa vissza sorait. Lapozgattam sok példányban megjelent műveket, véleményem szerint jókat és rosszakat egyaránt. Megtalálta mindegyik az elkészítés és terjesztés útját. Az én könyvecském kiadatására mégsem gondolhattam komolyan, mert ahhoz egy dekányit sem értek. Aki mégis látni szeretné, annak ott van ma is a világháló, meglátogathatja ott a szösszeneteimet kedve szerint

  Kedves Kinga! Köszönöm a soraidat! "Nem! ne hagyd abba! Ki fog akkor tükröt tartani? Ki fog akkor tükröt tartani?" Ötszázadik írásomat kiértékelve ezeket a sorokat küldted el nekem. Mi tagadás jóleső érzésekkel töltődtem fel. Egy hűséges olvasóm kérésének eleget kell tenni! Folytatom tehát és ismét csak megköszönöm!