Ismerek egy kedves, mosolygós fiatalasszonyt, akinek -ha tehetném- a Bátorságért Érdemjelet adományoznám. Elfelejtett aggodalmaskodni önmagáért,legyőzte a félelmét és életet adott egy kislánynak. Kár, hogy a belügyminiszter kizárja rendeletében az én elképzelésem megvalósítását. Félreteszem az okoskodásomat és elmondom azt, ami történt, ami engem bánt.
Mindenek előtt néhány mondattal csupán dióhéjban szólnom kell az autoimmun betegségnek
tartott sclerosis multiplexről. A szervezet tévedésből küldi az
ellenanyagokat az idegrostok szigeteléséhez és ezzel gyulladást és
károsodást okoz még az idegekben is. Mindez lelassítja, vagy
megakadályozza az izomkoordinációért, az izomerőért, az érzékelésért és a
látásért felelős idegeken az ingerület továbbítódását. Ez az ezerarcú betegség
kiszámíthatatlan, annak lefolyása kezeléssel módosítható, a
tünetei enyhíthetők csak.
Hát ebben a gyógyíthatatlan kórban él az én írásom alanya.
Igyekszik tenni a dolgát mint mások, de a körülötte feszülő kerítéseket
csak ő látja. Az állapotát jól ismerő orvosok kiállítják a rokkantsági
bizonyítványát, nyugdíjas lesz. A havi apanázs összege lehetővé teszi
számára, hogy lemondjon az otthonán kívüli, egyre nehezebben végzett
munkákról. Éveinek száma és a nyakába zúdított szabadidő egyre-másra
gondolkodásra ösztönzi egy régtől áhított, bevállalni még nem mert
gyermek megszületéséről. Élete társának munkabére és az ő nyugdíja talán
elég lesz arra, hogy szülessen egy kicsi a családba, hogy őt szerény
körülmények között, de tisztességgel felnevelhessék
Ki is nyitja csillogó szemeit a csöppség, gyönyörű kislány! Boldogsággal
tölti be a ház minden apró kis zugát, lakóinak lelkét. Büszkeség
feszítheti az anyuka mellét. Elhatározása valóra vált, kislányában olyan
gyümölcsé érett, amelyet nagy örömmel szüretelhet naponta, amely minden
ébredés után újra kínálja magát az ágak között ficánkolva.
A kora-nyár szülötte Ő. Nevében olyan fogalmakat rejteget, amiket mi emberek sokszor felejtünk el gyakorolni, vagy bátran kimondani. Kegyelem, könyörület, szépség!
Fordul az esztendő, tavaszodik. Levelet hoz a postás, hivatalosat. Változás történik a rokkantsági ellátásban. Kormány, vármegye, rehabilitációs ellátási és szakértői osztály teljesen váratlanul döntött úgy, hogy a 92 ezerből lefarag és a jövőben csak 57 ezret folyósít. Hogyan történhet ez meg? Fent kimondják, lent végrehajtanak, gondolkodás nélkül. Akkor a családok védelméről szóló ígérgetések csak a fröcsögő szájakból kicsurranó maszlagok? A döntést meghozó és a levelet formába öntő csak egy gondolkodás nélküli szolga a fogalom csúfos értelmében? Legalább kérdezett volna valaki: Hogy van, mit csinál, elég a havi pénzük, jut minden nélkülözhetetlen fontosra? Bár ha a döntés eleve elrendelt volt, jobban tették, hogy egy szó se hagyta el a szájukat, újabb hazugság született volna. Vajon hány embert érintett ez az orvtámadás? Lehet, hogy ez a felszabadított pénz teremtette meg "nagyjainknak" e súlyosan inflációs világunkban érdemtelenül adott béremeléseket? Akárhogyan is, ez úgy visszataszító, ahogy van. Az érintett padsorokban ülők nem akarják megismertetni ezzel a tíz hónapos kisbabával és azonos cipőben járó pajtásaival -igazán nem is dolguk- a kegyelmet és a könyörületet, de még a szépségüket se veszik észre? 
A család a megélhetésének drágulása és a hiányzó 35 ezer forintok miatt jókorát szorít a nadrágszíjon. A rokkant nyugdíjas pedig keresi a tőle ellopott igazát. Az ítélet kihirdetésekor a bíró arcán mintha szégyenpír foltok táncoltak volna. Azt biztosan nem látta, hogy a felperes küszködik a hangos zokogás kitörésével, de talán látta annak kétségbeesését, amikor csendes szavakkal tudomásul vette és fáradtan elfogadta azt, hogy veszített.
A kicsi még nem értheti az egészet, egy pillanatig kérdőn tekint a világra, majd jobbnak látja szorgalmasan folytatni megkezdett munkáját.
