Még a halottakat is körbe ölelik

Az áruház parkolójában pakolom be a csomagtartóba a vásárolt termékekkel megtömött szatyrokat. A mellettem levő autó végében egy ismerős asszony áll és lányának újságolja -jól láthatóan örömmel- a friss híreket. A pályázatot, amit készített, elfogadták, a falujában ismét megszépülhet valami. Nem hallgatóztam, minden szavát tisztán értettem. Úgy beszélt, ahogy kell, jól megformázott magyar mondatok hagyták el a száját. Nem szólt hangosan, nem is sustorgott és mosolygott, amikor tekintetünk találkozott. Mobilját letette, majd megismertette velem is örömének az okát, azután tovább dicsekedett.

- Berci bácsi elintézte, hogy jövőre szerepelni mehetünk a parlament elé! -mondta lelkesedéssel és a táncosokkal, énekkarral folytatta.

Neki a néprajz kutató egyetemi tanár, Andrásfalvy Bertalan egyszerűen csak Berci bácsi. Ebben a "Berci bácsiban" azért benne volt a Keleti-Mecsek egyik gyöngyszemének minden szeretete és tisztelete, sőt a néven nevezett személy falu irányába tanúsított ugyanezen érzései is.

Megtudtam azt is, hogy nagyfiú nem élt a lehetőséggel és kevesebb pénzért -az Ő nagy örömére- itthon dolgozik. Majd 35-éve választotta életterének ezt a kis községet és fáj neki, hogy a lakosság lélekszáma csak csökken. Néhány perc alatt annyi információt zúdított a nyakamba, olyan féltéssel és elkötelezettséggel, hogy magamban kineveztem a falu polgármesterének. Mert legalább ilyennek kell, legyen az egyenlők között az elsőnek.

Szolgálati éveim alatt illendőségből, szükségből, a tűzvédelem érdekéből nagyon sok tanácselnököt, polgármestert ismertem meg -baranyait, más hazait, külföldit-, legtöbbjüket csak felületesen. Volt egy tanácselnök, aki a jóérzésű emberek sokadik kérése ellenére sem tett semmit, nem fékezett meg egy kegyetlen szülőt, mert annak rokona helybéli "nagy" ember volt. A kislány meghalt és az emberek sokáig összesúgtak a hátuk mögött a vonaton, haragjukat nem is leplezve, amikor megtudták, hogy azok onnan valók. Régen volt ez már, van annak már 50-éve is. És akkor a tanácselnök -akire egyébként rendes emberként emlékezek vissza- ebbe belebukott.

Az utóbbi 20 évben ezek a főemberek olyan gyakran váltották egymást, mint a kikapós emberek a kupleráj ajtajánál, ha oda új prosti érkezett. A hivatal bejárati kulcsát nem feltétlenül azért adogatták gyakran másnak, mert nem jól dolgoztak és odabent nem érezték jól magukat, hanem azért, mert a választókat senki nem tanította meg jól választani. Hamar le is mondtam arról, hogy alaposabban megismerjem a polgármestereket és az őket kísérő, gyakran nem is szimpatikus sleppeket. Könnyen tehettem, mert többségüket -ha kellett volna is - nem nagyon érdekelte a tűz elleni védekezés feladata.

Ezért is esett jól, találkozni a parkolóban egy olyan emberrel, aki mintha polgármester lenne, mindent megtesz falujának boldogulásáért.

Kendőzetlen örömöm nem tartott sokáig, mert szóltak, hogy szálljak már le a földre. Külföldi barátainkkal az előadást várva kört alkotunk és beszélgetünk.. Nagy hanggal -idegen nyelv tudását fitogtatva - jön valaki, hívatlan vendég és erőszakosan megbontja a kört. Sorban a kezét nyújtja, nekem nem.

-Te jó ég! Ez a balga még ma sem tudja, hogy ilyen magatartással ő lesz a szegényebb? Hát ez is egy polgármester!

Van, ahol a település első embere képviselővel rendszeresen hajba kap. Ütik, köpködik egymást. Testi sértés is, meg garázdaság is ez, de rövid időre mindig csak a képviselő távozik rendőri segítséggel. Mert a polgármester egyben országgyűlési képviselő is. Jogot formálhat arra, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást? Igen. Talán egy kisgyermek halála... Ez a köpködős az írott sajtó szerint már vagy tucatszor nyert parlamenti felmentést. Találkoztam már vele személyesen is, de erre nem vagyok igazán büszke. Vannak közöttük az egy fenékkel kettő-három-sőt több lovat is megülők. Ők azok, akik ezt a gyakorlatot korábban mélyen elítélték s ha ma rákérdezünk, hát a véleményük megváltozásáról beszélnek. Országos főemberként sokkal többet tudnak hozni a hazai kicsi konyhára, ezt szajkózzák. Az pedig nem zavarja őket, hogy ez a többiekkel szemben ugyebár tisztességtelen. Van közöttük, aki a forradalom ünnepén a sikeres takarékosságról beszél, nem pedig a szabadságról és a hazáról, a példamutatásról. Az ilyenek a mondataikat általában nehezen fogalmazzák meg, darabosan jönnek elő a szavak, nem csoda, hiszen azok gyakran nem egyezhetnek a gondolatokkal. Van közöttük, akire rálőnek, aki uzsorásként méri a kenyeret.

Sokukat ismerem, merek általánosítani. A polgármesterek döntő többsége becsületes, önös érdekeit háttérbe szorító, a közösségükért a nap minden percében szolgálni nem rest emberek . Azt az egy-kétszázat pedig kiforrja majd magából a milliók tisztessége.

Úgy lesz majd mindenütt, mint a Keleti- Mecsekben, abban a kis faluban, ahol még a halottaikat is körbe ölelik az emberek.

Melegedni akart szegényke

     A sátorban barátságtalan volt az idő. A kis kályha melege, ha el is érte néha oldalt a ponyvát, meghalt ott azonnal. Fentről lefelé pedig soha nem tudta megtölteni vaságyaink környékét barátsággal a levegő. Kiszívta azt a kemény, mínuszos bakonyi tél. A szél egy-egy rohama keményen megcibálta házunk falait, de mi jól megépítettük azt, nem tudta képünkbe vágni a ritkán hulló apró hószilánkokat. A pattogó tűz táncos figurákat festett, vad ritmusát nem a lágy szellő diktálta. A csövön keresztül vissza-visszaáramló kesernyés füst nem igazán zavart bennünket. Egyikünk mindig a tűzrakással bajlódott, egyszerre őrizte is a nehezen megszerzett álmainkat, amikre a fárasztó nap után két pokróc alá bújva, ruhástól, csak rátaláltunk. Reggelre aztán vegyes érzésekkel megrakodva ébredtünk. Kilökődni készülődve még bennünk lakott az előző nap fáradtsága, de ahogy gémberedett tagjainkba meggyorsult a vér, úgy lett egyre derűsebb körülöttünk a világ. Valaki még meg is jegyezte, hogy megmagyarázhatatlan dolog történt az éjjel, mert semmit nem érzett Szilveszter zoknija szagából, pedig abból egy használatos pár ott hevert a füvön, srác ágya mellett kiterítve. Ezen aztán hangosan is jót derültünk.

     Legalább egy arasznyi hó esett. Gyönyörű volt az erdei táborunk. Érintetlen szépségét mi magunk tettük tönkre a lapátjainkkal, amelyeket csak azért adtak a kezünkbe, hogy tegyünk is valamit a bivalytejes reggeli előtt.

A következő nap hajnala a terepen ért bennünket. A levegő hőmérséklete nulla alatt a húsz fokot is megközelítette. Csak ábrándoztunk a tegnapi nap sátras "nyaráról". Gyakorlatoztunk. A kitűzött feladatokat csak fadugós rendszerben hajtottuk végre, ezért elképzelni sem akartuk, hogy az elavult harci technikánkkal milyen csapást mértünk az ismeretlen ellenségre. Inkább csak fáztunk, egyre erősebben. Végül az egyik falucska temetőjénél vezényszóra hagytuk el a gépjármű platóját és sokáig, körbe-körbe futottunk a halottas ház körül. Hajnal Istennő nekiveselkedett a szekérnek, amikorra a szálláshelyünkre értünk. Néhányunknak kicsit megfagyott a lába. Nekem a jobbikon a kisujjam körül két évig viszketett, aztán helyre jött.

     Az elmúlt télen négyszáz ember halt meg a tél hidege miatt, most ősszel, ez ideig húsz ember hűlt ki, vagy halt fagyhalált szobában, szabadban, egyedül. Ezt olvasom a sajtóban és ettől rosszul érzem magam. Fáj, hogy a meleget és ételt adó segítő kezek nem érnek el mindenhová, hogy az élettől megcsömörlött emberek közül sokan már nem is igénylik azt. Fáj, hogy az utolsó mentsvárukból kilakoltatottakkal egyre nő a didergők száma és egyáltalán nem nyugtat meg az, hogy közülük van olyan is, aki az emeleti erkélyről veti le magát a mélybe, így hagyja el a bejárati ajtóján dübörgőktől menekülve a lakását. Elszomorítja a lelkemet az erősebb valutát soha nem látott forintunknak az a tisztességtelen játéka, amely mintegy jól sikerült kocka dobásra tovább szaporítja a fedél nélkül fagyoskodók számát. Mélységesen felháborít az, hogy ezt a játékot hanyag eleganciával, bársonyos fotelekben pöffeszkedő nagyurak játsszák, kockáik gurításának következményeit előre is jól látva úgy, hogy csak eszükbe sem jut bizakodni azok elmaradásában. Ideges leszek, ahányszor hallom a politikusaink megnyilvánulásait a kérdés rendezésével kapcsolatban. Csak jár a szájuk, de példát egyikük sem mutat. Szabálysértés, közterületről kitiltás. Szaporodnak a félmegoldások, ahogy a fagyhalálok is. Közülük még egyik sem ajánlotta fel a hússzoros minimálbéréből csak az egyiket, egyvalakinek. És az álláshalmozók, a többmilliósak? Ahányan vannak a nagy házban, csak egyet, ha mindenki vállalna! Senki a télen meg nem fagyna. A tavasz hamar eljönne, a nagy ember elbúcsúzhatna tőle, hogy havi apanázsát hiánytalanul, újra a zsebébe tömje.

     Andersen a szűkös vargaműhelyben cseperedő, csúf legényke rég meghalt már. A gazdag-szegény álomlátó gyufaárus kislányának meséjét mégis sokan ismerik. Miért van hát, hogy senki nem talál rá, miközben félve gyújtja egyik drága gyufaszálat a másik után, hogy senki nem vesz tőle egy skatulya gyufát és senki nem ad kicsi lábára cipellőt? Miért csak megkésve, másnap szánakoznak a halott gyermek láttán?

  "-Melegedni akart szegényke!" -mondták az emberek.

Nyitott szemmel járjunk, jól nézzünk körül ott, ahol élünk és ha egy sercegve égő gyufaszál mellett segítségre szorulót találunk, nyújtsuk ki felé a kezünket, próbáljuk meg, menni fog, mosoly fakad majd az arcokon!

    Jókai sem él már, ám a kisleány, aki felmelegítette didergő királyának szívét, csak kicsalja belőle:

"Ilyen kedves vendég még nem járt soha nálam,

Mint a saját népem -nagy Meseországban."

Tanulj meg előbb írni és olvasni

     A magyar nyelv napja van ma. Az országgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül megszavazta, hogy ezentúl évente, november 13-án megemlékezzünk nemzeti kultúránk zálogáról, édes anyanyelvünkről. Nekem jobban tetszett volna az április 23.-i dátum, mert az nemcsak ígéri, de már hozza is a tavaszt, a megújulást, míg ez a késő őszi nap a tetszhalálos faggyal fenyeget.

Az édes anyanyelvünknek pedig örök tavaszra lenne szüksége. Orvosokra és ápolókra, Grétsy Lászlókra és Lőrincze Lajosokra, nem egy napra, minden napra. Meg aztán katonák is kellenek, akik a megújuló támadásokat visszaverik, nyelvünket megvédik az erőszakosan tolakodó idegen nyelvek túlkapásaival és társadalmunk lelkének, kultúránknak a zavaraival szemben.

     Ezen a jeles napon Magyarország állampolgárai üzenetet kaptak. Az üzenetet felolvasták. Jól tették, hát beszéljen az, akinek szájából igazgyöngyként hullanak ki nyelvünk szépségei, aki ha megszólal, figyelemre kötelez. Az üzenetet pedig a gazdájától függetlenül írja meg az, aki lantot is pengethetne mindannyiunk szíves hallatára. Egyébként meg senki ne üzengessen nekem! Szóljanak hozzám és tágra nyitott fülekkel hallgatni fogom, ha nem a szokásos múlt, jelen és jövő szavainkat szajkózzák egy-egy mondvacsinált elvárással párosítva.

    Egyszer kaptam egy feladatot, készítsek jelentést a tűzoltók és családjaik üdülési helyeiről, szokásaikról, lehetőségeikről és így tovább. A munkát meghatározó ügyirat volt vagy tíz soros. Benne 13 db. idegen szó és ezek között a rekreáció volt a legmagyarabb. Jelentés helyett írásban kértem a magyarra fordítást, nehogy másképpen értelmezve a szavakat, badarságokat írjak le. Csak a felgyülemlett mérgem miatt elküldött levélre választ nem kaptam, jelentést nem készítettem, azt nem is kérték számon tőlem.

Ezután még jobban ügyeltem a hivatali levélváltások magyarságára és még inkább kerültem a divatos, idegen nyelvű kifejezések használatát.

     Néhány évvel ezelőtt egy Balaton parti kisváros vasútállomásánál megdöbbenve szemléltem az olvasható feliratokat. Az épület előtti szökőkút, a szemközti étterem, a vásározók pavilonjai egyetlen szóval sem szóltak hozzám saját nyelvemen, még a 600 Ft-os marhapörkölt sem. Egyedül a "Vasútállomás" felirat hirdette szerényen, hogy Magyarországon vagyunk.

Nem múlik el nap, hogy a sajtóban, a rádióban, vagy a televízióban ne találkoznék goromba, a szabályokat és a jó érzést sértő szavakkal, rossz helyen használt kifejezésekkel, ormótlan mondatokkal. Tehetik büntetlenül azok, akiknek dolga -ha nem is tudják- nyelvünk szépségének, helyességének őrzése és ápolása, óvatos megújító karbantartása.

A kötelező nyelvvizsga egy jó üzlet. Akinek érdeke, kötelezés nélkül is megtanulja. Akinek nem érdeke, lehet ő a szakmája kiváló tudója és gyakorlója, nem kapja meg arról a passzust. Hát normális ez? Ha néhány épkézláb magyar mondatot sem tud önállóan megfogalmazni és írásában hemzsegnek a helyesírási hibák, a diplomáját szégyenkezés nélkül átveheti. Igaz, hogy a restelkedés nem is az ő dolga, hanem az oktatásé.

A világhálón olvasom az alsós kisdiáktól idegen, mégis általa felrakott szabálytalan és ízléstelen mondatokhoz a felnőtt hozzászólását: "Tanulj meg előbb írni és olvasni!"

Akkor talán a szülőknek is van vajmi közük az egészhez?

     József Attila szerette és művelte is -nem is akárhogyan- édes anyanyelvét és vigyázza ma is. Jaj, csak messze ne vigyék meggondolatlanul, buta emberek a Duna partjától! Hadd hirdesse tovább saját- és költő társa gondolatait:

" Úgy beszéljen ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!" /Reményik Sándor/

     Úgy érezzük mi magyarok, hogy a mi nyelvünknél nincs és nem is lehet teljesebb, uralkodók, nagy királyok nyelve ez. Ám így érzi joggal sajátjáról mindenki más. De vajon máshol is ennyi a tanítandó, dadogó koldus?

A szánalom gyertyája

     Az előttem vásárolni szándékozó fiatal pár az eladótól bizonytalan választ kapott a szállítás lehetséges időpontjára a hosszú hétvége, a Mindenszentek és a Halottak Napja miatt.

  -Már megint egy marhaság! -morogta kifelé menet magában a fiú.

  -Nincs még halottja, de a nevelője sem jeleskedett. -jegyeztem meg én gondolatban. Nem tudja, hogy a hétvégét a csendes megemlékezés, a béke és szeretet, az elmélkedés napjai töltik ki.

    Kegyes volt most az ősz. A máskor kabát alatt is csontig hatoló szél megbújt valahol a közeli erdőben, eljátszadozva a színpompás koronákkal. Tavaszos fürgeséggel nem fújta el az emlékezés világait, nem hozott fagyot sem, gyors, jeges halálát a krizantémok hadának. Szép ez a falusi temető. Száz méternyire, az ablakomból is rácsodálkozok.

     Az étkező asztalán gyertya ég. Beszélgetünk a halottainkról, szülők és gyermekek együtt. Emlékezünk.

És sorba jönnek elő-itt-ott már megcsontosodott tekervényeimből- a jól ismert, szeretett, tisztelt, nagyra becsült arcok. Édesanyám és édesapám. Elmúlt már három évtizede, hogy elbúcsúztam tőlük, mégis gyakran látom őket. Nagymama, az egyedüli, akit a köréből személyesen is ismerhettem. Nagynénik, tantik, Mariska és Ilokna, Mária a keresztmama. Nagybácsik, bátyák, a mindig csendes Ernő, Béla, Józsi, Misi és a kedves Géza, Jenő, a keresztpapa. Miklós, a mindenben segíteni kész unokatestvér, János, a korán elment sógor és régebbiek, akik megismerésétől az idő, vagy a háború fosztott meg engem.

És sorolhatnám az új rokonokat, a feleségem révén öröklötteket. Kevesebben vannak, de fontosak. Róluk is emlékezünk.

Eszembe jutnak az egykori iskolás pajtásaim. A tizenéves Hajnalka, a húszesztendős Tibor, még harmincon innen az Imre. Gyöngyvér, aki pajkos szemrehányással, Adyval búcsúzott. Jaj, de sokan vagytok!

Barátok, akik csak rosszul időzítetten tudnak meghalni. Sándor, aki még rakoncátlan gyerekeket hagyott itt, Józsi bátyám az ezermester harmonikás. Másik Józsi bátyám, a hon ismeretének és szeretetének hirdetője és Gyula, az óriás szívét tékozló bányász. Tűzoltó bajtársak -vezetők és beosztottak - sokasága. És mennyi ismerős!

     Gimnazista koromban nyaranta a postán dolgoztam. Segítőm és betanítóm volt Sándor. Ma rossz hírt kaptam felőle. Tegnap este váratlanul elhunyt. Érte is ég a gyertya az asztalon. Reggelre virradóra - nem messze a temetőtől - a falu szélén elhelyezett táblát romjaiban találhatta meg az arra járó. Többszöri sérüléseit kiheverve élt, mindössze három, vagy négy évet.

     Holnap pedig gyújtok egy másikat azért a valakiért, aki a falut madártávlatból láttató táblácskát összebarmolta. Valakikért, ha nem egyedül piszkított bele az élők és holtak fényvirágos ünnepébe. De ez a gyertya a szánalom gyertyája lesz.