-Örülnöm kellene és megnyugodnom. -mondta egy kedves ismerősöm, amikor édesanyja haláláról beszélt. Néhány hét telt el csak, amióta üres a hosszú évek betegszobája. Az elhagyott gyermek arcán a máskor rendezett szarkalábakat még a feszültség kuszálja. Jól látható rajta, hogy hiányzik neki az a vézna, erőtlen test, amely sok-sok éven keresztül keményen és néha talán erőszakosan is igényelte az ő segítségét. Nála volt meg a panel falak között az a biztos hely és szerető hozzáállás, vagy a testvérek nem is kapaszkodtak két kézzel anyjuk ki sem nyújtott karjaiba?
Én láttam az öregasszonyt. Akkor is, amikor még kicsoszogott a mellékhelyiségbe, amikor még keményen követelte a kövér kosztot és szemtanúja lehettem a tehetetlenül heverő, szemeit a semmibe meresztő, majd élettelen test vergődésének is. Kilencven éves korában a város polgármestere is meglátogatta, mert ez mostanság divat. Köszönthette volna egy csokor virággal inkább azt az asszonyt, aki - harminccal kevesebb ugyan - nemhogy megszabadult édesanyjától, mint egy terhes kolonctól, inkább megmutatta másoknak is, mi a kötelesség, mi a szeretet.
-Egy kicsit felerősítették, most megyek érte a kórházba. - szólt vidáman és szedte fürgén a lábait. Gyakrabban és egyre kevesebb sikerrel javították a mama állapotát. Kemény volt és önző. Gyermekei nem igazán ismerhették fel benne az anyai őrszemet. Kedves szavai nem voltak, a mosoly messzire szökött el tőle. Hosszú éveket élt, haszontalanul. A halál angyala vajon miért várt eddig?
-Képzeld el, mi történt? - Mielőtt végleg lecsukódtak a szemei, rám nézett és mintha mosolygott volna. - Felém nyúlt, megfogta a karomat és megcirógatott. - Az volt az érzésem, hogy köszönetet mond, vagy bocsánatot kér. - Örökre lezárultak a szemei és én nem bírtam ki zokogás nélkül. - és a könnycseppek ismét kibújtak a szemek sarkaiból.
Az idő gyógyírt ken a sebekre, a betegszoba átalakul, de váratlanul... a gyilkos kaszás kopogtat az emeleti lakás ajtaján. Embólia! Most a társat vinné, de az intenzíven szorgoskodók és a féltés takarodót fújnak a halálnak. A sikeres gyógyulás rendesen megmozgatja az élettársak fantáziáját. Közel két évtizedes kapcsolatukat anyakönyvvezető előtt erősítik meg. Barátok, társak, szeretők, pajtások voltak, mától házastársként is élik életüket. Talán az elmúlás szele, talán a mama egyszeri simogatásra kinyújtott karja volt az inspiráció? Én ezt nem tudhatom, ám ahogy ismerem őket, változás nélküli nagy szeretetben élik le életüket. Adja Isten, hogy ez így is legyen!
A hétvégi kert házasságkötő teremmé alakul át. Benne szolidan, szűk körű vendégség előtt mondják ki a boldogító igent. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekek, unokák, meglepetésekkel tarkítva gondoskodnak majd arról, hogy a nap az ünnepeltek számára emlékezetesen gyönyörűre sikeredjen.
Én ugyan nem leszek ott, de innen is látom, hogy a tarka kert közepén, a vőlegény mellett a legszebb virág hogy virít félszegen, türkizkék köntösében.
