Mozgás korlátokkal

    A reggeli ébredést követően néhány suta mozdulat, érintse az a térdet, derekat és a nyakat, máris elkezdhetjük a napot. Mégis megbotlok a megszokott küszöbbe és jót káromkodva orra bukok. Megúsztam annak törését, karjaimat védőbástyaként magam elé helyezve. Tipikus radius törés sincsen. Jóleső, aggódó kérdés hallik: Mi van? Semmi baj, válaszolom s közben majd összecsinálom magam. Diót szedtem tegnap. Létra segítségével ráztam az ágakat és csóraggal csak a peckesen magamutogatókat vertem le az őket felnevelő ágacskák sűrű köszönetnyilvánításának közepette.

    Közben meg arra gondoltam, mekkora hülye vagyok?! A kihúzós létrám magassága és az én mozgásom bizonytalansága már évek óta nincs egymással normális viszonyban.

Ilyenkor jut az ember eszébe hogy életkorát tekintve tulajdonképpen egy mozgássérült. Ha meg az vagyok, akkor miért nem merek a kocsiból kipattanó önelégült, kigyúrt, vagy csak szolidan kiszálló, erőtlen figurák mellé magam is oda állni és azt mondani: arra a kicsi helyre álltatok, ami nekem van fenntartva! Mert nekem nincsen róla papírom! Miért nincs? Miért nem kértem? Miért nem érdekelt ez az egész? Talán azért, mert mindig tudtam egy-kétszáz métert gyalogolni. Tény az, hogy a mi kis országunkban a bejárati ajtókhoz közelebbi, felfestett parkoló helyekért gyakran folyik közelharc azok igénybevételére jogosultak és mások között. Nem vetődik fel a kérdés, miért szükséges annyi embernek "beszerezni"a rokkant kártyát, mivel az egyértelmű: az ingyenes parkolás lehetősége miatt.

    Vannak gyengén látók és vakok, vannak nem mozgásukban, de korlátozottak, vannak nagy gyakorisággal komoly orvosi beavatkozásra járók, vannak kisgyermekekkel utazók és lehet még folytatni a felsorolást. Őket nem kell segíteni keresett céljuk mielőbbi elérésében?

    A sok okos Tóni persze nem tudja a megoldást, szüli a buta szabályozókat. Pedig az nagyon egyszerű. Nyitott szemel járva észre kell vennünk a segítségre szorulót és meg is kell állnunk mellette. A parkolóban meg - az ötlet nem az enyém, de azzal teljes mértékben egyet értek - fizessen mindenki, vagy senki. Mert ugyebár a mozgásban korlátozottság nem azonos a szegénységgel.

Kevés a birka, vagy sok?

   A múlt héten a statisztika legfőbb hivatala közzé tette, hogy a forintunk vásárló értéke 5,41 százalékkal romlott az idén és mindezt megfűszerezte egy speciális, többféle módon is értékelhető matematikai mutatvánnyal, melynek végeredménye az lett, hogy most ősszel nem szükséges néhány forintot a nyugdíjasok zsebébe a szokásos megalázó módon belecsúsztatni. Lehet, hogy ez matematikából jeles, de a milliónyi,  évek óta az éhhalál küszöbén táncoló kisnyugdíjas most sem tudja befűteni tisztességgel karácsonyra a lakását. Bár az is lehet, hogy melegebb lesz, mert többen lesznek, hiszen hazajönnek a gyerekek, akiknek a lába alól kihúzták a lakást néma cinkosi segítséggel a jókora profitot elnyelő bankok.

    Az 1968-as gazdasági reformok kapcsán én is gyűjtöttem adatokat a statisztika számára. Feladatom az volt, hogy a termelőszövetkezeti tagok életének körülményeit, tulajdonviszonyait felmérjem. Én is ismertem mindenkit, ők is engem, talán ezért is ment nehezebben a sok hazugság lejegyzése. A főnökömnek el is mondtam aggályaimat, de megnyugtatott azzal, hogy a kérdezőket, ha az igazság érdekelte volna, nem ezt a marhaságot töltetik ki.

Volt olyan falu, ahol papíron egyetlen birka sem élt. A valóságban pedig egész takaros háztáji nyájacska legelészett a főtéren.

    Lehet, hogy a nyugdíjak korrekciójához szükséges statisztikai adatokat is én szolgáltattam?

Akkor viszont elmondom azt is az adatokat feldolgozóknak, hogy némi nyugdíj korrekciónál sokkalta több pénz van azoknak az embereknek a zsebében, akik óriási béreket, jutalmakat, kielégítéseket tesznek el erkölcstelenül, tisztességtelenül és még ma is zavartalanul. Hát ők aztán nem birkák! Róluk az éjszaka előmerészkedő, nem kívánt konyhai látogatók jutnak az eszembe.