Helyzetértékelés

     A játékbolt ajtaján kilép egy asszony, körülnéz, a forgalmas járdán rendezi magát és elindul. Ötven év körüli lehet, hajadonfőtt, világos, nyitott tavaszi kabátban. Jobb karjában -minden bizonnyal játékokkal megrakott- műanyag szatyor, ölénél a nyakába akasztott női táska himbálódzik. Az unokák húsvéti ajándéka rendben van. Látszik rajta, hogy elégedett, de a vásárlás okozta fáradtságot is tükrözi az arca.

Alig hagyta el a bolt kirakatát, amikor egy szemből érkező, ápolatlan külsejű fiatal ugrott elé és a táskáját megragadva, durva rántással leszakította azt a nyakáról. Nem esett el, csak meginogott. Ahogy visszafordult, a tolvaj távolodó alakját látta, ahogyan kerülgette, lökdöste az útjába eső embereket.

      Megbénultan, némán állt. Ordítani kellene, segítséget kérni! Hang nem jött ki a torkán, de a körülötte állók is csak csendesen, meglepetten várták, hogy történjen már valami.

Az asszony a sajgó, felsértett nyakához emelte szabad kezét, miközben gondolatai az őt ért kár körül futkorásztak. Néhány ezer forint, az igazolványok, a bankkártya. Mikor és hogyan fogja ezeket majd pótolni? Ám ahogyan fejében megszületettek sorra a kérdések, mindegyik mellé ikerként a szégyenkezés érzete is megülte a lelkét. Mit akarok én? Visszaakasztani egy gyorsan pótolható értékekkel teli táskát a nyakamba? Akkor mit akarhat az, akinek se munkája, se pénze, nemhogy ajándékra, de kenyérre sem? És akinek bútorát, kocsiját, házát viszi a végrehajtó? Aki kitaszított földönfutó, naponta megalázott? Akinek nincs esélye tisztes jövőre? Akit megvernek, vagy megkéselnek, akinek húsába -kívülről és belülről is- gondolkodás nélkül vájja be arannyal tömött, bűzös, sárga fogait a nagy Úr, a Pénz?

     Csak pillanatok múlnak, mindjárt sikerül a mélyből feltörő levegőnek is megszólaltatni a hangszalagokat, de nem kell, mert ott elől időben megérkezett a segítség.

A szerencse egy középkorú, jó megjelenésű férfi alakját öltötte magára. Az úr futni hagyta a csibészt, de a terhétől megszabadította. Az asszony hálás szívvel és mosolygó arccal tekintett a bajában segítőjére, aki visszamosolygott és táskával együtt eltűnt a mellékutcában az emberek szeme elől. Az új tolvaj szökésének megakadályozására egyetlen induló mozdulatnak sem kell elhalnia, mert a figyelők, mintha parancsban kapták volna, érzéstelen arccal folytatták útjukat.

    Ülök a kocsiban és várok valakire. Amikor a bokrok mögül feltűnik tavaszi kabátos alakja, kezében teli szatyorral, táskája a nyakába akasztva himbálódzik...

Nőnap után

     A vidéki leány megilletődve, kicsit félszegen lépett fel a járdára Budapest belvárosának talán a legforgalmasabb útkereszteződésében. Hosszú, fekete haját a feltámadó friss szél újra meg újra megcibálta és ahogy a rakoncátlan tincseket hátra simította, egy szembejövő férfi határozott, erős hangon szólt rá.

- Magára van szükségem! -Maga az, akit kerestem! -Ez a tiszta lángolás! -Magáról fogom megmintázni azt a nőt, akinek a szebb életéért harcoltak a hősök! -mondta már visszafogottabban, hogy elhessegesse a lány arcáról az ijedséget.

Megijedt, igaz, de Kisfaludi Stróbl Zsigmond mosolyától meg is nyugodott.

     Gaál Erzsébetet a véletlen hozta össze azzal a művésszel, aki a megbízást kapta az emlékmű elkészítésére. Nem ellenkezett, a felkérésnek szívesen tett eleget. Hosszú haját levágatták, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a büszke fejtartása. Így emelte vagy egy hétig a feje fölé a pálmaágat erősen, büszkén és önzetlenül. Modellként való szerepléséért egy fillért sem kapott.

      Az emlékmű talapzata közben elkészült, Vorosilov marsall felügyelte. A mellékalakok még meg sem kapták bronz felöltőjüket, amikor a Felszabadulás Emlékművet felavatták.

Azután jött 1956 és 1989. Ezek az évek fontoskodva csak annyit tettek a Citadella magaslatán, mint a 2010 ötlete a Moszkva-térrel. Volt olyan szoboralak, amit összetörtek, van, amelyik egy másik parkban pihen. A feliratozás és a nagy ötágú csillag, fogalmam sincs kinél lehet. A főalak Erzsébet az, aki megkopott ruhában ugyan, de változatlan energiával emeli az ég felé mindkét kezét.

      Mi történt a soproni röntgen asszisztenssel? Az egyszerű szülők tanult gyermeke azt hitte, hogy az élete olyan szép lesz, mint ahogyan ő azt onnan fentről hirdeti. Ezt az ellentmondást talán soha nem tudta magában feldolgozni. Férjhez ment, gyermeket szült és dolgozott, majd 2800 Ft-ból nyugdíjasként tengette életét. Az avatatlan szemeknek úgy élt, mint százezernyi másik asszony.

   -Olyan tiszta szívvel és lelkesedéssel álltam a mester előtt -mondta el egyszer panaszosan-, mégis bántottak miatta a szabadságot meghozó 1956-ban. Legszívesebben az egészet ledönteném a Gellért -hegyről. Túl sok, arra méltatlan embernek tartom én azt a pálmaágat!

Erzsébet, a királynő termetű szép magyar lány, végül egy lyukban élt, magányosan, megfáradtan, anyagi gondokkal küszködve. A rendszerváltás szabadságától is félt, ezért elsietett.

Pedig érte harcoltak, miatta söpörték ki a megszálló hordát az országból azok a szovjet katonák, akik közül sokan lettek hősök úgy, hogy a fejük fölé pálmaágat tartó nőt, az anyát, a társat, a gyermeket többé soha nem láthatták. Nem hallhatták azt sem, amit évtizedekig, ünnepi köntösbe bújva, piros nyakkendősen énekeltünk: "Érctorkok harsogva zúgják a szélnek..."

     A szobor most olyan, mint 1947 április 4-én az avatóján, selyemmel van letakarva. Vagy a 92-es fehér lepel az, ami a belső változást akarja? Bármelyik is legyen, végre le kellene rántani róla, hogy tisztán lássuk a szabadságot és milliónyi szempár fényes tekintete mosolygós-derűsre fesse az Erzsébetek arcát.