"S ne csak így decemberben."

Az a megtiszteltetés ért, hogy ismét elmondhatom karácsonyi gondolataimat önöknek, nektek itt a falu feldíszített fenyőjénél. Igyekszem jó hangosan kimondani azokat, ne panaszkodhasson senki, hogy nem hallott engem a körülötte duruzsolók miatt. (Így terveztem, ám az eső és a csípős szél kinyitotta nekünk a templom ajtaját.)

Az ádventi koszorúra helyezett négy gyertyáról szeretnék beszélni.   Szent András napjához közelebb eső vasárnapon gyújtjuk meg az elsőt és amire a negyediken is felcsillan a fény, már közel a megváltó születése. A gyertyák közül három viseli egyházi ruhának a színét, lilába öltözve, egy pedig rózsaszín, amelyiket a harmadik vasárnapon kell meggyújtani. Mindegyik valaminek a szimbóluma. Növekvő sorrendben a hit, remény, öröm és szeretet jelképei. Ha személyeket is akarunk hozzájuk kötni, akkor szólni kellene Ádámról és Éváról, a Zsidó népről, Szűz Máriáról és Keresztelő Szent Jánosról. Én ezt most nem teszem. Beszélek inkább a gyertyák -Betlehem újszülöttjének is tetsző- világi életéről.

Gyarló kis emberkék vagyunk, előfordul hát az, hogy hitünk erejét arra érdemtelen dolgokra pazaroljuk. Körülvesz bennünket annyi szép és jó, ezeket kell ügyesen megtalálni és kiválogatni, bennük hinni. Ha őszinte szívvel hiszünk, megszületik az esélye annak, hogy a szép és a jó lesz az, ami csatlakozik hozzánk.

A boldogtalan ember teremti meg magának a reményt, mondja a költő nagy szerelmi bánatában. Nem egészen így működik ez! A remény az örök kísérőnk, belőle mindig csordogál valamennyi az ereinkben. Ki ne gondolná azt magában,... de jó is lenne!

Az öröm -ha a fogadására készen élünk- belénk botlik ha akarjuk, ha nem. Érdekes az, hogy ebből nyugodtan adhatunk másoknak, csak gazdagabbak leszünk. Nem véletlen, hogy ennek a gyertyája a rózsaszín.

Pedig a negyedik -amelyik csak egy a lilák közül- értéke talán a legnagyobb és ez a szeretet. Nélküle nincsen hit, remény és öröm, nincs karácsony. Miatta vagyunk most itt. Az együttlét öröme parancsolt bennünket ide az oltár előtt szépen feldíszített fenyőhöz. Látni akarjuk a másikat, szót váltani vele, meghallgatni a felcsendülő éneket, felkészülni lelkünkben az otthonunk ünnepére. Ez hát a szeretet. Még akkor is, ha most titokban könnyeket ejtünk azokért, akik most első alkalommal fognak hiányozni a karácsonyi családi fészekből. Gyorsan felszárítja a cseppeket az az öröm, amit a gyerekek mosolygó szeme sugároz.

Hosszú évek óta megtörténik, lassan hagyománnyá válik a faluban a szentestét megelőző esten jelképesen gyertyát gyújtani és annak fényét és melegét szeretteinkhez elvinni. Településrészi önkormányzatunk tagjai mindig is biztosították ennek feltételeit. És még sok minden mást is tettek környezetünk szépítésére, a lakók összekovácsolására. Mégsem láttam elég szorgoskodót a mi fenyőnk feldíszítésekor, de hiányoznak az új arcok a közös munkáknál is. Élnek közöttünk emberek, akik jelenlétükkel még soha nem tiszteltek meg bennünket egy ilyen szép, közös estén. Jó volna itt velük együtt fölmelegedni!

Ez utóbbi néhány gondolatomban egy szekérre ültettem a hit, remény, öröm és szeretet gyertyáit és úgy csaptam a lovak közé, hogy azok az adventi koszorút állandóan közöttünk hordozzák, ahogyan azt leírja az a gyermek versike, amit a születésnapomra kaptam szép ajándéknak.

Végül Juhász Gyula sorait osztom meg az itt ünneplőkkel és kívánok ezzel mindenkinek fényesen ragyogó karácsonyi ünnepeket!

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Kérem szépen ezt a szívet!

"Zizzenő kis álom"-nak hívtam azt a kisfiút, aki keringési rendellenességgel született, akit hosszú ideig csak a gépek tudtak életben tartani. Sikerült műtétre felerősíteni és a kicsi szívének hibáit javítgatni. Ennek 10-éve és Levente már nem a kisegítő iskolába jár.

Hosszú volt idáig az út és mennyi bukkanót, kátyút rejt még ez az utazás? Leginkább az édesanya tudhatja ezt, akinek hite, féltő szeretete és törődése nélkül nem élne a családban már a remény. De az édesapa, a fiúcska nővérei, de Júlia nagymama is hiszi, hogy eljön a végleges gyógyulás ideje.

A család megkereste azt a helyet, ahol a folyamatos gyógyszeres kezelés mellett lehetőség adódik a "bajjal" született gyermek felnevelésére és teljes gyógyulására. Sajnos nem a szülőhazájukban találták meg ezt. Az elismert helyi klinika iránt érzett bizalom már a terhesség idején elveszett. A három gyermek felnevelése nem könnyű feladat, anyagi összeomláshoz vezethet egy nem várt körülmény. A megoldást az jelentette, hogy a szülők a szakmájuknak megfelelő munkát határainkon túl művelik. Olyan országban élnek és dolgoznak, ahol a tisztességes helytállásért korrekt bérezésben részesülnek. Igazán sajnálom, hogy el kellett hagyniuk Magyarországot! Itthon ma a két szülő hozzávetőlegesen bruttó 700 e. forintot keresne. Ebből nem jutna elegendő vagy a gyógyszerre, vagy  a kenyérre. Sajnálom, hogy ezt az utat kellett választaniuk és tudom, hogy nem cseréltek se szívet, se hazát.

Levente szorgalmasan tanul, okos fiú. Visszafogottan él, nem futkározik a többiekkel. Szót fogad, beszedi a gyógyszereit és félénken vár. Kezeit kinyújtja ölelésre egy beígért új szívecske felé.

Ma olvastam egy kedves karácsonyi történetet. A csupa szív idős ember egy napon csodáknak beillő események tanúja lesz. A történet végén Isten szól hozzá és távozik a műhelyéből hófehér palástban. Jó emberek! Akik meggyőződéssel valljátok, hogy itt él közöttünk, ha meglátjátok, szóljatok hozzá nagy szeretettel. És kérjétek arra, látogassa meg Leventét!

Csongor és Tünde mit szólna?

 Pályázati úton nyerték meg a szükséges forintokat, vagy ügyesen kigazdálkodták azt, nem tudom. Megteremtették a feltételeit annak, hogy a város egyik utcájában a megkopott,  már nehezen olvasható házszámokat a hátukon hordozó táblákat újakra cseréljék.

Pályázatot írtak volna ki, vagy csak úgy megrendelték a munkát, azt sem tudom. Tény az, hogy az új utcanévtáblák kihelyezésre kerültek vakító fehéren, testükön feketékkel. Olyanok, mint a régiek csak a név változott meg úgy, hogy arról előzetesen sem a lakosság, sem az érintett önkormányzat nem tudott.

Az eligazodást segítő táblák hibásan íródtak meg, el is kezdték keresni a felelőst, felelősöket. Gondolom, azóta is nyomozgatnak utána. Ki az, akin valamit is számon lehetne kérni, kik működhettek közre az ügyben, elejétől a végéig?

Valaki megrendelte, valaki elvállalta, valaki kiadta, valaki elkészítette, valaki átvette, valaki átadta, valaki felszerelte, valakik valamiért fizettek. Valaki észrevette, valaki leszedette.

Lehet, hogy az egészből semmi nem igaz, a hír csak csacska kacsa, elferdített politika. És ha nem?

Valamikor régen, az én iskolámban nem fordulhatott elő az, hogy ünnepeinken ne énekeltük volna el Erkel Ferenc dallamaival Kölcsey Ferenc Himnuszát és ugyanazon rendezvény végén Vörösmarty Mihály Szózatát. Egressy Béni muzsikája legalább annyira megfogott bennünket, mint a Himnusz megkomponált zenéje.Tisztelettel adóztunk mindkettőnek. A szövegek tartalma mellett a torkunkból felsóhajtó hangok keltette furcsa érzelmeknek is. 

Lehetek én egy szürke, félművelt ember, ez a két vers mégis bennem kell, hogy éljen első szavától az utolsóig. Könnyen teszi ezt, mert sok évtizeddel ezelőtt voltak tanítók, akik elég mélyen belénk vésték a sorokat. 

Akkor mégis hogyan fordulhat elő az, hogy a Szózat költőjének nevét átkeresztelik és utcanévtáblán komolytalanul megjelentetik? Ennyire nem foglalkozunk már a himnuszainkkal? Ez nem lehet igaz! A napokban hallottam egy hírt, miszerint iskolás gyerekek sokadalma énekelte a magyarok himnuszát egy labdarúgó mérkőzés megkezdése előtt, érzelmi viharokat kavarva a lelátón vigyázzban állók lelkében. Trianon előtti magyar területen történt...igaz.

A hazához való kötődés és az iránta érzett szeretet a reformkor óta még nagyon sok verselő embert megihletett. Lehet, hogy közülük kiemelni bárkit is, nem tisztességes, én bátorkodok azt megtenni:

"S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad-
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!" (József Attila)

"szeretlek, mint hempergő csikók háta a pázsitot,
ölelkezők bőre a csókot - édes tejet a bárány,
friss házasok az ágyat, vének a szél enyhében a napfényt." (Váci Mihály)

"Nincs a Földön más hely, mely gazdagabb nálad.
Hullámzik tengere színarany kalásznak." (Hecz János Sándor)

Az idézeteket folytathatnám, azoknak se vége, se hossza. Meg vagyok arról is győződve, hogy minden magyar ember szíve csücskében ott van az a haza! Akkor mégis hogyan fordulhatott elő Vörös Marty?

Tíz kicsi szó!

A festményen egy tarka cica felegyenesedve nyújtózkodik egy felette repkedő pillangó felé. Talán nem elkapni akarja jobb mancsával, csak köszönteni. Talán a lepke is így van ezzel, de azért tartja a biztos távolságot. Mindketten derűt sugároznak és mosolyt fakasztanak a képet szemlélő arcára. Ehhez minden bizonnyal hozzájárul a napsütötte tarka környezet is. 

A szájjal és lábbal festők képeit gyakran nézegetem. Legtöbbről az első pillanatban észrevehető az öröm és a bizakodás, a jövőbe vetett hit. Csak tanulni tudom tőlük a pozitív gondolkodást. 

   -Nos, lányok, mit mond nektek ez a kép? -emeltem fel nagyobbacska unokáim felé Cazes Elodie szájjal festett kedves remekét. Majd a kezükbe adtam azzal a kéréssel, hogy arról az elsőként eszükbe jutott tíz szót írják le a levelezőlap hátoldalára. Az egymástól függetlenül megoldott feladathoz azután társítottam az én tízemet. A szavakat összehasonlítottam. Úgy éreztem, hogy a lányok a gazdag lelkükből egy-egy nagy maréknyit nekem ajándékoztak.

Megegyeztünk abban, hogy egyszer majd faragunk -ki-ki a sajátjából- egy versikét a szavainkból, mindenféle kötelezettség nélkül, szabadon.
A fenti sorokkal kicsit ismételgettem magam, de hol van az leírva, hogy a korábbi, kapcsolódó bejegyzésemet látta-e, láttad-e már?

Én ráérő ember vagyok, meg aztán az alkalom is gyorsan bekopogott, hát teljesítettem a beígért feladatot. Esztit köszöntöttem születésének évfordulóján. Kicsi felnőtté vált, mégis azt kértem játsszon még, maradjon gyerek. Nem mondtam, de kívántam, hogy az ő tíz kicsi szava mindvégig legyen kísérője életének hosszú-hosszú útján!

 

Tíz kicsi szó

 

A nyár és az ősz karöltve sétál,

együtt várják a telet,

be sem engedik a naptárba, ha lehet.

Holdanya csak játszott velünk,

amikor csillagot dobott fel az égre.

Mert a csillagocska minket választott,

velünk a napfényt és szabadságot.

Meg is találta őket nálunk,

a hideg űrtől hát elköszönt,

hozzánk gyorsan leköltözött.                      

Az évszakok randevúztak akkor is,           
amikor velünk ez a csoda megtörtént.       
Gazdag érkezett, mosolyt hozott eleget      
és örömet, fogyasztjuk is, amikor lehet.     
Kíváncsian, törékeny száracskával,           
friss hajtásait, szirmait dugdosva                
bújt elő a kis virág.                                      

Tizennégy éve már, gyökereit mélyre ásva,
szirmait kibontja, egyre csak nő,
erősödik ő, lassan egy nő!
Körülötte barátság és szeretet.
A kérdés már csak annyi, gyerek-e még,
csitri, fruska, mert az évek futnak,
ez a fránya idő bizony nem lusta.
Ifjúság madara száll és csőrében ma itt
a megfontoltság, felelősség komoly ágai.
Igen, fogadd el, de módjával!
Legyél te még kicsit gyerek!
Emlékszel a cicára, pillangóra, a képre,
tíz szavukat festettem ki, szépre?
Köszöntelek Eszter, tündérek közt elsőt!
Amit a múltkor adtál, nagy ölelést,
jócskán akad belőle még,
abból adok most szeretettel vissza én.

Eszternek születésnapjára, 2019. október 24-én, sok szeretettel a papától.

Soron-kívüli találkozó

Ízletes, jó minőségű paprikától színes hallét fogyasztottunk ebédre. Csaba még Bácsalmáson elkészítette saját fogású halakból és ezzel vendégelte meg egykori osztálytársait Sikondán a Pihenő Parkban.

Belecsöppentem a Steinmetz Miklós Szakközépiskola 1967-évben végzett tanulóinak 52-éves évfordulójába. Olyan ez az osztály, mint az én gimis csapatom. Gondol egyet és találkozik akár kerek az, akár nem. A jelenlevőkre talán illene emlékeznem, de bevallom őszintén, néhányuk mellett ismeretlenként mentem volna el az utcán. Mi tagadás, régen volt. Találkozhattam velük a Kún Bélában, a városban és az ő iskolájuknál. Negyedikben a szomszédos kollégiumban közülük többekkel is egy fedél alatt laktam.

Csabával is - ez a név csak a második -, akit rajtam kívül mindenki Sándornak szólít. Ő hívott és hozott is engem ide, kihasználva a lehetőséget arra, hogy találkozhassunk, beszélgethessünk.

Etelka köszöntötte a csapatot és létszámellenőrzést tartott. Szólt az engedéllyel távol maradókról és azokról az osztálytársakról, akikről már csak megemlékezni tudnak. Én engedélyt kértem csak ismerősként közöttük helyet foglalni, amit ők kedves mosolyukkal lehetővé tettek. Néhány mondattal megköszöntem és az alkalommal illő idézetekkel kívántam minden jót a kedves csapatnak.

Ez a pár óra gyorsan elfutott. Röviden szót váltottam a csinos lányokkal, akik most asszonyként, nagymamaként tereferéltek de leginkább Csabával elevenítettük fel közös élményeinket. Hogyan utaztunk a sásdi Öreg-hegy gyümölcsösének szüretje helyett Érdligetre, barátom még soha nem látott nagynénjéhez. Onnan gyalog Budapestre, megnézni a Ferencváros-Vasas ez alkalomra összeállított közös csapatának labdarúgó mérkőzését a brazil Flamengó ellen. 1967. június 4.-ét írtunk, 4:1 arányban győztünk. Szép idő, egy-félidős szép foci, nem bántuk meg a kiruccanást.Hazafelé mégis csak eljutottunk a szülőfalumba, no nem a gyümölcsöt leszedni. Az csak álcázta a szökésünket, a kajszi még éretlenül ült fenn a fán. Pénzre volt szükségünk, hogy a komlói  vonatra jegyet válthassunk. Kiszámoltuk, meddig utazhatunk az összes zsebünkből előkotort pénzecskénkből, Pincehelyig érhettünk szabályosan. Megúsztuk! És beszéltünk még sok-sok mindenről. Líviáról és Annáról  és a hőn áhított unokákról.

Kedves évfolyamtársaim! Szívből köszönöm, hogy közöttetek lehettem! Azt kívánom nektek, hogy gyakran lássátok még egymást. Ne múljon a napotok dolog nélkül és mindegyik huszonnégy órában örömet adjon mindannyiótoknak egy kedves szó, egy ölelés!
                                                                                                                                                                

Túlfizetett szolgáltatás

Bő negyed órája már biztosan várjuk a szentmiséről érkezőket. A ravatalozó körül állók arca elől egyetlen felhőcske sem takarta el a barátságosan simogató őszi napsugarakat. A halk, megnyugtató zene jóleső érzésekkel is feltölthetett volna bennünket, ha nem egy túlságosan is fiatal nagymama temetésére készülnénk éppen.

A faluban született, itt élte szorgos, dolgos életét.Körötte mindig volt valaki, akivel többet kellett törődnie, mint magával. És most, amikor a megkezdett nyugdíjas éveit végre felszabadultan tölthetné, akkor jön a kór, a gyógyíthatatlan. Gyorsan ragadja ki közülünk és viszi őt ismeretlen mezőkre. Már a "Hulló falevél" mélabús dallamait halljuk és a pap még mindig sehol.

Megérkezik végre és dologhoz lát. A szokásoknak megfelelően misét tartott a temetés előtt Sarlós Boldogasszony templomában. A szertartást senki nem dicsérte, sőt! Nem remekelt a temetőben se. Jairus 12-éves lánya feltámasztásának bibliai történetét mondta el. Nem igazán értettem, miért ezt választotta? A halott gyermek segítségére siető Jézust az emberek kinevették, közömbös és hitetlenségről árulkodó magatartásukat nem éreztem ide valónak. Annál is inkább, mert a temetésen résztvevő emberek többsége vallásos érzelmű, akiket nem kell meggyőzni a Megváltó igazáról.           Kántorával nem énekelt együtt, a mobil telefonjáról felsorolt búcsúzók és a legközelebbi -a  temetésen is résztvevő- hozzátartozók között nem volt összhang. Érdekes lett volna, ha a listából kifelejtett  fiatalasszony tesz egyetlen lépést és a koporsót megsimogatva hangosan szól a szeretett halottjához!

Lehet, hogy csak én veszek észre ilyen dolgokat? A korán eltávozott asszony gyermekkora óta misébe járó, igaz istenhívő, családját is erre nevelő. A templom rendjéért manuálisan is sokat tevő ember még nagyobb odafigyelést érdemelt volna.
Jobban tettem volna én is, ha a temetésre koncentrálok és a régtől ismert lánytól, asszonytól, nagymamától csendben elköszönök. Ám én ezt észrevétlenül régen, már a búcsú napján megtettem. Műtétje után a pincesoron üldögélve hosszasan beszélgettünk a múltról és a jövőről egyaránt.

A miséért és a temetésért a plébániának befizetett egyházadótól függetlenül is anyagi áldozatokat kell vállalni mifelénk. A katolikus egyház fejének ez nem tetszik. Hát még ha azt is tudná, hogy számla se divat és adót se fizetnek utána!  Jobb, hogy nem tudom, mennyivel kell még megtoldani a borsos temetési költségeket. Mi a véleménye a pápának hazánkban a politika és papság egyre gyakrabban bírált kapcsolatáról? A minden temetésen közreműködő férj most életének párjától lehorgasztott fővel búcsúzik, eszébe se jut kritikával illetni az atyát. 

Hetvenen felül az öregkoromat élem már. Ezek a friss élmények megerősítettek abban, hogy az utolsó kenet szentségét ne vegyem fel. Az egyházi rend kivételével a többinek birtokosa vagyok. Ha a családom a nyilvánosság előtt szeretne tőlem majd végső búcsút venni, hát nem bánom. De a szavak, amik ott elhangozhatnak, az enyémek legyenek, ha azokat másnak a hangszalagjai szólaltatják is meg! Kísérő zenének pedig az egész szertartás alatt szóljon a kedvenc hegedűversenyem!

Végül még hadd üzenjek Jézusnak! Támassza fel egyházának méltóságát és tisztaságát! Segítse megerősíteni a nyáját szerető és azt jóra nevelő papjait. Meg is köszönöm majd, ha találkozok vele, addig is készítse elő helyét a mennyek országában, most eltemetett gyermekének!

Barangolás sportok körül

 Minden sportágat tisztelek, a legtöbbet szeretem is. Kivételt csak a test-test elleni durva, erőszaktól se mentesek képeznek. Így hetven körül a kézilabdának szurkolok, de már csak a televízió képernyője előtt. Ritkán megnézek egy jónak ígérkező labdarúgó mérkőzést is, nem részesítve előnyben a hazai pályákat. Egy olimpia az más. Négyévente látni akarok mindent és mindenkit.

Az általános iskolában jeles eredményt értem el tornában és asztaliteniszben. A gimiben kézilabdáztam   és az udvari salakoson sokszor gurítottam lábbal a labdát. Gyakran futottam a két hatos között a sásdi csapatban. A 24-24-órás tűzoltói szolgálat miatt ez utóbbi is elmaradt. Ám lehetőségem adódott a pingpong játék folytatására és a röplabdázásra. Mindkettőben évente vetélkedtek a megye tűzoltóságai. Jól emlékszem arra, amikor néhány hónapos beosztott tűzoltóként megnyertem a komlói parancsnok elleni meccset. Fej-fej mellett haladtunk, amikor a döntő szett közepén magához intett Pápai Laci és mint edzőm -persze ilyen nem létezett- a következőket mondta alig hallhatóan:

   -Semmi okosat nem tudok és nem is akarok neked mondani, csak ezzel a rövid szünettel kizökkenteni az Öreget, te meg csak nyugodtan folytasd tovább, ahogy eddig! -szólt és mosolyogva állt vissza a bordásfal mellé.

Visszaléptem az asztalhoz és adogattam. Sikerült! Négy pontos fölénnyel nyertem meg a döntő játszmát. Tizenhárom év múlva ellenfelem nyugállományba vonult és én az ő helyére kerültem. Mintha tegnap történt volna, úgy emlékezett a mérkőzésünkre. Fejét csóválva meg is jegyezte, hogy akkor, annak a rövidke szünetnek a beiktatása nem igazán volt sportszerű. Megkérdeztem tőle, mit tett volna az én helyemben, ha egy néhány hónapos tűzoltó korában a főtörzs magához hívja az asztal széléhez? Ezen azután mindketten elmosolyodtunk.

Az az esztendő hozott még más sport-sikereket is nekem. A KBSK pályán 100 méter gyorson szerepeltem. A részvételhez az otthoni, pécsi válogatottba kellett bejutnom, ahol sikerrel előztem  meg  Hunyadi Kálmán bajtársamat.  A komlói pályán a megye sprinterei között is én bizonyultam a leggyorsabbnak. Hárman mértek időt, kézi stopperrel. 12 másodperc került a jegyzőkönyvbe, 25-évesen nagyon is elégedett voltam ezzel az eredménnyel.

Szerepeltem a Tüzér utcai pályán megrendezett magasugró versenyen is. Baráti Jóska azzal nyugtatott, hogy nem az eredményem a fontos, hanem a lehetőség, csapatunk összpontszámának növelésére. Teljesítettem is ollózva 125 cm. magasságot. Mindenféle előzetes gyakorlás nélkül ez nekem a csúcsot jelentette. Megkérdeztem a képzés megyei főnökét, milyen stílusban szabad a feladatot teljesíteni? Marci bácsi -akkor őrnagy elvtárs- azt felelte, hogy az teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a léc fölött huppanjak a laticelre és a léc a helyén maradjon. Még párszor szembefutottam az akadállyal és tigrisbukfencekkel teljesítettem a 150 centimétert. Megnyertem a viadalt az esélyes Kárpáti Jancsi előtt. Ma sem tudom, szabályos volt-e az engedélyezett megoldás.

Tiszti iskolás koromban a torna órákon a futás volt a divat. Irány az Árpád híd pesti oldala, majd vissza Óbudára, a Laktanya utcába. Teljesítettük ezt a távot akkor is, ha a füstös levegőben alig volt oxigén, ha a tüdőnk cikákolva tiltakozott ellene. Fizikai állóképességünkért felelős tanárunk talán a hétfői kialvatlan mozgásunkra utalva, viccelődve jegyezte meg néha:

   -Nagy, fehér lótetűk vagytok! - de ott volt közöttünk, velünk.  Dorkót húzott a lábára akkor is, ha az udvari pályán focizgattunk. Amikor ez először fordult elő, eltátottuk a szánkat. Úgy mozgott, forgott, cselezett, játszott a labdával, hogy néha leálltunk és szájtátva bámultuk a 48-éves embert. Ezt meglátva néha porondhoz illő bemutatót is tartott. A rendőr alezredes az 1960-ban bajnokságot nyert Újpesti Dózsa labdarúgója volt. Szélső volt a jobb oldalon, gyakran jelentősen besegített a védelemnek. Hatszor játszott a válogatottban, kétszer is megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója kitüntető címet.

Béla nagybátyámnál nyaraltam, még igazán kis srác koromban. Szabad bejárásom volt munkahelye valamennyi területére. A gazdaság dolgozói mintegy parancsszóra, letették a kezükben tartott lapátot vagy vellát, amikor a dobozos rádió a magyar labdarúgó válogatott meccseit közvetítette a világbajnokságról. Nagy figyelem, néma csend, bosszús kiáltások és felszabadultan kitörő öröm. Ott hallottam én először az én jól focizó főtanáromról, Tóth Mihályról. A "nagy, fehér lótetű" kifejezését megörököltük tőle és akkor használtuk azt, ha a másikat tréfás feddésben kívántuk részesíteni, vagy csak évődtünk. Nem sokan vagyunk, akik ma megértenék.

                                            

Unokatestvérek amikor találkoznak

Ha minden őszi napon ennyi jutna az ölelő napsugarakból, akkor a tél uraság zavarná el a nyarat hosszabb időre megpihenni. Ám az is lehet, hogy testünket és lelkünket nem csak a szeptember végi nyaracska melengette.

Nagy családok találkoztak Sásd városkában. Az egykori faluban született Halász és Füzes gyerekek adtak egymásnak randevút. Mi kilencen voltunk testvérek, ők csak kicsit kevesebben, hatan. Testvérként szerettük egymást és tesszük azt most is. Szülőfalunkból a legtöbben kirepültünk és éljük az életünket. Anyák és apák lettünk, nagymamák és nagypapák. Vannak közöttünk, akiket már dédiként szólíthatnak. Egyszóval mi testvérek és unokatestvérek megöregedtünk, legalábbis a fiúkat illetően.

Nem először találkozik ez a kör, a létszám soha nem teljes. Ezúttal hetvennyolcan kanalazhattuk egy kedves ismerős, Marika által elkészített, óriási fazekakban rotyogó töltött káposztát. Az italok mellett szabadon válogathattunk a sütemények és pogácsák, ropogtatni valók tengeréből is, amelyek többsége az ünneplő asszonyok keze munkáját dicsérte.

Nem váltottuk meg a világot, csak sokat beszélgettünk. Magunkról, egymásról, örömökről és bánatról. Kerestük a hiányzókat, érdeklődtünk felőlük. Hogy vannak a messzi országokban élők, mi újság van a tengeren túl? Bizony szétszórt bennünket az élet és ritkán foghatjuk meg egymás kezét. A találkozók között mindig vannak változások. Van akitől örökre elköszöntünk, van akit először látunk. Van aki egy jottányit sem hajlandó nagymamaként se veszíteni a fiatalságából. Van köztünk olyan, aki ma is igyekszik gazdag zsákmánnyal megtelíteni a szákot. Miközben nagy szeretettel nézzük a kertben ugrándozó gyerekeket, a közöttünk fáradhatatlanul szaladgáló legkisebb tündérkét, meghalljuk a hírt, új életek készülődnek születni, akiknek édesanyját legtöbben nem is ismerjük. A minap még papájának furulyázó kisiskolás is nagylány lett, messzi egyetemen tanul. És megemlékezhetnék még néhány mondat erejéig sokunkról, de nem teszem, ez nem is a célom.

Sok éve már annak, amikor első alkalommal ült egy asztalhoz ez a kör. Ezt a mostanit gyermekeink közül néhányan szervezték és bonyolították le. Velük kivételt teszek és név szerint mondok  mindannyiunk nevében köszönetet Csörinek, Péternek és persze  mindenkinek, aki bármit is tett ennek a szép, őszi szombatnak a sikeréért! Remélem folytatják és nagy örömmel ölelik majd meg egymást akkor is, ha a sásdi tizenöt unokatestvérről már csak emlékeik felidézésével beszélgethetnek.  

"Hogyha a Hold rá fátylat ereszt"

"A település határában a szántót és a temető melletti utat szilvás kert választja el. A kiöregedő szilvák helyére cigány meggyet, nyári almát, szelíd gesztenyét és diókat telepítettem. A galagonyát most ezek karolják körül és a rajta élősködő kúszó növények. Tavaszi virágzáskor a madarak dalától hangos fát féltve őrzöm és gyógynövényként kezelem. Alatta -mintegy sátor alatt- unokáim hancúroznak."

A fentebb leírt mondatok mellett a fa adatait is rögzítve beneveztem az "Az év fája" vetélkedőbe a szíveket is gyógyító galagonyát. Ennek már sok éve. Kiesett az első rostán, igazán nem is számítottam más eredményre. Hogyan is gondolhatja egy majdnem bokor, hogy megjelenik a nevezők listáján? Pedig fa  ám ez a javából, ha cserjének is hívják! Nem a kertemben van, mégis a gazdája vagyok, miért is ne dicsekednék vele? Tavaszokként a méhecskék ezreit megszédítő virágzása bennem azóta is jóleső érzéseket fakaszt, elég csak messziről megpillantanom.

A meggyek nem eredtek meg, a régiek közül néhány -engedve a fűrész fogainak- elveszítette koronáját és törzsét. A diók termőre fordultak, teljesítették kötelességüket, ízesítették a finom süteményeket, vagy csak úgy természetesen adták meg magukat a fogaink malmainak. Idén megjelent egy ellensége és tönkretette a gyümölcsét. A nyári almák egyikét rossz helyre ültettem. A körülötte levő kiserdő fái miatt csak a magasságával törődik, néhány kósza virágot felmutat ugyan, de a szép, kerek almáját nem érleli meg. Az első éveiben rendre visszametszettem, ma már hagyom, hadd fusson a fény felé, egyszer majd fürdőzhessen meg a nap sugaraiban. A másik becsülettel teljesíti kötelességét és bőven terem. A szelídgesztenye kelleti magát, formás alakot öltött.Tüskés burkaiban megtalálom a termést, de azok fonnyadtak és töpörödöttek. Marad a szépsége és ezért is megéri nyugodtan lélegezni hagyni.

A galagonyát megtisztítottam a vérét csapoló indáktól és elszáradt ágaitól. Csinosabb lett vetélkedős önmagától. Weöres Sándort is megihlette éjszakai fátylával, izzó szemeivel.

A telek rendeződött, megosztódott. A szilvás kertben kerítések futnak. Az egykor ültetett fáim közül több is a kerítésen kívül maradt. Amikor a galagonya kibontja szirmait, én minden évben látni akarom. Nem a hold fátylában rejtőzködve, leszek olyankor mellette majd éppen eleget. Inkább verőfényes nappalon megyek ki a temetőbe, onnan gyönyörködhetek a leginkább benne. Elnézem ahogyan a kikeleti szellő szaladgál a fehér-ruhás menyasszony  virágtengerében és mosolyogva gondolok már egy új tavaszra. 

Amikor még időben megfogjuk a kezét

  A régtől ismert cimborám majd annyi rubrikát húzhatott éles bicskájával az ajtófélfára, mint jómagam. Egyszerre csak megszaporodtak a gondjai. Amit eddig észre se vett, mostanra fájdalomként élte meg. Hol egy alkatrész, hol csak egy rugó nem működött rendesen, hol a motor figyelmeztette arra, hogy elege van már a kínlódásból, tenni kéne már valamit! El is gondolkodott ezen rendesen, de csak odáig jutott el morfondírozása közepette, hogy az egész így van jól, ebben a korban az öregeink lassan már elköszöntek és ez volt a legtermészetesebb.

Emígy törte a fejét, de a családja folytonos unszolására csak meglátogatta a háziorvosát. Ettől kezdve az történt vele, mint mostanában bárki mással. Szakorvosok, sok-hónapos időpontok, várakozások, egymástól független és vélelmezett diagnózisok. A sornak nincs vége és a beteg belefárad, mielőtt valaki konkrét és követendő utat mutatna neki, felhagy az orvosok látogatásától  és folytatja a korábban megszokott, mindennapi életét. Nem zavarja,de a háziorvosát se, hogy nincs az í végére pont téve. Úgy tűnik, mindenki elfogadja a rendezetlen állapotot. Vagy mégse?

A család az, akinek nem múlik el a nyugtalansága. Az asszony vagy a gyerekek, nem tudom, de valaki végre lépett, talán az érintett engedélye nélkül. Nem a soron következő orvost keresték meg, hanem felhívták a mentősöket, vagy bevitték a sürgősségire, amikor a szíve csak negyvenszer volt hajlandó vért pumpálgatni az ereibe percenként. Ott aztán az orvosok összedugták a fejüket és ítéletet hirdettek. További életre alkalmasnak minősítették! Kézen fogták és visszarántották a szakadék széléről. Néhány napos fogva-tartás után  ellátták őt gyógyszerekkel és jó tanácsokkal. Pulzusának számát helyes értékűre beállítva haza küldték a családja nagy örömére. Ahogyan én őt ismerem, mosolyogva lépett ismét az otthona falai közé és meg is köszönte szeretteinek a törődést.

Annyi rosszat hallani manapság a betegek ellátásról, a magyar egészségügy helyzetéről. Jól meg kell gondolnunk, mielőtt arról másoknak is hallhatóan véleményt alkotunk. De azért az mégsem lehet egy helyes megoldás, hogy a háziorvosunk helyett a mentőket tárcsázzuk!

Kedves Cimborám! Régóta nem poharaztunk együtt! Úgy hallottam, hogy teljes mértékben lemondtál egy hideg sör, vagy egy jóízű pohárka bor elfogyasztásáról. Döntésedet szó nélkül elfogadom, töltök magamnak egy korty olasz rizlinget és megiszom azt az egészségedre. Isten éltessen és tartson meg téged még sokáig a szeretteid körében, jó egészségben! Kísérjenek téged azok a segítő kezek és a szerencse, amelyek most nem engedték, hogy a mélybe zuhanj!
                                                                                                                                                

Sajnáljam, vagy érje utol?

Számos vállalkozás foglalkozik ma azzal, hogy az asztalomon jóízű, változatos ételek sorakozhassanak elfogyasztásukat várva úgy, hogy a konyhába be se teszem a lábam. Válogathatok helyi, 10-20, de akár 150-200 kilométerre levő kifőzdék kosztjából is. Mindegyike elfogadható áron kínálja a portékáját. Az ebédekből gyakran marad vacsorára is, mert az adagokat magyarosan jó étvágyú emberekhez igazítják. Amikor leülünk a számítógéphez, megrendelünk és egyúttal fizetünk is. Nagyszerű lehetőség ez amivel élni mindenkinek csak javasolhatom, aki ezt megteheti. Időt és energiát takarítunk meg! Nem kell a szükséges anyagokat haza cipelni a boltokból, feldolgozni és a kályha mellett ügyelni arra, hogy azok fogyasztásra alkalmas állapotban bemutatkozhassanak nekünk a tányérjainkban. Kevesebb az elfogyasztott energia és sokkal lassabban telik meg a szemetes edény. Csökken a vízfelhasználás, mert még a mosogatásra váró edények száma is apadozik.

Előfordulhat, hogy az ételek terítését végző zárt ajtót talál, nem tudja a megrendelőnek átadni az ebédjét. Felakasztja hát az utcai járdáról is elérhetően a kapu magas oszlopára. A terület falusias jellegű, az utcán láttam már szabadon futkározó kutyust, de a szatyor befelé lóg magasan, ebek számára nem elérhetően. A gyalogos forgalom ritka, most mégis leakasztotta egy arra járó a zacskót és elvitte azt a benne levő levesekkel és több fogással együtt.

Nem messze tőlünk esett meg ez a dolog és azért írok róla, hogy pozitív gondolkodásra sarkalljam az embereket.

A harapnivalóját megkésve kereső ember erre a napra több adagot is rendelt, mert a napi kínálat a kedvencei közé tartozó, ínyére való volt. Telefonos érdeklődésére a szállítótól kapott tájékoztatás után joggal mérgelődött. Nyelt egy nagyot és kénytelen-kelletlen beérte aznap a hűtőben található maradékokkal. Mégis ki lehetett az, aki elvitte? Legjobb tudomása szerint az utcában nem lakik ennyire rászoruló ember. A szomszédja viszonylag új család a városrészben, apró gyerekekkel, de még csak feltételezni  se meri róluk azt, hogy ilyet tennének. A legjobb az lenne, ha valaki rászoruló emelte volna le a csomagolt dobozokat, akkor egye-fene, -az egyébként elítélendő lopás ellenére-jó helyre kerültek a válogatott falatok. Szándékosan kitett, szabadon elvihető maradéknak senki nem értékelhette a pakkot annak megjelenési formája miatt. Felfogható az eset jószívű adakozásnak és akkor a pórul járt még ki is húzhatja magát, de azokért a falatokért, akár ágaskodva, de mindenképpen kapun belülre kellett nyúlnia az utcai járdáról. Tehát csibész volt ő a javából, akár magának, akár a kutyájának csente el a "csontokat". Ha a jövőben is ragaszkodik károsultunk a finom falatokhoz, változtatnia kell az étel átadás-átvételén.

Néhány száz méterre az esettől, a kertem almafáján frissen kiváltott gyógyszereket találtam egy ágra felakasztott nylonban. Nem tudhattam, hogy ki és milyen célból tette azt oda, hagytam hát a levelek árnyékában, a tűző naptól védetten. Két nap múlva aztán eltűnt. Ez akkor lehetett, amikor a négyfogásos ebédnek is lába kelt. Annak a károsultnak a pozitív gondolkodásával mégsem tudok azonosulni, mert lopás volt az a javából. Még az is elképzelhető, hogy a gyógyszereket is ugyanaz a valaki emelte el. Hát ez esetben ennyit az én pozitív gondolkodásomról! És remélem, hogy a kemikáliák között nem volt széntabletta, mert a falatozás után biztosan szaladnia kellett egy igazán kiérdemelt hasmenés miatt!

Merj nagyokat álmodni!

Philip Aestleynek tulajdonítják a modern cirkusz megszületését. Egy lovaglóistállóban kezdte erőművészekkel, kötéltáncosokkal, lovas gyakorlatok bemutatásával. A fedett lovarda terét székekkel övezte, ahová a nézőket leültette. A megmaradó kör-alakú területen aztán bemutathatták tudásukat a cirkusz művészei. Londonban történt mindez, 1769-évben az Amphietator of Arts porondján.

Egy bő évtizede minden évben megtartják a Cirkusz Világnapját, április hónap harmadik szombatján.Ezen a napon a Fővárosi Nagycirkusz épülete előtt lehetőséget kapnak a vállalkozó kedvűek -akár a legkisebbek is-, hogy szabályozott keretek között láttassák produkcióikat a Városligetben összegyűlt emberek előtt. Közülük az ügyesebbek meghívót kapnak a cirkusztól, tudásukat bemutathatják a nagyközönség előtt is.

A cirkuszi mutatványok gyakorlása jó hatással van az iskolai teljesítményre, az írás-olvasás tanulásában és a finom motorikus mozgást kívánó feladatok elvégzésében is segít -mondja a cirkuszpedagógus. A gyerekek profi artisták segítségével gyakorolhatják a cirkuszi attrakciókat, növelve ezzel egyensúlyérzéküket, koncentrációs-és koordinációs képességüket.

Bevallom őszintén, hogy Joó Emese fentebb leírt mondatait még nem hallottam, sőt a kapcsolódó gondolatai sem foglalkoztattak. Igen ám, de a cirkusz világnapjától eltérő időpontban, a nyár derekán történt valami. A waldorf iskolába járó, hetedik osztályt befejező unokám egyik hőn óhajtott vágya teljesült. Cirkusz táborban tölthetett el egy röpke hetet Gödöllőn. Itt a diákok mindegyike felvállalhatott egy-két  -a "kis" buksijában megszületett- mutatványt, azok elsajátítását és közönség előtti bemutatását. Szakemberek segítségével el is kezdődött a munka. Csak néhány nap áll rendelkezésre és szombaton máris jöhet az előadás!

A manézs nem a cirkuszokban megszokott. A kupola magasságából piros, a padozatig leérő selyem szalagokat mozgat a nyitott ajtókon besurranó szellőcske. Csendes, visszafogott gyerekhangok. A megszólaló zene köszönti az érkező lányokat, akik fiatalok, hosszú hajjal szőkék, szépek. Indul az akrobata show! A légtornászok fürge kis maciként kapaszkodnak a selyem szálakon egyre feljebb, emeletnyi magasságba. Lábaikra ügyesen tekeredik a szalag. Felülnek és körültekintenek. A zene feszültséget gerjesztő, megszólalnak a dobok is. Pergő hangjukon kívül ütemesen biztató taps és valahol háttérben csak a csend. A légtornászok a magasba nyújtott kezükkel elengedik a biztonságot adó selymeket és előre bukva zuhannak lefelé az alattuk tátongó mélységbe. De a szaltó után a lábakra csavarodott selyem megálljt parancsol és a testek -fejjel lefelé- egy hirtelen rántással legyőzik a gravitációt. Felszabadult kiáltások, keveredő tetszésnyilvánítás.

Mindössze két és fél perc. Mégis milyen nagy dolog ez! Eszti mert egy nagyot álmodni és azt meg is valósította! Életében olyan esemény ez, amelyet nagymama korában is büszkén mesélhet majd el az unokáinak. A monitor előtt itthon örülhettem én is. Egy pillanatig nem munkálkodott bennem a félsz, még így utólag sem, ez bizalom kérdése. Egyszerűen csak névnapi ajándékként könyveltem el magamban, július 13.-án történt mindez. És még el nem felejtem, az egykerekes biciklizés is a teljesített vállalkozások számát szaporítja.

  

Tartalékos katona

Amikor a Magyar Néphadsereg állományából honvédként leszereltem, néhány hét után megkaptam a tartalékos katonáknak járó öltözetemet. Ez a zsáknyi ruha négy évig egy szekrény belső sarkában, bontatlanul hevert. Nem volt esemény, amiért magamra kellett volna öltenem. Amikor a tűzoltóság állományába felvételt nyertem, a ruházatot automatikusan bevonták és fiatalon obsitos katona lettem. Nyilván azért, mert a rendvédelmi szerveknek is adottak a speciális feladatai különböző hadi helyzetekben.

A tűzoltó nehéz szívvel vált meg a vonulós csoportjától, amikor őt szolgálatra alkalmatlannak minősítették a belügyi orvosi bizottság tagjai. Kicsit szégyellte is magát ha a nyugdíjazásáról beszélt. Azon sokak közé tartozott, akik nem akarták elfogadni a felülről jövő, kérdezés nélküli erőszakos -a tűzoltó szakmától egyre idegenebb- változásokat. Élt a szolgálati törvényben megfogalmazott lehetőséggel és elköszönt. A megállapított nyugdíját csak rövid ideig folyósították, mert egy "ügyes" húzással -valamennyi pajtásával együtt- érzékeny mértékben lecsökkentették azt.

Megmaradhatott viszont egészében az eredeti összege annak, aki tartalékos katonai szolgálatra jelentkezett, illetőleg a vele járó kötelezettségeket elvállalta Az én kedves ismerősöm ezt a megoldást választotta és máris a korábbi forintokat számolhatta kezébe a postás.

Mostanában többször nyilatkozik a honvédelmi miniszter a haderő és haditechnika szükségessé váló növeléséről és fejlesztéséről. Egyfajta külső fenyegetettség érződik ki a szavaiból. Ami igaz, az igaz. Szítjuk a tüzet rendesen, de szerencsénkre kicsi a tüdőnk kapacitása, nem tudunk elég oxigént fújni a lángok feléledéséhez. A folyamatos fejlesztést, költségvetésünk meghatározott százalékának felhasználását egyébként is a NATO-hoz tartozásunk teszi kötelezővé. Többre nincs és ne is legyen szükség. A sorkatonai szolgálat újraindításáról is beszélnek. Való igaz, nem ártana a fiatalságnak egy kis rend és fegyelem, de csak ezért igazán felesleges a katonáink számát megnövelni. A családokat és az iskolákat kell a nevelésre alkalmassá tenni, leginkább a közszereplőink, politikusaink példamutató magatartásával ezt megsegíteni.

Röviddel a bevonulásom után megesküdtem, hogy a hazámat  megvédem, akár életem árán is. Visszagondolva erre az ünnepélyes eseményre, legtöbben őszintének is gondoltuk a nagy nyilvánosság előtt tett fogadalmunkat. Ebben biztosan közrejátszott az is, hogy az eskünket a nagy magyarról, Széchenyi Istvánról elnevezett téren, a törökverő Hunyadi János lovas szobrának árnyékában harsogtuk világgá.
Ma sorkatonai szolgálat nélküli tartalékosok is ropogtatják a puskáikat a falu melletti lőtéren. Ez zavarja a lakósságot, pedig hát valamilyen képzésben csak kell részesülniük azoknak az embereknek, akiknek többsége csupán anyagi érdekből vállalta ezt. Milyen hadsereg válik majd ebből, ki tudhatja? Mindenesetre a kormányunk napirenden tartja és egyre többet foglalkozik katonáink ütőerejének növelésével.

Én nem tartom szükségesnek, csak folyamatos karbantartását a katonaságunknak. Felvetődik bennem ennek kapcsán az a kérdés, ki lehet ma tartalékos katona? Önkéntes alapon, a haza iránt érzett tiszteletből és szeretetből ma ez nálunk nem működik, mert azok  a korosztályok kiöregedtek. A felnövő új generációkat pedig senki nem tanította meg erre. Jogszabályi kötelezéssel megoldható ez a probléma és ebben -a szabályozók előzetes egyeztetés nélküli alkotásában- mi profik vagyunk. Milyen lehet majd a végeredmény? Feladat elől menekülők és indokolások nélkül felmentéseket kapók mellett a megmaradók többsége a kötelesség érzése nélkül teszi a dolgát. Biztosan ilyen rossz a helyzet? Lehet, hogy nem tudjuk már lassan azt sem, merre fordítsuk a puskák csövét?  Egyre gyakrabban már egymásra  tartjuk azokat,  az utcára kényszerülőkre, vagy oda kidobottakra, velünk eltérő véleményt nyilvánítókra. Tesszük ezt úgy, hogy a kísérletéig sem jutunk el a magunk felelősségének vizsgálatára. Az emberek tudatos megosztása helyett végre ki kellene cserélni a gondolatainkat, őszintén beszélni egymással és célokat együtt kitűzve közösen teljesíteni a feladatokat. Megtanulni és megtanítani másokat is békében és barátságban élni a szomszédokkal .

Ameddig erre nem érzünk késztetést, adjuk át másoknak a sor- és tényleges katonai szolgálat teljesítését. Kapják meg ezt a feladatot azok a kettős magyar állampolgárok, akikkel talán közvetlenebb viszonyban él a kormányunk, mint a határunkon belüliekkel. Akik szavazataikkal alakítgatják az életünket anélkül, hogy egyetlen fillért is tennének a közös asztalunkra, hogy velünk őszinte szót váltanának. Akik elől a hatalom nem bújik elsötétített, magas kerítések mögé. A kettős életet élők, magyar hazájuk iránt érzett szeretetüket így mutathatnák ki leginkább. Megtennék ezt? Másik hazájuk, vagy házuk engedné ezt? Botor felvetésem és a kérdésem is. Tudom a választ.

A szobor talapzatán  Czuczor Gergely verséből az idézet:..."S míg nem győz, nincs nyugalma." Páczay Pál művészi alkotása a Hunyadi c. vers tartalmával együtt ma is példaértékű. Csakhogy a nagy törökverő sem a régi már, gyalogosan jár. Acélt ragadni, lóra kapni, csatázni éj és nap, miért és kiért? Most még érdemes, ha végre megtaláljuk az igaz ellent. Hát akkor rajta! Ti katonák, csak sorfalat álljatok és tisztelegjetek fővetéssel, amikor a szabadságunkért folytatott harcot mi emberek végre megnyerjük, nektek is! Cserébe tudjátok mi a dolgotok, bennünket szolgálni hivatásosként, vagy tartalékosként!

Az ötödik

A három lányt végre ismét fiú követte. Lehet, hogy ez a szüleim fejében gyorsan múló gondolatként megjelent, de nagy valószínűséggel hamar el is hessegették ezt és Bélát "csak" megkülönböztetés nélküli szeretettel ölelték a többiekkel együtt. Középső lett, mert követtük mi még négyen. Srác koromban sok mindent csináltunk együtt és ez legtöbbször csak a munka volt. Ritkaság számba ment, de azért  amikor a bajuszom serkenni kezdett, vele és a barátaival mehettem egy-egy környező falusi bálba. És segíthettem nekik májusfát állítani az általuk legszebbnek tartott fiatal, falusi asszonykának lent, az Erzsébet és Zöldfa utca találkozásában. Vezér volt a paci neve, amit olyan nagy szeretettel gondozott és ápolt. Futottunk is a paripa után, amikor a takarmánnyal már megrakott kocsival világgá futott egy kiégett fűzfa nagy robajjal leszakadó ága miatt.

Minden, amit csinált, azt nagy szeretettel  tette. Fúrómesterként dolgozva járta az országot, mielőtt nyugállományba került. Szeretjük mi mindannyian ma is. Akkor miért érzem én azt, hogy Ő más, középre született és mégis kilóg a sorból? Talán azért, mert felette az iskolákba és az életbe gyorsan kirepülő "nagyok", alatta pedig a saját tennivalójukkal elfoglalt "kicsik" foglaltak helyet. Elképzelhető, hogy ott középen magányosnak érezte magát és sokunk között mégis egyedül maradt? Ez nagyon is lehetséges, gondolom én most, amikor már magam is hetven felett járok.

Július a 75. nyara. Évek óta nem vagyok vele kapcsolatban. Amikor egy puszit küldök neki, vagy egy üdvözlő lapot, mosolyog és könnybe lábadnak a szemei, amikor azokat nővérem átadja neki. Egy korábbi, kerek születésnapján versecskémmel köszöntöttem. Annak egy szava se mond ellent a fenti pár soromnak. Kedves Bátyám, most csak úgy -különösebb okot adó esemény nélkül- köszöntelek sok szeretettel!

 

 

Az ötödik 

Tegnap égett még a világ,                        

a félelemtől újra beszélni                                        

tanuló emberek suttogása                                        

már formálódik, szájukat                                        

egyre hangosabb üdvözléssel már                           

értelmes, világos szavak hagyják el.                        

 

Feszültség és nyugalom, árnyék és fény,                

szenvedések és apró örömök.                                 

Az érthetetlen összevisszaságban                          
egyszerre győztes lesz az élet.                                 

Ünnepét megkoronázva belerobbant                      

az ifjú nyárba egy új szívet.                                     

 

Csipáit nyitogatva fel-fel sír,                                   

Ő a mienk, nálunk született.                                    

Rácsodálkozik fölötte fürkészve                            

erősebb és nagyobb négy szív.                                 

Mögöttük a biztonság és szeretet,                            

két mosolygó, féltő szempár.                                    

 

Ismerkedik az új világgal,                                        

rajta kapaszkodót keres.                                          

Növekszik a szívek száma,                                     

s az ő dobogása heves.                                             

Középen él s ki látja,                                                

ez aranyszív, kincsesbánya.                                        

                        

                        Koszorúcskáival keres, kutat,

                                       apró csillagokra mutat.

                                       Körben a szívekre virágként kitárul,

                                        de azok csak nagyok, kicsik.

                           A csillagokat nem látják,s a

                        feléjük hintett aranyport nem tudják.

 

               Szerencsét próbálni körön kívül jár

                                  s a szívet eszi többségben csak vélt barát.

                            Közben hatvanat verővé válik,

                                keresi mindenben önmagát is.  

                       Túl sok a jó és én csak a rossz,

                                     magában hinni lesz fontos. 

 

                                   Lüktet és feszül, izmait kemény

                                    munkára készteti folyton a szív.

                              Két kézzel szórja magáról

                                 porából összeállt fénylő rögöket.

                           Dobálja szerteszét mindenét,

                                 belül mégis gazdagabb és egész.   

 

                                       Amit kért, amit adott és kapott,

                                           Szerető sugárzás az, örök és aránytalan,

                                      ám lelkének szabadsága határtalan.

                                             Önzetlen szív, óceánnyi vért keringtet,

                                                ezért és ilyennek született meg,

                                      de a világ ezt ma nem érti meg.   

 

                                                 Színarany ragyogás, kétmilliárd dobogás,

                                                 száguld az idő, de pihenni várj még!

                                                 Ki alkotott, húsodba vájja karmait,

                                                 irigylőn s hatalma int.

                                                 Kis szívecske, oda se figyelj,

                                                 szórjad az aranyad szaporán tovább!   

 

Béla bátyám 60. születésnapjára

2005. július 2.                             

Chopint hallgatom

   Chopint hallgatom, az A-moll keringőt. Néhány perc szikrázó napsütés, hulló csillagok, ragyogó gyöngyfüzér, megszakadó szív, ismeretlen bánat. Bachnak és Mozartnak is tetszhetne,  improvizációkból megszülető, varázslatos muzsika.

    A kamaszodó lányka hirtelen felindulásból, gyermekhez igazán nem illő jelzővel illeti édesapját. Nem az első eset, a szülő meg is határozza a feladatot:
   -Indokold meg, miért gondolod azt, amit mondasz!
   -Miért gondolom? Hát nem gondolom csak mérgemben szokott kicsúszni a számon. Komolyan nem is gondolhatom, csak idegesít a nevem mellé biggyesztett "kicsi" jelző, amikor megszólítasz. Igazad is lehet, viselkedek néha pici gyermekedként, de majd megpróbálok változtatni rajta. Kívülről én nem láthatom magam, jó, majd kevesebbet hisztizek és - beszélek vissza. Az lehet velem a baj, hogy sajna a legtöbbször előbb cselekszek, mint gondolkodom. A végén mindig megbánom, hogy milyen gyerekes voltam. Dehát én még gyerek vagyok!? -fejezi be szepegve és mosolyogva válaszait a kiskamasz.

    Vallomások, stilizált jellemdarabok, szabadon előadható fantáziák, gyengéd elegancia, varázslatosan változó harmóniák, olvashatom ezeket Chopin keringőiről. Csiszolta, faragta, a legkisebbekkel is heteket dolgozott. Javított, átírt, újra komponált, hogy megszülethessen a tiszta gyémánt.

    Lelkében való eligazodásában segíti az édesapa a gyermekét, amikor kérdőre vonja őt, akinek válaszában minden rejtőzködés nélkül már benne van a felnőtté válás csírája és a feltételek nélküli szeretet. Házi feladat az egész családnak és a lecke írását csak megkönnyítik a zongorához ülő leány billentyűket érintő ujjai. Keringőt játszik, Chopint, az A-mollt.

A mosolyuk változatlan

A gimnázium, ahol érettségiztem, az idén jubileumi ünnepséget szervezett fennállása évfordulója kapcsán. A neve Kún Bélából Nagy László lett, Kökönyös helyett ma Szilvásban üzemel. Végig böngészve az iskola internetes oldalára feltett tablókat, sok-sok emlékkép táncolt a fejemben. Sógorom a legelőször végzettek közül, két testvérem, két gyermekem, kedves osztálytársaim és millió ismerős. Az évfolyam négy osztálya közül mi cések bevállaltuk a szeretett Beatlest és tablónkat gitár formájúra alakítottuk. A hangolás helyén az igazgató és az osztályfőnök. A pengethető húrokon a pedagógusok és őket körbefogjuk mi tanulók a hangszer testére felragasztva.

Szomorúan vehettem észre, hogy a sok-sok elballagó osztály képei között csak a miénk néz ki kopottnak, elhanyagoltnak, alapos javításra szorulónak. A Diri csálé, Zsuzsa Fönökünk a tabló alján eltakarja a C betűt, nem messze tőle ugyanonnan, lentről mosolyog ránk Iván a történelem tanár. Hányatott sorsával osztozik mellette két kolleginája és Bori is a tabló aljára pottyant.

Napokig tartott, amíg elhatározásra jutottam. Telefonon kértem a tabló kiadását, szépítgetése céljából. Igenlő választ kaptam, de hetek múltak, amíg tettekre került a sor. A tabló időközben átesett  egy javításon. Első ránézésre azt hittem, csak a keretet festem le, az üveget törlöm meg és készen is vagyok. Sajnos nem így történt. Kiderült, hogy Marika helyét Borika bitorolja, vagy csak a nevük cserélődött fel és ez miatt biztosan szét kell szednem az osztályunk emlékét. Így is tettem. A frissen bekalapált szegecskéket eltávolítva, óvatosan emeltem le furnér lemezzel együtt az arra erősített tablót, majd az üveget. A vártnál sokkal rosszabb kép fogadott. A rajzot és a feliratokat befogadó papír a keret alatt mindenütt, attól befelé pedig eltérő mélységben a tartós nedvesség okozta elváltozásokat mutatja. Ez a tabló sajnos hosszú éveken keresztül nedves, dohos helyen élte az életét, nem véletlen a szineváltozása. A foltokra még ráfoghatom, hogy azok új díszítő elemek, de a papíron látható repedések, apró szakadások igazán nem hiányoztak.

Kiszárítottam a szétszedett darabokat. A képeket, a gitárt és az üveget óvatosan megmostam, letörölgettem, megszabadítottam őket a vastagon lerakódott portól, piszoktól. Kerestem egy semleges színű konzerváló anyagot és elfogadhatóan begyógyítottam a keret sebeit. Új szegekkel felcicomázva, 52-évesen újra együtt a tabló, várja visszaszállítását abban a reményben, hogy így foltosan ugyan, de a többiekkel együtt megbecsült darabja lesz a gimnázium emlékgyűjteményének.

Műhelyecskémben az asztalon áll és én nem felejtem el egyszer se, hogy rácsodálkozzak. Ötvenkét év futott el és én bennük ma is azokat a kedves, szeretni-való fiatalokat látom, akikkel a gimista négy évemet örömmel osztottam meg. Igaz, hogy a fiúk homlokán már ott van egy-egy redő, de a lányoknak akár nagymamaként sem szükségeltetik egyetlen esztendő letagadása sem. Mert szemükben ma is az érettségiző diáklányok mosolya csillog.      

A kitűnő közepes

Az iskolák kapuit bezárták, indulhat a diákok nyári vakációja. A tanévet záró ünnepségeken kiértékelik a gyerekek munkáját és közülük az arra érdemesnek ítéltek dicsérő szavakat kapnak, okleveleket vesznek át. Idén még a polgármesterünk is elismerésben részesített kitűnő eredményt elért tanulókat. Néhány héttel később a sajtó hirdet színötös játékot és ad ajándékként állatkerti belépőket. Teljes oldalakon gyönyörködhetünk a megyei iskolákban tanuló eminens diákokban. A színes fotóknak örülhetnek a fiúk és lányok, az ő szüleik, de még az érintett oktatási intézmények is. Városunk általános iskoláit több komlói kisdiák is képviselhette a játékban.

Egy szülő örömmel beszélt a nyolcadikból most ballagó kislányáról. Az általános suli valamennyi évzáróján kitűnő bizonyítványt lobogtatva dicsekedhetett el mindenkinek a családjában nagyitól a kis testvérkéig. Az anyuka szomorúan tette hozzá azt, hogy gyermeke kimagasló teljesítményét most az utolsó évben nem tartották egy oklevélre sem érdemesnek. Miért?

Én pedig leragadtam a "csak" jóknál, sőt, a közepeseknél! Miért van az, hogy közülük nem igazán állnak sorba tanévek végén egy jó szóért, baráti kézfogásért, ha tetszik egy oklevélért? Elképzelhető, hogy sokkal nagyobb szorgalommal és több energiával érik el az osztályzataikat, mint a társaik. Az is lehetséges, hogy emberi tulajdonságaikat illetően értékesebb diákok, osztályaikat, az egész iskola kollektíváját a jó irányba kimozdítók ők. 

Léteznek ma nálunk olyan iskolák, ahol kerek mondatokkal értékelnek minden diákot. A  nyári szabadságra számszerű osztályozás nélkül küldik a tanulókat. Ahol az elsajátítandó tananyagnál talán fontosabb a gyermek megismerése, önálló, a kollektívát mégis nagyra becsülő emberré alakítása. 

Nagy kár, hogy a hatalmat gyakorlóknak ez nem tetszik és az egységesítésre hivatkozva elkezdték készítgetni a szabályozókat. Minden gyermek buksiját uniformisba kell bujtatni, szabadon szárnyaló gondolatok születésének megakadályozására? Csak remélni merem, hogy nem! Ahogyan abban is bízok, hogy mindig lesznek szófogadatlan pedagógusok, akiknek sokkal fontosabb lesz a diák, mint a sulykolandó tananyag.

El kell jönnie egy olyan világnak, amikor a "rossz" tanuló együtt örülhet tanítójával az év végi bizonyítványának. És amikor az átadja, megcirógatja mosolyogva a nebuló üstökét. Nem azért teszi, mert keresztény emberként Krisztus jut eszébe a gyerekekkel, hanem csak azért, mert szereti.

Hálából...

A fűnyíró kései elkerülték. A szaletli oszlopának közelében dugta ki a földből vékonyka szárát. Több nyírást is megúszott, terebélyesedett. Haragoszöld levelei már a mintázatuk miatt is kíváncsivá tettek. Hagytam, hogy nevelgesse szirmait. Ügyesen kibújt az oszlop takarásából és  dugja ki a fejét minden délután csak azért, hogy a lemenő nap megérinthesse a simogató sugaraival. Sok-sok apró virágocskájával fizette ki albérletét, naptüzes sárgájával a kerti házikó bejáratának díszévé vált.

Nem tudom, hogy hívják. Megkereshetném a nevét, de ennek nincs is semmi jelentősége, felismertem. Gyermekkori nyarakon a réten hazafelé gyűjtött csokrokat mindig szépítette. A falu szélein már nincsenek tarka-virágos rétek. Bekopogott hát hozzám,  menedéket kért tőlem és én adtam is neki. Meg is hálálta azt.  

Érdemes volt

A diákkori nyári kereseteimről nincsen semmilyen dokumentumom. Lehetett ez az évek során 5-6 hónapnyi, teljesen legálisan végzett munka. Nyaranként leginkább Garai postamester úr adott nekem feladatot, Walcz Feri- és Lécz Józsi bácsik helyettesítését. A kézbesítés egyszerű elfoglaltság volt, ha mégis kérdés vetődött fel, ott volt Varga Sanyi, aki segített, akivel reggelente egyszerre hagytuk el a sásdi posta ma is takaros épületét. 1967-től aztán munkakönyvem is lett változó, 1500 Ft-os fizetésekkel.

A 25. életévemben tűzoltó lettem 2250 forintért. Szolgáltam majdnem 33 évet hét, mindig magasabb beosztásban. Az illetményem emelkedését befolyásolták a rendfokozati emelkedések és bevezetett pótlékok. Jelentősen nőtt a pénzem, amikor a tűzoltói fizetést a köztisztviselőkéhez igazították és a főtanácsosi címmel együtt a vezetői pótlékot is folyósították. A forint óriási romlásakor a központi szerveink igyekeztek a bérek emelésével ellensúlyozni az inflálódást.

A fizetésem valamennyi változását rögzítő és azt megindokló írásos dokumentumot megőriztem. Most akár dicsekedhetek is azzal, hogy tisztes nyugdíjjal kezdtem el az 57-éves felső korhatár elérésekor a civillé vált életemet. Ezt meg is tehetem annál is inkább, mert a szolgálati éveim alatt én azért is mindent megtettem, hogy "legkisebb" nyugdíjas tűzoltó is zavartalanul élhessen a havi  apanázsából.

Sokkal később mozgásszervi problémáim miatt perlekedtem. Ez arra az időre esett, amikor az illetékes szervek, talán felsőbb utasításra a kérelmek elutasításában jeleskedtek. Sőt! Balgák, süketek és bénák! Mit kerestek ti még itt ezen a világon? Nem ezt hirdették ugyan, de ekként cselekedtek. Újra értékelték a korábbi minősítéseket és túlzásokba is esve ítéltek egészségesnek fogyatékossággal együtt élő embereket.  Nem kértem ügyvédtől segítséget, magam civakodtam  az I-II-fokú bizottságokkal, az ügyintézési határidőket semmibe vevő, vélhetően központilag eligazított jogászokkal. Egyedül voltam jelen a bíróságon is, amikor a bíró a győzelmemet az ítéletében kihirdette. Nem azért jártam ezt a hosszú és göröngyös utat végig, hogy a havi pénzemet a megnyert összeggel kiegészítsem. Ez soha eszembe se jutott, a húsz-egynéhány-ezernyi forint nem hiányzott a család kasszájából.A parkolási kártya megszerzése sem volt a cselekedetem mozgató rugója. A jogszabályban is megfogalmazott igazamat kerestem a hatalmával visszaélő fölényeskedőkkel szemben. És az úton találkoztam érdek nélkül és őszinte szívvel segítőkkel. Csak velük együtt találhattam meg az igazságomat. Tisztelettel meg is köszönöm ezúton nekik!

Érdemes volt harcolnom! Megmutattam, hogy lehet még igazságot és önbecsülést elnyerni. De vajon hányan estek el igaztalanul a "súlyosan fogyatékos" jelzőktől és  a vele együtt járó, számukra talán nagyon is fontos pénzösszegtől?

Kár, hogy voltak és talán vannak ma is, akik feltételezik rólam, hogy ezt az egészet a parkolási kártyáért, vagy csak eggyel több tál lencséért csináltam végig! Ők nem ismernek engem, ám az is lehet, hogy viccelődve bosszantani akarnak csupán?