Nyomot hagyni

Thália szentélyeit leginkább csak hivatalból látogattam, közülük is csak keveset. Nem mentegetőzni akarok, biztosan volt helyette más elfoglaltságom. Elmaradásomat e téren a televízió igyekezett pótolni és én elé is ültem egy-egy darab megtekintése céljából. Így aztán tudtam is, hogy az általam felépített lépcső fokain melyik aktor hol helyezkedik el. Ez a rangsor a bántás szándéka nélküli és csak az enyém. Hiányos ismereteim miatt ma meg se kísérelnék ilyet összeállítani.

Nemrég egy velem egyidős, közismert férfi színész arról beszélt az őt kérdezőnek, mit is szeretne tenni a jövőben. Azon kíván még dolgozni, hogy nyomot hagyjon maga után. Elgondolkodtam ezen a mondatán. A középszerű ember közel a hetvenhez így gondolkodik? Nem adott számára elég örömet egy-egy jól sikerült este, egy hosszabban elnyúló taps, egy színpadi társ elismerő mosolya? Hogy gondolja a jövőjét, mit akar, mennyit akar? Nem irigylem őt!

Az élettől csak kevesen kapnak lehetőséget olyan maradandó megalkotására, amelyre néhány emberöltő után még emlékezünk. Előnyben vannak azok, akik mögött restaurálható, ma is megcsodálható tárgyak maradtak, akiknek zenéje akár Istennek is tetszők, akik írásaikkal a könyvekhez ragasztanak bennünket. A jó, vagy rossz ügyért híres harcolók, a feltalálók egészen a Holdra utazókig. És folytathatnám. De Johann Sebastian Bach vajon elégedett volt-e magával a D-moll toccata és fúga utolsó akkordjainak megkomponálásakor. És ma tudjuk, hogy a szénszálas izzólámpát -többszáznyi felfedezése közül - Thomas Alva Edison fedezte fel? Hozzájuk képest mit is akar az én színészem? Talán csak magának megfelelni.

Valamilyen mértékben biztosan él minden emberben az a vágy, hogy nyomot hagyjon maga után. Milyent és mekkorát? Mi szürke, kisemberek elégedjünk meg azzal, hogy ismerőseink majd tisztességgel elbúcsúznak tőlünk, ám a temető kapujában már a holnapi feladatokról beszélnek.Így is van ez jól. A gyermekeink, unokáink még sokáig emlékezhetnek ránk. És ehhez nincs feltétlenül szükség még több tapsot ígérő előadásokra. Elég hozzá egy csipetnyi "só", maroknyi szeretet.

Mindez azon a szombaton jutott az eszembe,  amikor hiába hozta aprócska csokoládéit a Manó, nem voltak itt a fiókot kihúzó kezecskék.

                                                                                                                                                      

"Nálunk legfőbb érték az ember!"

Sportcsarnok, termálvizes lórehabilitációs központ, látvány-szegénynegyedes mozipark, csúszdapark, stadion. Ebben a sorrendben leírva olvasom egyik városkánk töretlen fejlődéséhez kapcsolódó létesítményeket. Konkrét személyhez köthetők ezek a sikerek, mondják sokan irigykedve. A tűzhöz közelebb ülő mindig is több meleget kapott. Az biztos, hogy ilyen nagyszabású beruházásokhoz szükséges forintokat nem a helyi önkormányzat gazdálkodta ki.

Nem kötődök a városhoz, nem jártam még ott, mégis örülök az ilyen híreknek, minden, hangosan is feltételezett visszásság ellenére. De mégis csak van valami a bögyömben, ami kétségeket ébreszt bennem. Elszomorító esemény miatt lógatom az orrom. Négyszintes lakóépület egyik lakásában egy  férfi mumifikálódott holttestét találták meg. Vajon mennyi ideig feküdt holtan a "természetes" halált halt ember? Hány hónap, év telt el a test teljes kiszáradásáig? Úgy tűnik, hogy a folyamathoz ideális volt a lakás hőmérséklete és páratartalma, mert ezeket sajnos nem változtatta meg egy kinyíló bejárati ajtó.

Milyen az a közösség, amelyikben ez előfordulhat? Mégis rosszallásomnak adok hangot az egész várost illetően. Ennek az embernek nem volt rokonsága, vagy azokkal élő kapcsolata? De hát létezett, valaki csak ellátta! Az is lehet, hogy gondoskodott saját magáról, amíg ezt megtehette. Látványos leépülését senki nem láthatta, feltehetően egy erősen szorító infarktus vágta a földhöz, ám az is lehet, hogy egyszerűen éhen halt. Máról holnapra megszűnt létezni és nem keltett hiányérzetet senkiben. A szomszédoknak nem tűnt fel a csend, a mozgás hiánya, az épületben lakók egyikének sem hiányzott a rossz előéletű, nem szeretett lakó? Nem kellett volna közös költséget fizetni, lépcsőházat takarítani? Nem hozott semmit, legalább közmű fizetési felszólításokat a posta? Nyugdíj nélkül élt, miből, talán segélyekből? Nem kereste az önkormányzat adó, vagy gyámügy kapcsán? Egykori munkatársait nem érdekelte a szolgálattól eltiltott sorsa? Büntetése letöltése után csak úgy kidobták, ellenőrzés nélkül hagyták? Nem hiányzott egyetlen társadalmi szervezetnek sem? Volt háziorvosa, aki nem látogatta meg?                                                           

Egykori élettársa végül, valamilyen érdekből rátörette az ajtót. Megérdemelte a sorsát, úgy kell neki mondanák sokan. Miért maradt el egy kinyújtott kéz, egy esély? 

Senkit nem szabad hibáztatnom, de biztos, hogy ez az ember fikarcnyi segítséget nem kapott egy új élet kezdéséhez. Élhetünk így egymás mellett? A kutya kitisztítja pajtása harapott sebeit, mi pedig köszönés nélkül megyünk el egymás mellett. És ez a jobbik eset, mert egyre gyakrabban meg is marjuk  embertársunkat. Szaporodnak a lakásokban felejtett, mumifikálódott holttestek száma.

Még mindig örülök a város gyors fejlődésének, csak a sorrenddel van bajom. Tanuljanak meg előbb bekopogni a szomszédhoz, hogy van, miben segíthetek kérdésekkel és csak ezután épüljön a stadion! Nem helyesen működik ma a mi kis világunk. Az én általános iskolámban a falon díszelgett a címet adó mondat. Ma nem látom sehol, pedig komoly mondanivalót hordoz magában még akkor is, ha a bolsevik rendszer egyik frázisáról van szó. Hajdan sokan szerették volna, hogy valóra váljon, ma nem akarják, vagy nem merik kiírni sem.  A kevesek kezébe koncentrálódó hatalom a bokros teendői mellett nem ér rá, vagy talán nem is akar egyenrangúként foglalkozni minden emberrel, a csupa nagybetűs EMBERREL! Pedig hát azért van! Vagy nem? 

Nap jobban ránk sütött

Amikor alakzatban kiléptünk a laktanyából, ötven méter után mindig balra fordultunk. Ezen az úton közelíthettük meg a lőteret, a sertéstelepet és a lőszer raktárat. Itt tanultuk meg vak-majd éles golyóbisokkal használni a géppisztolyunkat, őrségben vigyázni tarackjaink lövedékeire, a hizlaldában ellátni és tisztán tartani a sertéseket. A disznóólak felújítása hónapokig tartott. Kőművesek és maltert keverők lettek a kiskatonák. Én gyakran vittem a srácoknak biciklivel a tízórait és vártam meg ott az ebédet. Szívesen dolgoztam is a fiúkkal, mielőtt a lőtér mögötti sásos-ingoványos területen begyűjtöttem volna a napi vízibolha csomagot. Parancsnokom irodájában az akvárium lakói vártak arra türelmetlenül.

Ez a terület akkor a város végét jelentette. A kanyarban lévő Tüzér kocsmától családi házak kíséretében meneteltünk jó kedvvel, parancsszó nélkül is lépést tartva. A közút akkoriban nem volt forgalmas, zavartalanul nézelődhettünk, beszélgethettünk. Az utca közepén egy takaros házikó udvarában többször is feltűnt egy csinos kislány. Söprögetett, virágokat szedett, kicsi kapát tartott a kezében, szorgoskodott. Egyszer aztán megleptük. A jól begyakorolt katonadal kezdésére nótafelelősként adtam a felhívást a kezdő sor beéneklésével. A ház elé érve egyszerre  fordítva jobbra a fejünket elkezdtük, hogy "Nap jobban ránk sütött, szívünk mélyén ez úgy átütött" és mindannyian mosolyogtunk. A lány meglepődött, de a mi ajándékba adott mosolyunk szépítette meg az arcát, majd  a dalt folytatva mentünk tovább. Többször is megismételtük ezt a kollektív udvarlást. A kocsma kerti vendégei, az utca lakói megtanulhatták ezt a kedves dalt. És meggyőződésem, hogy többségünkben komolyan gondoltuk azt, hogy "hazámat nem hagyom, apáink, örökét, édesanyák édes örömét..." És abban is biztos vagyok, hogy legtöbbünk ilyenkor valóban egy kislányra gondolt.

A Diák kislány mellett biztosan énekeltük a Tüzér indulót is, mást is. Amikor daloltunk, szabadon szálltak a gondolataink. Sokáig nem jutott eszembe ez az emlék.     

A sorsom úgy hozta, hogy ahol egykor őrszolgálatot teljesítettem, oda többszintes lakóházat építettek, amelyben évekig éltem a családommal. Így hát naponta megjártam a dalos utat és juthatott eszembe a kislány, a Tisza parti hárs alatt.

Kilóg a sorból

Magdi eladta a jussát és a családi házba új lakók érkeznek. A falu idős emberei sorra kiköltöznek a temetőbe, megüresedő otthonaikat gyakran foglalják el idegen, városi emberek.Többségük hamar beilleszkedik, keresi és meg is találja azokat a kapcsokat, amelyek segítségével összeköti magát és családját a már itt élő emberekkel.

Megváltozott az élet. Nem műveli mindenki a földjét, bár a többség akarja. Legalább rendben tartani nagy erőfeszítéssel, fizetett segítséggel. Az utcán más a helyzet, az mégis csak a porták kirakatja! A részönkormányzatok folyamatosan sokat tesznek a rend fenntartásában. Igazolják ezt a közösségi életet szolgáló építmények és területek csinosítgatása, az ápolt virágágyások. Jóleső érzés látni ma még az ablakoknál kihajoló virágokat, alattuk a tisztára sepert járdákat.

A helyzet azért mégsem ennyire rózsás. Akadnak lakók, akik mástól várják el, hogy a házak előtt a járdákat övező füves területeket lekaszálják. Ezek a sorból kilógó emberek azért néha kaszát ragadnak, még ha a szégyenérzetük miatt teszik is ezt. Van közöttük olyan is, aki a fűnyíró rendszeres használata helyett rendhagyó megoldást keresett és talált. Térkövekkel borított be mindent a ház falától a közútig. Más szín, más szélesség, a környezetből kirívó megoldás. Önkormányzati területen is beruházott, de biztosan kapott rá engedélyt. Ez a megoldás nekem nem tetszik. Leginkább azért, mert esténként itt gépjármű parkol, nem is akárhogyan, a házra merőlegesen. A járdai szakasz gyalogosan nem használható, a járművet ki kell kerülni az úttest felé. Nem azért aggódok, hogy a Gumó kocsmából hazafelé ballagva engem fog elütni egy arra járó autó, inkább az apró gyerekek miatt. Akik estefelé szabadon rajcsúrozva -szülői felügyelet mellett is- éppen a parkoló autó miatt gyakorta veszik igénybe az úttest gidres-gödrös aszfaltját. Néha esztelenül közlekedő emberben pedig mi sem szenvedünk hiányt.

Borúlátó vagyok, ez nem jó. Miért nem akarok hinni abban, hogy egyszer majd kinyílnak a kapuk és esténként az udvarban parkolnak az autók, nem össze-vissza, előre, hátra és keresztbe. És nagy játszótérré válik újra az utca, kicsinek és nagynak, ha már  nem jönnek fáradtan hazafelé tele tőggyel a tehenek.