Szerethetem úgy a hazámat

 "Szerethetem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!" Cserdi község egykori polgármestere fejezte így ki hazaszeretetét. Bogdán Lászlónak hívták, július végén halt meg. Azt mondják, önkezével vetett véget életének.

A Zselic alatt a Mecsekháton ebben a falucskában 350 ember él, többségében cigányok. A település 2006-ban olyan polgármestert kapott, aki a párját ritkítja. Aktívan politizált, tervezett és végrehajtott. Kapcsolatokat teremtett, ágált és dicsért. Hagyta magát meggyőzni és győzött meg sokakat. Másfél évtized alatt megmutatta, hogyan kell és lehet kenyeret adó munkát adni az emberek kezébe. Láttatta azt is, miként lehet kitárni az iskolák kapuit a közösségük gyerekei előtt. Követni való mintát tett le az asztalra, kulcsát a velünk élő cigányság felzárkóztatásának.

Ismertem közülük a tanítót, a bányászt, a kereskedőt, a muzsikust, a teknővájó fafaragót, a kertjét művelőt, az erdei gombát gyűjtögető napszámost, a lusta kiskatonát. Azután ott fent valamit elrontottak. A cigány édesanyák gyakrabban hozták világra a kicsinyeiket a család megélhetésének szolgálatára. A hatalom közben nem adott munkahelyet nekik, arra kísérletet sem tett. Mindennek az eredménye az lett, hogy a számában nagyra nőtt kisebbség a kilátástalanság, a teljes megosztottság és a szegénység mély gödrébe süllyedt. Nem érkezett segítség a sajátjaiktól sem, sőt! A kormány kényszerű milliárdját éppen az kótyavetyélte el büntetlenül, talán "kiérdemelt" segítséggel.

És akkor jött Bogdán László, aki megmutatott egy utat a kátyúból kivezetők közül. Amit tett, az nem tartozott a csodák közé, vagy talán mégis? Követői nem igazán akadtak, segítők is alig. Kitartóan és fáradhatatlanul tette a dolgát egészen addig, amíg a gondjai fel nem őrölték egészségét. Úgy hírlik, hogy azoktól és egyre súlyosbodó betegségétől menekülve választotta inkább Cserdiben a temető csendjét. Családja kérésére kevesen kísérték végső nyughelyére.  

Nincsen "cserdi csoda" és nem is volt! Nyomoznak a faluháza-körüli korrupciós ügyekben. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat szajkóznak igazán meggondolatlanul írt-és mondott csatornák, gyalázva és gyaláztatva egy ember emlékét. Csúnya divattá vált a védekezésre már képtelenek gyanús ügyletekbe keverése. Így járt az egykori polgármester is. Elszámolási problémák, titkokkal övezett hívások, eltűnt milliók, büntető feljelentések, bizonyítatlan rágalmazások. Én nem tudhatom, hogy ez utóbbiak mögött, milyen érdekektől vezetve, kik állnak. Az eltelt hosszú hónapok szótlansága azt a feltételezésemet erősítik meg, miszerint rosszakaratúak mondvacsinált, kegyetlen játéka volt mindez.

A falu első embere sok barátot szerzett magának. Hogy közülük melyik az igazi, már nem fogja mindegyikről megtudni. Az biztosan nem abba a körbe tartozik, aki most a neve hallatára szégyenlős, kierőszakolt mosolyt csal az arcára. Azoknak hiányzik, akiknek ő tartott lámpást a kezében és adott hitet egy szebb és jobb életre. Járóka Sándor az éjszakázó "Király" jut eszembe Lászlóról. Mindig csak jó kedvvel és vidáman nyújtotta baráti kezét és adott munkát akkor is, ha a szívét összetörni, a lelkét meggyötörni igyekeztek. Nem kellett bebocsájtást kérnie az Egek Urától, nyitott kapu várta. Én nem ismertem személyesen, soha egy szót nem váltottam vele. A sajtón, rádión, televízión keresztül kapott információk segítettek eligazodni Cserdi sorsának alakulásában. Pár éve megállt valami. A polgármester fejszéje kicsorbult. Túl nagy fába vághatta azt, idő előtt! Az éles szerszám nyelét csak egyedül markolta. Mi magyarok -ha még István király gyermekeinek, vagy azok fogadott testvéreinek érezhetjük magunkat- nem vagyunk alkalmasak szerető kezet nyújtani a cigányoknak. Bogdán László ehhez még korán született.

Madár volt, ritka és fehér, mint az a holló. Egyenes gerincéről, tisztességéről és becsületéről soha nem kellett, hogy meggyőzzön. Megtette azt egy pillantás a szemeire. Ha most elénk állhatna, a szokásos nyíltságával és őszinteségével felelne minden kérdésünkre. Választ adna a kimondatlanokra is. Befejezésül megismételné leghőbb vágyát tükröző gondolatát abban a reményben, hogy abból egyszer majd eltűnik a tagadó szócska: "Szeretem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!" 

 

Névnapi virágok

Nem minden évben van mód arra, hogy november második felében bimbózó rózsaágat szakítsak a kerti bokorról. Idén megtehettem, éltem is a lehetőséggel. Névnapján első dolgom volt megköszönteni Őt egy szál, szirmait már kibontó sárga rózsával. Kapott másoktól cserepeseket is, de a lányok a színesen földre hullott faleveleknek újra életet adtak. A belőlük készített csokor biztosan a szebbek közé tartozott. Ám ezt a tizenkét szál tarka rózsát még  meg is fejelték. Az unokák friss levegőt szívni mentek ki a szabadba. A rövidke csavargás közben a körtvélyesi oldal zöldjében közösen gyűjtöttek egy bokréta mezei virágot. 

Hazaérkezéskor együtt nyújtották át ezt is a Mamának. Csak úgy, csak szeretetből.

Karácsonyi örökzöldek

Közeledik a karácsony ünnepe, amikor mindenki lelkében nagyobb helyet foglal el magának egy érzés, a szeretet. Megemlékezni a Megváltóról, ajándékozni, összetartozást kifejezni a zöld fenyő körül, ezek már eltérő módon valósulhatnak meg. Istenben vagy hiszünk, vagy nem. A bizonytalanok -közéjük tartozok magam is- általában akkor fordulnak hozzá, ha baj van. Eltérő gyakorlata van az ajándékozásnak. Akinek degeszre tömött a pénztárcája, hajlamos drága tárgyakkal borítani a fenyő alját. A szegény ember hosszú töprengés után választ ki egy-egy játékot, vagy könyvet. A még szegényebb a karját nyújtja ölelésre. Az egymást őszintén szeretők pillanatok alatt tudni fogják, mi az amit örömmel elfogadhatnak, mit hozott számukra a "Jézuska"?

De én most csak a zöld fenyőről akartam írni!  Bizony előfordul, hogy nem tudom fegyelmezni magam és sorokat telítek meg másról. Német szokás alapján honosult meg ez az ünnepi kellék a mi hazánkban. A fiatalon kivágott növény  Jézus önfeláldozó életét szimbolizálja. A gyökereitől megfosztott fácskát akkor csak az vigye be otthonába, aki magáénak vallja Krisztus tanításait? Nekem fáj minden egyes kivágott fa, mégsem ágálok a fejsze csattogása miatt, mert aki azt a kezében tartja, holnap új csemetét ültet, mert az adja neki a kenyerét, az életét.

A leírások szerint Brunszvik Teréz volt az első, aki nálunk fenyőfát állított karácsonykor. A nevelés területén jeleskedő grófnő Martonvásáron lévő birtokán tette ezt 1824-ben. Elterjedt és szokássá vált a fenyő illatával megfűszerezni szentestéinket. Én még emlékszem a magunk festette diókkal és a mézes puszedlikkal díszített fáinkra, rajtuk a minőségükben előnyükre változó szaloncukorkákra. A tűlevelek ékesítése egyre cifrább lett. Látok már olyanokat is, amelyek a hivalkodás eszközeivé váltak. Ugyanakkor észreveszem azt is, hogy belőlük sokkal kevesebb talál gazdára a piacokon. Helyettesíti őket a sokszor használható műanyag, vagy csak egy ágacska a régi fenyőből. Meghalt volna a szeretet? Nem hiszem. A sors szétszakítja a családokat, nagyra nőttek a távolságok és megemberesedett a szegénység is. Ha feldíszített karácsonyfa nélkül is, de léteznek azok a szerető szívek, ha kicsit szomorkásan is, elfojtott könnycseppekkel takarózva.

A faluvégi körforgalom kertjében él egy fenyő, állandó dísze a közösségünknek. Az évek során látjuk, ahogyan terebélyesedik és magasra nyújtózkodik, szimbolikus jellegét mégsem veszíti. Karácsonykor feldíszítve ad számunkra helyet a találkozásra. Rövid műsorocska, beszélgetések, apró falatok ízlelgetése és forralt bor kortyolgatása közben barátságos együttlét. A fácskát talán 25-évvel ezelőtt Sándor és barátai ültették. Neki maradt meg egy csemete az óvoda udvarának fásításakor. Munkájuk eredménye a magasra felszökött zöld fenyő ma arra késztet bennünket hogy körülötte a falu apraja-nagyja egyidőben tegyen eleget megjelenési kötelezettségének. Szerencsések vagyunk. Másutt ilyenkor már keresik a kivágható nagy fenyőt, az ajándékozót. A darus autókon érkező hatalmas fák helyére én inkább ültetnék évtizedekre is elegendőt. Vagy kineveznék egy meglévő nagyobb fát fenyőnek, mert az ünnep és a megemlékezés a fontosabb. Így azután a beszerzés, felállítás, elszállítás feladataira használt idő fordítódhatna a szervezésre a minél több, szeretetre vágyó és azt adó ember meghívására.  Csak magamban morgolódok, amikor "látom" a fa körül az indokolatlanul hiányzókat. Pedig Zoli a kis unokája segítségével -gondolva a következő évtizedekre- már új csemetét ültetett a virágokkal díszített körforgalomba.

 

Igazán könnyen beszélek, mondhatják mások. Mert egy erdőcske mellett élek, amelynek fái minden évszakban csodásra varázsolják a környezetemet. Ettől minálunk még minden évben baltát látott fenyő díszíti karácsonykor a nagyszobát. Mit sem érne ez, ha nem sürögne körülötte egyidőben unokáim angyali kara és az egész nagy család. Azért amikor a tél hófehérré varázsolja az udvart, nem felejtem el megcsodálni a kertemben élő karácsonyi örökzöldeket.

Váltakozó magasságok

Édesanyámnak vagy megnehezítettem, vagy megkönnyítettem azt a szombatját, nem tudom. Rutinosan hozhatott a világra hetedik gyermekeként. Amikor kinyitottam a csipámat erre a világra, nem készült arról fénykép, feljegyzés se egy imakönyvbe, sem rovás formájában egy ajtófélfába. Így nem is tudom, hány grammal  születtem és mennyi centit mutatott a mérőszalag sarkamtól a fejem búbjáig. Kicsi és vézna babácska, lehettem, nagy-sokára értem csak el a 175 centimétert és a hatvan kilót. Amikorra felnőtt lettem és kérdeztem, Anyu nem emlékezett már ilyen adatokra. 

Gyermekeim nem járhatnak így. A születési adataik őrzött dokumentumok. Magasságuk változásait a felnőtté válásukig rendszeresen mértem és az aktuális centit felírtam. A nagyszoba szekrényének ajtajára ragasztott papíron unokáim "nyújtózkodásait" rögzítem. Kinyitják azt, oda állnak és én megjelölöm az éppen mért magasságot. Több mint tíz éve húzgálom a kicsik vonalait, tavaly emelni kellett a firkálandó papírka magasságát. 

A múltkor megfordult a világ. Én álltam a nyitott ajtó elé és az unoka húzta meg ceruzával a vonalat. Az eredményt nem kürtöltem világgá, mintha pár centit változtam volna.

                                                                                                                                                                          

Grundoktól az arénákig

Akármilyen dimbes-dombos ez a Hegyháti járás, mindegyik községében akadt egy félhektáros sima terület, fűvel benőtt, gondosan ápolt. No jól van, volt olyan is, amelyik egy kicsit lejtett valamerre, de a futball játék falusi követelményeinek a pályák mindegyike megfelelt. Gazdájuk is volt ezeknek a területeknek, legtöbbször a társadalmi munka. Kevesen voltak országos szinten a játékukból megélő focisták, mégis abban az időben gyakran örülhettünk e sportág nemzetközi sikereinek.

Sok embert megmozgatott, hogy vasárnaponként zavartalanul játszhassa le meccsét a település foci válogatottja. A mérkőzés napján a kiadós ebéd után a kicsik és nagyok, a fiatalok és idősek a frissen kaszált gyep szélén érdeklődve várták a találkozó kezdetét az eredmény alakulását. Nálunk volt akinek ülőhelye is akadt, egy háromlábú székecske, amit a gazdája hozott magával. A játékában mindig biztos Magyari Pista, a legfürgébbek közé tartozó Bütyök  minden mérkőzésen rászolgáltak buzdító füttyeinkre, magasra emelt karjainkra. Bekiabálás, hangos biztatás, a bírót ócsároló megjegyzések akkor is a kelléktár eszközeihez tartoztak. Ritkán előfordult az is, hogy a játékosok, vagy a szurkolók akasztották össze bajszaikat, de nem ez volt a jellemző. Hazafelé ki lehetett értékelni a meccset és még vacsora előtt legurítani egy korsó sört a falu kocsmájában. Nálunk ehhez a Keszleréket kellett meglátogatni.

Ezernyi kis településen ez történt a hétvégeken. Munka mellett felkészült és mérkőzést játszott Magyarországon több tízezer ember. Velük együtt mozgott majd annyi önkéntes segítő, betanuló gyermek. Csak a játék kedvéért, a test edzéséért, jóleső szórakozásért gurították a labdát. Ha valaki mégis forintokat kaphatott, az a szertáros lehetett, aki tisztán tartotta a játékosok felszereléseit. Járásunkban egy ember fogta össze a sport egészét. Foci, kézilabda, szpartakiádok mind a Sanyi bácsi kezében futottak össze. Egy időben gyakran fordultam elő a Dózsa György utcai irodájában, leginkább a kézilabda csapatunk miatt. Neki köszönhetem, hogy a járási női kézilabdában játékvezető is lehettem rövid ideig. A fociban nem jutottam a partjelzői beosztástól előbbre. Somogyvári Ferenc szájában volt a síp, aki a motorjáról leszállva mindig úgy jelent meg a mérkőzéseken, mintha skatulyából húzták volna ki. Pedantériája biztosan Annus néninek volt köszönhető, akit én soha nem láttam mosolygós arca nélkül.

A labdarúgáshoz új pályát építettek, a falu azóta rangjában emelkedett. Van a járásnak sport-szövetsége, a városkának labdarúgó csapata? A világ azóta nagyot változott. Kevesebb csapat, fizetett játékosok, üres lelátók. Egyszer csak jött egy ember, a focit szerető és azt művelő. Magas beosztásba kerülve átrendezte kicsi hazánk labdarúgó világát. A régiből a jót meg sem kísérelte visszahozni, akadémiákat teremtett, vagy tízet. Az ezernyi falura nem kerültek vissza a pattogó labdák, grundok sincsenek már. És ha lennének, ma akkor se engednék szabadjára futkorászni, bőrt kergetni a gyerekeket.  Csakhogy az akadémiák nem valósították meg a beléjük plántált reményeket. Az irdatlanul magasan feláldozott adós forintok hatására se eredtek meg az elültetett csemeték, nem nevelődnek elsőosztályú focisták. Helyettesítik őket jó pénzért megvásárolt idegenlégiós sportolók. Velük együtt sem közelíti meg régi színvonalát az osztályokba sorolt sport. Néhány csapattól eltekintve a szurkolók száma is csapnivaló. Nem csoda, hisz a belépés díjáért legalább néhány hétig maradó élményeket várnak el az emberek. Akkor a messziről jött -mert időközben jogosítványt állított ki hozzá önmagának- nem a fejekben tett rendet, hanem ismét elkezdte szórni közös pénzünket, immár stadionok építésére. Futnak majd a gyepen arra érdemesek, helyet foglal a lelátón a nagyszámú közönség, születik-e fenntartásukra igény és pénz? Olyannyira nem érdemes ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hogy exportálunk belőlük külföldre is! Hja, hogy ott is és itthon is fontosabb célok megvalósítására kellene forint? Nem érdekes! Eddig is volt szegény és éhező, közülük jó néhányat dermesztett halálra a tél. Most még ez a vírus is ide telepedett. Mindezt túléljük, ha nem is mindannyian.  

Mi lenne, ha ebbe a megváltozott világba visszacsöppenne Dér Sándor és az iskolákkal, önkormányzatokkal közösen újra megmozgatná a fiatalokat a sport-rendezvényekkel? A megjelölt szervezeteknek talán nincs ma ekkora önállósága, azért egy próbát megérne! A kísérlet már akkor is sikeres lenne, ha egy folyamat elkezdődne. Ha az önmagával semmit kezdeni nem tudó gyerek letenné a nyakához láncolt mobilját és ki-kiruccanna zárt szobájából a levegőre, élvezni a mozgás szabadságát. Én magam bevállalnám azt, hogy Feri bácsival ismét közreműködjek az Abaliget:Liget labdarúgó mérkőzés lebonyolításában, zászlót lengetve a partvonal mentén. Amíg erre nem kerülhet sor, addig megelégszek a kertem mini grundja látványának örömével. Ahol gyermekeim egykor iskolás pajtásaikkal, ma unokáimmal kergetik fáradhatatlanul a labdát.