Hírek

      Kinyílt a világ, híreivel naponta tömik tele a fejünket. Ha nem vagy rá kíváncsi, akkor is rád erőltetik. Válogathatsz közülük, melyiket hiszed el és melyiket fogadod fenntartásokkal, melyikről mondod rögvest, hogy nagy kacsa. Bajba akkor keveredsz, amikor valakiről, vagy valamiről a hír megduplázódik és azok szöges ellentétben állnak egymással. Még rosszabb helyzet születik meg a feltételes mód gyakori használatával. Ez ellen úgy védekezhetsz, hogy lekapcsolod a készüléket, összehajtogatod az újságot. Ha szerencsés vagy és van kivel beszélgetned, tedd azt. Témául válaszd a színeset és a szépet. Társalkodó hiányában fogj egy neked értékes könyvet vagy hallgass zenét.

    Az én helyi sajtóm a Dunántúli Napló. A minap ígértek egy egész oldallal több közeli hírt. Azt hittem, hogy ezzel szaporodhat a pozitív gondolatok száma és elmaradoznak a kedvünket előnytelenül befolyásoló tudósítások. Előttem a legfrissebb, olvasom: csecsemők fulladtak a tengerbe, mezítláb menekül a csempész, hét év börtön halálos késelésért, vádemelés szurkálásért, barátja ölhette meg, próbára bocsátás náci jelkép miatt, százötvenezres leépítés várható, 300 ezres büntetés is jöhet, szeméthegyre panaszkodnak a szomszédok, hangosítót loptak, bűnszövetségben elkövetett vesztegetés, tisztességtelen forgalmazói magatartás.

Most bekapcsolom a televíziót, híreket mondanak, folytatják az előbbi sort. Kikapcsolom.

     Európában legújabb-kori népvándorlás van. A sokféle okból útra kelő emberek száma kezd félelmessé, elviselhetetlenné válni. A folyamatot törvényszerűen követi az erőszakos cselekedetek, bűncselekmények ugrásszerű emelkedése. Ad elég alapanyagot a hírszerkesztőknek. Nekünk még sincs rá szükségünk, mert van azért itthon is elég baj. Itt van mindjárt a legutóbbi. A buliból induló fiatal lány soha nem érkezik haza. Holtan találják az erdőben, bűncselekmény áldozatává vált. Ilyen hír egy egész hétre elég, megdöbbenti, sokkolja az embert. Kicsit megnyugtatni talán csak azzal lehetne az olvasót, hallgatót, ha fel is sorolnák pl. a tisztességtelen forgalmazókat. Ez viszont nem divat, hivatkozva a csibészek személyiségi jogaira.

      Ahol a Mecsek már rég elfelejtett magasabbra nyújtózni, a Völgység szelíd lankái között történt meg az eset. A lány egyik faluból a másikba, iskolától iskoláig, gyalogosan járta a határt. Calmette védőnő, aki a gyerekek tuberkulózis elleni védőoltását végzi az egész járás területén. Érettségi után kezdte és fél évszázadnyi időt töltött el a tbc. elleni, váltakozó sikerű harc területén. Sötétbarna, dús fürtjeit finoman emelgette a kora tavaszi szél, ügyelve arra, hogy az összhangban legyen a sudár test csípőjének ringásával, amit a formás lábak mozgása a legtermészetesebb módon varázsoltak látvánnyá. A fürkésző kék szemek a hosszú pilláikkal, a telt ajkak mosolya igaz elégedettséggel tölthette el a rápillantót. A vállon himbálózó táska és egy-egy csendben eldúdolt dallam mindehhez még hozzátett és a kép tökéletesen alkalmassá vált férfi szemek, szívek legeltetésére, meghódítására. De akkor, az 1960-as évek elején a két falu közötti út csendjét dologidőben nem nagyon háborgatta senki és semmi. A lánynak még tetszett is, hogy útitársa néhány kikeletet köszöntő madárka volt csupán.

     Aztán csak egy pillanat és ez a kép darabokra tört, cserepei ijedten hullottak az útszél porába. Még a madár is hirtelen rebbent fel és gyors csapások után már a távolabbi vadcseresznye virágtengerében bújt meg. Az árok mentén a sűrű bokros már felhúzta tavaszi, zöld ruháját. Mögüle a gyalogútról hirtelen bukkant elő és fordult a lány felé egy jól megtermett alak. Bozontos haja, rendezetlen bajusza és szakálla éppen úgy festettek, mint széles mosolya, ijesztően. Hosszú kabátját hirtelen mozdulattal széttárta, majd úgy állt meg a lány előtt, mint ahogy az anyja őt világra hozta. Összes ruhája a háta mögött laffogott a szélben.

A megriadt pillanatot a gyors cselekvés követte. Szív a torokba, cipők a kézbe és usgyí! A lány nagy ívben kikerülte a magamutogatót és versenyt futva a friss szellővel, a tervezettnél korábban érkezett meg a következő iskolába. Ott azután a védőnő megnyugtatta, hogy az úton az a szerencsétlen flótás teljesen ártatlan, soha még nem bántott senkit. Majd csendben elnézést kért a még pihegő kolleginától, mert időben szólni, elfelejtett.

     Néha így kellene kinézni egy-egy rossz hírnek azokban az eszközökben, amelyek akár formálni is hivatottak bennünket. Megkeresni a cseppnyi jót, humorral spékelve orrunkra kötni azt. Ha pedig ilyenek nincsenek bennük, tegyék azokat egy nagy lyukú rostába. Rázzák meg jól és a fennmaradók közül csak a mellettem történtekről adjanak tudósítást. Az üres oldalakat pedig töltsék meg örömteli, mosolyt fakasztó hírekkel. Meg kell ezeket keresni, ha munkával jár is! Nem sikerül? Vékonyka lesz a sajtó, rövidül a híradó. Jut is majd időnk könyvek olvasására, zenék hallgatására.

Dúdold, dalold, kicsit bátrabban!

     Többet akar a Teremtő attól az embertől, aki megfelelő sorrendben és füleknek is tetsző magasságokban képes a torkából hangokat szabadon kibocsájtani. Az ilyen ember énekel. Emlékezetből, vagy kottát olvasva, hangszeres kísérettel, vagy a nélkül, egyedül, vagy többedmagával, másoknak szórakoztatására, saját örömére, vagy csak úgy. Bonyolult dolog ez, tele felelősséggel! Tudni kell, hogy mikor és hol, kiknek, hogyan és miért pengetjük meg lelkünk egyedi és utánozhatatlan hangszerének húrjait! Könnyű egy Giglinek megszólaltatni a virág áriát, hiszen tudja, hogy tehetségével az aktuális Carmen szemeibe nézve kell egy időben közvetítenie a kétségbeesés és a szerelem szövevényes érzéseit.

     De mit szóljak én? Sok száz melódia ismerője vagyok és a dalszövegek többsége már megtalálható a gyűjteményemben, csak Carmen késlekedik. Valamikor énekeltem otthon a családban, kardalosként az általános iskolában. Később csak ritkán a testvéreim társaságában vagy szűk baráti körben a hegedűm mellett, ha valakit irányítani, segíteni kellett a helyes szövegre és hangra. Néhány éve csak, amikor egy kiránduláson Árpi Bátyám szintetizátoron az O sole mio-t játszotta. Államról leemeltem a hegedűt, odaléptem egy csokor asszonyhoz, akik mintha dúdoltak volna a napsugárról. A billentyűkön szaladgáló kezekre néztem és azok újra nekifutottak a dalnak. A hangerőre ügyelve elénekeltem ezt a kedves Capua szerzeményt. Senki nem tartott velem, engem figyeltek. Még jobban koncentrálva, eredeti nyelvén szólaltattam meg az olasz dalocskát, Che bella cosa.

 -Ügyesen titkoltad eddig előlünk! - szólt egy mosolygós, szemüveges asszony, aki pályakezdő pedagógus volt gimnazista koromban, a kollégiumban. Ennyi hát a története a sok bennem rekedt hangnak. De mégse! Tavaly meglátogattam egy bajtársamat egy sima hétköznapon, előzetes bejelentkezés nélkül. Annak idején arra kért a nyugdíjas búcsúztatóján, hogy segítsek neki elénekelni egy magyar nótát, amivel feleségének szeretne köszönetet mondani. Ő nem tudta, vagy nem merte előadni, én nem ismertem, hát elmaradt az előadás. Most én kértem őt és asszonyát, hogy üljenek le a kerti padra és fogják meg egymás kezét. Láttam rajtuk a tanácstalanságot, gyorsan felelevenítettem búcsúzás napján a nóta elmaradásának okát és azt pótlandó, Marika szemeibe nézve, ügyelve a dallam tisztaságára, megszólaltattam a "Te vagy nekem az az asszony" című műdalt. A végén a hirtelen nagy csendet a köszönetet kifejező mosolyok törték meg. Pistának ezen a napon volt a 70. születésnapja.

     Ismerek valakit, aki nálam talán szerencsésebb volt, még ha maradt is benne kiénekeletlen. A Nagy Lajos Gimnázium szólóhegedűséről beszélek, Lajos bátyámról. A jóvágású negyedikes fiú osztálya teadélutánon, színes műsorral kedveskedik a Leőwey Klára  Gimnázium másodikos leányainak. Lali egy olyan dalt választott, amiről fontosnak érzem egy kicsit többet is szólni.

Huszka Jenő Gül Baba című operettjének 50-éves születésnapját Kalmár László úgy ünnepli meg, hogy megfilmesíti azt, Gábor diák címmel. Az ekkor már Kossuth díjas rendező következő filmjét betiltják, hamarosan nyugdíjazzák, magányosan és elfeledetten hal meg. A kritikusok bántják a Gábor diákot, mert csak a szórakozás kedvéért csinálunk filmet? Az tény, hogy óriási volt a nézettsége. Biztos az is, hogy a fiatal és kedvelt színészek mellett az öreg, rózsáit sírva leszakító Gül Baba maradt  meg főszereplőnek, a nézőket tanító mesternek.

A film dalait sokan dúdolták, azokat magam is jól ismerem. Amikor a népköztársaság bírósága a csepeli forradalmárokat halálra ítélte, ők felálltak és elénekelték: "Az utolsó kívánságom, halljátok meg emberek!" Bátyámat nagy valószínűséggel nem ez motiválta, inkább a szép fruskák szédítése, szerelmes pillantásuk elnyerése. Minden bizonnyal erőteljes és vágyakozó hangon adta a lányok tudomására, hogy: "Ott túl a rácson tündérek élnek, oda kívánok menni én, oda!"

     A fruska Leilák közül többen is azonnal, fülig szerelmesek lettek. A fiú hangját hallhatták már egy évvel korábban is a Pécsi Rádióban. Akkor Schubert Szerenádját énekelte a szerző nyelvén. Ám az én testvérem a szíveket markoló dallal elhintett magokat már nem nevelhette dús kalászokká, talán nem is akarta. Még aratás előtt érettségizett és talált másik iskolát. Akkor régen, a teadélutánon zavartalanul szórakozó fiatalok nem tudták, hogy 1956-os halálra ítéltek énekelték ugyanezt a vérpadról. Arról, hogy kivégezték őket, végképp nem hallhatott egyikük sem, mert az csak ősszel, már egy új tanév kezdetén történt meg, 1958-ban.

     Volt ebben a filmben még egy dal. Azt a többet, amit a Teremtő az énekszótól kíván meg, itt rejthette el? Elképzelhető, ha az én egyik galambom a hazám. Énekeljünk hát bátran, adjunk munkát a postásnak, aki darumadár, fenn az égen! S ha végképp nem érünk már haza, fejünket édes hazánk hattyúfehér keblére lehajtani, akkor még mindig rázendíthetünk búfelejtőként arra, hogy "Borban az igazság, borban a tavasz."

Ha egyszer minden doboz hazatér

      Ahogy múlik az idő, egyre körülményesebbé válik a konyhaszekrény alsó- és felső polcairól kivenni bármit is. Kész tornamutatvány hozzájutni a belső sarokban csendben meglapuló serpenyőhöz, térdeplő állás és mély meghajlás nélkül nem is megy. Csimpaszkodás és gerincünk megnyújtása szükséges a mosogató feletti műanyag edénykék levételéhez. Ennek a fióknak az ajtaja jobbra nyílik, mégis a bal oldalamnak áll kézre, mert ez utóbbi irány felé már nem léphetek. Szerencse, hogy az én suta kezem ma már ügyesebb az egykori kézilabdás jobbosnál. Tény az, hogy egy ki-bepakolás után felüdítő élményt jelenthet egy kis laza állásban elvégzett apróbb mosogatás.

     Az úgy történt, hogy ezek a jól záródó műanyag edények egyszer csak kezdtek elszaporodni. Nem olyan nagy számban, mint a nyulak, de annál sokkal gyakrabban. Nem fordult elő, hogy a bevásárló kocsinkba ne landolt volna közülük egy. Hamar ki is nőtték a helyüket, szorítottunk hát másutt is egy kis zugot, amit hamar be is népesítettek.

      Szerencsés emberek vagyunk, gyakran húzhatjuk ki az étkező asztalát. Ilyenkor több a fazék és nagyobb is. Könnyen előfordulhat - mindig így történik - az is, hogy marad egy kevéske a levesből, a köretekből és húsokból. A sütemények már úgy készülnek, hogy abból küldeni is lehessen. Ilyenkor az anyu a gyerekeknek, a mama az unokáknak csomagol. Mindkettő ugyanaz a személy, a lényeg, hogy megcsappan a dobozok száma.

      A rendszeres testmozgásnak azért vannak korlátai. Nagyon valószínű, hogy még egyszer átalakítjuk a konyha bútorzatát és korunkhoz igazodva kezelhetőbbé tesszük azt. A hosszú évek során megőrzött eszközökből néhányat akár selejtezhetünk is. A színtelen, kék csíkos tetős műanyag edényekre féltően vigyázunk és nagy számuk ellenére, azoknak férőhelyet biztosítunk. Mert mi van akkor, ha fabatkát sem érve beporosodnak a spájz egyik eldugott sarkában?

Jaj, akkor már az asztalt se kell kihúzni!

Postás,vidd a levelet!

     Pénteken két információ jutott a tudomásomra. Mindkettő ugyanarról fizetésről szól. 2015 februárjában, Magyarországon egyhavi jövedelemről, bérből-fizetésből élő emberekről.

Az egyik személy a Magyar Posta frissen megválasztott Elnök-Vezérigazgatója. Nem ismerem, középkorúnak gondolom, bír a fontos beosztásához szükséges iskolai végzettséggel.

A másik egy kedves ismerős fiatal, aki orvos és most rezidensként dolgozik egy klinikán.

A postai első embert, korábbi tevékenysége leginkább az OTP-hez kötötte. Családját, életkörülményeit nem mutatták meg az olvasónak, amikor leírták, hogy havi keresete 5.600 000 bruttó forintra emelkedett. Képzeletem szerint saját tulajdonú tető van a feje felett, lakásában a nyolcórai munka után tárt karokkal fogadják őt felesége és gyermekei.

Az egyetemet végzett orvos komoly munkát végez, igaz, nem teljes felelősséggel. Szüleivel él, önálló lakása nincsen. Gyakorló orvosként a havi jövedelme 140 000 forint, természetesen bruttóban.

      Mindkét személy havi illetményét valaki, vagy valakik megállapították, teljes felelősséggel. A vezért nem kellett gyomrozni, hogy elfogadja, a rezidensnek szemlesütve adták át a havi illetményt igazoló iratot. Mindkét emberrel szemben társadalmi elvárások fogalmazzák meg az igényeket. A postai- és egészségügyi szakterületeken mi állampolgárok is sok mindent látunk javítanivalókat a szolgáltatásaikban. Mindkettőben dolgoztam is. Sok olyan levelet kézbesítettem, amelyek a határokon belül legfeljebb néhány napot töltöttek el feladótól a címzettig. Kár, hogy annak a néhány évi nyári, hónapos munkáimnak nem találták a nyomát, amikor nyugállományba vonultam. Nem is keresték volna? Nos, ez a kiemelt nagysággal fizetett ember rendet tesz, sőt, fáradhatatlanul serénykedik majd azon is, hogy beosztottjainak bére tisztességgel közeledjen a sajátja felé. Röntgen asszisztensként 30 % veszélyességi pótlékkal volt jobb a fizetésem a hasonló cipőkben szorgoskodókénál, néhány év után mégis elhagytam ezt az egyébként szeretett szakmát. Miért? Mert ebből a pénzből nem gondolhattam megtakarításokra, családalapításra.

      Mi lesz az elkövetkező években az ismerős orvos feladata? Tanuljon és dolgozzon! Betegként látom is, hogy ezt teszi valamennyi a szakorvosi címek megszerzése érdekében. Ám azt is látom, hogy egyre csökkenő felügyelettel, mind komolyabb feladatokkal látják el őket és teszik a betegekkel együtt egyféle kiszolgáltatottá.

Az én kedves ismerősömnek még más gondja is lehet. Neki ajánlotta fel az állam a CSOK-ot sőt annak extra változatát, amelyek igénybe vételére szülnie kellene - lévén egy szép hölgyről van szó - gyermekeket. Ha talál egy társat, mondjuk egy másik rezisztenst. Az ötlet halva születettnek tűnik, a bérük megduplázása ellenére is, mert hiteltörlesztésre, pelenkára már biztosan nem futná.

      Vajon a postai vezér a mostani beosztásához mekkora fizetéssel végezte a begyakorló munkát? Hogyan tudja elfogadni azt a tényt, hogy egy embernek, aki történetesen egy pályakezdő orvos, negyven hónapig kell szolgálatot teljesítenie ahhoz, hogy az ő egyhavi illetményét magáénak mondhassa. Biztosan nem tetszik neki sem, nyel egyet-kettőt, aztán másra fogja.

Igaza van, nem is az övé a felelősség. A kérdésben sáros embereket a kormányban, a parlamentben kell keresni. Ott vannak sokan, akik saját havi apanázsukat túl magasra emelték, ezért szemérmetlenül hunyják be szemüket - emelik fel kezüket, vagy nyomják meg a gombot - a sok kiugró előtt.

      Az emberi élet anyagi feltételeiben ekkora különbséget tenni rosszabb magatartás, mint a legsötétebb kizsákmányolás. Az utóbbi érthető, az előbbi nem. Ha mégis, hát akkor az a legszörnyűbb! Nincs már akkor becsület és haldoklik a remény is.